*** A kalózok nyomorúságos élete

    (MTI-Press) - Dicsőítették, átkozták és üldözték őket; a legendákkal ellentétben nem voltak mesebeli alakok, sokan közülük nyomorúságos életet éltek. Az utókor mégis egyfajta hősként tartja számon a kalózokat, falábbal, szemtakaróval és vállukon papagájjal képzelik el őket. Fénykorukat a XVII-XVIII. században élték, a róluk fennmaradt mítoszokból azonban nem sok minden igaz. Kivéve a papagájt, mert az valóban kincsnek számított.

 Melyik a nagyobb veszély - amit ők jelentenek, vagy ami őket fenyegeti? Ez a kérdés a kezdetektől fogva kíséri a kalózok történetét. Elég csak egy példát említeni: Krisztus előtt 75-ben kilikiai kalózok Farmakoniszi szigeténél túszul ejtettek egy római tisztet, anélkül, hogy sejtették volna, mit is követtek el. A tengeri bűnözők jó fogásnak gondolták a rómait, pedig veszélyes ellenfél volt: nem más, mint Julius Caesar, a későbbi császár. Harmincnyolc nap elteltével - miután megfizették érte a váltságdíjat - Caesar bosszút esküdött. Szabadulása után az akkor 25 éves római azonnal valóra váltotta fenyegetését: négy gályán összesen kétezer katonát küldött a kalózok hajója ellen, amelyet el is süllyesztettek, a túlélőket pedig keresztre feszítették.
    
Tettesek vagy áldozatok? 
    
A kalózokat vagy istenítették, vagy átkozták. Feltűnő kalandorok, titkos kincsek - mítosz és igazság keveredett egymással történeteikben. Sokszor ábrázolták őket szabadságot hirdető hősökként, romantikus alakokként, falábbal, szemkendővel, papagájjal, miként az Robert Louis Stevenson híres regényében, A kincses szigetben is szerepelt. 
Akár Douglas Fairbanks, akár Errol Flynn vagy Johnny Depp testesítette meg őket, a tengeri rablók - ahogy őket a hollywoodi filmekből ismerni lehet - soha nem léteztek. "A kalózkodás története borzalmak és gyilkosságok végtelen láncolata, rablás és fosztogatás, nyomorúság és kétségbeesés, véres megtorlás és kegyetlen bosszú jellemzi" - írja A kalózok című könyvében Robert Bohn történész.
Már a rómaiak sem pazaroltak sok időt a kalózokra, akik éveken át fenyegetést jelentettek a Földközi-tengeri kereskedelemre, a birodalom nyersanyagellátására. Kr.e. 67-ben - nem sokkal Caesar elrablása után - Pompeius konzul ütőképes flottát állított össze. A kilikiai partok előtt tízezer kalózzal végeztek, rengeteg foglyot ejtettek. A római törvények szerint csak egy módja volt a büntetésnek, a kalózok halállal lakoltak bűneikért. 
A tengeri rablókat egészen a XIX. századig törvényen kívülinek tartották, tárgyalás nélkül végeztek velük. Senkinek sem kellett büntetéstől tartania, ha végzett egy kalózzal.
    
A társadalom pereméről érkeztek
     

Pedig kalózok a hajózás kezdete óta léteznek. Az antikvitásban a Földközi-tenger volt a vadászterületük, később oda költöztek, ahol épp virágzott a kereskedelem. A középkorban mindenekelőtt a vikingek keltettek rettegést sárkányhajóikkal, később a franciákat is félték a vizeken. 
A XIV. század végén a Hansa szövetségnek volt oka aggodalomra, a Dániával vívott háborúban felbérelt hajósok hamar ráéreztek a kereskedelmi hajójáratok "ízére", pedig eredetileg az volt a feladatuk, hogy élelmiszerrel lássák el Stockholmot. A legrettegettebb közülük Gödeke Michels és Klaus Störtebeker volt. Utóbbit a tengerek Robin Hoodjaként emlegették, de az élettörténetét kutató szakember szerint "még csak nem is lehet összehasonlítani az angol hőssel, mert a szegényeknek semmi sem maradt, a kalózok maguk is koldusszegények voltak".
    Kevés kivétellel mindenkor a társadalom pereméről érkeztek, rablás nélkül semmi esélyük sem volt arra, hogy biztosítsák túlélésüket. Sokszor bitófán vagy hóhérkézen végezték. Így járt Störtebeker is, vélhetően 1401-ben Hamburgban lefejezték. Az, hogy fej nélkül még elmasírozott 12 férfi előtt, hogy ezzel mentse meg őket a vérpadtól, egyike a sok legendának, amely halála után született. Igaz viszont, hogy a kivégzett kalózok fejét elrettentésül közszemlére tették.
    
Nagy volt a tét 
     

Störtebekernél sokkal többet tudni a brit kalózról, Sir Francis Drake-ről. Az úriember kalózként emlegetett Drake még lovagi címet is kapott a XVI. században. Története elüt a többi kalózétól. Szabadságlevéllel felfegyverezve I. Erzsébet megbízásából fosztogatta a spanyol hajókat. "Hogy megbirkózzanak a spanyol fölénnyel, a britek +szabadúszó+ kalózokat béreltek fel, valószínűleg így alakult ki a +háború a tengeren más eszközökkel+ jelszó" - vélekedik Bohn.
Gazdasági megfontolások mellett gyakran területi és vallási szempontok is szerepet játszottak a kalózkodásban. Keresztények muzulmánok ellen, protestáns angolok és hollandok a katolikus spanyolokkal és portugálokkal szemben. 
A tét nagy volt. Amerika felfedezése után a spanyolok a XVI. században megkezdték a dél-amerikai vidékek kizsákmányolását. Az arany- és az ezüstbányákból mérhetetlen gazdagság került felszínre. Ezt a britek sem hagyhatták szó nélkül, Drake 1577-ben elindult sokat emlegetett Famous Voyage, azaz Híres Út nevű küldetésére, és amikor három évvel később visszatért, több mint 500 ezer fontos - mai számítások szerint 100 millió eurónál is nagyobb értékű - zsákmányt hozott.
Az ilyen hódítások csábították a kalózokat, emellett a tenger olyan terület volt, amelyre nem vonatkoztak jogok, ez pedig kedvezett a rablók számára. A karibi partok végül kalózbirodalommá váltak Tortuga szigete és a jamaicai Port Royal központtal. Bástyái közé számított a floridai St. Augustine, Kuba, Nassau, Martinique és a mai Panama területén fekvő Portobello.
Manapság úgy tartják, hogy a XVII. és a XVIII. század volt a kalózkodás aranykora, valójában viszont a kalózok soha nem éltek meg aranykort. Ritka kivételektől eltekintve gazdagságról szőtt álmaik illúziók maradtak, legtöbben meghaltak, mielőtt pénzük lett volna. Elestek a harcokban, felkötötték őket, hullámsírba kerültek hajóikkal, nyomorúságos halált haltak az ivás, a szifilisz vagy a skorbut miatt. Voltak, akiket foglyul ejtettek és rabszolgaként tengették életüket. Volt, akit politikai érdekektől vezérelve végeztek ki, így járt például az 1645 és 1701 között élt William Kidd.

Szigorú szabályok 
    

A fedélzeten kemény volt az élet, az éjszakákat összezsúfolva töltötték patkányhadak társaságában. Napközben a trópusi napsütés kínozta őket, nedves ruha, romlott étel, poshadt víz volt jussuk, éhezés és betegség gyötörte a férfiakat. Ha betegek lettek, nem volt gyógyszer, a csatában megsérült végtagokat altatószerek nélkül vágták le. A fából készült lábak vagy karok harcképtelenné és a kalózéletre alkalmatlanná tették őket. Ha volt is némi zsákmányban részük, szigorú szabályok vonatkoztak arra, miként kell szétosztaniuk.
Aki megszegte a fedélzeten uralkodó törvényeket, súlyos következményekkel számolhatott. A tolvajokat kirakták egy lakatlan szigeten, ami biztos halált jelentett számukra. Ezek a rigorózus szabályok gondoskodtak a fegyelemről a hajón. A kapitányválasztásnál a legénység minden tagja szavazhatott, a "főnök" hatalma korlátozott volt, de rajtaütésekkor ő parancsolt. 
A támadások a kalózok leleményességét mutatták, kicsi, de gyors hajóikkal meglepetésszerűen rontottak rá a nagy kereskedelmi vitorlásokra, nagy csatazaj közepette szemtől szemben küzdöttek meg áldozataikkal. Még a pszichológiai trükköket sem vetették meg: a rémtetteiről híres Feketeszakáll - azaz Edward Teach - lassan égő kanócokat gyújtott arcszőrzetében, hogy kinézetével rettegést keltsen. Egyébként Feketeszakállnak sem jutott hosszú élet, 1680-ban született, 38 évvel később már halott volt.
Egy másik kalóz, Bartholomew Roberts zenészeket vetett be, akik fülsüketítő lármát csaptak, hogy megzavarják az ellenséget. A legfőbb cél az volt, hogy elkerüljék a veszélyes csörtéket, és elérjék, hogy a megtámadottak önként megadják magukat. Ezt a harci taktikát erősítette a XVIII. században megjelent halálfejes zászló, a Jolly Roger.
    
Alkoholra és szerencsejátékra költötték a zsákmányt 
     

Mítosz, hogy a kalózok elásták kincseiket. Amit zsákmányoltak, azonnal alkoholra és szerencsejátékra költötték. Arany és ezüst helyett legtöbbször bútorokban, nyersanyagban és élelemben volt részük, ezeket gyorsan elhasználták vagy eladták, mielőtt tönkrementek volna.
 Igazi kincs volt viszont számukra a papagáj. A beszélő madarak változatosságot hoztak a mindennapokba, emellett "dugipénzként" is szolgáltak. A papagájokért ugyanis jó pénzt adtak az európai vevők.
Nők viszont nem kellettek a fedélzetre, noha a kalóztörténelemben nekik is jutott hely. A leghíresebb kalóznők közé tartozott Anne Bonny és Mary Read, ők még ismerték is egymást, ugyanazt a kapitányt, Calico Jacket szerették. Férfinak öltözve indultak zsákmányszerzésre, különösen vadnak és bátornak tartották őket. 
Anne Bonny mindössze alig 30 évet élt, 1690-ben született, 1720-ban veszett nyoma. A legsikeresebb női kalóz azonban a kínai Csen Ji-sao volt, ő a XIX. század elején óriási hajóhadnak és vele együtt százezer férfinak parancsolt. Az egykori kurtizán királynőként uralkodott: teljhatalommal és kegyetlenül.
Minden fájdalom és nyomorúság ellenére, amelyben a kalózoknak részük volt, fennmarad a kérdés, miért tartják mégis izgalomban az utókort. Bohn szerint azért, mert életük egzotikus ellentéte korunk kötelezettségektől meghatározott mindennapjainak. "A kalózélet romantikus képe szemben áll a kötelmekkel: szabad és kötetlen életet sugároz" - hangsúlyozta. 
Csalóka kép, és olyan szabadság, amelyért drágán megfizettek.