JACK OLSEN: A szörny (18)

Az Északi Fal c. filmben Christian Rubi is
szerepel - színész jeleníti meg

Persze, tény, hogy von Almenéknek hasznot hoztak az északi falon lejátszódó tragédiák. Valahányszor megakadt egy kötéltársaság, az újságírók megjelentek a völgyben, és fogaskerekűn megtették az utat a Kleine Scheidegg hotelekig. Végeredményben ez volt a legjobb megfigyelőpont. Innen küldték aztán helyszíni tudósításaikat Európa minden részébe, és valamennyi jelentés keltezése után ez állt: Kleine Scheidegg. És Kleine Scheidegg csak egyet jelenthetett: von Almenék szálloda-komplexumát. Azok az európaiak, akik nem tudták Párizs vagy Róma legelőkelőbb szállodáinak nevét, jól ismerték a Kleine Scheidegg szállodákét, hiszen eleget olvashatták az északi falról szóló beszámolókban.


De az már nem igaz, hogy a von Almen család örült az ilyen helyzetnek, vagy hogy újságreklámként hasznosította a hegymászók halálát. A hegymászóknak senki sem állhatta útját; legtöbbjük - akárcsak Cortiék - teljesen titokban készülődött, amikor a látcsöveken át feltűntek odafent, kísérletüket már nem lehetett megakadályozni. Az adott körülmények között von Almenék nem tehettek sokat. Nyilvános szállodát tartottak fenn, és aligha alkalmazhattak volna olyan szűrőrendszert, ami távol tartja a halálos veszéllyel dacolókat vagy a szenzációhajhászókat, és csak egyszerű kirándulókat és sízőket enged be. Szállást adtak a riportereknek és nem utasíthatták el azokat sem, akik információt kértek a sajtó számára. Történjen, aminek történnie kell, nem tehettek úgy, mintha azt hinnék, hogy a falon csak zerge és kőszáli kecske jár. Tény, hogy hasznot hozott nekik a nyilvánosság, de nem kívánták azt. Valójában bizonyos mértékig maguk is nehezteltek azokra, akik kellő tapasztalatok nélkül elindulva, halálos veszélyt hívták ki maguk ellen. Von Almenék azonban csak szállodatulajdonosok voltak és nem bírák.


Rubi érzelmei a von Almen családdal és az északi fallal szemben hamarosan éreztették hatásukat a hegyivezetők egyesületében, és a kialakult rossz légkör az egész környékre kiterjedt. Ez az érzés döntő tényezővé vált az 1957-es mentésben és abban, hogy a vezetők nem voltak hajlandók részt venni abban. - Ez a maga hegye - szinte ezt jelezte a vezetők magatartása von Almennel szemben, amikor a Corti-féle csoport bajba került -, most aztán csináljon velük valamit.


Az ellentétek azonban még ennél is mélyebbre hatoltak. Rubi és a hegyivezetők egyesülete nemcsak von Almenékkel került szembe, hanem az élvonalbeli amatőr alpinistákkal is. Becsületes vezetők - jóakaratúan, de a fejlődést és változást fel nem ismerve - idősebb korukban gyakran válnak védelmezőivé olyan idejét múlt helyzetnek, ami majdnem olyan káros, mint az, amelynek megjavításáért eredetileg harcoltak. Így volt ez Rubi egyesületének tagjaival is. Orvosolták a korai hibákat, megfelelő bért és öregkori biztosítást vívtak ki maguknak, de azután minden erejükkel ragaszkodtak az új alaphelyzethez. Elvetették és kigúnyolták az alpinizmusban és a mentésben tért hódító új technikát. A vaskorszak hegymászása a meredek falak meghódításában és a különleges felszerelések szakszerű használatában beérte és gyors ütemben elhagyta őket. A hegyivezetők - ahelyett, hogy tanultak volna - bezárkóztak a hagyományok kagylóhéjába, és úgy tettek, mintha semmit sem fejlődne a hegymászás. Csak kevés kivétel akadt. Hermann Steuri, egy középkorú, grindelwaldi vezető, megtanulta a mentést kábellel, és tanfolyamot indított a saját hegymászó iskolájában. Az ingyenes tanfolyam első estéjén a környék 140 vezetője közül öt jelent meg, másnap azonban csak ketten maradtak, harmadik este pedig senki sem jött el. A vezetők nem akartak változást. Hősi teljesítmények és bátor mentések régi tradícióinak örököseiként turistáikat most inkább a könnyebb falak jól ismert mászóútjain vezették. Télen felcsatolták a sítalpakat és síoktatóknak csaptak fel. Ha a Felföld függőleges, sziklás, jeges hegyein és falain veszélyes mentési kísérletről volt szó: menjenek csak mások!


Amikor a vezetők teljesen e példátlan elvek alapján kezdtek viselkedni és élni, nagy ellenszenv alakult ki velük szemben. Az élvonalbeli amatőr alpinisták lenézték a hegyivezetőket, megvetették őket elmaradottságukért. Kérdéses, hogy azok az amatőrök, akik részt vettek az 1957-es mentésben, elfogadták volna-e a svájci vezetők segítségét, ha azok azt egyáltalán felajánlják. Rubi később évekig azt állította, hogy néhány vezető önkéntes segítőként jelentkezett Friedlinél, ő azonban tudomást sem vett róluk. Seiler nyíltan beszélt erről a kellemetlen ügyről.


- Túl sokat ellenségeskedtek - mondta. - Ismerem a berni vezetőket, magatartásuk nem volt méltó az ötven évvel ezelőtti idők vezetőihez, akik a falvak legderekabb emberei voltak. Amikor megkezdtük a mentési műveletet, gondoltam arra, hogy igénybe vesszük őket, de azután szándékosan kerültük velük a találkozást. Egy sem jött segíteni, de azt nem is bántam. Tudtam, hogy nem értenek a korszerű mentőfelszerelésekhez és a kábelekhez. Nekem családom van, inkább olyan társakra bíztam az életemet, akiket ismertem és nem oryanokra, akik nem voltak hajlandók megtanulni a mentés mesterségét.


Christian Rubi, a vezetők képviselője, nem hallgatott ilyen nyilatkozatok után. Ha nem válaszolnak, az beismerést jelent. Az pedig nemcsak nagy erkölcsi, hanem hatalmas anyagi kárt is okoz.



Már a svájci sajtó is szégyenkezett a vezetők miatt, sőt a külföldi sajtóban is történt egy-két célzás arra, hogy nem elődeik nemes hagyományai szerint cselekedtek. Rubi mint gyakorlott vitatkozó, visszavágott. Azonban nem szorítkozott csupán a hegyivezetők megvédésére; heves támadást indított a nemzetközi mentocsapat módszerei, indokai és képességei ellen.


-  Kétségtelen  -  írta -,  néhányan  közülük bátran  viselkedtek.   A  bátorság  azonban  nem elég.


Támadta a mentés acélkábel-rendszerét. Hihetetlen baklövésnek minősítette azt, hogy átkeltek a Mönchön éjszaka, ami legalább egy teljes napi veszteséget okozott. Azzal vádolta az amatőr mentőket, hogy nem akarták igénybe venni a hegyivezetők segítségét. Az állította, hogy Corti hat óráig tartó leszállítása a Reggeliző-helyről az Eigergletscherig legfeljebb egy óráig tarthatott volna. A felelősséget igyekezett Willi Balmerre, a szerencsétlen grindelwaldi boltosra hárítani, aki a vezetőket nem volt hajlandó kirendelni a mentésre.


-  Minden mentési műveletet a Svájci Alpin Klub részlegei szerveztek - mondta Rubi. - Erre vonatkozólag világosak a szabályzatok. Willi Balmernek, a grindelwaldi mentőállomás vezetőjének dolga lett volna, hogy a vezetőket bevesse. Ha a vezetők nem kapnak utasítást, nem mennek, és nem is szabad menniök. A vezetők készen álltak arra, hogy részt vegyenek a mentésben és részt is akartak venni, de nem kaptak rá utasítást. Ha azon a péntek éjszakán a legjobb vezetők közül tizenkettő vagy tizenöt utasítást kap arra, hogy menjen fel a nyugati falra, már szombat reggel megmentették volna Cortit, és nem kétséges, hogy még Longhit is. Minden vezetőnek van telefonja, várták Balmer hívását, de nem jelentkezett. Balmer volt a hibás, nem tudta, mit kell tennie, majd mindenki elvesztette a fejét. Így alakult ki egy ellentétes helyzet, és a Kleine Scheideggi szállodák, mint rendesen, most is örültek annak, hogy propagandát csinálhatnak ebből.


Ezután a Svájci Alpin Klub - valamennyi hegymászó képviselője válaszolt Rubinak. - Christian Rubinak, a Nemzeti Tanács tagjának! - címzett nyílt levélben a klub központi bizottsága rámutatott a következőkre: - a vezetők nem kereshetnek mentséget abban, hogy telefonjuk nem szólalt meg.


A levél idézte Bern kanton törvényeit:


-  Ha a hegyekben baleset történik, minden hegyi vezetőnek és teherhordónak kötelessége, hogy a bajba jutottak keresésére és megmentésére induljon, és minden mentőcsapat rendelkezésére álljon.


A törvényben semmi utalás nem volt utasításra és bürokráciára, a rendelkezés világosan kimondta, hogy a vezetők minden lehetséges módon kötelesek segíteni.


-  Úgy látszik azonban, a vezetők nem hajlandók mentést végezni az északi falon,  és  nem akarják kockáztatni saját életüket - folytatta a nyílt levél. - Mi is ellenezzük az ilyen túlzásokat a hegymászásban, azonban ön azt mondta, hogy a   hegyivezetők   nem   akarnak   tolakodni,   nem akarják segítségüket rákényszeríteni másokra, ha nem kérik a tanácsukat vagy segítségüket. Friedli úr teljesítette kötelességét.  Azonnal  kapcsolatba lépett a Grindelwaldi Mentő Állomással, ahol közölték vele, hogy nem tudnak rendelkezésére bocsátani vezetőket.


- Ön azt írja, hogy mivel egyáltalán nem ismerték a körülményeket, veszélyes és helytelen útvonalat választottak, és ezért egy egész napot elvesztettek. Azt azonban nem említi, hogy Friedli legénységének tizenkét embere megérkezett az Eigerjochra és megkezdte a mentési akciót. Ön azt állítja, hogy olyan tizenkét fős csapat, amely ismeri az Eigert, többet érhetett volna el, mint egy hetven főnyi összeverődött csapat. Éz az önfeláldozó mentők rágalmazása. Ök nemcsak a legmodernebb mentési technika szakértői, hanem ismert alpinisták is voltak.


A Reggeliző-helytől az Eigergletscherig megtett úton szándékosan haladtunk óvatosan és tervszerűen - írta a klub -, mert Corti rossz állapotban volt. így a lassú szállítás indokolttá vált.


Ön teljesen eltér a tárgyilagos kritikától, amikor azt állítja, hogy a kábelrendszer miatt túl sok időt vett igénybe a mentés. Ez hazugság. Rosszindulatú bírálata önmagát leplezi le. Világos, hogy ön a modern mentési módszerek ellensége, pedig már lett volna lehetősége arra, hogy meggyőződjék az acélkábel-berendezések hasznosságáról, amikor kollégája, Steuri úr tanfolyamot rendezett a mentésről Grindelwaldban. Ön azonban presztízs okok miatt jobbnak látta, ha távol tartja magát ettől, hogy később a bátor mentők ellen fordulhasson sértegetéseivel.


Az ön személyes befolyásának következménye, hogy nincs még egy hely Svájcban, ahol ilyen nehéz lenne meggyőzni a vezetőket az új mentési módszerek előnyeiről.


És a végén ott állt az a vád, ami leginkább felingerelte Rubit:


-   Ön tönkre tette a Svájci Alpin Klub tekintélyét külföldön, méghozzá szándékosan.


Feldühödten megírta a választ:


-  Önök kritizálják a kritikámat - írta Rubi -, én pedig kritizálom az önök rágalmait, amiket a hegyivezetőkre szórnak. - Ezután megismételte  állítását,  hogy  a  vezetőknek  utasítást kell kapniok, mielőtt megkezdik a mentést:


-  Ez   a   rendszer   helyesnek   bizonyult   száz meg száz mentésnél, a tetemek keresésénél, és mindig is ezt fogjuk követni - írta. - Különben egyszer túl sok lesz az ember, máskor meg nem lesz elég.


Rubi azonban egy másik nyilatkozatában egy odavetett megjegyzésével jobban megközelítette s a probléma gyökerét:


-  A hegyivezetők nem tartották magukat távol a mentéstől - mondotta. - Egyszerűen nem kellettek, mert ez egy különleges eset volt. Az akciót újságírók, fotóriporterek és szállodaigazgatók sugalmazták.


Ezzel a vita köre bezárult és visszaérkezett a kiindulóponthoz: ahhoz az évtizedes háborúhoz, ami Rubi és von Almen, a dolgozó emberek és a vagyonosok közt folyt. Ez az egyetlen mondat Rubi tollából világosan megmutatta, hogy nem telefonhívásokról, utasításokról vagy technikai kérdésekről volt szó, hanem egyszerűen egy svájci hegyek mélyén dúló háborúról. Mint mindig, ekkor is utolsóként szólaltak meg a mentési expedíció tagjai. Legtöbben tudomást sem vettek a völgyben folyó szócsatáról. Úgy gondolták, helyesebb, ha a tetteik beszélnek önmagukért. Riccardo Cassin az olaszok nevében nyilatkozott:


-  Csodálatra méltó volt a hat különböző nemzet önkénteseinek cselekedete. Ez az alpinizmus történetében   példa   nélkül   áll.   Természetesen, mint minden hasonló esetben, az ember utólag ebben az esetben is rájön arra, hogy másként nagyobb eredményt érhetett volna el. Sajnos, azonban ezt csak olyankor ismerjük fel, amikor már késő. Longhi és a két német alpinista elvesztése terheli a lelkünket, de mi, olaszok nem akarjuk kritizálni azt, ami történt. Egyik honfitársunkat, aki veszélyben volt, megmentették. Csak annyit tehetünk,   hogy  köszönetet  mondunk  azoknak, akik annyi lelkesedéssel és életrevalósággal szentelték a mentésnek idejüket és olyan áldozatkészek voltak.


Chamonix-ban a szókimondó Terray már nyíltabban fejtette ki álláspontját:


-  Az Eigeren végzett mentés heves vitákat váltott ki Svájcban, Németországban és Olaszországban - írta Terray a Francia Alpin Klub lapjában. - Bizonyos egyéneket, akik úgy határoztak, hogy nem csatlakoznak az akcióhoz, most lelkiismeret-furdalás gyötör. Ebből úgy keresnek kiutat, hogy kritizálják a mentés technikai megszervezését, sőt annak elvi alapjait is. Kétségtelen, hogy egyetlen emberi cselekedet sem tökéletes, főleg, ha rögtönzik. De bármit is mondanak, tény, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségek alpinistái   spontánul,   nagylelkűen, egészen reménytelen helyzetben, gondolkodás nélkül vállalkoztak egy sikertelennek ígérkező mentési művelet minden veszélyének leküzdésére. És  egy életet sikerült is megmenteniük.


- Az Eigeren végzett mentés nagyszerű példája annak, mit vihet véghez a bátorság, a lelkesedés és az akarat. Kétségtelen, hogy nem kis mértékben a technikai felszerelés és emberi tudás sikerét jelentette. A többi már csak rosszindulatú pletyka.


Űgy látszik, Svájc egyetértett Terray-val. Christian Rubi elvesztette képviselőségét, és félig-meddig nyugdíjba vonult szülőfalujába, Wengenbe. Willi Balmer, a jelentéktelen, szerencsétlen bűnbak, aki csupán annyit tett, hogy a grindelwaldi vezetők álláspontját képviselte amikor nem akuttá, a mentésben való részvételre felszólítani embereit, úgy határozott, hogy nem jelölteti magát újra a grindelwaldi mentőállomás vezetőjének, és így más foglalta el a helyét.


De valahol az Eigeren két ifjú német feküdt holtan. És a gyönyörű völgyek felett vádaskodva ott függött Stefano Longhi teste: télen a sziklához fagyva, nyáron szabadon lebegve. Nem lehet addig nyugalom a völgyekben, nem lehet vége a botránynak, amíg ezt a testet le nem hozzák, amíg a két németet meg nem találják!


(Folytatjuk)