DÉKÁNY ANDRÁS: Mr. Beebe, a tenger Piccardja

Bizonyára nem akadt még tengerjáró utas, aki ne gondolta volna el, micsoda mélységek felett hajózik, A tenger mélysége néhol valósággal megdöbbentő. Volt idő, amikor még nem tudták, milyen mély is lehet a tenger. Az ókorban a bölcselkedők úgy számították (és majdnem jól számítottak!), hogy a tenger legnagyobb mélysége nem lehet nagyobb, mint a legmagasabb hegy. Ez csak feltevés volt, mert hiszen a derék bölcsek azt se tudták, hogy melyik a legmagasabb hegy a földön. Egy lüneburgi geográfus, bizonyos Varennius Bernát, az 1600-as évek végén vitába szállt több kollégájával, akik azt állították, hogy a világtengereknek egyáltalában nincs is fenekük! Varennius a kollégákkal szemben azt hangoztatta, hogy a tengereknek, akárcsak a tavaknak, fenekük van és azok nem lehetnek mélyebben, mint amilyen magasak az Alpesek. De Varenniusra nem hallgattak, megmosolyogták, hiszen szebben hangzott és érdekesebb is volt azt hinni, hogy a tengerek mélysége végtelen és aki oda belepottyan, évezredeken keresztül csak zuhan, hiszen a tengereknek nincsen fenekük...


Ha elővesszük Richard híres oceanográfiáját, vagy a Challenger-expedíció kötetsorozatát, Nansennek a mélytengeri kutatásokról írt tanulmányait, Lajos monacói herceg könyveit, azokat az érdekes munkákat, amelyek a mélytengeri kutatásokkal foglalkoznak, akkor méltán elcsodálkozhatunk. Mert attól az időtől kezdve, amely a kételkedés kora volt, egészen addig az időig, amíg végre lassan-lassan bizonyságot lehetett szerezni a tengerek mélységéről, nagyon hosszú az út. Maghellan, a nagy hajós, a Tűzföld felkutatója, hiába próbálkozott a délamerikai partoknál feneket találni, nem sikerült. Így jártak azután rengetegen, tengerészek, kutatók. Csak amikor eljött a mélytengeri expedíciók ideje, lebbent fel a fátyol a titokzatos mélység világáról.


... Tudósok kiszámították, hogy a föld felszíne 510 millió négyzetkilométer és ebből Wagner professzor 365 millió négyzetkilométert számított a tengerek, 145 millió négyzetkilométert pedig a szárazföldek területére. Tehát közel 75 százalék jut a tengereknek, úgy-e, nem is gondolnánk, hogy ekkora a különbség! Krümmel professzor kiszámította, hogy a föld tengerpartjainak összes hossza 260.000 kilométer, tehát hatszorosa az Egyenlítő kerületének. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk azt is, hogy a szárazföldek a Sarkkör felé növekednek, a déli félgömbön viszont csökkennek. Dél-Amerika és Afrika csúcsban végződik. A déli félgömbön tehát jóval több a tenger, mint az északin és így az északi szárazföldek kiterjedése kétszer és egynegyedszer nagyobb a délinél. Penck professzor kimutatta, hogy a déli félgömbön a vízfelület közel kilencszer nagyobb a szárazföldek összes területénél.

Mr. Beebe és elmaradhatatlan esernyője

Ha pedig elővesszük Thoulet professzor úgynevezett batimetrikus térképét, akkor egy egészen új világot, sőt egészen újrendszerű térképrajzolást ismerhetünk meg. A batimetrikus térkép fordítottja annak, amit mi a térképeknél általánosságban ismerünk. Itt a vonalak, a rajzok és a számok nem magasságokról, fennsíkokról, dombokról és hegyekről beszélnek, hanem mélységekről. Ez a legnehezebb munka a geográfiában. Láthatatlan részek, területek, láthatatlan birodalmak válnak így láthatókká. Belőle megtudhatjuk, hogy milyen például az északamerikai medence a Bermuda-szigeteknél, mintha ott lent sétálgatnánk, nézelődnénk. Egyúttal új neveket is megismerünk, amelyekről nem tud a mi felső világunk. Ott lent a mélyben éppen úgy neve van a völgyeknek, a hegyeknek, a szakadékoknak, mint idefent. Verdefoki plató, Monaco-üst, Narens-árok, Nyugat-Atlanti-árok, Atlanti-hát és így tovább olvashatjuk a titokzatosan hangzó neveket. Ez a batimetrikus térkép Thoulet professzornak köszönhető és annak a bizottságnak, amely úgy harmincöt esztendővel ezelőtt Wiesbadenben ült össze, a monacói herceg, a híres oceanografus elnöklétével. Albert monacói herceg hatalmas összegekkel tette lehetővé a mélytengeri kutatást és térképezést. Ha ez a kitűnő tudós-fejedelem nem támogatja Thoulet professzor vállalkozását, ma is csak halvány képünk lenne arról, milyen is tulajdonképen a tengerfenék világa.


A batimetrikus térképek szerint a tengerfenék nagyjából hasonlít a föld felületéhez. Ott is vannak síkságok, homoksivatagok, csak a kvarcszemecskék helyett az elpusztult, aprócska élőlények kovaházai alkotják a homokot. Elefántok helyett talán cápák csúsznak el arra, kígyók helyett hosszútestű murénák, madarak helyett pedig pávaszínű papagájhalak lebegnek a vízalatti őserdőkben... Amikor a Challenger-expedíció tudósai a Csendes-óceánon, a Central Pacific közepén leeresztették a szondáló gépet, 2425 fonalnyi mélységet mértek, vagyis 4350 métert. A svájci Jungfrau 4167 méter magas, tehát a Csendes-óceánnak ezen a részén eltűnne a hegyóriás, a hajók is átmehetnének felette, zátonyrajutás veszélye nélkül. Nem is olyan régen még az volt a hit, hogy az Óceánok mélysége közel jár a 16.000 méterhez. Á batimetrikus térképek azonban mást mondanak. Az eddig ismert és „hitelesített" legnagyobb mélység Guam-sziget közelében, a Mariana-szigetcsoport csendesóceáni területén található. Itt a tenger 9636 méter mély. Az Everest, a föld legnagyobb hegye 8840 m-es magasságával egész szépen eltűnne a Guam-szigetek közelében. Ma már tudjuk, hogy a Bengáli-öböl nem mélyebb 5000 m-nél, a szívünkhöz nőtt Adriai-tenger pedig 1260 m-es mélységgel dicsekedhetik. Az északi sarki medence legnagyobb mélysége 3000 méter, a Mexikói-öbölben, a délamerikai partok vonalánál és a Caraibi-tengernél. A Déli Sark közelében 5000-nél nagyobb a mélység, a délamerikai és az afrikai út középrészén pedig 6040 m-re szállt le a szondáló-gép. Tehát azt lehet mondani, ha összeszámítjuk a batimetrikus térképek adatait, hogy az átlagos tengermélység 3500— 4000 m között ingadozik. A 9000 méteres mélység azonban éppen olyan ritkaság, mint a 8000 méteres hegyek!


A tenger mélységeinek   éppen   olyan   rajongói   vannak, mint a magas hegyeknek.

A mélység és a magasság mindig vonzotta az embert, különösen az óriási hegyek és a rejtelmes tenger titokzatos, láthatatlan mélytengeri világa. A mélytengerek rajongói közé tartozik a már említett Thoulet professzor, a térképek nagymestere, Albert, a monacói fejedelem, aki felállította a csodálatosan szép tengeri zoológiái állomást és az első oceanográfiai múzeumot Párizsban, közöttük méltó helyet foglal el Dorn Antal, a régi nápolyi tengertani állomás létesítője, igazgatója, mindenese és Johannes Müller, a zoológus, valamint az egyszerű spanyol halászgyerekből hírneves tudóssá vált Lo Bianco Salvatore. A modern tengerrajongók közt a legelső helyen áll Wiiliam Beebe, a halak és a madarak nagy tudósa. Beebe a tenger Piccardja, bizonyára sokan emlékeznek még arra a búvárgömbnek nevezett csodára, amellyel nem is olyan régen, úgy tíz esztendővel ezelőtt, leszállt a mélybe és —. fel is jött onnan!
William Beebe életrajzát vaskos kötetben lehetne megírni, mert nincs a világnak olyan tája, ahol ne fordult volna meg. Ázsia, Afrika és Amerika forróégövi őserdőiben éppen olyan jártas, mint a Sarkokon, a délin és az északin egyaránt. Többször körülutazta a földet, léghajón és repülőgépen tanulmányozta a magasabb légréteget, de attól sem riadt vissza, hogy megmássza Mexikóban a Popocatepetlt. Európában a Mont Blanct és Ázsiában a Himalaya egy-két magasabb hegyét. Különös ember ez a sovány, kicsi, kopaszfejű, csupaizom és ín emberke, akin alig van hús. Wiiliam Beebe mindig tiltakozott az ellen, hogy a tudósokat „bogarászoknak" nevezzék; diákjai, tanítványai előtt egyre azt hangoztatta, hogy csak azok hordjanak szemüveget, akiknek nagyon kell, mindenki rendesen borotválkozzék, a hölgyek gondoljanak a kozmetikára is, senki se hagyja otthon az esernyőjét bármennyire is el van merülve gondolataiba, mert vége van már annak a világnak, amikor a tudós és a szórakozott ember egyet jelentett!


Wiiliam Beebe elmondhatja magáról, hogy sohasem hordott szemüveget, az esernyőjét sem hagyta otthon, nyitott szemmel és nyitott szellemmel járta kalandosabbnál kalandosabb útjait... És elmondhatjuk róla, akik olvastuk műveit, hogy ez az apró emberke nemcsak a tudomány kiváló művelői, a szellemi élet nagyjai közé tartozik, hanem egy személyben költő is, a látottak, a tájak, az állatok ihletett szavú leírója. Könyveinek egész sora eleveníti fel tapasztalatait. Az egyik könyvének „Gallapagos" a címe és az ősvilág utolsó megmaradt állatairól szól, amelyek ezen a szigeten mindmáig élnek. Ott van azután a kötetek sorában a „Dzsungel", a „Nap útja", az „Arkturus kalandja". A címek Verne Gyula munkáinak címeire emlékeztetnek s a vernei hangulatokat idézik, de nem az írói fantázia szüleményei, hanem a tudós nagyszerű naplói, szinte megrázó írások azokról a tájakról, ahol Mr. Beebe barangolt, kutatott, keresett és — talált. Hogy honnan van benne ez a nagy kalandozási vágy, ez a nagy utazási, nyughatatlan ösztön, azt Beebe egy mondatban megmagyarázta: normann származású, tehát a viking-ősök öröksége tört ki rajta.
(...)
Amikor megelégelte a szárazföldi utakat, akkor fordult az érdeklődése a tenger mélységei felé. Mielőtt hozzáfogott volna a világhírűvé vált leszálláshoz, előzőleg vagy tíz esztendeig búvárkodott már a különböző tengerekben, mint a new-yorki állattani társaság forróövi kutatóosztályának igazgatója. — El kell határozni, mit akarunk — mondta. — Megelégedünk-e azzal, hogy a felszín alá pillantunk, vagy pedig leszállunk a mélységekbe. — Eddig csak két embernek sikerült fél-mérföldnyi mélységből élve visszajönni a tengerből, neki és társának, Barton mérnöknek. Ezt a leszállást és visszajutást könyvében egy helyen ilyen tömören intézi el: „Bezártuk magunkat egy gömbbe, szívtuk az általunk előállított mesterséges levegőt, kitekintettünk az ablakon, a látottakról telefonon számoltunk be és szerencsésen visszatértünk."

Van egy nagyszerű könyve (a „Half Mile Down Harcourt"), amelyben elmondja személyes tapasztalatait a tengerek mélyéről. Azt mondja többek között: ideje lenne már megalakítani a Tenger Mélyét Megcsodálók Társaságát, mert hiszen már a kezdők is megtehetik, hogy holmi fürdőruha és egy üveggel ellátott sisak segítségével szépen lesétáljanak vagy tízméternyire a tengerparti lagunákba. Azt mondja többek között, hogy már az elmerülés pillanatában érezzük a helyzet rendkívüliségét. Hetven kilónkkal a legnagyobb könnyedséggel ugrunk vagy háromméternyi távolságot. Ha lezuhanunk egy korallszikláról, mindössze könnyed sodródást érzünk és minden mozdulatunk olyan, mint amikor lassított film pergését nézzük. Beebe élt is a tengeralatti kirándulások lehetőségeivel. Egy évtizeden keresztül tökéletesítette egyszerű leszállási eszközeit, felfedezte a tenger alatt használható lőfegyvert, sőt azt a papírt és azt az irónt is, amelynek segítségével jegyzetekben és rajzokban örökíthette meg tengeralatti élményeit. Természetesen, az embernek sajátmagát is, a rajztömböt is ólommal kell nehezítenie, mert különben az ember nem tudna megállni a talpán, a mappa pedig a „tengeralatti ceruzával" együtt szépen felszállna a víz színére. Izgalmas és nyugtalanító az ő felszólítása: „Ha a korallzátonyon ülsz, meg is támadhat valami, de semmiesetre se polip vagy cápa, mert ezekre gondolni sem érdemes. Könyököd körül csípést vagy lökést érzel, egy kis halacska van ott, aranyköntösben, a színes halak nemzetségéből és alig hüvelyknyi nagyságú, de mégis mérgesen bökdös. Itt lehet a lakása valahol a közeledben, azt igyekszik megvédeni, de rövid idő múlva úgy tekint rád, mint valami újdonsült tengeri lényre és máris otthagy, hogy a közeledő tengeri durbincsot űzze el. Vadászhatsz is, ha úgy tartja a kedved, készítsél parittyát, nyilat és vedd célba a halakat. Az én fegyverem nehezebb horgászbot, ennek a végére dinamitkúpot erősítettünk. Ha kertre vágyói, keressél szép mezőt, vagy a zátonyon barlangot, baltáddal feszítsél le koralltömböket, amelyeken tengeri tollak, tengeri legyezők és tarka kökörcsinek pompáznak. Helyezd el ezeket a szikla különböző repedéseibe és egy-két nap múlva abban a kertben gyönyörködhetsz, amelyet te csináltál. A felső világ kertjének gyümölcseire madarak gyűlnek, itt művedet halak serege rajzzá körül, rákok és tengeri csillagok másznak el a közeledben . . ."





...Érthető, hogy ennyi élmény után még mélyebbre vágyott, oda, egészen oda le, ahová még emberi szem nem tekinthetett, ahonnan még a halak sem kerülhettek a mélytengeri hálók segítségével épen a felszínre. Mert a halak, amelyek többszáz méternyi mélységben a legnagyobb könnyedséggel úszkálnak, ha a mi világunk tengerfelszínére érnek: szétpukkadnak, szétfolynak, semmivé válnak, az óriási nyomáskülönbség miatt.


Beebet állandóan foglalkoztatta a gondolat, hogy le kell jutnia abba a legnagyobb mélységbe, amelybe csak lehet. Ami eddig játék volt — szép és nagy megfigyelés —, abból olyan tudományos siker legyen, amilyent még eddig senki sem tudott felmutatni. Említettük a nyomás hatását. Például a mélytengeri kutatásoknál megfigyelték, hogy a leengedett egyszerűbb eszközök szinte alaktalan tömegekké nyomódnak össze. Ha valaki manapság a legtökéletesebb búváröltözetben leszáll a tengerbe, nem juthat kilencven méternél mélyebbre, itt van az a határ, amelynek nyomását még az emberi test, úgy, ahogyan elviseli. Ezért készítették azokat a gólemszerű fémöltözeteket, amelyek olyan merevek és erősek, hogy ellenállnak a víz hatalmas nyomásának. Az óceán felszíne alatt 45 méternyire ugyanis a test 14 négyzetdeciméternyi területére 65 tonna víznyomás nehezedik. Ezért születtek meg azok a korszerű búváröltözékek, amelyek valóságos páncélbunkerek, súlyuk 300 kilogramm. A búvár ezekben olyan tehetetlen, mintha tömör hengerbe lenne zárva és mégsem ereszthetők le 160 méternél lejjebb! A szörnyű súly, a vízfelület nyomása megkötötte eddig az ember próbálkozásait. A búvársisakkal 18 méterig lehet lejutni, a búváröltözetekkel 93 métert értek el, a tengeralattjárók legnagyobb mélységi teljesítménye (ki gondolná?) mindössze 120 méter és a legnagyobb mélység, amelyet ember elevenen elért, a már említett búvárpáncélban, mindössze 160 méter. Beebe szembeszállt a mélységekkel!


Megszerkesztette, Barton Otis mérnök segítségével, a búvárgömböt, amely a legfinomabb acélból készült, ablakszemeit olvasztott kvarcból forrasztották, a gömb leeresztésére pedig olyan kábelt készítettek, amely nem csavarodott, hossza pedig több volt ezer méternél is. A gömbből két példány készült; az első nem váltotta be teljesen a reményeket, a második már tökéletes volt és elindulhattak vele a mélybe. A búvárgömb átmérője mindössze 142 centiméter, falvastagsága valamivel több a 3 cm-nél, súlya pedig közel járt a 2500 kilogrammhoz.


A búvárgömböt, a sikeres tengeralatti utak befejeztével, kiállították az amerikai természetrajzi múzeumban. A nézők megcsodálták és csak azt nem értették, hogyan jutott bele Beebe és Barton, mert a „bejárat" (az egyik ajtónyílás), nem több 35 cm-nél. Szerencsére mind a két tudós vékony ember és ráadásul még külön gyakorolták is az angolnaszerű bejutást, vagy inkább bepréselődést.


Beebe a Bermuda-szigetek környékén végezte kísérleteit és a később világhírűvé vált mélytengeri leszállást. A lélekzéshez oxigéntartályokat szereltek a gömbbe, a tartályok fölött pedig apró csészéket helyeztek el, amelyekben a porai akú vegyszerek elnyelték a nedvességet, a test és a lehellet párolgását, valamint a kilehelt széndioxidot. A gömb leeresztéséhes nagyszámú személyzetre volt szükség; valósággal egy kis flotta állt össze és a segítők sokasága. Sokat csipkedték Beebet, hogy közvetlen munkatársai a hölgytanítványok gárdájából kerültek ki. Hollister Gloria, Tee Van és Crane Jocelyn voltak a közvetlen munkatársak, az első asszisztensek. Tee Van készítette el a mélytengeri halak színes rajzait, Hollister Gloria (fején a telefonhallgatóval) készítette a legpontosabb feljegyzéseket, amelyeket a mélyből mondott telefonba Beebe, Crane Jocelynre hárult az a feladat, hogy minden a legpontosabban menjen, működjenek a villamosberendezések, az emelődaruk és ne történjék semmi baj a kábelekkel.


A gömb üres próbaútjai után sor került az első „személyes" leszállásra. 1930 június 3-án szállt le először a két vakmerő tudós. Süllyedtek és egyre csak süllyedtek. Száz méteren Barton rémülve megbökte Beebet: a bejárónyílás szélén apró vízcsöppek sűrűsödtek és a gömb fenekén már nagyobb tócsa volt. Beebe többször rávilágított az ablak kerületére, de mivel a csöpögés nem fokozódott, jelt adott, hogy gyorsabban ereszthetik őket. Százötven méteren voltak már, majd a kétszázon, majd  elkövetkezett a háromszázadik méter és ekkor jelt adtak arra, hogy: elég volt. Az élmény olyan megrázó volt, hogy észre sem vették: a kis gömbben órák hosszatt ültek szörnyű kényelmetlen helyzetben. Az egyik csavarkulcs annyira belenyomódott Beebe hátába, hogy napokig viselte a helyét. Hatszor, hétszer leszálltak, de ezek mind csak próbautak voltak. Rájöttek arra, hogy a mélytengeri gömb még mindig nem tökéletes, ezért abbahagyták a kísérletezést és újabb készüléket terveztek.


Két év telt el, amíg 1932 augusztusában úgy érezte Beebe, hogy most már mélyebbre mehetnek és betekinthetnek abba a legalsó tengerrétegbe, ahol még élőlények élnek.


A Bermuda-szigetekre ragyogó napfény terült, amikor az egyik reggelen elnyelte az új búvárgömböt a tenger. Száznyolcvan méter mélységig fénylő kékség tört be a búvárgömb ablakán, 200 méteren túl a zöldes szín volt az uralkodó, 300 méternél a víz színe feketéskék volt, de a látható színkép utolsó színét, az ibolyát már nem tükrözte vissza semmi a további métereknél, mert ezt már elnyelte a víz, az örök éjszaka. 


Mint Beebe mondja: a kék utolsó árnyalata egészen fekete volt s mélyebben a szem már felmondta a szolgálatot és a napfény is elvesztette a csatát. 300 méter alatt a színek örökre eltűntek.


Ott kuporogtak az ablakoknál, Barton és Beebe, nyugtalanul, dobogó szívvel. Háromszázharmincöt méternél az úgynevezett ezüstös bárdhalak jelentek meg az ablak előtt és tengeri pillangók raja keringett körülöttük, majd megjelent az első ördöghal, amely tapogatóján már világítótestet hordott, majd a reflektor fényében megjelent egy angolna, de, mint Beebeék megállapították, eddig ismeretlen fajhoz tartozó állat. Túl a 600-ik méteren fénypontokat láttak, halványsárga és halványkék fényeket: a világítóhalak lámpásait. Majd, amikor lejutottak 750 méterre, félórára megállapodott a gömb, hogy Beebe a reflektor segítségével nyugodtan figyelhesse a mélytengeri halak életét.
(...)
Túl a 750-ik méteren Beebe felfedezte a háromcsillagos ördöghalat, amelyet eddig még a tudomány nem tudott leírni, hiszen, ha fel került is a mélyből: szétpukkadt. Örökre ismeretlen marad, ha Beebe nem fényképezi le ott a mélyben. Ugyanilyen felfedezés volt az ötcsíkos csillaghal, amelyről azt mondja Beebe, hogy élete végéig úgy él majd az emlékezetében, mint egyike a legszebb dolgoknak, amelyet valaha is látott... Ez az új halfajta Bathysidus pentagrammus nevet kapta a tudományos keresztségben.


Ezt az utat egy másik követte, melyen az eddigi rekordot (a 750 métert) megjavították 923 méterre! Ez a rekord azonban majdnem az életükbe került: 765 méterről 45 légköri nyomású oxigénnel indultak felfelé, egyre fogyott az oxigénük s pontosan akkor értek a felszínre, amikor a tartály szelepén az utolsó lehelletnyi oxigén távozott el. Feltűnően nagy halat ritkán láttak. Egyszer — mint Beebe írja — közel a 800 méterhez, minden előzetes jeladás nélkül, megjelent egy hatalmas árnyék, amely keresztülhaladt a reflektorlámpa sugárkévéjén. Szerény becslés szerint is lehetett 6 méter hosszú, alakja zömök volt, teste egyszínű szürke, de Beebe sem a szemét, sem az úszóit nem tudta megkülönböztetni. Csak any-nyit figyelt meg, hogy minden látható erőlködés nélkül úszott, szépen elkerülte a búvárgömböt, nem úszott annak neki. Ha ez megtörténik, az összekoccanásból bizonyára komolyabb szerencsétlenség is származhatott volna!


Beebe szerint a mélység a legfeketébbnél is feketébb hatást kelt. Ott lent, a búvárgömbben, úgy érezte, hogy a felső világ legsötétebb éjszakáján is még gyenge félhomály derengene ahhoz a sötéthez képest, amely körülfogta őket. Azóta sohase tudott többé teljes meggyőződéssel feketének nevezni bármit is — írja Beebe, majd hatalmas munkáját a következő sorokkal fejezi be:


„Minél idegenebb, szokatlanabb látványban van részünk, annál inkább érezzük a hasonlatok szükségességét. Ezek közül is csak egy maradt emlékezetemben, nyilván a legméltóbb: a mélységbeli látvány meglepő hasonlatossága a világűrhöz. Valóban a tengermély csak ahhoz a térhez hasonlítható, amely túl van a légkör határán, ahol a nap sugarainak nincsen már semmiféle hatása s ahol a bolygók porával és törmelékével teleszórt űr teljes sötétségét csak a bolygók, az üstökösök, a napok és a csillagok fénye szakítja néha meg. Ehhez fogható az a világ, amely az ámuló ember szeme elé tárul félmérföld-nyire a tenger felszíne alatt."


Így tárult fel Beebe előtt a batiszféra (mint Piccard előtt annakidején a sztratoszféra), bő élményekkel, állattani és fénytünettani eredményekkel gazdagítva a tudományt.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik DÉKÁNY ANDRÁS: Bengt Berg, aki a darvak nyomán ment Afrikába