Egy világcsavargó
– Hotel Alexander – szólt a beszálló utas, és a komornyik is felült a bakra.
Amikor egy komornyik felmászik a bakra, annak nincs túl nagy jelentősége, azonban ez az alacsony, vézna, livrét viselő ember nem felmászott, hanem felszállt, és ahogyan ezt tette, legalább is figyelemre méltó volt. Nem használta ugyanis a két hágcsót, hanem az egyik lábát emelte egyre magasabbra, egészen fejmagasságig, feltette felül a bakra, majd egy mozdulattal már fenti is ült. Ha valaki megfigyelte a mozdulatot, és otthon megpróbálta utánozni, rá kellett jönnie, hogy erre teljességgel képtelen.
Munro annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a kocsi a hotelhez érkezett, és így a kapu előtt tolongó embereket sem vette észre, akik valamennyien az egyik fenti ablakra figyeltek. Amikor a kocsi megállt és a komornyik kinyitotta az ajtót, csak akkor tért magához, mire gyorsan kiugrott.
A portásfülke mellett szolga állt a pincérek közkedvelt, utánozhatatlan testtartásával, lábai szétvetve, amennyire lehet, előre meredő pocakkal, melyen kötény feszült. Ábrázatáról lesírt az öntelt gondolat: Én vagyok én, és belőlem még bármi lehet.
– Ha nem tévedek, ebben a szállodában lakik Mr. Stout [angolul: erős, izmos], a Földet körülutazó kerékpáros?
– Mr. Starke a neve, Kurt Starke [németül: erős], és nem szereti, ha másképen szólítják, igyekezett válaszolni a pincér, miután összecsapta bokáit. – Igenis itt lakik, és én vagyok a szobapincére.
– Itthon van? Szeretnék az úriemberrel beszélni.
– Sajnálom, Mr. Starke nem fogad látogatókat. Már nagyon sokan próbálták – eh – különösen hölgyek is – eh, egy sereg hölgy, de Mr. Starke senkit sem fogad.
– Na próbáljuk csak meg. Sir Munro beszélni szeretne vele. Jelentsen be neki.
A cím és a bejárat előtt álló kocsi megtette hatását, a pincér gyors lépésekkel elindult, Munro lassan lépdelve haladt utána. A lépcső felénél azonban utolérte.
– Sajnálom, eh – miközben a nyakkendőjét tapogatta – Mr. Starke megígérte, ha még egyszer zavarni merészelem, kitekeri a nyakamat. Ezt a viccet nem én találtam ki, tényleg ezt mondta.
– Próbáljuk meg másként, a szigorú úrnál audienciához jutni. – Tárcájából névjegyet vett elő, neve alá odaírt egy sort, a kártyát odaadta a pincérnek. – Kérem, adja át neki, és ha semmi hatást nem ér el, akkor nem is akarok beszélni vele.
A pincér újra a nyakát tapogatta. Egyre jobb kedvre derülve Munro egy koronát nyomott az aggodalmaskodó kezébe, mire az meggondolta magát, inkább mégis kockára teszi testi épségét.
– Ha nem is tudom használni semmire, mégiscsak érdekes lenne, ha megismerhetném ezt a faragatlan embert – gondolta magában a báró, miközben a küldött már vissza is érkezett a jó hírrel: – Uraságod szívesen fogadják.
Az első emeleten a pincér kinyitotta a lakosztály ajtaját, ahonnan minden átmenet nélkül az alábbi kérdés hangzott:
– Ön tehát egy Föld körüli kerékpártúrára szeretne beszervezni engem. Ez eddig rendben volna, de mennyit fizetne érte?
Munro elő pillantása egy nagy, sárga, hosszúszőrű agárra esett, amely a plüss díványon heverészett, a belépőre fittyet sem hányva. Második pillantásra egy férfit vett észre, aki az ablak közelében álló asztal mellett ült, és amint Munro megfigyelte, préselt növényeket ragasztott be egy növénygyűjteménybe. A kérdés tőle hangzott anélkül, hogy az ajtó felé tekintett volna. Csak most kezdett lassan felállni.
Mivel sajátos jellemvonásai az átlagembertől eltérőek voltak, érdemes külső vonásait közelebbről is leírni.
A szokásos testmagassági mértéknél maradva hat láb magasságot valamivel meghaladta, karcsú, azonban igen széles vállakkal, erőteljes izmos nyakán kicsi fej ült. Szokatlan testi ereje nagy, ámde mégis karcsú kezéről volt felismerhető, melyen minden izom, ín és ér megfeszült, jóllehet most semmiféle erőkifejtéssel nem volt terhelve. Körmei jól ápoltak voltak. Kezei mélybarnák éppúgy, mint arca nagy, erőteljes orrával, pisze orr amúgy sem illett volna ehhez az alkathoz. Szemei kékek, vékony bajusza valamelyest még világosabb, mint a világosszőke, egyszerűen elválasztott haj. Férfi esetében nem szokás sem szépről, sem csinosról beszélni. Feje jellegzetes férfifej volt.
Ahogyan ott állt, felegyenesedve, valamiféle mozdulatlanság jellemezte, nem csak azért, mert most éppen nem volt mozgásban, inkább egy bronzszoborra emlékeztetett, és nem csak bronzos bőrszíne miatt. Arcvonásai mélyen komolyak, de nem barátságtalanok, természeténél fogva mozdulatlan arc. Kék színű szemei hidegek, mint a jég, de mégis villogó, mint az élesre köszörült acél. Az egész alkat kész ércöntvény. Mozgott, beszélt, de az érces, mozdulatlan szobor képe nem akart meglágyulni. Hangja is olyan volt, mintha keményen csengő acél hangja lett volna. Nyugalmat, acélos, semmi által meg nem rázkódtatható, minden változáson át kitartó nyugalmat tükrözött külső megjelenése, és úgy tűnt, belső lényét is ez a nyugalom jellemezte. Beszéde éppen olyan volt, mint ahogyan mozgott, lassú és megfontolt. Hosszú szünet következett, mielőtt válaszolt volna, akkor is, ha megfontolásra semmi szüksége sem volt.
– Rendben van, tehát mennyit fizetne nekem?
Munro még mindig a bronz állóképre meredt. Jé, hiszen ez beszélni is tud? Vajon ez az arc nevetni és sírni is képes volna? Aztán összeszedte magát.
– A fizetés részemről teljesen mellékes…
– Számomra azonban ez a legfontosabb. Először is önnek kell, hogy valami fogalma legyen az igényeimről. Követelésemnek megfelelően a Globe Kerékpárművektől naponta egy font úti ellátmányt és naponta 10 shilling fizetést kaptam, és mindezt két évre, a cél ugyanis az volt, hogy két év alatt kerüljem meg a Földet. Érti? Részemről kockázatot nem vállalok, és semmiféle versengésben nem vagyok hajlandó részt venni. Ezzel szemben minden napért, amelyet megspóroltam a 730 napból, 5 font prémiumot kaptam. Ez volt a keresetem. A két évre szóló úti ellátmányt előre kértem, hogy előre szét tudjam osztani az egyes állomások között. A két évre szóló fizetést, azaz 365 fontot letétbe helyezték. Ez minden. Életbiztosítás nem volt. Írásbeli szerződést nem szokásom kötni. Akinek egyszerűen kimondott szavaiban nem bízok meg, azzal nem kötök megállapodást. A pénz letétbe helyezése egyszerűen üzleti ügy. Nos, ön most körülbelül megismerhette, hogy milyen feltételek mellett vagyok hajlandó megtenni egy ilyen utat.
– Igen szerénynek találom a feltételeit – válaszolta Munro. – El tudja képzelni, hogy ugyanazt az utat, amelynek a megtételére önnek 512 napra volt szüksége, 300 nap alatt is meg lehetne tenni?
Ezúttal érthető volt a hosszú szünet.
– Igen – válaszolt röviden az érces hang. – Ebben az esetben 30 shilling ellátmányra és egy font fizetésre tartok igényt, továbbá 20 font prémiumot minden megtakarított napért.8 Ez utóbbi csak abban az esetben, amennyiben önnek érdekes, egyébként betartom a 300 napot.
– Engedjen meg előbb még egy kérdést. Lehetségesnek tartaná, hogy egy egészséges és erőteljes fiatal hölgy 300 nap alatt megtegye ugyanezt a túrát?
– Nem.
– Miért nem?
– Nebraskában megskalpolják, Beludzsisztánban levágják a fejét. Emberevőkkel túrám során nem találkoztam, annál több volt a lélekkufár és a lánykereskedő. Tehát nem, a magam részéről nem tartom lehetségesnek.
– Abban az esetben sem, ha útján ön kísérné a hölgyet?
– Ezt eddig még nem említette. Ha csak önmagában a kerékpártúráról volna szó, úgy gondolom, hogy egy egészséges, erőteljes és valamelyest energikus lány, aki akarja, de tényleg akarja, képes 300 nap alatt ezt a távot megtenni, mivel a veszélyektől, és minden, ami még előfordulhat, megvédhetem a hölgyet, már amennyiben egy halandó ember ezt egyáltalán megígérheti. Ebben az esetben azonban napi 30 shilling fizetést kérek, az ellátmány ugyanannyi marad azzal a feltétellel, hogy a hölgy a költségeit saját maga fedezi.
– Tehát lehetségesnek tartja – vélekedett Munro tűnődve. – Igen, miss Howard kétségtelenül elég energikus. Azonban nem gondolja Mr. Starke, hogy egy lány, legyen bár energikus, végül is a terhek súlya alatt kétségek között összeomlik? Végül is rendkívüli teljesítményről van szó, ami igencsak idegőrlő lehet.
– Értem mire gondol, és hogy ne erőltesse meg magát, ne omoljon össze, ne essen kétségbe, éppen azért lennék vele. Hajtom, és féken tartom, ha kell, vannak megfelelő eszközeim, hogy egyre újabb erőt kölcsönözzek neki. A legjobb a saját példám, és éppen ez az, amiért különleges honoráriumra tartok igényt.
Munro egy nyugodt, megfontolt ember megfogalmazásában lehetőségként hallott arról a vállalkozásról, amelyet maga teljesen értelmetlennek tartott. Szinte nem is hallotta az egészet, a világutazót sem ilyennek képzelte, célja is egészen más volt, amiért felkereste.
– Engedje meg, hogy elmondjak még valamit, Mr. Starke. A hölgy, aki 300 nap alatt meg szeretné tenni az utat, miss Ellen Howard, akit úgy érzem, a menyasszonyomnak tekinthetek. Egy fogadásról van szó, amelyben a magam részéről nem vagyok érintett. Miss Howard kissé önfejű. Nekem teljesen mindegy, hogy a fogadást megnyeri-e, vagy sem. A 10 000 fontos tét számára egyáltalán nem jelent komoly veszteséget, sőt jómagam is szívesen átvállalnám. Inkább csak az volna a lényeg, hogy kigyógyítsam önfejűségéből. Gondolom érti, hogy mire célzok, Mr. Starke. Az ön feladata az volna, hogy elkísérje, megvédje, hogy egy haja szála se görbüljön meg. Számomra ő a legdrágább a Földön, jómagam is el fogom kísérni, ha nem is kerékpáron – de éppen azt szeretném elérni, hogy útközben kétségbeesve összeomoljon, szenvedésének okát, a kerékpárt elhajítsa magától, és ennek elérése az ön feladata
lenne.
A szokásos szünet következett, a kék acélszemek a báróra villantak.
– És miss Howard egyetért ezzel?
Ettől a balga kérdéstől Munro majdnem elvesztette béketűrését. Tárgyaló partnerét ennyire ostobának azért nem tartotta.
– Természetesen nem – válaszolta ingerülten. – Végül is szeretné megnyerni a versenyt.
Az ércszobor erre egy elutasító kézmozdulattal végre újra megelevenedett.
– Akkor másvalakit kell keresnie – hangzott hűvös nyugalommal – amit ön elvár tőlem, az számomra tisztességtelen játéknak számít.
Munro egy pillanatra lesújtva állt ott. Ezek a szavak, és ahogyan elhangzottak, úgy érezte, mintha súlyos ütések érték volna fejét.
– De hiszen nekem önnel szemben jó szándékaim vannak – kiáltott fel, miután összeszedte magát. – Mit érdekel bennünket egyáltalán a 10 000 font! És én mindent megfizetek önnek, amit ön…
– Ebből elég. Ebben az értelemben minden elhangzó szó teljesen felesleges. Mindenek előtt kíméljen meg pénzbeli ígéreteitől. Ha szereti a hölgyet, és férfinek tartja magát, akkor kérje meg, hogy ne vállalkozzon az útra. Tiltsa meg, ha úgy érzi, joga van ehhez, de a háta mögött ne állítson csapdát neki.
Ej, ez az ember ki is mondta az igazságot, amit gondolt! És Munro teljesen kábultan viselkedett vele szemben, képtelen volt arra, hogy védekezzen, csupán akadozva bocsánatot kért, egyre zavartabbá vált, elvörösödött, egyre inkább jó szándékáról dadogott.
Starke mozdulatlanul állva nyugodtan hagyta tovább beszélni, míg végre egy lélegzetvételnyi szünet alkalmával szóhoz jutott.
– Sok szót fecsérelt el teljesen feleslegesen. Rendben van, fogadjon fel engem, szívesen elkísérem a hölgyet, természetesen a magam részéről mindent meg fogok tenni azért, hogy megnyerje a fogadást. Azonban úgy gondolom, biztosíthatom önt arról, hogy a hölgynek a túra befejezése után nem egykönnyen fog megjönni a kedve arra, hogy ismét a szenvedéseit okozó kerékpárra üljön, mivel úgy látom, ön számára ez volna a lényeg.
Munro újra lemerevedett, arca ezúttal azonban kezdett felderülni. Kétségtelen, ennek az embernek igaza volt. Tényleg sohasem gondolt arra, hogy megalázza, azt azonban most sem hitte, hogy Ellen kibírná a rettenetes túrát. Ez az ember egyre jobban imponált neki. Ő az, akit kísérőnek be kell szerveznie.
– Pompás! Ezt egyébként előbb is mondhatta volna! Tehát szándékában áll miss Howard kísérőjéül szegődni?
– Természetesen. Azonban vajon a hölgy is egyet ért kíséretemmel?
Ó nem, már megint közbe jön valami. Ellen egészen pontosan elmagyarázta neki a feltételeket. Starke most végighallgatta ezeket. Tehát egyedül. Ha azonban Munro a saját pénzén beleegyezése nélkül mellé rendel valakit, ellenfele lady Barrilon ez ellen semmilyen kifogást nem emelhet. Vajon ez az ember, aki itt áll előtte, és akit jó adag büszkeség jellemez, belemegy ebbe a feltételbe?
Egy művelt hölgy kísérőjeként kellene tolakodnia. És be is következett, amitől tartott.
– Ha a hölgyet annak alapján ítélem meg, amit hallottam, úgy tűnik, miss Howard számára aligha lennék kellemes kísérő, pont én, Kurt Starke. A kétségtelenül büszke angol hölgy ugyanis azt akarja bebizonyítani, hogy lány létére 300 nap alatt képes véghezvinni azt, amihez egy professzionális vándornak, egy erős férfinek 512 napra volt szüksége. Nem így van?
Munro ezt őszintén beismerte, miközben óvatosan az óriásra pillantott.
– Az országút szabad, mint a préri vagy a sivatag – hangzott váratlan válasza – ami minden gondjától megszabadította Munrot. – Nem akadályozhat meg abban, hogy mellette haladjak és megálljak, amikor ő is megáll, ráadásul az általam választott úton akar végighaladni. Úgy van, kísérni fogom, érzékeny pedig nem vagyok, és az idő múltával minden bizonnyal jó barátok leszünk.
Starke az asztal felé fordult, bőrzacskóból megtömte fapipáját, és a maga megfontolt módján meggyújtotta. Szerződéskötés még nem jött szóba. Az angol bárónak most először jutott eszébe, mekkora jelentősége lenne egy szerződésnek. Vajon gondolatolvasó lehet ez az ember? A kérdés felvetése végül is igen indokoltnak tűnt, hiszen utóbb elhangzott szavaival ő maga terelte rá figyelmét. Félig elfordult Munrotól, pipázva egy olajfestményt nézegetett, amely ősi témát örökített meg, egy szerelmes pár kerti padon üldögélve csőreikkel egymásnak udvarló gerlepárt nézeget.
– Még semmiben sem állapodtunk meg – szólt nyugodt, mély hangján. – Sir Munro, tudja ön egyáltalán, hogy ki vagyok? Tehát egy ifjú hölgyet kellene végigkísérnem Föld körüli útján, aki az ön menyasszonya. 300 napon át én lennék állandó társasága, holnaputántól kezdve. A hajó fedélzetén még nem kerülünk közelebbi kapcsolatba. Azt követően azonban a szállodákban egy fedél alatt fogunk aludni, legalább is szoba szoba mellett, erről gondoskodnom kell. Hiszen mindentől védelmeznem kell őt. Olykor szerény, mindössze egyetlen helyiségből álló kunyhóban kell majd éjszakáznunk. Gyakran fogunk magányos tábortűz mellett táborozni. Mindezt gondosan megfontolta, sir Munro?
A fiatalember kinyújtott kézzel fordult felé.
– Éppen ezekkel a nyílt szavakkal hárított el minden bizalmatlanságot. Itt a kezem.
– Nem, nem fogadhatom el. Hiszen fogalma sincs róla, hogy kezét nem egy gazembernek nyújtja-e. Ezért nem fogadom el.
Munro kénytelen volt kezét visszahúzni. Újabb rejtéllyel állt szemben.
– Akkor hát mesélje el kérem, hogy végül is ön kicsoda!
– Ennek semmi akadálya.
Az ablakhoz lépett, háttal az ablakpárkánynak támaszkodott, karjait széles mellén keresztbefonta.
– Mi történt? – kérdezte Munro, amikor élénk hangzavar hallatszott fel az utca felől.
– Kicsit megmutatom magam a tömegnek, hadd csodálkozzanak a hátamon. Apraja, nagyja éjjel-nappal itt tolong. Nos hát: Nevem Harry Kurt Starke. Nowawes faluban születtem Potsdam mellett. Születésem bizonyára nem érdekli. 34 éves vagyok. Anyám mosónő volt, apám elitta a keresetét. Kezdettől fogva semmirekellő csavargó voltam. Legalább is ezt állították rólam. Tényleg, ha csak tehettem, az iskola mellé mentem. A grünewaldi erdőben vadorzással töltöttem az időt. Szöcskékkel és gyíkokkal kezdtem, vaddisznóknál hagytam abba. De akkor még gyerek voltam, és semmi rosszra nem gondoltam. Egy szép napon, úgy 12 éves lehettem, amikor elkaptak, de megléptem, és meg sem álltam Hamburgig. Elrejtőztem egy hajón, és csak a nyílt tengeren merészkedtem elő. Hajósinas lettem egy amerikai szkúneren. Amint látja, elég korán kezdtem. A kapitány eredetileg bálnavadász volt, New-York felé tartott, hogy visszatérjen régi szakmájához. Magával vitt. Sok mindent eltanultam tőle. Már akkor is csontos, vállas legény voltam. 15 évesen, amikor korombeli fiúk pályát próbálnak választani, már első szigonyos voltam. New-Yorkban megkértem a magam árát. 50 dollár fogási prémium alatt nem voltam hajlandó szigonyozni. Rövidre fogva annyi pénzt kerestem, mint a pelyva. Mindezt csupán azért említem meg, nehogy azt higgye, azért csavarogtam a világban, mert semmihez sem értettem. Egyébként vagyonos ember vagyok. Többet akartam azonban látni, mint jeges tengert és hómezőket. Így aztán körülbolyongtam az egész világot, meglehetősen sokféle elfoglaltságom volt, részt vettem háborúkban, átverekedtem magam valamennyi földrészen.
Újra meggyújtotta kiégett pipáját, és ugyanazon a nyugodt hangon folytatta:
– Valamikor eszembe jutott hazám, ahol kötelezettségeim vannak. Hazautaztam Németországba és jelentkeztem a katonai hatóságnál. Állampolgárként azonban nem ismertek el. Hontalan. Igen gonosz fogalom. Átkot esküdtem, mivel úgy éreztem, valamiféle átok terhel engem. Nyugtalanul kell vándorolnom, mint az örök zsidó, vándorolni, mindig vándorolni. Miért? Kérdezze meg a cigányt, vagy a vándormadarat, hogy miért. Amikor foszlányokban szakad le rólam a ruházat, akkor érzem magam a legjobban. Se haza, se kunyhó, se barlang, se fészek. Alig bírom ki, ha fedél alatt kell aludnom. Nem szeretem az ágyat, éjszakánként a csupasz padlón szoktam aludni…
Munro kutakodó szemekkel nézte a beszélőt. Semmi mozgás, semmi bánat, a hangja meg sem rezdült. Megingathatatlan volt, mint egy bronzszobor. Elhallgatott, rövid időre kis szünetet iktatott közbe, majd folytatta elbeszélését.
– … Rászoktattam magam arra, hogy az átkot áldásként fogjam fel, és azóta elégedett vagyok, ide-oda vándorlok, és igyekszem összekötni a kellemest a hasznossal. Vadász- és kutató expedíciókat vezetek, a közelmúltban egy kerékpárgyárat reklámoztam. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ők csinálnak reklámot velem, és nem én őnekik. Röviden összefoglalva ez volt eddigi hosszú életem. Büntetett előéletű vagyok, gyakran üldögéltem börtönök falai között, azonban eddig mindig sikerült kitörnöm. Megértheti, hogy itt-ott egy-egy pasa lyukba dugja az embert. Egyébként eltekintve legfiatalabb éveimtől, amikor vadorzással múlattam az időt, ahogyan az ifjúságnak is az elcsórt alma ízlik a legjobban, sohasem csaltam vagy loptam. Nos, ezek után döntse el magának, hogy szerződtetni akar-e vagy sem.
Munro szívesen tudott volna meg még többet erről a különleges emberről, először azonban válaszolnia kellett, ami meg is történt.
– Ezennel szerződtetem önt az ön által megszabott feltételek szerint.
– Rendben. Az ön kimondott szava elegendő számomra. Akkor most beszéljük meg a továbbiakat.
Starke újabb pipát tömött magának. Munro ásítást hallott a háta mögött, és amint hirtelen hátrafordult, még látta a rémítő állkapcsot a perzsa agár kicsi, de igen hosszú fejében.
– Pompás példány.
– Ő Hassan el Seba, Jussuf ben Nadir és Fatime fia.
Munro körülnézett, tekintetével az asztalon egy arab képét kereste, akiről Starke beszélhetett.
– A perzsa agárra gondoltam.
– Én is. Ő azonban nem perzsa agár, nem is orosz, amint itt mindenfelé emlegetik, hanem arab antilopvadász a líbiai sivatagból.
– Úgy, úgy – mormolta Munro. – Pompás egy állat. Mennyit fizetett érte?
Starke odalépett hozzá a díványhoz.
– Ilyen kutyát nem lehet megvásárolni. Eladni, és elajándékozni sem lehet. Beni-Surs sejk idomítás céljából adta át nekem.
Munro a válaszról megint gondolhatott, amit akart. Végigmérte a kutyát, az pedig őt.
– Három éve kísér utamon – folytatta Starke – már jó néhány mérföld van a háta mögött, most majd ismét követni fogja kerékpáromat. Újabban kerékpározás közben megállított egy rendőr, megkérdezte, hogy ez az én kutyám-e, és állatkínzás miatt tekintélyes büntetést fizettetett velem. El tudom képzelni, miféle kutyaismerő lehet az, aki megalkotta ezt az angol törvényt, amely szerint egy kerékpáros nem vihet kutyát magával.
– Megsimogathatom?
– Hát bizonyára nem harapná meg. De mégis kérem, ne tegye. Én sem szeretem, ha idegenek a testemet tapogatják, minden bizonnyal önnek sem tetszene.
– Nos, mr. Starke – nevetett fel ekkor Munro – kérem magyarázza meg végül is, miféle rejtély lapul meg e mögött a lény mögött. Valóban kutya, vagy valami magasabb rendű élőlényről van szó!
– Amint már említettem, arab agár. Látom, nem ismeri a viszonyokat, sir Munro. Ön báró. Európában nincs olyan angol lord, főnemes, fejedelem, akinek a családfája olyan régi és tiszta volna, mint ezé az állaté, egyáltalán általában ezeké a sivatagi kutyáké. Ennél csak az arab lovak nemessége ismertebb. Amint ön is bizonyára tudja, Mohamed prófétának öt kancája volt – Tayes, Manekeye, Koheye, Saklawy és Djulf – ezekből indultak ki az első családfák. Ezen kutyák családfája azonban még több évszázaddal öregebb, és valódi családfájuk van, pergamenre feljegyezve. Minden arab, amikor hazájának lovait elvezetik előtte, fel tudja sorolni: ez egy Koheye, amaz ott egy Djulf – és éppígy azt is tudja, ha itt ezt a kutyát meglátja, hogy Nadir el Seba unokája – és a földig meghajol előtte.
Munro erre azért nem szánta rá magát, azonban valamivel több tisztelettel nézett a kutyára, amelyhez képest saját nemesi mivolta egészen friss eredetűnek számított. Hassan, az oroszlán mélyet sóhajtott, megvető pillantást vetett feléje, pofáját hátsó lábai közé dugta – amire az angol báró szintén nem lett volna képes.
Mielőtt rátértek volna az út részleteinek megbeszélésére, Munronak még valami eszébe jutott. Ő maga is szeretett volna csatlakozni, állomásról állomásra vasúton vagy egyéb más alkalmatosság segítségével előre utazott volna, hogy gondoskodjon a kerékpárosokról stb., röviden: A lehetőségekhez képest szerette volna egyengetni a két utazó útját, amiről Ellen felismerhette volna odaadó hűségét is. Nem kívánta azonban, hogy Ellen megtudja, hogyan szervezte be számára kísérőjét. Ismerte Ellen önállóságát, élénken el tudta képzelni magának, legalább is a kezdetben hogyan fogná fel a dolgot. Mi, egy gondnokot? Egy védelmezőt? Arra nekem semmi szükségem. Starkénak tehát titkolnia kell majd megbízóját. Később aztán minden magától elrendeződik.
Starke most is, mint mindig, türelemmel hallgatta végig.
– Ezt nem tehetem – ellenkezett végül. – Ha megkérdezne, sir Munro rendelte mellém, hogy árnyékként kövessen? – Kérdésére igennel válaszolnék. Mivel nem szokásom hazudozni. Ellenségeimet természetesen néha megtévesztem, a rablót is nyugodtan rossz irányba küldöm, ha ezzel megmenthetem barátomat. Ilyen értelemben nem követek kategorikus belső parancsokat. Egyébként azonban nem szoktam hazudni. Miért vándorlok, miért alszok a csupasz földön? A vándorcigányt ne kérdezze, erre én jobb választ adhatok Önnek. Azért, mert szabad akarok lenni, és ne legyen szükségem arra, hogy hazudjak. Ez az igazi válasz. Lehet, vannak emberek, akik mindig igazat mondanak – én ilyenekkel azonban még nem találkoztam, és úgy gondolom, nem kell, hogy Diogenes hordója legyen az ember lakása, hogy következmények nélkül merje kimondani az igazságot.
– Én megengedhetem magamnak, mivel már semmi elveszíteni valóm nincsen, miután elveszítettem a hazámat. Sir Munro talán merész, nagy szavaknak fogja tartani, bár hűvös megfontoltsággal mondom: Egy teljesen megelégedett embert lát maga előtt, akinek a boldogságát semmivel, egyáltalán semmivel nem lehet megrázkódtatni. Lemondtam a világról, és éppen ezért tarthatom magaménak az egész világot. Nem hazudok, mert nincs szükségem arra, hogy hazudjak, mivel nehéz küzdelmek árán szereztem meg a jogot arra, hogy kimondhassam az igazságot. – Tehát hazudni nem fogok.
 |
| Fotó:nana1 |
Igen, úgy van – sajátos módon a kis szobapincér jutott eszébe, aki szintén ennek az embernek a hatása alá került.
– Egy szót se többet mr. Starke. Mindennel egyetértek.
– Akkor beszéljünk magáról az utazásról, az egyes állomásokról, miként fogjuk értesíteni egymást, és gondoljon bele, ha már holnap este Liverpoolba kell utaznom, mindössze csak 30 óránk van hátra, és meg kell tennem még néhány előkészületet, ellenőriznem kell a kerékpáromat.
– Ismét Globe-kerékpárt fog használni?
– Ettől tartózkodnék. Az idő előrehaladtával fél centnernyi alkatrész jött össze, amelyet magammal kellett cipelnem. Naponta általában öt órányi időt töltöttem a nyomorult gép javítgatásával, de mit tehettem volna ez ellen, mikor velem akartak reklámot csinálni. Nem lázadtam fel a helyzet miatt. Tény, hogy csak ezt az egy gépet használtam. Tehát a válaszom: Nem. Londonban van még egy kerékpárom, amelyet két évvel ezelőtt építettem magamnak, kezdetben azt fogom használni.
Beszéde nem minden esetben volt annyira komoly, mint amilyennek látszott, olykor igen humoros megnyilvánulásai voltak. Csupán külsőleg nem változott, és sohasem mosolygott.
Munro kinyitotta az ablakot. Kocsija még lent várakozott.
– Dick – kiáltott le – hajts haza és pakold be utazásra készre a két tengeri bőröndöt.
Ezt követően kiteregették a térképeket. 8 500 mérföldet kellett szakaszokra felosztani, állomásról állomásra. Közben beesteledett, megvacsoráztak, és lámpafény mellett folytatták a munkát.
Még csak a mormonok nagy Sóstó melletti földjéig jutottak el, és Starke legalább San Franciscoig szerette volna átgondolni az utat, amikor Monro kijelentette, hogy többre már nem képes, lecsukódnak a szemei. Rögvest lefeküdt, itt ebben a szobában az ágyra, és amikor másnap reggel meglehetősen későn felébredt, Starke még mindig az asztalnál ült a nyitott ablak mellett, menetrendekben lapozgatva, jegyzetelve és dohányozva, és Munro már elvégzett munkája alapján is megállapíthatta, hogy egy percet sem aludt. Úgy tűnt, alvásra egyáltalán nincs is szüksége.
Az izgalmasan kalandos történet folytatását megtalálhatjuk a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ahonnan a szerző könyvének teljes szövege letölthető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése