A tanító fia és a falusi kereskedő összebarátkozott. Ők ketten, a kis legény és a módos polgár szintén Lagerlöf Zelma tollára kívánkoznak: a gyerek szegény volt, egyszerű ruhában járt, mert a nyolcszázas évek végén a svéd tanító még mindig a szegénység kenyerét ette. És a szegénység mellett ott volt körülötte a mesevilág, ráadásul a boltocska, különös szagokkal és különös tárgyakkal. Bengtet megbabonázta a szegfűszeg és a mazsola szaga, a puskaporos hordók látványa, a cukorkás dobozok zörgése. De megbabonázta maga a kereskedő is, akinek félelmetes híre volt az ifjúság körében, szakállas zordonsága tekintélyt árasztott, hatalmas alakja pedig félelmet keltett a gyerekek lelkében. Dübörögve, valósággal ordítva beszélt, de mégis aranyszívű ember volt. Úgy szerette a csillogó szemű, elgondolkozó, mesékről álmodó kis Bengtet, mintha a tulajdon fia lett volna. Neki magának nem volt családja, mindössze egy kutyája, melyet Pangnak hívtak. A kutya, a kereskedő és Bengt jóbarátok lettek. Együtt kószáltak az ölandi síkságon. A gyerek vitte a puskát, a kutya elhozta a lelőtt vadkacsákat, a kereskedő pedig eladta a vadat. Egyszer azt mondta a kereskedő a tanító fiának:
— Bengt, holnap nagyobb útra indulok, Kronába, ott van dolgom. Velem jössz ?
— Igenis, uram, megyek.
És hajnalban elindult a kétkerekű talyiga. A zötykölődö padon ott ült a szakállas kereskedő, mögötte, a szénában, kuporgott Bengt Berg és Pang, a kutya.
„Olyan hatással voltak rám ezek a madarak, — emlékezik erre a napra Berg, — hogy azóta is, sok évtized után érzem azt a nagyszerű pillanatot és még most is feldobog a szívem, ha visszagondolok arra a találkozásra, amely egész jövőmet eldöntötte." Mert amikor megérkeztek Kronába és a kereskedő a kis község főterén kifogta a lovat, Bengt és Pang útnak indult. A gyerek elhatározta, hogy megkeresi a darvakat, mert úgy látta, hogy túl a sáncon, ott szálltak le valahol. Alkonyat volt, sötétedett már, de azért ők ketten, a gyerek és a kutya nekiindultak. Mentek, mentek, Pang néha elkóborolt, de időnként mégia visszatért a kis gazdájához. Amikor a sáncokhoz érkeztek, amelyek arra voltak hivatva, hogy a partokat megvédj* a tenger áradásától, csodálatos dolog történt. A szürkületben, egészen közel, ott tanyáztak a darvak!
Bengt kicsike volt még, talán nyolc esztendős, tehát a madarak óriásinak tűntek fel előtte. Amikor a darvak észrevették a gyereket és a kutyát, nagy rikoltozással, trombitálással lelassultak és dübörögve elhúztak a fejük fölött! A gyerek rohanni kezdett visszafelé, rettegés és félelem kalapált a torkában, mert úgy érezte, hogy sárkányok támadtak rájuk. Pang pedig, a híres vadász, a rókák és a nyestek réme, behúzta farkat, úgy loholt Bengt mellett! Közben egy bika, amelyik a közelben legelt, megrémülve vagy feldühödve a rettenetes zenebonától, a fiúcska és a kutya után vetette magát. Árkon-bokron, kerítéseken át menekült a két daruvadász és már régen besötétedett, amikor agyonizzadva, sárosan, a rémülettől dobogó szívvel a kis Krona kocsmájához értek, a kereskedő szállására.
Ez az emlék, ez az Odin-legendába illő gyerekkori történet jegyezte el örökre Bengt Berget a természettudománnyal, a madarakkal és főleg — a darvakkal. Ettől kezdve arról álmodozott, hogy nagy vadász lesz, vagy nagy kutató. Stanley, Livingstone és Samuel Baker művei voltak a kedvenc olvasmányai. A könyvekben a darvakról keresett adatokat, de a könyvek, — felfedezők, nem madarászok művei, — inkább a tájakkal és a népekkel törődtek. Bengt tehát, amikor stockholmi diák lett, elhatározta, hogy kikutatja a madárvonulás nagy rejtélyeit. Kikutatja és feleletet ad arra a sok kérdőjelre, amelyben még most is úgy dúskál a madarászat tudománya.
Az a fiúcska, aki Öland tartományban nőtt fel és a szakállas kereskedő, meg Pang hűséges barátja volt, nem feledkezett el a darvakról. Ma a módszeres madárkutatás nagy tudósa, a fészkelés és a vándorlás nagy madárdetektivje. A könyvek egész sora hirdeti Bengt Berg dolgozószobájában, hogy élete tele van munkával, kutatással. Esztendőket töltött azzal, hogy a sirályok fészkelését tanulmányozza, külön foglalkozott a keselyűkkel, a különböző récefajokkal, a gázlómadarakkal: De legjobban mégis csak a darvak érdeklik.
Hol is kezdte volna máshol a kutatást, mint a darvak, a „kuorgák" ősi földjén, a lappok magas hegységében, a Sjaunja folyó hozzáférhetetlen, ismeretlen mocsarai között! Ide ment el a fiatal tudós, hogy feleletet keressen a rejtélyre, amely körülfogta a darvak fészkelését. Mert bár a darvak Európa legnagyobb madarai, még a gólyánál is nagyobbak, mégis rejtély borította a fészkelésüket.
A lapp mocsárvidék: félelmetes dzsungel, mgovány, veszedelmes lápbozót, ahová még a bennszülöttek sem merészkednek el mert igen-igen bizonytalan onnan a visszatérés. Bengt Berg megismert egy lapp pásztort, aki ott élt a mocsárvidéken. Ez a pásztor azt állította, hogy tudja, merre fészkelnek a darvak, az embernagyságú madarak. Heteken keresztül nyomoztak együtt, a lapp pásztor egyre azt hajtogatta: „bízzál, uram, meg fogjuk találni." De csak múltak a napok és nem találtak semmit.
Végre, két fűzcserje kiemelkedő púpjai között megtalálták az első fészket!
Visszatért a stockholmi egyetemre, múltak az évek, amíg újból lehetővé vált, hogy felmenjen északra, a „kuorga" birodalmába.
Erre az útjára már jobban felszerelte magát, két fényképezőgépet is vitt, gumicsizmát, ásókat, mert az volt a terve, hogyha fészket talál, a közelben beássa magát és úgy kísérli meg az emberszemtől még nem látott és fényképezőgéppel soha meg nem örökített fészkelést lefényképezni. így jutott el északra, a smalandi felvidék belsejébe, ahonnan azt jelentették neki, hogy az árterület egyik szigetén darufészket sejtenek. Május eleje volt, tehát sietni kellett, mert a darvak ilyenkor már egy-két hete költenek. Lomberdők szélén, karcsú nyírek között haladt a csónak Bengt Berggel és egy finn szolgával. Sikeresen eljutottak a jelzett szigetre. Ott volt a mocsárerdőben a darufészek, ugyanolyan, mint amilyent a lappföldi mocsarakban látott: egyszerű gyepdombocskán két csudaszép tojás. Tudta, hogy biztos helyről négy daruszem figyeli mmden mozdulatát, ezért eltaszította a csónakot és elevezett onnan, mintha nem is érdekelné a fészek. A közelben azonban tanyát ütött és látcsövével figyelte a tájat. Amint alkonyodni kezdett, megjelent a két hatalmas madár. Ott szálltak a víz fölött és az erdő körvonalai mögött. Egyetlen egy lehetőség volt: olyan búvóhelyet építeni, amelynek a titkát a madarak nem fürkészhették ki. Mindenféle szerszám, fűrész cserjevágó olló, balta, ásó és több üres zsák került másnap a csónak fenekére. Bengt Berg legénye meg is jegyezte:
— Mintha kincset akarnánk ásni.
— Akarunk is, Johnson — felelte Bengt Berg.
A daru a madárvilág legokosabb tagjai közé tartozik, „világlátott" madár, hosszúéletű is, úgyhogy bőséges tapasztalattal rendelkezik és így nem könnyű félrevezetni. Bengt Berg tudta ezt és csak a negyedik napon foglalta el rejtekhelyét, azt sem a legegyszerűbb módon. Egy zsákot emberformára tömtek ki, hogyha a madarak látják a visszatérő csónakot, ne „gondoljanak" arra, hogyan lehetséges az: két ember jött és csak egy megy vissza. A tudós bebújt a fedezékbe. a szolga pedig magával cipelte a kitömött zsákot, szépen leültette a csónakba és úgy evezett el.
Az első nap nem járt sikerrel. Bengt Berg ott lapult a gödörben, mindössze egy kicsi nyíláson tudott kitekinteni és ahogy figyelt, figyelt, egyszerre csak — mint valami szellem. — ott volt előtte az egyik daru! Jóval hamarabb tért vissza, mint ahogyan Berg gondolta volna és ahogy hirtelen a fényképezőgép után nyúlt, az levált az állványról és eltűnt az iszapban. A halk csobbanást meghallhatta a daru, mert felfigyelt, de nem repült el, mint azt megtették volna a többi vizimadárfajták, hanem óvatosan, méltóságteljes léptekkel, közeledni kezdett a hang irányába.
Könnyebb elképzelni, mint leírni, — emlékezik meg erről jelenetről — milyen helyzetben voltam fényképezőgép nélkül, amikor a madár lassan közeledett felém. Milyen képeket sikerült volna készítenem, amikor fakószürke tollazatát elárasztotta a napfény! Így csak arra várhattam, hogy megpillant azon a résen át, amelyen a fényképezőgépnek kellett volna kitekintenie. A gödörhöz lapultam, mélyen a vízbe, végre már csak a daru hosszú lábait láttam. Azután a láb is eltűnt és én meg se moccantam, nehogy eláruljam magamat. Örökkévalóságig tartott és amikor megnézhettem az órámat, kitűnt, hogy háromnegyed órába telt, amíg újra megpillantottam a darut. A tetőzet felett állt, körüljárta, többször megállt, hogy mindent megvizsgáljon. Azután búvóhelyemtől hosszú léptekkel a fészke felé ment, tojásait többször megforgatta, majd nyugodtan leült költeni."
A sikertelen kísérlet után egy-két nappal később újból megbújt Bengt Berg a tartalék fényképezőgéppel. Ekkor készültek azok a felvételek, amelyek valóságos csodaszámba mentek. Az egyik képen még csak azt látjuk, hogy a daru áll a tojások mellett, a másodikon kotlik, a harmadikon egy magányos cankó sétál szépen oda a daruhoz, megvizsgálja a neki óriási nagy tojásokat. A negyediken már felbukkan a családi esemény: az egyik fióka ezen a napon kelt ki, a tudós tehát éppen a legjobbkor érkezett! Megfigyelhette, hogy a költés alatt a darumama többízben felkelt fészkéről, hogy tojásait megforgassa. Az is látszott, milyen gonddal ügyelt arra, hogy a fióka ne tótágast álljon majd a fészekben és nehogy a fészek fölé hajló ágak megsértsék a lassan kibukkanó apró madárkát. A fióka olyan hangosan csipogott a tojásban, hogy tizenöt lépésnyi távolságból, a fedezék mögött lapuló Bengt Berg is jól hallotta. „A daru percekig ott állt lehorgasztott fejjel - írja Berg -, és figyelte az eseményeket, mintha hallgatná a kedves, új hangokat és azon töprengene, mit is tegyen most. A darumama időnként eltöprengett, azután csőrével óvatosan megfogta a tojás nyílását és héjdarabkákat tördelt le. Minden egyes törmelék után többet láttam a fiókából. Délben, amikor az anyamadár vagy huszadszor emelkedett fel, hogy megvizsgálja a helyzetet, a tojás két részre repedt és láthatóvá lett a fióka feje. Most vált azután igazán buzgóvá az anyamadár. Nagy nyugtalanságában sajátságos, fojtott hangokat hallatott. A nyirkos pehelyruháról nagy gonddal távolította el a héjdarabkákat, valamennyit oldalt rakta, nehogy azok kárt tegyenek a gyenge apróságban ..."
Ezután elmúlt egy-két, sőt talán három óra is. A fióka ez alatt az idő alatt elbújt anyja lágy melltollai alatt. Hosszú órák után azonban a daru kiterjesztette szárnyait és a szárnyak alól előbujt az újszülött, hogy körülnézzen a világban és a nap fényében megszárítsa tollacskáit. Olyan élmény volt ez, melyet nem lehetett elfelejteni. Bengt Berg ezután is szorgalmasan végezte kutatásait, bejárta Svédország, Norvégia, a Keleti- és az Északi-tenger madárszigeteit, tanulmányozta a sirályokat, az alkákat, a vonuló, az érkező madarakat, Svaerholt híres madárhegyét, ahol annakidején a mi Herman Ottónk is sok értékes megfigyelést tett. Különösen a darvak vonulása érdekelte Bengt Be-get. Merre is vonulnak a darvak, amikor ősszel útrakelnek? Régi vita volt a madárvonulás rejtélye és többféle elmélet született meg a viták folyamán. Manapság a madárvonulás okát a következőképen magyarázzák: amikor bekövetkezett a jégkorszak, az időjárás változása arra kényszerítette a madarakat, hogy az egyre szigorúbbá váló telek elől elmeneküljenek. A kóbor madarak a hideg északról, költőhelyüktől egyre jobban eltávolodtak. Majd felbukkantak a földön a vándormadarak, amelyek különös ösztöntől hajtva még jóval a tél beköszöntése előtt olyan vidékre szárnyalnak el, ahol elegendő a táplálék és meleg van. Az ébredező párosodási ösztön azonban arra kényszeríti őket, hogy tavasszal ismét felkeressék a régi tájat, azt a vidéket, ahol fiókáikat a megszokott környezetben nevelhetik fel. Egyik madárszülő a másiktól örökli ezt az ösztönt, amely immár évezredek óta arra ösztökéli őket, hogy a telet Afrikában töltsék, a nyarat pedig Európában. A fehér gólyák, amelyek Nyugat-Európában fészkelnek, a pireneusi félszigeten át repülnek Afrikába, míg azok, amelyek Európa belső részén fészkelnek, tehát a magyarországi gólyák is a Balkánon át szállnak Szíriába, Palesztinába, onnan Egyiptomba, majd pedig Dél-Afrika földjére, hogy ott a búrok és a kafferek országában üssék fel tanyájukat. De vajjon merre, mely úton haladnak Berg ölandi madarai, a darvak? Ez a kérdés állandóan foglalkoztatta a tudományt — és Bengt Berg-nek kellett jönnie, hogy feleletet adjon rá. Annyit előtte is tudtak már a darvak vándorlásáról, hogy átvágnak a Keleti-tengeren és a középeurópai síkságon; de tovább nem tudták követni útjukat.
A mi nagy madarászunk valósággal elindult a darvak után. Felütötte megfigyelő tanyáját Spanyolország déli részén, a gibraltári szoros partvidékén, a marokkói partokon és az algecirasi öbölben, de vonuló darvakat nem sikerült felfedeznie! Közben, hogy ne vesszen kárba az idő, megmászta a spanyol Sierra Nevadát, hogy ott a szakállas saskeselyűt tanulmányozza, majd a Guadalquivir-menti mocsárvidéket, a vizimadarak, sirályok, fehér gémek és gázlók tanyáját kereste fel. Mindig jobban és jobban kialakult benne az a felfogás, hogy a darvak nem telelhetnek a Földközi-tenger partvidékén, sem a Nilus deltájában, sem Egyiptom földjén. Máshol kell keresni a darvak téli tanyáját!
Végül is arra a meggyőződésre jutott, hogy mind az európai, mind az ázsiai darvak a trópusi Szudánban gyűlnek össze. Nem kutatott tovább Spanyolországban, hanem fogta a vándorbotot, illetve a fényképezőgépet, a látcsövet és elindult a Nilus mentén dél felé.
Alig van madár, amelyik egész éven át Egyiptomban élne. A tömérdek madárfajtának mindössze csak kis töredéke honos Egyiptomban és ezek közül is alig maradt itt néhány fajta, amikor közeledik az elviselhetetlenül forró, vizeket szikkasztó nyár. Erre vonatkozólag Bengt Berg jellemzőnek tartja, hogy a tizennégy vadrucafajta közül, amely ősszel a Nilus vízhálózata fölött nyüzsög, egyetlen faj marad Egyiptomban a fészkelés idejére.
Bengt Berg megszervezte tehát szerény expedícióját, bérelt egy nílusi dahabiét (vitorlást) és elindult a Fehér-Nílus világába, amelyet madarakban leggazdagabb vidéknek ismernek. Itt a partokat ősi papirusrengetegek borítják, a vízben, különösen éjszaka idején, vízilovak trombitáinak, krokodilu-sok csobbannak, a nádi rengetegben, leopárd surran és az égen keselyűk szállnak. Egyébként némaság borítja be az egész tájat, a Fehér-Nilus parti világát, ha távol vannak a madarak. A mi telünk idején ott rikoltoz az ázsiai rozsdás réce, gágog-nak az egyiptomi ludak, kanalas gémek és szürkegémek kiáltoznak rekedten, récék fütyörésznek, tehéngémek böffentik el magukat és — most már tudjuk — a darvak ezrei hangoskodnak a trópusi Afrikának ebben a különös, vad vizi birodalmában.
Bengt Berg megtalálta a darvakat, mégpedig olyan tömegben, ahogy azt nem is remélte. Ott voltak a mi darvaink és a koronás darvak, amelyek a transkaukázusi steppékröl jöttek ide téli szállásra. Jóval Cordofan alatt találta meg Bengt Berg az óriási darutelepet. Éppen a part iszapzátonyain gyülekezett a madársereg, amikor a svéd tudós dahabiéja felbukkant a vízen. A koronás darvak mögött sorakoztak az európai darvak, közöttük pedig, a hosszú darulábak alatt tízezernyi mindenféle apró gázlómadár szaladgált. Éppen úgy, mint ahogyan a nílusvölgyi oszlopos templomok között a kirándulók serege!
A Fehér-Nilus a madarak folyója. Valóságos paradicsoma a szárnyas seregeknek, amelyek Ázsia steppéiről és az európai tengerpartok, szárazföldek tele elől menekülnek ide, a védelmet adó folyóhoz. Azt is megfigyelte Bengt Berg, hogy amikor a darvak ezrei felrepültek, vagy visszatértek legelő kőrútjukról, csak a legritkább esetben látta őket ékalakban felfejlődni, amely forma nálunk a darvak közismert, jellegzetes repülése. Inkább ferde sorokban, laza kötelékekben repültek, de sohasem szabályos V-alakban. Ezért állítja, hogy mindennapi életükben a darvak nem repülnek a jellegzetes ékala: ban, csak akkor, amikor vándorútra kelnek, mert az ékalakban való repülés a fizika törvényei szerint a levegő ellenállásának könnyebb legyőzésére szolgál. A nagy darutelepeket, egymástól öt-tíz kilométernyi távolságban, Omdurmántól délre, a cordofani steppéken fedezte fel, fényképezte le Bengt Berg.
Ekkor már nem lemezgéppel dolgozott, hanem mozifelvevővel. Először csak a vitorlásról készítette felvételeit, majd homokszigetről homokszígetre, nyakig a Nilus vizében vándorolva filmezett. A közeli felvételeket azonban mégis a régi gyakorlat szerint készítette el. Beásta magát azokon a tanyahelyeken, ahol alkonyatkor, napszállta idején tanyáztak a darvak. Az ezer és ezer tagból álló darucsapat kellős közepén kuporgott, rettenetes madárzajban, rikoltozó, krugató óriásmadaralc csoportjainak kellős közepén, hogy szolgálja a tudományt és hogy boldoggá tegye önmagát.
Amikor a környező partokon elfogyott az élelem, a madársereg felröppent és egy-két kilométerrel délebbre ütötte fel tanyáját. A tudós mindenütt nyomon követte őket. Így ment ez napról-napra egészen addig, míg Európában közeledni nem kezdett a tavasz. Fogytán volt már az élelem a Nilus mentén. A darvak nyugtalanabbakká váltak, megérezték az északi üzenetet és egyik sereg a másik után tűnt el, visszafelé! Visszafelé azon az úton, amelyen a mi őszünk idején jöttek ide délre. De ekkor már nem rendetlen csoportokban, hanem ékalakban kezdték meg vonulásukat, mert nagy útra indultak.
Amikor a darvak nyugtalankodni kezdtek, még egy érdekes látványban volt része Bergnek. Jöttek a gólyák, nagy csapatokban vonultak a magasban dél felől, hogy visszatérjenek európai tanyájukra. A darvak nem szálltak közéjük, csak felfigyeltek a magasba és nézték fehér társaikat az ég kék boltozatán. Amikor elvonultak a gólyák, szárnyrakaptak a darvak is, előbb az ázsiai koronás darvak, azután a „mieink", az európaiak. És egy-két hét múlva ott, ahol százezrével tanyázott a madársereg, újra csönd lett. Magukra maradtak a vízilovak, a krokodilusok, a Fehér-Nilus, a papirusrengetegek és a durha-mezők.
Bengt Berg nem indult azonnal vissza. Lejjebb ment még a Níluson, mert úgy vélte, hogy akad még tennivaló, kutatni-való Afrikában. Szudán legdélibb részén, a mocsaras tavak vidékén fedezte fel és örökítette meg filmen az Abu Markubot, a papucscsőrű gólyát, ezt az ősmadarat, melyet azóta „Bengt Berg madarának" hívnak...
(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Sten Bergman, Kamcsatka vándora
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése