 |
| A Terra Nova |
Nem titokzatos immáron az a világ, amelyre a huszadik század letekint. Nincsenek fel nem fedezett országok, s a legtávolibb tengerek vizét is hajók szántották már. Olyan vidékek, amelyek egy emberöltővel ezelőtt még névtelenül ködlöttek a messzeségben, ma már Európa szükségleteit szolgálják; a Nílus forrásáig, amelyet oly soká kerestek, ma már gőzösök hatolnak el; a Viktória-vízesés, amely csupán egy fél évszázada látta szemtől szembe az első európait, ma már engedelmesen őrli az elektromos áramot; utak szelik át már az utolsó vadont is, az Amazonas körüli erdőséget, s lepattant az erényöv az egyetlen szűz országról, Tibetről. A régi térképek és glóbusok ismert szava, az „Ismeretlen föld", a „Terra incognita" immáron át van húzva - a huszadik század embere ismeri élete csillagát. A nyughatatlan szellem új utakat keres, a mélytenger fantasztikus növény- és állatvilágába akar leszállni, vagy a végtelen levegőégbe felrepülni. Mert járatlan utak már csak az égben akadnak, s egymással versengve röppennek fel az acélos repülőgép-fecskék, új magasságok, új messziségek felé, mivel a Föld már nem tartogat titkokat, s nem érdemes többé a földi kíváncsiságra.
Holott a Földnek mindmáig, századunkig, sikerült szemérmesen rejtegetnie emberszem elől egy titkot, sikerült megmentenie felosztott és megkínzott testének két picinyke darabját saját fiainak mohóságától. A Déli- és az Északi-sarkot, törzsének gerincét, ezt a két, már-már értelmetlen, lényegtelen pontot, amelyek körül tengelye évezredek óta forog, tisztán és szeplőtelenül őrizte meg a Föld. Jégtorlaszokat emelt ez elé az utolsó talány elé, s őréül - az emberi mohóság ellenében - az örök telet állította. Bejáratától fagy és vihar parancsolja vissza büszkén az utast, félelem és veszély fenyegeti halállal a bátrat. Még a nap is csak futó pillantást vethet erre a zárt övezetre, s az emberszem még ennyit sem.
Évtizedek óta követik egymást az expedíciók. Célhoz egyik sem ér. Valahol, még felfedezetlenül, a jég üvegkoporsójában nyugszik a bátrak közül is a legbátrabbnak, Andrée-nak holtteste - léggömbön akart átrepülni a Sarkon, s vissza nem tért soha. A fagy szikrázó hullámain minden roham fennakadt. Évezredek óta, mind a mai napig rejti itt előlünk Földanyánk az arcát - ez az utolsó győzelme teremtményeinek mohóságával szemben. Szemérme szűziesen és tisztán dacol a világ kíváncsiságával.
Ám az ifjú huszadik század türelmetlenül nyújtja ki kezét. Új fegyvereket kovácsolt laboratóriumaiban, új páncélzatra talált, hogy szembeszálljon a veszéllyel, s minden ellenállás csak növeli szenvedélyét. Minden titok nyitjára akar jönni, már első évtizedében meg akarja hódítani azt, amivel megbirkózni annyi ezredév sem bírt. Az egyes ember bátorságához a nemzetek vetélkedése társul. Nem a Sarkért folyik immáron a harc, hanem a zászlóért is, amely elsőnek lobog majd az új földön. Fajok és népek keresztes háborúja indul erre a szenvedélytől szentelt helyre. Valamennyi földrész új rohamba j kezd. Az emberiség türelmetlenül figyel, tudja, életterünk utolsó titka a tét. Amerikában Peary és Cook fegyverkezik az Északi-sark ellen. Délnek két hajó tart: egyiknek a norvég Amundsen, a másiknak egy angol, Scott kapitány a parancsnoka.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
Scott: az angol haditengerészet egyik kapitánya. Egy a sok közül. Élete határkövei a ranglista lépcsőfokai. Szolgálatával elöljárói mindig meg voltak elégedve. Később részt vett Shaekleton expedíciójában. Hősre, héroszra egyetlen jellemvonása sem vall. Arca. melyet fénykép tükröz vissza, olyan, mint másik ezer, ugyan, tízezer angol arca, hűvös, energikus, mozdulatlan arcizmokkal, melyeket lefojtott energiák fagyasztottak meg. Acélszürke a szem, mereven csukott a száj. Sehol egy romantikus vonás, sehol egy kis derű ezen a konok és köznapi arcon. Írása: átlag angol írás, árnyékolás és kacskaringók nélkül, gyors és biztos. Stílusa: tiszta és korrekt, közlésmódja megragadó, habár oly fantáziátlan, mint egy jelentés. Scott úgy ír angolul, mint Tacitus latinul: nyers, faragatlan tömbökben. Bizonyos, hogy sosem álmodozott, fanatizmusában is tárgyilagos maradt, azaz igazi angol, akiben a zsenialitás is csak fokozott kötelességteljesítésben mutatkozik meg. Ilyen scottok már sok százszor szerepeltek az angol történelemben, ezek hódították meg Indiát, a névtelen szigetcsoportokat, ezek gyarmatosították Afrikát, vívtak meg a fél világgal - mindig ugyanazzal a vasakarattal, ugyanazzal a kollektív öntudattal és ugyanazzal a hűvös, tartózkodó arccal.
Akarata valóban vasakarat: ezt már a kezdet kezdetén is érezni. Scott be akarja végezni, amit Shackleton megkezdett. Expedíciót szerel fel, de anyagi eszközei elégtelenek. Nem riad vissza: feláldozza vagyonát, sőt adósságokat is csinál -a siker biztos tudatában. Ifjú neje fiúval ajándékozza meg - de most sem habozik, új Hektorként, hogy elhagyja Andromakhét. Társakat és barátokat könnyen talál, földi hatalom nem tarthatja vissza többé. A különös hajót, amelynek a Jeges-tenger partjáig kell elszállítania őket, ,,Új föld"-nek, „Terra nová"-nak nevezi. Különös a hajó valóban, oly ellentmondásos a felszerelése: félig Noé bárkája, tömve élő állatokkal, félig modern laboratórium, ezernyi műszerrel és könyvvel. Mert mindent magukkal kell vinniük, amire testnek és léleknek csak szüksége lehet, abba az üres, lakatlan világba. Furcsán vegyülnek a hajón az ősember primitív eszközei, a bőrök és prémek, s az eleven állatok az agyafúrt újkori műszerek legújabb kori agyafúrtságaival. A hajó oly fantasztikusan ellentmondásos, mint maga a vállalkozás: üzleti gondossággal kikalkulált kaland, elővigyázatos vakmerőség - végtelenül sok pontos számítás végtelenül sok véletlennel szemben.
1911. június elsején hagyják el Angliát. Ilyenkor ragyogó szép az angolszász föld. Nedves zöldben úsznak a mezők, meleg és fényes a nap, a köd felszakadt. Megrendülten nézik, hogy távolodik a part, valamennyien tudják, hogy búcsúznak melegtől és naptól, évekre, egyesek talán örökre. De a hajó fölött angol zászló lobog, s azzal a gondolattal vigasztalódnak, hogy az velük vándorol a meghódított földnek arra a még be nem hódolt sávjára.
 |
| Hálózsák javítás a táborban |
Rövid új-zélandi pihenő után, januárban kikötnek Cape Evansnál, az örök jég határán, és berendezkednek az áttelelésre. December és január ott: nyári hónapok, mivel a nap egész éven át csakis olyankor ragyog fel a fémes fehérségű égen, akkor is a napnak alig néhány órájára. Házat építenek, falait fából ácsolják, akárcsak a korábbi expedíciók, belül azonban érezhető az idők változása. Míg elődeik félhomályban üldögéltek, bűzös, fojtó, halzsírral táplált lámpáik mellett, belefáradva egymás arcába, belefásulva a nap nélküli napok egyhangúságába, addig Scott és társai bezsúfolták négy faluk közé mindazt, amit a huszadik század, a tudomány és a világ mindaddig felmutatott. Acetilén berendezés szolgáltatja a meleg, fehér fényt, filmvetítőgép varázsol eléjük messzi képeket, enyhébb vidékekről, trópusi tájakról, villanyzongora zenél nekik, gramofon szól emberi hangon hozzájuk, könyvtár tájékoztatja őket koruk tudományáról. Egyik szobájukban írógép kopácsol, a másik szoba sötétkamra céljaira szolgál, színes fényképeket és filmfelvételeket fognak ott előhívni. A geológus a kőzet radioaktivitását vizsgálja, a zoológus új parazitákat fedez fel kísérleti pingvinjein, meteorológiai megfigyelések váltakoznak fizikai kísérletekkel; mindenkinek van munkája a sötétség hónapjai alatt, és az elszigetelt kutatómunkák - okosan - közös tanulásba torkollnak. Ez a húsz ember ugyanis minden este, a zajló jég és a sarki fagy közepette, előadásokat, egyetemi tanfolyamokat tart egymásnak, arra törekszenek, hogy beavassák a többieket is saját tudományáguk titkaiba, és a gondolatok állandó cseréjében kerekedik ki világnézetük. Az önálló kutatási ágak itt feladják önhittségüket, és kiegyenlítődésre törekszenek. Az elemek ősi világában, tökéletes időtlenségben húsz ember kicseréli a huszadik század legújabb tapasztalatait, s falaikon belül a világ órájának nemcsak óráit érezni, hanem perceit is. Megrendítő, hogy ezek a komoly férfiak hogy tudtak örülni közben a karácsonyestének, hogy tudtak mulatni a maguk szerkesztette vicclap, a „South Polar Times", a „Dél-sarki Times" ötletein. A jelentéktelen apróságok - egy cethal feltűnése, egy póni ló lábtörése - élménnyé nőnek, s a felmérhetetlenül jelentős dolgok - az izzó északi fény, az iszonyú fagy, a gigászi egyedüllét - hétköznapivá, megszokottá zsugorodnak.
Időnként apróbb előcsatározásokba merészkednek. Kipróbálják szánjaikat, síelni tanulnak, és kutyáikat idomítják. Felkészülnek a nagy útra, de csak lassan, nagyon lassan hullanak le a naptár lapjai, míg végre december lesz, vagyis nyár, és a zajló jégen át befut a hajó is a hazai levelekke1. Kisebb csapatok már most, a legzordabb télben is kimerészkednek néhány napos edzőutakra, kipróbálják a sátrakat, rögzítik a tapasztalatokat. Nem sikerül minden, de éppen a nehézségekből merítenek új bátorságot. Amikor visszatérnek expedícióikról, összefagyva és agyonfáradva, ujjongás és meleg fogadja őket, és az a kicsiny, kényelmes ház a 77-ik szélességi fokon a világ legkülönb pontjának tetszik.
 |
| A Scott-expedíció |
 |
| Scott naplóírás közben |
Kunyhójuktól egy mérföldnyire, a figyelődombon, őrség váltakozik napról napra. Különleges készülék van ott felállítva, magányosan egy meredek emelkedőn, ágyúhoz hasonló, s rnintha valóban egy láthatatlan ellenség ellen irányulna. Ez a készülék a nap közeledésének első hőjelzéseit méri. A hajnalodó égre a nap visszfénye már izzó fénycsodákat varázsol, de kerek korongja még nem lendült a látóhatárra. Ez az égbolt, a nap közelségének mágikus fényeivel, a visszaverődésnek ez a visszatükrözése feltüzeli a már amúgy is türelmetleneket. Végre megcsendül a telefon, a megfigyelőállomásról dróton jelentik az örvendező várakozóknak: feljött a nap, hosszú hónapok óta először emelte fejét egy órára a téli éjszakába. Fénye még nagyon gyönge, nagyon sápadt, a levegő fel sem igen éled tőle, vibráló hullámai alig-alig rezegtetik meg a jelzőberendezést, de puszta látványa is lelkesítő. Lázasan készülődik az expedíció, hogy maradéktalanul kihasználhassák a világosságnak azt a rövid időszakát, amely ott tavasz, nyár és ősz is egyben, és a mi langyos fogalmaink szerint még mindig irtóztató tél.
Legelöl a motoros szánok száguldanak. Mögöttük a szibériai pónik és kutyák vontatta szánok haladnak. Az út, gondos előrelátással, szakaszokra van osztva, minden kétnapi járásra lerakatot létesítenek, ahol a visszatérők számára ruhaneműt, élelmiszert és a legfontosabbat: petróleumot tartalékolnak - kondenzált meleget a fagy végtelenségében. Egyszerre száll ki az egész csapat, egyes csoportjai azután fokról fokra visszamaradnak, és az utolsó, legkisebb csoportnak, a Sark választott hódítóinak engedik át az út legnehezebb szakaszát, a legkitartóbb állatokat és a legjobb szánokat.
Mesteri a terv, még a balszerencsével is számol. S az nem is marad el. Kétnapi út után a motoros szánok elakadnak, és ott maradnak haszontalan ballasztként. A pónik sem olyan kitartóak, mint várható lett volna, ez esetben azonban a természet győzedelmeskedik a technika fölött, mivel a kidőlt s kényszerűségből lelőtt póni lovak forró, véres, erősítő tápul szolgálnak a kutyáknak.
1911 novemberében indulnak. Képekről ismerjük ezt a különös karavánt: először harmincan, azután húszan, azután tízen, s végül már csak öten vándorolnak az élettelen ősvilág fehér sivatagában. Az élen mindig ugyanaz a férfi, kendőkbe és szőrmékbe bugyolálva, vad, barbár jelenség, gúnyájából csupán szakálla és szeme látszik ki. Szőrmés keze egy póni kötőfékjét fogja, a szán súlyos rakománnyal van teli, s mögötte egy másik, ugyanilyen szán, ugyanilyen ruházatú, ugyanilyen tartású férfival, s amögött megint egy, húsz ilyen fekete pontocska egy sorban, mozgó fekete pontvonal a végtelen, vakító fehérségben. Éjszaka sátorba burkolóznak, hógátakat ásnak a szél irányában, hogy a pónikat védjék, és reggel újra elindul a menet, egyhangúan és vigasztalanul, a jeges levegőn át, amely évezredek óta első ízben ízlel emberi leheletet.
És a gondok súlyosbodnak. Az idő zord, napi 40 kilométer helyett néha csak harmincat tudnak megtenni, pedig az idő drága, különösen amióta tudják, hogy ebben a magányosságban láthatatlanul, más irányból közelítve, más is ugyanarra a célra tor. Minden apróság hallatlan jelentőségűvé nő. Egy kutya elszabadult, egy póni abbahagyta az evést - s ez aggasztó, hiszen ebben a pusztaságban oly nagy érték lesz minden. A hétköznapi dolgok ezerszeresüket érik, sőt pótolhatatlanok. Egy póni lovacska négy patkóján múli'k talán a halhatatlanság, egy borús, viharos nap örök időkre semmissé teheti a nagy tettet. S az expedíció egészségi állapota sem a régi már, néhányan hóvakká lettek", másoknak végtagjai fagytak meg, egyre bágyadtabbak a pónik, napi adagjukat még szűkebbre kell fogni, s végül alig valamivel a Beardmore-gleccser előtt össze is roppannak. A magányosság két éve alatt úgy összebarátkoztak ezekkel a derék állatokkal, becenevekkel és gyöngédséggel halmozták el őket - és most szomorú .kötelességük rájuk emelni a puskát. A rossz emlékű helyet „Mészárszékének" nevezik el. Ezen a véres helyen válik le az expedíció egyik csoportja, és indul visszafelé, a többiek az utolsó nagy erőfeszítésre készülnek, a gleccseren át vezető szörnyű útra. Ezt a veszedelmes jégfalat, amellyel a Sark övezi magát, csakis a szenvedélyes emberi akarat olvaszthatja meg.
Teljesítményük egyre csökken, a szemcsés hó kérgesen összeáll, a szánt immár nem húzzák, hanem vonszolják. A kemény jég darabokat metsz ki a szántalpakból, a laza jéghomok sebesre horzsolja a vándorlók lábát. De ők nem engednek. December 30-án elérik a 87-ik szélességi fokot, Shackleton expedíciójának legszélső pontját. Itt kell visszafordulnia az utolsó előtti csoportnak: a Sarkot mindössze az öt kiválasztott közelítheti meg. Scott kiszemeli a maga embereit. A többiek nem mernek ellentmondani, noha nehéz a szívük, hogy ily közel a célhoz - már csak a kezüket kellene kinyújtaniuk utána - vissza kell fordulniuk és társaiknak kell átengedniük a dicsőséget, hogy a Sarkot elsőnek láthatták. De a kiválasztás kockája el van vetve. Még egy utolsó kézszorítás, férfiasan erőt véve a megindultságon, aztán elválnak útjaik. Két kicsiny kis menet, az egyik délnek tart, az ismeretlenbe, a másik északnak, vissza a hazába. Innen is, onnan is hátra-hátranéz valaki. Aztán a legeslegutolsó is eltűnik szem elől. S az öt kiválasztott a Sarkra tart: Scott, Bowers, Oates, Wilson és Evans.
 |
| Hajvágás a jégen |
A napló feljegyzései egyre nyugtalanabbak, miként az iránytű kék csúcsa is remegni kezd a Sark közelében. „Be végtelenül lassan járja körül az embert az árnyéka: ó, amíg jobb oldalamról végre elibém kerül, s aztán elölről lassan bal oldalamra kúszik!" A remény azonban fennen ragyog. Scott egyre szenvedélyesebben jegyzi a megtett távolságokat. „Már csak 150 kilométer a Sarkig, de ha ez így megy tovább, nem bírjuk odáig" - így jelentkezik naplójában a fáradtság. És két nappal később: „Még 137 kilométer a Sarkig, de keservesen nehéz lesz." Aztán váratlanul ismét egy diadalmas felkiáltás: „Már csak 94 kilométerre vagyunk a Sarktól! Ha talán nem is fogjuk elérni, mégiscsak ördögien közeire jutottunk." Január tizennegyedikén bizonyossággá lesz a remény: „Már csak 70 kilométer, előttünk a cél!" A rákövetkező napon már-már örömujjongás, sőt némi hetykeség árad a feljegyzésekből: „Már csak rongyos ötven kilométer, oda kell jutnunk, kerüljön, amibe kerül!" A napló sorai szárnyat kaptak, s az ember szíve mélyéig érzi, hogy feszíti az inakat a remény, hogy remegnek az idegek várakozásukban és türelmetlenségükben. A zsákmány már közel; kezük már a Föld utolsó titkát markolja. Még egy, utolsó nekilendülés, s itt a cél.
Január tizenhatodika. „Emelkedett hangulat" - olvassuk a naplóban. Reggel korábban indultak, mint máskor, türelmetlenségük, hogy a félelmetesen szép titkot mielőtt láthassák, kikeltette őket hálózsákjaikból. Délutánig 14 kilométert haladnak a tántoríthatatlan férfiak, vidáman menetelnek a lelketlen fehér sivatagban: immár nem téveszthetik céljukat, s tettük, az emberiség történetének egyik nagy tette, szinte már megtettnek mondható. Egyikük, Bowers, hirtelen nyugtalan lesz. Szeme egy piciny kis fekete pontra mered a hatalmas hómezőben. Rosszat sejt, kimondani sem meri, de a többieknek is az a szörnyű gondolat reszketteti meg a szívét, hogy az a fekete pontocska emberkéztől eredhet. Nyugtatgatni próbálják egymást, azt mondogatják maguknak - Robinsonhoz hasonlóan, aki az idegen lábnyomot eleinte mindenáron a saját lábnyomának akarta hinni -, hogy az talán csak jéghasadék vagy valamiféle visszatükröződés. Remegő idegekkel közelítik meg, még mindig kölcsönös önbecsapásokkal próbálkozva, habár már mindnyájan tudják a valót: hogy a norvégok, hogy Amundsenék megelőzték őket.
Utolsó kétségük is megdől a fekete zászló láttán, amely egy szánoszlopon leng; körülötte elhagyott táborhely, szántalpak és kutyák nyomai - Amundsen táborozott itt. Felfoghatatlan dolog ez: a Föld sarkát, amely évezredek óta lakatlan, sőt talán a kezdet kezdetétől fogva el volt zárva minden földi pillantás elől, most egy molekulányi idő alatt, tizenöt nap leforgása alatt két ízben fedezték fel. S ők csak másodiknak - egyetlen hónap késéssel a hónapok millióihoz képest -, másodiknak az emberiség történetében, s az emberiségnek az elsőség minden, a második hely nem számít. Hiábavaló volt hát minden erőlködésük, nevetséges minden nélkülözésük, őrültség volt a hetek, hónapok, évek annyi reménykedése. „Oly sok fáradság, oly sok lemondás, oly sok szenvedés - miért? - írja Scott naplójába. - Álmokért, s azoknak is vége." Szemüket könnyek lepik el, halálos fáradtságuk ellenére sem alszanak az éjjel. Rosszkedvűen, reménytelenül, mint az elítéltek, úgy indulnak a Sarkhoz vezető végső útszakaszra - amelyen ujjongva akartak végigmenni. Egyik sem próbálja vigasztalni a másikat, szótlanul vonszolódnak. Január 18-án eléri Scott kapitány és négy társa a Sarkot. Mivel szemében nem ragyog már az elsőség öröme, tompa tekintete már csak a táj sivárságát látja. „Semmi, de semmi látnivaló, ugyanaz az elborzasztó egyhangúság, mint eddig" - mindössze ennyi szót szentel Robert F. Scott a Déli-sark leírásának. Az egyetlen érdekesség, amit felfedeztek, nem a természetnek köszönhető, hanem ellenséges emberkéznek: Amundsen sátra a norvég zászlóval, amely pimaszul és győzelemittasan csattog az emberiség e meghódított bástyáján. A hódító levele várja itt az ismeretlen másodikat, aki majdan erre a helyre lép, és kéri, juttassa el sorait Hakon norvég királynak. Scott vállalja a feladatot, ezt a legnehezebb feladatot valamennyi eddigi közül: hogy tanúja lesz a világ előtt egy olyan idegen tettnek, amelyet lángoló szenvedéllyel kívánt a magáénak.
Szomorúan dugják a későn érkezett angol lobogót Amundsen győzelmi jelvénye mellé. Aztán elhagyják a hűtlen helyet. A szél hidegen követi őket. Prófétai előrelátással írja Scott a naplójába: „Borzadok a visszaúttól."
A veszélyek a visszaúton megtízszereződnek. A Sarkhoz vezető utat iránytű jelezte. Most saját nyomukat kell keresniük, egyszer sem szabad elveszíteniük, heteken át egyetlenegyszer sem szabad elveszíteniük, nehogy elkerüljék lerakataikat, amelyekben élelmiszer, ruhanemű és a néhány gallon petróleumba palackozott meleg várja őket. Ezért nyugtalankodnak, ha a szél havat fúj a szemükbe, ezért tétováznak minden következő lépésnél, hiszen a legkisebb letérés is biztos halál. Testükből hiányzik már az a melegség, amellyel odafelé még a bőséges táplálkozás vegyi energiái és sarkköri szállásuk melege fűtötte őket. És az akarat acélrugója is meglazult bennük. Odafelé a földöntúli remény és az a tudat, hogy bennük testesül meg az emberiség kíváncsisága-kalandvágya, megsokszorozta energiáikat, a halhatatlan tett emberfeletti erőt adott. Most már azért küzdenek csupán, hogy ép bőrrel visz-szaérjenek, kizárólag a saját testi, halandó létükért, a dicstelen hazatérésért, amelytől legbensejükben talán jobban félnek, mint amennyire vágynak rá.
Szörnyűségesek az azokban a napokban rótt feljegyzések. Az idő állandóan romlik, a tél a szokásosnál előbb kezdődött, a puha hó csapdává mélyül léptük alatt, foglyul ejti lábaikat, és a fagy kiszívja agyonfáradt testüket. Valahányszor napokig tartó bolyongás és keresés után rálelnek valamelyik lerakatukra, a bizakodás lángja futólag fellobban. S mi sem bizonyítja nagyszerűbben ennek a néhány embernek a szellemi hősiességét, mint az a tény, hogy Wilson, a kutató, még itt is, a haláltól egy paraszthajszálnyira is tudományos megfigyeléseivel foglalkozik, és szánján a feltétlenül szükséges terhelés mellett még 16 kilogramm ritka kőzetet vonszol maga után.
De az emberi bátorság fokozatosan alulmarad a természeti túlerővel szemben, amely kérlelhetetlenül zúdítja az öt vakmerő férfira a pusztító hatalmakat: a hideget, a fagyot, a havat, a szelet. Lábuk, már régen feltört, testük, amelyet a napi egyszeri meleg étel nem fűt eléggé és a szűkebbre fogott adagok tovább gyöngítenek, kezdi felmondani a szolgálatot. Egyik nap ijedten veszik észre a társak, hogy Evans, aki pedig a legerősebbnek számított közöttük, valahogy furcsán kezd viselkedni. El-elmarad, szakadatlanul panaszkodik valódi és vélt bajaira - borzadva döbbennek rá, zagyva beszédét hallgatva, hogy a szerencsétlen, talán esés, talán az elképesztő szenvedések hatására megtébolyodott. Mit kezdjenek vele? Hagyják magára a jégsivatagban? De a következő lerakatot mégiscsak késedelem nélkül el kell érniük, különben... különben - Scott még nem meri leírni, mi történik különben. Február 17-én, éjjel egy órakor holtan rogy össze a szerencsétlen angol tiszt. Alig egynapi járóföldre vannak a „Mészárszék"-től, ahol visszaútjukon most első ízben végre ismét bőségesen táplálkozhatnak, hála a pónik kényszerű lemészárlásának.
Négyesben folytatják útjukat, de a következő lerakat, vesztükre, keserű kiábrándulásban részesíti őket. Kevés benne az olaj, vagyis a legeslegfontosabbal, a meleggel takarékoskodniuk kell, habár ez az egyetlen fegyverük a fagy ellenében. Jeges, viharos éjszaka és kedvetlen ébredés után alig van már annyi erejük is, hogy felhúzzák filccsizmáikat. Mégis továbbvonszolódnak, egyikük, Oates, félig már lefagyott lábujjakon. A szél erősebb, mint valaha, és a következő lerakatban, március 2-án, megismétlődik a szörnyű csalódás: ismét kevés a fűtőanyag.
A félelem immár szavakban is kifejeződik. Érezni, hogy Scott igyekszik félelmét elfojtani, de erőszakolt nyugalmán a kétségbeesés újabb és újabb jajkiáltása tör át. „Ez nem mehet így tovább", vagy: „Ekkora erőfeszítésre már nem leszünk képesek", vagy: „Játékunk tragikus véget ér", és végül a borzalmas felismerés: „Már csak a Gondviselés segíthet. Emberi segítségre nem számíthatunk." És mégis tovább vonszolják magukat, és újra tovább, remény nélkül, összeharapott fogakkal. Oates egyre kevésbé tud lépést tartani velük, egyre inkább csak teher társainak és nem segítség. Egyik nap, amikor a déli hőmérséklet mínusz 42 Celsius-fok, miatta kell leáll-niuk, s a szerencsétlen ember tudja, hogy bajt hoz barátaira. Azok fel is készülnek a végre. Wilsontól, a kutatótól fejenként tíz morfiumtablettát kapnak, hogy esetleges végzetüket meggyorsíthassák. Még egy napot menetelnek beteg társukkal. A boldogtalan Oates maga kéri őket, hagyják őt hálózsákjában magára, és válasszák el sorsukat az övétől. Javaslatát energikusan visszautasítják, habár valamennyien tudják, hogy az megkönnyebbülést hozna valamennyiőjüknek. Néhány kilométert még velük támolyog lefagyott lábain, éjjeli szállásukig. Másnap reggelig még velük alszik. Kint orkán tombol.
Oates hirtelen felemelkedik. „Kimegyek egy kicsit - mondja barátainak. - Egy kis ideig kint is maradok." A többiek reszketnek. Tudja mindegyik, mit jelent ez a kis séta. De egyikük sem meri visszatartani. Egyikük sem meri kezét búcsúzóul odanyújtani. Mély tisztelettel nézik, mily hősiesen megy J. E. Oates dragonyoskapitány a halál elébe.
És három fáradt, legyöngült férfi vonszolja magát a végtelen, jegesen-jeges sivatagban, fásultan, reménytelenül, inaikat már csak a létfenntartási ösztön feszíti újabb, imbolygó léptekre. Az idő egyre szörnyűségesebb, minden újabb lerakat újabb kiábrándulással csapja arcul őket, mindig kevés az olaj, mindig kevés a meleg. Március 21-én már csak húsz kilométerre vannak egyik lerakatuktól, de a szél oly gyilkos erővel fúj, hogy nem hagyhatják el sátrukat. Minden este abban reménykednek, hogy majd holnap reggel, közben elfogy az élelmük, s vele a reménység is. A hőmérő negyven fokot mutat nulla alatt. Választhatnak immár a fagyhalál és az éhhalál között. A fehér ősvilág közepén nyolc napig küzd a három férfi egy kis sátorban az elkerülhetetlen véggel. Március 29-én már tudják, hogy semmiféle csoda sem mentheti meg őket. Elhatározzák, hogy egyetlen lépést sem tesznek már sorsuk ellen, és halálukat oly büszkén várják be, mint ahogyan eddig is fogadtak minden szerencsétlenséget. Bebújnak hálózsákjaikba, és utolsó szenvedéseikről egyetlen sóhaj sem jutott el a világba.
Ezekben a pillanatokban, magányosan szembenállva a láthatatlan és mégis lélegzetvételnyi közelségben levő halállal, míg odakint az orkán rohamozza őrjöngve a vékony sátorfalakat, Scott kapitány azokra a kapcsokra gondol, amelyek az élethez kötötték. A jeges csönd közepette, amelyen emberi hang már i nem hatol át, a nemzetéhez, az egész emberiséghez fűződő ! kapcsolatán tűnődik. A fehér mezőre szelleme délibábosan odavarázsolja mindazok képét, akiket szeretett, hűség és barátság kötött vele valaha össze, és Scott szól is hozzájuk. Megmerevedő ujjakkal írni kezd, leveleket ír, a halál órájában az élőkhöz, akiket szeret.
Csodálatosak ezek a levelek. A halál iszonyú közelsége minden kicsinyességtől megszabadította őket, úgy tűnik, mintha az élettelen ég kristálytiszta levegője áradna belőlük. Egyes emberekhez intézte őket Scott kapitány, az egész emberiséghez szólnak mégis. Egy bizonyos kornak íródtak, és az örökkévalóságnak szólnak.
Írt a feleségének. Kéri, vigyázzon egyetlen hagyatékára, a fiukra, mindenekelőtt azt ne engedje, hogy elkényelmesedjék, ; s azt az önvallomást teszi - a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb teljesítménye után -, hogy: „Mint tudod, magamat is sokszor kellett kényszerítenem, hogy el ne lustuljak."
Egy kéznyújtásnyira a biztos pusztulástól, még mindig védi elhatározását, ahelyett hogy bánná. „Mi mindent mesélhetnék Neked erről az útról. És mennyivel jobb volt, mindennek ellenére, mint kényelmesen üldögélni otthon!"
És hűséges bajtársként ír társai anyjának és feleségének, hogy tanúsítsa hősiességüket, ő vigasztalja, a haldokló, a többiek hátramaradottjait. Immár erősen és emberfölöttien érzi a pillanat nagyságát és bukásuk halhatatlanságát.
És ír a barátoknak. Szerény, de büszke arra a nemzetre, amelynek fia, és lelkesen érzi ebben az órában, hogy nem érdemtelen fia. „Nem tudom, sikerült-e nagy felfedezést tennem - írja -, de halálunk bizonyítéka lesz, hogy fajunkból még nem veszett ki sem a bátorság szelleme, sem a tűrés bátorsága." És a halál közelében ki tudja mondani azt is, amit férfias merevsége, lelki szemérmessége egy életen át elfojtott benne. Legjobb barátjának így ír: „Soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, akit jobban becsültem és szerettem volna, mint önt, de kimutatni mégsem tudtain, mit jelent nekem az ön barátsága, mivel ön olyan sokat adott nekem és én önnek semmit."
És megírja utolsó levelét, a legszebbet mind közül, az angol nemzethez intézve. Kötelességének érzi, hogy megmagyarázza, miért maradt alul - önhibáján kívül - Anglia dicsőségéért vívott harcában. Felsorolja mindazokat az előre nem látható okokat, amelyek hátráltatták, és azzal a kéréssel fordul valamennyi angolhoz - s kérését a halál példátlan pátosszal visszhangozza -, ne hagyják el hátrahagyottjait. Utolsó gondolata átível saját sorsán. Utolsó szavával nem a saját haláláról, hanem mások életéről szól: -,,Az isten szerelmére, gondoskodjatok családjainkról!" A további lapok üresek.
Naplóját a legeslegutolsó pillanatig vezette, míg csak ujjai meg nem fagytak és merev kezéből ki nem csúszott a ceruza. Ehhez az emberfeletti teljesítményhez az a reménye adta az erőt. hogy holt keze alatt megtalálják majd a telerótt lapokat, s azok tanúságot tesznek majd mellette s az angol nép bátorsága mellett. Megfagyott ujjai utoljára még ezt a kérést írják le reszketeg betűkkel: „Juttassátok el ezt a naplót feleségemnek!" Aztán keze, a borzalmas bizonyosság tudatában áthúzza azt a szót, hogy „feleségemnek", és ezt az iszonyatos szót írja fölébe: „özvegyemnek".
 |
| Herbert Pontinga fotós a sötétkamrában - aki a fotókat készítette |
Eredeti szállásukon hetekig vártak rájuk a társak. Eleinte bizakodón, később halk nyugtalansággal, végül növekvő aggodalommal. Kétszer indult expedíció segítségükre, de az idő visszakorbácsolta őket. Az egész hosszú télen át (valójában céltalanul a szálláson töltik) a katasztrófa árnyéka sötéten borul szívükre. Ezekben a hónapokban Robert Scott kapitány tettét és sorsát hó és hallgatás fedi. A jég üvegkoporsóba zárja őket, csupán október 29-én, a déli tavasz kezdetén indulhat újabb expedíció, legalább a hősök tetemének és utolsó üzenetének megkeresésére. November 12-én érik el a sátrat, - hálózsákjaikban megtalálják a megfagyott holttesteket, Scottot, amint halálában testvériesen átkarolta Wilsont, megtalálják a leveleket, a dokumentumokat, és sírt ásnak a tragikus hősöknek. A hódomb, amely fölött csupán egyszerű, fekete kereszt emelkedik a fehér világba, örökre elrejti őket az emberiség szeme elől.
És mégsem. Az újkori technika feltámasztja tetteiket. A barátok hazaviszik a lemezeket és a filmtekercseket, a kémiai fürdőben megelevenednek a képek, ismét látni Scottot és társait, a vándorlást, és a Sark vidékét, amelyet rajta kívül csak az a másik, Amundsen láthatott. A világ felfigyel, az elektromos áram közvetíti leveleit és üzenetét, s a birodalmi székesegyházban a király térdet hajt a hősök emlékezete előtt. Ami hiábavalónak tűnt, sorsdöntővé lesz, Scotték „mulasztása" tettekre biztatja az emberiséget: érje el az elérhetetlent. A nagyszerű halál önnön ellentétébe csap át, nagyszerű életre serkent, a bukás csak növeli azok elszántságát, akik a végtelen meghódítására törnek. Mert siker és eredmény becsvágyat ébreszt ugyan, de a lelket mégiscsak a tragédia emeli; a tragédia, amilyet költő csak néha, az élet azonban ezerszer is alkot - hogy az egyes ember elbukik a sors legyőzhetetlen túlerejével szemben.
Ember Mária fordítása
Forrás: Rakéta Regényújság.
Fotó: Herbert Pontinga
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése