Túl későn érkezett
– Miss Ellennel beszélhetek? Ha igen, kérem adja át neki ezt a névjegyet.
A szobalány jó emberismerőként vette szemügyre a fiatal úriembert. Sötét nadrág ebben a hőségben? A csinos arc hetyke bajusszal általában bizonyára nem annyira ünnepélyes, mint most? És mióta szokás keresztnevén nevezni, ha az ember egy hölgyet kíván meglátogatni? Vagy valami kriminális alakról van szó, vagy a kegyelmes asszonyom megint valami rossz fát tett a tűzre, pedig nem is volt kerékpározni. De az is lehet, hogy az úriember éppenséggel feleségül akarja venni.
A gyanúba keveredett úr egy festmény előtt állt a fogadószalonban és cilinderével a saját hátát csapkodta a „Két zenész” koncertjének ütemére.
Sir Rubin Munro egy lord második fia. Csak bárói címet viselt, parlamenti hely ezért nem járt neki. Második házasságában igen gazdag anya egyetlen gyermeke volt, így függetlenül csipegethette a százalékokat, amit a felsőházban üldögélő lord féltestvére nem mondhatott el magáról. Névjegyén is mindössze „Robin Munro” állt, semmi több. Sokan, akik már évek óta érintkeztek vele, azt sem tudták, hogy akár rokonságban is állna azzal a bizonyos grófi családdal. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a fiatalembernek volt elég esze ahhoz, hogy szabadságából és pénzéből igen csinos életet ácsoljon magának. Ahelyett, hogy drága idejét ezerféle őrültségre pazarolta volna, mint a legtöbb jeunesse dorée [aranyifjú] teszi, inkább szorgalmasan nyelvismereteinek gyarapítására törekedett, zenélt, festett és emellett bölcs tisztességgel hódolt egészséges sportoknak, minden kedden délután teniszezett, kezeit és szemeit vívó-órákon edzette, általában semmiféle sporttól nem tartózkodott – egy kivétellel: A kerékpározás szóba sem jöhetett! Utálta a kerékpározást. Nézete szerint a kerékpárosok közvetlenül az anarchisták után következtek.
Bunkók, rablók, rablógyilkosok, kerékpárosok…
Ó, emberiség szégyene, világtörténelem botránya, minden esztétika barbár kigúnyolása! Igen, ott ül és kapálódzik – ráadásul lehetőleg térdnadrágban – otthon szanaszét dobálva a szakadt harisnyák, a férjek saját maguknak varrják fel a gombokat, túlforr az étel, a bölcsőből kiesik a gyerek. Ha nekibuzdult, tovább áradt belőle a szó: A rémült atya felugrik, felborítja a petróleumkályhát, meggyullad a függöny, kigyullad a lakás, ég a ház, ég az utca, a városnegyed ég, egész London ég, az Angol Bank is ég, a katonák nem kapnak zsoldot, zendülés tör ki, Írország nekilendül, az oroszok megtámadják Indiát, az Egyesült Államok beveszik Kanadát, Franciaország is bekapcsolódik, Németország bekapcsolódik az általános világháborúba, természetesen Ausztria és Olaszország is besegítenek, a kínaiak hadba indulnak a japánok ellen – és mindez egy térdnadrágban kerékpározó hölgy miatt! De félre a viccel – egy kerékpározó hölgy az ő számára maga volt az esztétikátlan borzalom.
Lady Barrilon volt az, aki arról gondoskodott, hogy egy alkalommal Sir Munro meghívást kapjon a hölgyklub nagy férfiestélyére, mivel szemet vetett a fiatal gazdag férfire, akinek rangja olyan jól passzolt az övéhez. Már akkor ezen spekulált, amikor beteges férjét még nem érte utol a halál. Sir Munro elfogadta a meghívást.
A nők valamennyien szívesen kerékpároztak, hiszen ők is emberek voltak, és kedve támadt, hogy egyszer közelebbről is szemügyre vegye ezeket a sportos hölgyeket. Miss Howardot is ebből az alkalomból ismerte meg, és lady Judith már azon az estén mélyen elgondolkodott azon, hogy nincs-e véletlenül valamilyen feltűnés nélkül, de biztosan ható méreg, amit a törvényszéki orvosok a holttestben nem tudnak kimutatni.
Miss Howard és Sir Munro később gyakran mutatkoztak együtt bálokon, színházban, a Hyde-parkban, és jóllehet a férfi a hölgyet többször is látta kerékpározni, egy este a tánc szünetében, amikor egy félreeső ablakmélyedésben üldögéltek, így szólt hozzá: Szeretném feleségül venni.
Amit mondott, a valóságban sokkal tovább tartott, de ez a három szó képezte rövid lényegét hosszú, jól megfogalmazott mondanivalójának.
A hölgy néhányszor felnyitotta és összecsukta legyezőjét, gondosan megszemlélte a tánccipőjét díszítő csipkéket, majd arccal felé fordult.
– Ha jól tudom, Ön ugye kerékpározik?
– Nem, és ha a feleségem lesz, vagyis ha Ön is szerelmet érez irántam, akkor az irántam érzett szerelemből fel fog hagyni a kerékpározással.
– Ó, milyen kár kedves Sir Munro! Éppen tegnap vásároltam egy új gépet két év garanciával.
– És szándékában áll ezt a két év garanciát ki is használni?
– Hát legalább egy évet. A szerkezet úgysem tart ki tovább.
– Akkor egy éven belül ismét eljövök, hogy újból feltegyem a kérdést.
Miután befejezte a mondatot, szabályszerűen meghajolt és távozott.
– Feltéve, ha addigra Ön is kerékpározik – szólt utána miss Howard.
Ezt persze csak tréfának szánta. Szerette a férfit, és ő is tudta ezt. Hogyan is állhatna egy kerékpár a szerelem útjába! Fiatal volt még és szeretett volna még egy évig szabad maradni, a férfi pedig türelmesen várakozott. A kerékpározásról azonban nem mondott le, de csak háromnegyed évig, amikor is egy elszabadult bérkocsi beleszáguldott gépébe. Egy megrándult kézzel megúszta a dolgot, a kerékpár azonban ezer apró darabra tört, és az üzlet, amely annak idején kiállította a garanciajegyet, díjtalan javításról hallani sem akart, azt javasolták neki, forduljon a bérkocsit húzó megvadult gebéhez. Ezen esemény óta Ellen többé nem kerékpározott.
Munro most már jöhetett volna, de nem jött. Minden üzleti ügyében feltűnően pontos volt.
Az év azonban eltelt, most pedig leadta címmel, nemesi címerrel ellátott névjegyét.
– Miss Howard kéreti – szólította a szobalány. Az ajtót becsukta utána, és fülét a kulcslyukra tapasztotta.
Ellen egy asztal előtt ült, amelyen nagy térkép volt kiterítve. Felállt, meghajtotta fejét, kézmozdulattal egy szék felé intett, és maga is leült.
– Minek köszönhetem a látogatását, Sir Munro?
– Egy évvel ezelőtt megkérdeztem Önt, hozzám jönne-e feleségül – tért rá rögvest céljára az ifjú angol. – Egy év elteltével a kérdést meg kellene ismételnem, amit ezúttal meg is teszek, mivel az Ön iránt érzett szerelmem változatlan maradt.
– Jómagam is még jól emlékszem erre. Valóban. Sir Munro, megtanult Ön közben kerékpározni?
A kérdés jelen esetben azonban nem hangzott tréfának. A hölgy igen sápadtnak látszott.
– Nem, Ön ismeri erről vallott nézetemet. Azt azonban tudom, hogy miután Önnek három hónappal ezelőtt súlyos balesete volt, azóta többé nem ült kerékpárra.
– Pontosan így van, de mi erősíti meg abban a hitében, hogy ezért soha többé nem fogok kerékpározni? Épp ennek ellenkezője áll szándékomban, és szinte azt kell feltételeznem, hogy Ön ezt a sportot meg akarja tiltani feleségének. Én azonban nem engedném, hogy megtiltsák számomra ezt az ártatlan szórakozást.
– Ó Ellen, hogyan beszélhet így – mondta halkan, miközben olyan jóhiszeműen és bánatosan pillantott rá, hogy az kénytelen volt szemét a földre lesütni. – Hát nem elégszik meg azzal a vallomásommal, hogy szeretem Önt? Tényleg azt hiszi, hogy pusztán azért nem engedném meg Önnek kedvtelését, mert az nem egyezik meg az én hajlamaimmal vagy nézeteimmel? Nem, nem Ellen! Kerékpározzon csak nyugodtan, és ha tényleg szeret engem, mégis fel fogja adni, nem a kedvemért, hanem mert mindig halálfélelem kerülgetne, amikor tudnám, hogy szeretett Ellenem az utcán kerékpározik.
Ellen mesterkélt önuralma hirtelen elszállt. Mélyen leeresztette a fejét.
– Már nem lehet, suttogta, és szemei könnyekkel teltek meg. Túl későn érkezett.
Hosszú szünet következett. A férfi fájdalommal tekintett rá.
– Túl későn? – suttogta ő is. – Akkor természetesen…
– Nem, nem – szakította félbe hevesen. – Szabad vagyok, de épp most kötöttem egy fogadást, hogy 300 nap alatt kerékpáron körülutazom a Földet, és így Önnek még egy évet várakoznia kell.
Azt hitte, nem jól hallott. Sajátos volt azonban, hogy Ellen tisztán és érthetően beszélt, ő pedig egészen jól hallotta, amit mondott. Így aztán a nyomaték kedvéért valamelyest előre hajolt.
– Kérem, jól értettem? Mi… mi körül akar körülutazni?
– A Föld körül.
– A Föld… a Föld körül? – mosolygott zavartan. – Kérem, talán még mindig nem jól értem. Mit ért az alatt, hogy Föld? Ilyet még nem hallottam.
– Nos, hát a Földünk, amin élünk. 300 nap alatt.
– A Föld… a Földünk körül akar körülutazni? Kerékpáron? Arra a Földre gondol, amelyen élünk? Körös-körül?
– Úgy van. Körös-körül. Ugyanarra a túrára gondolok, amelyet az a bizonyos Stout tett meg, azonban 300 nap alatt, éspedig teljesen egyedül.
Munro hátával visszazuhant a szék támlájára, karjait lelógatta, lábait kinyújtotta, jobban, mint ahogyan azt a jó modor engedte volna, ráadásul még a száját is eltátotta. Dermedten ebben a pózban maradt. Később lábait visszahúzta, és csukott szája körül ismét feltűnt az előbbi sajátosan zavart mosoly, miközben oldalról a lányra pillantott.
– Nem… Ellen ó nem! Csak viccel velem. Nem igaz?
– Sajnos nem! És hirtelen kitört rajta a kétségbeesés. – Ó Robin, miért nem tegnap jött.
A férfinek arcára fagyott a mosoly, és hirtelen felugrott.
– Úristen! Valójában hogyan történt?
Ellen elmesélte. Robin annyira megfeledkezett magáról, hogy le-föl rohangált a szobában, maga elé mormolt, olyasmiket, mint „átkozott klub” és „bolond nőszemélyek”. Azonban amikor Ellen befejezte, megállt előtte, és barátságosan mosolyogni kezdett.
– Na és akkor mi van! Egyszerűen kifizeti a 10 000 fontot és szépen itthon marad.
– Ezt nem tehetem. Ezt az egyet nem – hárította el Ellen, minden energiáját összeszedve. – Persze ez jó lehetőség volna, ha nem éppen lady Barrilonról volna szó.
Robin figyelmesen nézett rá.
– Ah, Önnek az lenne a szándéka, hogy tönkretegye ezt a hölgyet? Miss Howard ez… ez nem szép Öntől.
Most Ellen is felállt, szemei villámokat szórtak.
– Ön nem oktathat ki engem arra, hogy mi az, ami rendben van és mi az, ami nem – kiáltotta bosszúsan – én azt akarom, hogy vezekeljen, és sohasem fogok 10 000 fontot az ölébe szórni.
– Sohasem? Márpedig a 10 000 fontot oda kell adnia neki.
– Hogyhogy?
– Miss Howard – szólt csodálkozva – tényleg komolyan gondolja, hogy képes lenne megnyerni ezt a fogadást? Egyáltalán belekezdeni ebbe az értelmetlen utazásba….
– Hogy érti azt, hogy értelmetlen? – szakította félbe Ellen felháborodva. – Be fogom bizonyítani a világnak, hogy mire képes egy angol nő.
– Nem lesz képes rá. Hogy képzeli egyáltalán. 32 mérföldet tekerni minden nap! Már az első nyolc napon belül kétségbe esetten fog összeomlani.
Ó csak ezt ne mondta volna! Más módon talán elérhette volna, hogy eltérítse szándékától.
– Ne lennék rá képes? Majd meglátja. Holnapután indulok Liverpoolból.
Az utazás veszélyessége csak ekkor hatolt le teljes mértékben Robin tudatáig, és panaszos szónoklatba kezdett.
– Nincs tudatában annak, hogy mibe szándékozik belekezdeni! És mindezt egyedül. Ó istenem, teljesen egyedül!! Gondoljon csak az indiánokra, a tuykra Indiában, az arabokra Kis-Ázsiában, gondoljon az oroszlánokra, tigrisekre és kígyókra…
– Oroszlánok nincsenek a túrám során, és a plakátokon látható pompás kép alapján sem fog tudni elrettenteni. Be fogom bizonyítani, hogy egy hölgy kis merészséggel és egy revolverrel mindenen képes keresztüljutni.
– Igen, rendben van, de áradások, trópusi zivatar, tűző nap, szomjúság, éhezés, láz és járványok nincsenek a plakáton feltüntetve. Istenem, istenem! 8500 mérföld! Tudja Ön egyáltalán, hogy az mennyi? Nézzen végig ezen a hosszú asztalon, majd képzelje nyolc és félmilliószor egymás után, akkor megkapja a 8500 mérföldet.
– Nem áll szándékomban asztalokat rakni egymás után, hanem 300 nap alatt körül akarom kerékpározni a Földet. Vagy ha Önnek úgy jobban tetszik, helyezze el egymás után a nyolc és félmillió asztalát, és akkor én azon fogok végighajtani.
A háborgó báró hirtelen elhallgatott, és merev tekintettel Ellenre nézett.
– Ellen, van egy ötletem! Ha már mindenképpen kitart a szándéka mellett, akkor a legkevesebb az, hogy elkísérem.
Ellen hirtelen felderült.
– Robin! Hiszen ez csodálatos volna… de mégsem, senkit sem kérhetek fel arra, hogy elkísérjen… bár nem is utasíthatok vissza senkit. Nem, nem uram, nem áll szándékomban igénybe venni kíséretét.
Mindezt boldog mosollyal jelentette ki, és ezzel megint mindent elrontott.
– Ah, Ön azt hiszi, szélsebesen megtanulok kerékpározni, hogy társaságot nyújthassak Önnek? Nem, miss Ellen, ebben téved. Persze mindig a közelében fogok tartózkodni, de csak azért, hogy azonnal helyben legyek, ha önfejűsége feletti bosszúságában darabokra töri a kerékpárját, és akkor ismét megkérdezem, hogy nem szeretne-e inkább soha többé már nem kerékpározó feleségem lenni. Ajánlom magamat.
Elrohant, és ezúttal Ellen maradt ott szoborrá dermedten.
– Ezt nem teheti, Sir Munro!! – kiáltott fel csikorgó hangon.
Válasz azonban nem érkezett. Elment. Így otthagyta. A szobor ismét megelevenedett, a karcsú kezek kis öklökké formálódtak.
– Ha mégis megtenné – lihegte maga elé –, ha el akar veszíteni, és részéről csak erre megy ki a játék – és meg fogja tenni – le akar járatni – és ráadásul még önfejűnek is nevezett – ezt… ezt soha nem fogom neki megbocsátani.
Ekkor talán beképzelte magának, hogy gyűlöli őt, de hirtelen felzokogva végigvágta magát a díványon, keserű könnyeket hullatott és szipogva elmondott szavai ővele szemben tulajdonképpen nem mutattak gyűlöletet.
– Nos, most már őt is elveszítettem! És csak ezt akarta! Ó az önfejűségem, szerencsétlen önfejűségem!
Kétségbeesése azonban nem tartott sokáig. Dafkesége volt az, ami mindig felülkerekedett, a pompás, büszke dafkesége.
Amikor felemelkedett, még szipogott valamelyest, haját félresimította a homlokáról és visszatért a térképhez.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése