Az erdők magasztos csendjében, a levegő végtelen birodalmában hiába keresnők azt az örök békét, melyről az Írás szól. Mikor a dél vagy az alkony óráiban szendergő édes nyugalom látszik lebegni a liget és erdő fölött és a suttogó szellőről, a halkan csevegő csermelyről azt hisszük, hogy békéről, nyugalomról beszélnek, akkor is folyik a harc mindenkor és mindenütt: fenn a légben, lenn a vizekben, a bársonyzöld mohszőnyeg szálai közt, a cserjék, füvek között, a fa kérge alatt úgy, mint a szellős lombsátorok árnyában, a virágok kelyheiben. Mert az az édesdalú madárka, mely csicseregve röppent el fészkéről, valóságos rablókalandra indult, hogy férget, rovarokat, hernyókat fogdosson; a szökellő evetke ágról-ágra ugrálva, fényes,
fekete szemével madárfészkek s tojások után keresgél, de nyomban követi a nemezis, mert a fölötte lévő vastag gallyon, meglapulva, mintha oda lenne nőve, leskelődik rá a nyest, hogy torkonragadja. A virágokon és faleveleken mászkáló hangyák az apró levelészeket s a levélbolhákat szedegetik össze, de ha egy-egy lepottyan a falevélről s beleesik ama kis tölcséralakú homokgödörbe, melynek fenekén egy félig eltemetett, fekete pontocska látszik, az a hangyales (Myrmecoleon formicarius) zsákmányává lesz, mely ezen a módon leskelődik a prédára. Ha pedig leszáll az éj s az éji bogarak, tücskök zümmögve, cirpelve örvendenek a létnek, a nagy éji pillangókkal egyetemben, nesztelen repülésű, árnyként elsuhanó alakok röpködnek a levegőben: a denevérek, lappantyúk s kapdossák, vadásszák a rovarokat, de őrájuk is rá-rácsap egy még nagyobb, nesztelen repülésű árny, a bagoly, mely szintén ilyenkor vadász egerekre, cickányokra, denevérekre, melyek viszont éji rovarokat, csigákat s férgeket zsákmányolnak.
A létért való küzdelemben az erősebbé s a ravaszabbé a jog, mely az erőben rejlik, nem pedig a jogban az erő. Azok a szegény antilópok és gazellák, mikor az alkony hűvösében, tikkadtan, égő torokkal sietnek az oázisok patakjaihoz, hogy kínzó szomjukat hűtsék, sejtik, hogy vész, halál leskelődik ott reájuk, de bíznak gyors lábukban, éles hallásukban és szaglásukban. A lomha hiénákat s a settenkedő sakálokat ügyes ugrásokkal kerülték ki s már mohón szürcsölik a vizet, de azért vigyázva, fülelve, futásra készen; egyszerre az egyik kétségbeesetten szöknék oldalt, ha a vízből villámgyorsan kiemelkedő páncélos szörny meg nem ragadta volna lábát. A többi riadtan menekül s a krokodil már készül vergődő áldozatát elemébe hurcolni, midőn megzördülnek a kaktuszok s a sások bokrai és egy hatalmas párduc veti magát a vergődő antilopra s iparkodik a krokodiltól elharácsolni. Elkeseredett küzdelem kezdődik a két rabló között. Egyik sem enged, a párduc körmei pattognak ellene páncélos hátán és fején, míg ez farkával a vizet korbácsolva, próbálja lesújtani a párducot. Egyszerre rettentő, hörgő bődülés dörren meg és egy szikrázó szemű óriás terem közöttük; egyik talpával a krokodil fejét szegezi a földhez, másiknak ütésével a párducot sújtja el két ölnyire s a prédát ő veszi hatalmas torkába; még párszor elbődül, mire menekül minden élő s búvik a bokrok védő rejtekébe e mennydörgő hangok hallatára. A krokodil is kirántva fejét, eszeveszetten veti magát vissza a tóba, csak a párduc szedi össze magát s dühében magánkívül rohanja meg az oroszlánt. Ez új, vértfagyasztó ordítást hallatva, egy csapással újra a bokrok közé hajítja ellenét, azután nyugodtan felfalja az antilópot s méltóságteljesen eltávozik. Ekkor a hiénák, sakálok, melyek eddig tisztes távolban ólálkodtak, nekiesnek a maradéknak s marakodva, veszekedve emésztik fel azt.
Ilyen és hasonló esetek folynak örökkön-örökké, megszakítás nélkül a természetben! Maga az állatvilág is, minél számosabb, minél kiterjedtebb, annál elkeseredettebb küzdelmet folytat egymás ellen, úgyhogy a gazdag faunájú tropikus világrészek minden talpalatnyi földjén a legváltozatosabb jelenetek játszódnak le, melyeknek főrúgója örökösen a létért való küzdelem, de amelyekben egyúttal bámulnunk kell a természet osztóigazságát is.
Az alábbi jelenetnek Poussielgue fiatal természettudós volt szemlélője Floridában, hol búvárkodásának aztán áldozata lett:
„Velünk szemben, a mély mocsáron túl, egy vén, odvas ciprusfa állott, melynek gyökerei egész kis szigetet képeztek az álló, bűzhödt vízben. A ciprusfa ágain, akár csak egy emeletes házban, egymás fölött más-más lakók éltek, míg az odvas törzsben két üreg volt vájva, melynek két kijárása a kiemelkedő óriási főgyökér két ellenkező oldalára szolgált. Erre a gyökérre egy óriási szitakötő-féle szállott s egy rovarlárvát kezdett lakmározni, melyet a közeli mocsár kákáiról orzott. Amíg mohón fogyasztotta a rovarlárvát, egy kisebb üregből, a gyökér mellől, egy hosszú, nyálkás nyelv, azután egy csúnya, kúposodó lapos fej bújt elő, míg végre lassan előmászott egy óriási szemölcsös béka s tátott szájjal settenkedett a szitakötő felé. De alig hogy elkapta, már a másik üregből szintén egy prédára leselkedő lándzsa-kígyó (Trigonocephalus lanceolatus) vágódott elő s a béka még rá sem ért zsákmányát elnyelni, máris ágyékába vágta halálos mérgű méregfogait, azután az üregbe vonulva, várta mérge hatását. A béka elbocsátotta a szitakötőt, de már sem ugrani, sem visszafordulni nem bírt, hanem görcsösen reszketve remegett egész teste s halkan ümmögött, majd hanyattfordulva, pár rángás után, döglötten elnyúlott. Akkor a kígyó újra kisiklott az üregből s eltátva torkát, bekapta a béka fejét s nagy erőlködéssel kezdte elnyelni. Mikor javában nyeldeste, a ciprusfa alsó ágairól egy gólya-féle csapott reá s mivel a kígyó szája tele volt, méregfogaival nem tudta magát védeni, csak dühösen hánykolódott, csapdosott. De a gólya nem eresztette, hanem hegyes csőrével csakhamar agyonvagdosta. Azonban a kígyó sokkal nagyobb és nehezebb volt, semhogy a ciprusfa tetejébe szállhatott volna vele; az alsóbb ágakon s a pici szigeten pedig rajokban repkedtek a kormoránok, sirályok és más vízi madarak, melyek szintén részt kívántak volna a kígyóból, ezért a gólya pár percnyi habozás után felkapva a kígyót, nagy erőlködéssel átrepülte a keskeny víztükröt, egy szomszéd ciprusfa odváig vonszolta zsákmányát és oda belehajította, maga pedig az odú szélére állva, lakmározni kezdett belőle, de folyvást jobbra-balra tekintgetett, hogy nem jön-e valami hivatlan, lakomát zavaró vendég, szintén részt kívánni? Ennek a ciprusnak az ágain azonban két pelikán bóbiskolt, kiknek orrát csakhamar megcsapta a lakmározás szaga. Nem is késtek sokat, hanem leröppenve, megkapták a kígyó kilógó farkát s nagyot rántottak rajta. A gólya pedig a fejét fogta a kígyónak s így húzták, vonták, cibálták, nagy rikogatás, marakodás, huzakodás és szárnycsattogás közt a prédát. Dühében mind a három ellenfél eleresztette a kígyót, mely ott hevert az odú sötét nyílásánál, hogy annál jobban egymásnak eshessenek. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a kígyó lassan, majd gyorsan kezd az odúba befelé csúszni, míg végre egészen eltűnik. A gólya és a pelikánok is észrevették, de hiába kapkodtak utána, már későn volt és a lyuk nagyon is szűk lehetett arra, hogy utána bujhassanak. Miközben az odú előtt a három verekedő mérgesen kelepelt s az odúba nézegetett befelé, az odú nyílásán két sárgás tűzben villogó szem s egy görbe csőr jelent meg, mely kacagó rikoltozás között csapkodott a bekandikálók szeme közé, mire azok ijedten röppentek fel a szomszéd fákra. Az üreg egy mocsári bagoly tanyája volt, mely a verekedők orra elől behúzva a kígyót, szépen felfalatozta.”
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre!)
A küzdelem a létért szabályozza s akadályozza az egyes fajok túlságos elszaporodását, de egyúttal kihalását is oly bölcsen, oly előrelátólag, hogy zavar, fennakadás a nagy munkában nem állhat elő. Azon állatoknak, melyek kicsinységük folytán nem védhetik magukat, valamint ravaszságuk segítségével se menekülhetnek az üldözők elől, azoknak a faja túlságosan szapora; évenként kétszer, háromszor, sőt többször kölykeznek hatot, tizenkettőt, sőt többet is.
A vándor lemmingek (Lemnus norvegicus) faja csakhamar kiveszne, ha nem lenne oly rendkívüli módon szapora, mert midőn vándorútjukat megkezdik, folyton egyenes irányban haladnak s ki nem téríti őket ez irányból semmi. A vizen átúsznak, a széna-, szalmakazlakon átrágják, a homokhegyeken átfúrják magukat. Ezen az úton a százezrekre menő csapatból alig marad meg néhány tavaszra, mert nyomon követik őket rókák, nyestek, keselyük, medvék, falókok, szóval mindenféle ragadozók; akár agyonverhetnék őket egytől-egyig, mert sem el nem futnak, sem ki nem térnek a vész elől, sőt a vizekbe is ezerszám fulnak bele; de tavasszal azután, midőn visszaszállingóznak régi helyükre, a százezrekből megmaradt alig néhány száz úgy elszaporodik megint, hogy a korábbi létszám-arány nem változik. Ellenben az óriási elefánt, az orrszarvú, rénszarvas egy-egy borjat vetnek, ami aránytalanságnak látszanék a kis egér s a lemming tízszeres, húszszoros szaporaságával szemben; a keselyük, a nagy sasok egyet-kettőt, a cinkék tizenkettőt, tizenhatot is költenek. Ez a szaporaság még aszerint is szabályozódik, hogy mennyi és minő táplálékot igényelnek s minő munkát végeznek a természet háztartásában; azok, amelyek hasznosak, ha nagyok is, bőven szaporodnak és ez a beosztás oly beláthatatlan pontos számítással valósul meg, egyesnél úgy, mint az összességben, hogy, ha csak egyes fajtáknál is az okokra és „miértre” kielégítő feletetet akarnánk kapni, úgy egy emberélet alig lenne elégséges egyik okot és okozatot a másiktól a végeredményig láncolatosan leszármaztatni; mert a legkisebb is a legnagyobbért és viszont: egy valamennyiért és valamennyi egyért működik, mint egy jól járó gép, melynek hajszál vékonyságú rúgócskája is befolyással, hatással van a többmázsás lendítőkerék mozgására.
A létért való küzdelemben az emberiség is sokkal jobban érdekelt fél, semmint hinnők és saját jólétének, saját létezhetésének érdekében sem szabad, hogy e küzdelemnek csak tétlen nézője maradjon, hanem neki is részt kell vennie e harcokban. Mert nemcsak saját életét, hanem gulyáit, nyájait, méneseit is meg kell védenie a nagyobb ragadozók vagy a mérges, ártalmas hüllők ellen. Vetéseit, fáit, gabonáját, gyümölcseit pusztítják, tönkreteszik egyes állat- vagy madárfajok, vagy éppen erdőivel egyetemben tönkreteszik a rovarok és férgek miriádjai. Ezért egyik-másik emlős- és madárfajt oltalmába, védelmébe kell vennie, mivel ezek az ő ellenségeinek az ellenségei, másokat meg lehetőleg pusztítania kell, mivel neki és azon hasznos állatoknak ártanak, melyek épp neki segítenek a létezésben és megélhetésben. Csakhogy ez vajmi ritkán történik meg! Mintha készakarva ismernék félre saját érdekeiket az emberek s mintha szándékosan akarnának ártani önmaguknak, üldözik, pusztítják, kivétel nélkül, úgy a hasznos, mint a káros állatokat, vagy éppen a károsaknak fogják pártját a hasznosak ellenében, mivel az utóbbiak külső alakja némelykor félelmes vagy undorító. És ebben a balfogásban nagy része van a még mindig dúsan burjánzó babonának, előítéleteknek, s más egyéb oktalan mendemondának, melyektől nem ment még a művelt osztály nagy része sem; s mindez onnan származik, mert nem vállaljuk a fáradságot, hogy az állatvilág szokásait, életét, fajait, viselkedését megismerjük, legalább annyira, hogy meg tudnók ítélni, melyek károsak s melyek hasznosak reánk nézve; pedig, ha az állatvilág nem léteznék vagy megsemmisülne, úgy sem ember, sem növény nem élhetne meg a föld hátán.
Ilyen méltatlanul üldözik a denevéreket, a sündisznót, a siklókígyót, a gyíkokat, varangyos- és levelibékákat, a lappantyút, a vakondot stb. és ez üldözés okai között a babona játssza a főszerepet - ez állatok életmódjának nemismerésével egyetemben. Így szitkozódik a gazda és kertész, mint a jégeső, ha rétjén vakondtúrás bukkan fel vagy kertjében pár palántát vagy virágbokrot kitúr; első dolga, hogy meglesi, kiássa a vakondokot és agyonüti. Azt azonban nem gondolja meg, hogy, ha nem volna ez az állat, mely néha elszaggatja ugyan földalatti turkálásaival néhány növény gyökerét, akkor rétjén a zöld, dús fű helyett csak kopár aszúság lenne, kertje mit sem teremne, mert azok a férgek, kukacok, álcák, melyek után a vakond a föld alatt túrva keresgél, egyedül a növények gyökereiből élnek, azokat rágják s emésztik fel és így rövid időn minden élő növényt kiölnének. Ugyanilyen méltatlan elbánásban részesül a sündisznó; agyonverik úton-útfélen, azért, mert néhány földre hullott gyümölcsöt megeszik - és az ostoba babona azt költötte rá, hogy a gyümölcsfa alatt hátára fekszik, belehengergőzik a gyümölcsbe, a gyümölcsszemek tüskéire szúródnak s így hordja a lyukába; pedig ez a legszorgalmasabb éji őre ama helynek, hol lakóhelyét felütötte, mert egész éjjel cserebülyök, csigák, lóférgek, hernyók, kukacok, mérgeskígyók, egerek után jár s azokat pusztítja. Az ártatlan siklókígyókat, melyek szintén sok ártalmas egeret s más effélét pusztítanak el, mint mérgeseket, dühösen üldözik; ezenkívül, ha kertben, udvaron, földeken, vagy a vetemény között meglátnak egy varangyos békát, hát persze, mint mérges, gonosz állatot azonnal agyonütik, mert útálják. Pedig hát a természet nem ok nélkül adott ezeknek ily csúf alakot, hanem azért, hogy sikeresen vívhassák meg az önfentartás harcát. A varangyos béka háta azért olyan zöldes-barnás-szürke bibircsós, hogy egyezzék a földdel, a rögökkel, a zöld növények között ne váljék feltűnővé; épúgy, ahogyan a szép zöldszínű leveli béka észre sem vehető, ha a levélen ül, hogy meglephesse, elkaphassa a lepkéket, rovarokat, apróbb mezítelen csigákat, melyek mindmegannyi gyilkosai növényeinknek. Figyeljen meg bárki is egy békát, s látni fogja, minő ügyes rovar-vadász; mily gyorsan, okosan csípi el a rovarokat. Éjjel-nappal a házak, kertek körül csatangol. Ha az udvar és a kert útjai poronddal vannak behintve, úgy reggelenként számtalan apró lábnyomot fogunk látni. Ezek mind a békák éjjeli portyázásait jelölik. Ezt a német, angol, belga kertészek annyira tudják, hogy pénzért veszik a varangyos békákat s eregetik el a meleg- és üvegházak és melegágyakban, mert csak ezek képesek kipusztítani azt a sok petét, apró hernyót s rovart, melyek különösen a melegházi növények ellenségei. Nem egy budapesti kertész éveken át rendesen szállított Londonba, Antwerpenbe, Berlinbe, Darmstadtba, Frankfurtba s különösen Erfurtba varangyokat jó pénzért az ottani kertészeknek; a nyár nagyobb részét ide-oda utazással töltötték, összeszedve hazánkban a varangyokat. A gyíkok is kitűnő rovarpusztító állatok, de a babonás nép ezeknek sem kegyelmez.
De a legrémesebb s legboszorkányosabb dolgokat népünk a denevérekre és lappantyúkra fogja reá s pusztítja őket tűzzel-vassal, elevenen kapujára szegezi, mint diadaljeleket s erősen bízik abban, hogy ettől házába a lidérc és boszorkány be nem jöhet. E brutális kínzásra pedig éppen nem szolgáltak rá, mert alkonyattól hajnalig fáradhatatlanul vadásznak lepkére, rovarra, szúnyogra s rengeteg mennyiséget pusztítanak el belőlük. A lappantyúra reáfogják, hogy mivel az istállók, ólak körül röpdös nesztelenül, hát a tehenek, kecskék tejét kiszopja - innen van a népies neve is: kecskefejő, - azért oly széles a szája is; a tehenek pedig véres tejet adnak minden szopás után. Nagyon természetes, hogy e madár az ólak körül repdes, mert ezek körül vannak legbővebben a legyek, szúnyogok, melyek a marhákat kínozzák, gyötrik, s szája is azért széles, hogy röptében kaphassa el a rovarokat; minden gazdának inkább Isten-hozottal kellene üdvözölnie, mint elrezzenteni, vagy ostoba babonából - elpusztítani.
A fentiekből kitűnik, mily kimondhatatlan károkat képes okozni a babona, a megrögzött előítéletek, s az állatvilág félreismerése - mert az emberi erő, tehetség megbénul és tehetetlen az apró, káros rovarok elpusztításában, ha ezek nagy mennyiségben lépnek fel.
Dacára annak, hogy a mindennapi életben átlag kis számban láthatók, sőt némelykor, ha az ember szándékosan keresi őket, alig talál egy-kettőt belőlük, mégis roppant, megmérhetetlen mennyiségben léteznek, mert ama csekély szám csak látszólagos, hasonló ama optikai csalódásokhoz, melyeket egy-egy fizikai kísérlettel kézzelfoghatólag fel lehet deríteni; így a kisebb-nagyobb rovarok roppant mennyiségéről is egyszerű kísérlettel - egy égő lámpával - meggyőződhetünk, ha csendes tavaszi és nyári éjeken ablakainkat nyitva hagyva, a jó világú lámpát ide állítjuk. Alig néhány perc mulva a lámpa gömbje megtelik e parányi rovarok százaival, a lámpa körül pedig megszámlálhatatlan mennyiségben keringenek, zsonganak, jönnek-mennek apró lepkék, molyok, muslincák, a legyek és hártyaszárnyúak minden fajtája.
Aki szeret vizsgálódni, az nyári éjszakákon még a fővárosok uccáin is éji lepkék fellegébe látja burkolva a gázlámpák üvegburkolatát; ez az oka természetesen annak is, hogy a denevérek is a lámpákat repkedik körül, annak dacára, hogy a világosságnak éppen nem barátai. Ha már e jelenségek a fő- és nagyvárosokban is ily megdöbbentően mutatkoznak, annak dacára, hogy ezek nagy terjedelmük miatt a rovarvilág fő elemétől, az erdőktől, rétektől, szóval növényben dús helyektől távol fekszenek, mennyivel nagyobb mennyiségben kell hogy jelentkezzenek rétek, erdők és vetések közelében.
Egy üveges- vagy kézi lámpa, melyet az erdő szélén, vagy akármely réten leterített fehér lepedő közepére helyezünk, százait, ezreit vonja körébe, elkezdve a nagy pávaszem-pillangókon, le egészen a górcsövi kicsiny téhelyröpükig, alig pár perc alatt; - s akinek van türelme a „rózsásujjú hajnal” mosolygásáig várni, az annyi rovart gyüjthet össze egy éj alatt, amennyinek létezéséről úgyszólván fogalma sem volt; - a gyüjtő ilymódon hozzájuthat a legritkább fajokhoz is, melyeknek megszerzése máskép úgyszólván lehetetlen.
Ez az egyszerű próba rövidke pillantást enged vetni a természet háztartásába, megmutatja, milyen elképzelhetetlen mennyiségben termeli a rovarok fajait, dacára a meglevő s folyton működő rovarpusztító állat- és madárvilágnak; pedig az a mennyiség, amit láttunk, csak egy elképzelhetetlenül csekély paránya a meglévőnek. Hátha nem volnának, vagy kivesznének a rovarpusztító állatok?
„Akkor - mint egy híres entomológ, Carlyle mondja, - „nem tudnánk mi emberek élni, lélegzeni s mozdulni, mert az egész földet, a levegőt, a napot elsötétítve, egy iszonyú nyüzsgő, dongó-zsongó rovar- és féregsereg borítaná el, mely felemésztene mindent, ami zöld; szánk és tüdőink minden lélegzetvételre megtelnének rovarokkal, s ezek magukat az embereket, végre önmagukat emésztenék fel, s az egész földteke egyetlen óriási sivár temető lenne, mely önmagát emésztette fel.”
És hogy minő tehetetlen az emberi erő a csapásként felszaporodó rovarsereggel szemben, azt a mindennapi élet hernyó- és sáskacsapásai, fájdalom, nagyon is keserűn mutatják meg. Emberi szem, erő, akarat s ezek segédeszközei mind gyengék, hogy sikeresen szembeszálljanak ezekkel. Azok a rengeteg pénz- és emberi erőbe kerülő sáskapusztítások, hernyózások csak negyedében, nyolcadában végzett munkák; egyedül az állatvilág képes - erre rendelt tagjaival - ezt a munkát sikeresen elvégezni.
Mert maga a természet, a föld, minden fűszálával, porszemével és élővilágával együtt, nem egyéb egy óriási gépnél, melynek működését egyes részei egymásra utalva végzik, éjjel-nappal örök működésben. És e működés csak úgy sikeres, úgy egybevágó, ha annak összhangja nem zavarodik meg.
Ha kellő számban élnek, szaporodhatnak a rovarpusztító állatok, úgy a rovarok túlszaporodását maga a természet, ez óriási gépezet tartja úgy egyensúlyban, hogy e szaporodás túlnagy, káros ne legyen, míg ha oktalanul pusztítjuk őket, úgy az összműködés mingyárt zavart, hiányos lesz és a túlszaporodott rovarvilág elkezdi romboló munkáját.
Ok nélkül a természet nem teremtett semmit; azt sem ok nélkül rendelte, hogy egyes fajoknak éjjeli, másoknak nappali élete legyen, hanem azért, hogy ezáltal is folytonosan, szünet nélkül gyakorolhassák áldásos munkájukat. És ki szenvedne legtöbb kárt, ha megrögzött előítéleteinek és babonáinak hódolva, a hasznos állatokat pusztítja? Maga az ember, az a mezei gazda, ki dús termést ígérő vetéseit egyszerre csak romokban látja; és ekkor nem gondol arra, hogy ezt maga okozta azzal, hogy társaival egyetemben kipusztította a vidék hasznos állatait, amikor és ahol érte, - hanem sóhajtva mondja: „Ez Isten csapása, ki tehet róla”. Mintha bizony az Istennek kedve telnék abban, hogy egyik-másik vidék népét nyomorba, éhinségbe döntse!
Lassanként - saját nagy kárunkon - majd mi is reá fogunk jönni, hogy úgy az erdészetben, mint a kertészetben, gyümölcstermelésben az állatvilág szokásainak, életmódjainak ismerete nélkülözhetetlen tényező. A gazdának ismernie kell, hogy melyek az állat- s madárvilágban a jóbarátai, melyek ellenségei; azért iskoláinkban is a természetrajznak kellene egyik legfőbb és legkimerítőbb tantárgynak lennie, melyből mindezt megtanulhatnák. Európa művelt államaiban ezt már évtizedekkel ezelőtt felismerték, s olyan óriási irodalma van magának az állatvilágnak, mint nálunk minden tudománynak összevéve; ezért ritkán is hallunk panaszokat rovarpusztításokról, mert a gazdák ismerik barátaikat, s maguk oltalmazzák őket, de védi őket a szigorú törvény is. Hazánkban az állatvédő egyesületnek ez irányban kellene működnie; tudományos társulatainknak ilyen irányú munkák kiadásával kellene előmozdítaniok a célt. Egyelőre sajnos, nagyon kevés történik e téren. Csak az a jó, hogy az áldott természet, a nagy mindenség nem vár és nem szorul kontár emberi beavatkozásra, hanem nyitott könyv, melyből mindenki olvashat, tanulhat, aki érdeklődik teremtményei és munkái iránt.
(Forrás: Vadászkalandok vad tájakon. Budapest, Győző Andor kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése