JACK OLSEN: A szörny (10)

Walter Seeger mászás közben

Pénteken, amikor a svájci csapat vonattal igyekezett a Jungfraujochra, és amikor a négy emberből álló olasz-német kötéltársaság az északi hegyoldalon viaskodott, egy kis Fiat 1100-as zümmögő motorral járta Észak-Olaszország völgyeit. Keresztülment az Olasz-Alpokon, és a hágókon át Svájcba érkezett. A kocsiban a nemzetközi hegymászóélet két neves képviselője ült: Riccardo Cassin, aki több igen nehéz dolomitfalat mászott meg elsőnek, és Carlo Mauri, a világ minden részében járó olasz expedíciók későbbi veteránja. Elindultak, hogy megmásszák az északi falat. Az idősebbet, Cassint akkor, negyvennyolc éves korában megválasztották a Ragni elnökének, imponáló teljesítményei elismeréseként, amelyek közt olyan első mászások szerepekek, mint a Nyugati-Zinne északi, a Piz Badile északkeleti fala és a Francia-Alpokhoz tartozó Grandes-Jorasses északi oldalának Walker-Pillére. Zömök, erős alkatú férfi volt, gyérülő őszesbarna hajjal, világosbarna szemmel és kicsit benyomódott orral, ami könnyűsúlyú boxolóra emlékeztette. Társa, Mauri nehezebb testű, majdnem 180 cm magas, szürkéskék szemű volt, fején bozontos barna hajtömeggel. Mindenkihez volt barátságos mosolya. Az akkor huszonhét éves ifjú hegymászó pályafutásának delén tartott. Olyan expedíciókban vett már részt, ami Grönlandba, Patagóniába, Chilébe és az Alpok sok magas csúcsára vitte el.


De volt egy hegy, amire még egyikük sem merészkedett. 1957-ben, kora tavasszal Cassin és Mauri felderítő mászást végzett a Jungfraun, előtanulmányként ahhoz a hegyhez, amit kiszemeltek: az Eigerhez. Az egész vonulatot jég és hó borította, és túl veszélyesnek találták. Még egy kicsit várniok kellett. Néhány héttel később hallották Leccóban, hogy a hegyen jók a viszonyok. A több napja tartó meleg, tiszta idő után sok jég leolvadt, és már meg is kezdődött az alpinizmus. Ha ilyen marad az időjárás, van esély arra, hogy kötélegyüttesük feljusson. Visszamentek hát, hogy körülnézzenek.


Pénteken késő este érkeztek Grindelwaldba. Mivel ők sem találtak üres szállodai szobát, Fiatjukkal a vasútállomáson parkoltak, hogy megvárják az első reggeli vonatot. Nem sokat aludtak a várkozás izgalmai miatt, meg azért sem, mert kényelmetlenül, összepréselődve feküdtek. Amikor a nap a szélvédőn besütött, felébredtek. A kocsiból kibújva egy Volkswagen kombit láttak a közelben parkolni, oldalán a vöröskereszttel, rendszámtáblája mellett a Németországot jelentő D betűvel. Rögtön tudták, hogy valami baj van a hegyen: a híres müncheni Hegyi Mentőszolgálat nem kéjutazásra jött Grindelwaldba. Bár eredetileg az volt a szándékuk, amíg felderítést folytatnak a hegyen, nem fedik fel kilétüket, de most gondolkodás nélkül odamentek és bemutatkoztak. Max Eiselintől és Ludwig Grammingertől megtudták, hogy egy négytagú kötélcsoport bajba került a hegyen.


-  És nem tudják, hogy kik azok? - kérdezte Cassin.


-  Azt biztosan tudjuk,  hogy közülük kettő német - válaszolt Eiselin -, Günther Nothdurft és Franz Mayer, de senki sem tudja, ki a másik kettő. Egyesek azt mondják, hogy osztrákok. Más hírek szerint olaszok.


Cassin és Mauri engedélyt kért, hogy csatlakozhassanak a mentőexpedícióhoz. Gramminger azt mondta nekik, hogy örömmel veszik segítségüket, ami különösen jól jön akkor, ha kiderül, hogy a két másik mászó olasz. Ekkor hozzájuk lépett egy jóvágású férfi, és közölte velük, hogy ő a vezetője egy nyolctagú lengyel alpinista csoportnak, amely a környéken tart edzést a Himalájába tervezett útja előtt.


-  Dr. Jerzi Hajdukiewicz vagyok - mutatkozott be.


Gramminger szintén bemutatkozott, majd Hajdukiewicz így szólt:


-  Ismerem önt, híre eljutott hozzánk is. Csoportomat teljes mértékben az ön rendelkezésérc bocsájtom. Megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók vagyunk.


-  Nagyszerű! -  válaszolta Gramminger.   —  Minden segítség jól jön.


A müncheniek, a két olasz és Eiselin beszálltak a 6.30-as reggeli vonatba Eigergletscher felé. Abban maradtak, hogy a lengyelek a következő vonattal mennek utánuk és ott csatlakoznak hozzájuk, mielőtt megindulnak a nyugati hegyoldalon. Kleine Scheideggen kellett átszállniok, ki- és újból berakodniok, és itt tudták meg, hogy Friedli és Seiler mintegy harminc főnyi csapattal már úton van a hegyvonulat tetején. Két másik mászót — Terrayt és de Booyt — is láthatták a nyugati falon, csaknem a hegytetőn. A Kleine Scheidegg szállóban találkoztak von Almennel, aki rövidhullámú adón éppen Friedlivel beszélt. Azt a bizonytalan jelentést közölte, hogy két embert láttak a tetőn éjfél után. Gramminger is bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy megtudakolja Friedlitől, mi történik.


-  Az eredeti csapatból csak nyolcan tudnak felmenni az Eiger tetejére azon a magasan fekvő útvonalon, amelyen megindultak — magyarázta Friedli. - A többi kénytelen volt visszafordulni,   lemenni   a  Jungfraujochhoz,   vonatra ülni  Eigergletscher felé,  hogy onnan  közelítse meg ismét a tetőt a nyugati oldal felől.


-  Van Friedlinek mentőfelszerelése? - kérdezte Gramminger.


-  Nem sok - válaszolta Friedli. - Egy fék, a hozzávaló rögzítőhorgok, egy pár kötél és valamennyi sodrony. Sajnos, a kábelek meghoszszabbításához annyira fontos csatlakozók azoknál maradtak, akik visszafordultak.


—  Majd mi hozunk mindent, amire szükségetek van — mondta Gramminger.



Tíz órára a Hegyi Mentőszolgálat megnövekedett csapata felért az Eigergletscher állomáshoz. Itt, mielőtt útnak indultak, nekiláttak a felszerelés előkészítésének és felosztásának. Cassin, Mauri és Eiselin elöl haladt egy kötélegyüttesként, hogy utat törjön az utánuk jövő teherhordók számára. Gyorsan másztak felfelé, hála a Terray és de Booy vágta lépcsőknek. Egyébként őket már jól láthatták a csúcson. Egy órakor a két olasz és Eiselin ahhoz a ponthoz ért, ahol a lábnyomok letértek az északi oldal fölé kinyúló pillér irányába. - Talán láttak valamit - mondta Mauri, és a három férfi követte a nyomokat a pillér széléig, de a havas hegyoldalon nem láttak semmit. A szél ellenében azonban gyenge hang hallatszott. Úgy tűnt, hogy neveket kiált, ugyanazokat a neveket újra és újra. Aztán csönd lett, nyögéseket hallottak, majd ismét neveket. Mauri egészen kihajolt a mélység fölé, és az első szót lekiáltotta, ami eszébe jutott, a Lecco klub nevét:


-   RAGNI-I-I-I-I-I.


A hegyoldalról, sokkal halkabban, mint Mauri kiáltása, megjött a válasz, ugyanaz a Ragni jódlizás, amivel a Lecco klub tagjai érintkeztek egymással a Crigna csúcsai között.


Mauri lekiáltott:


—  Chi sei? Ki vagy?


-  Longhi - felelt a hang. - Stefano! Megfoghatatlannak tűnt Cassinnak és Maurinak, akik mindketten jól ismerték Longhit - ezt a hatalmas, barátságos mackót, aki még életében nem mászott magasabb hegyre, és már jócskán középkorúnak számított -, hogy éppen ő az egyik bajba jutott az Eigeren. Lehet, hogy rosszul hallották a nevet? A hang irányába nézve megláttak egy magányos alakot egy keskeny párkányon, kétségbeesetten lobogtatva a Ragni klub vörös mászózubbonyát. Mauri teljesen kiegyenesedett, hogy jól lehessen látni. És ekkor olyan kiáltás hangzott el, ami minden kétséget eloszlatott a szerencsétlenül járt ember azonosságát illetően.


-  Bigio! - harsogta a férfi. - Bigio!


Ezen a becenéven ismertek Maurit Leccóban — bigio: a hamuszürke szeme miatt. Cassin is felkapaszkodott a gerinc szélére és lekiáltott:


-   Stefano! Azért jövünk, hogy megmentsünk!


-   Giulio!  Giulio!  - hangzott Longhi válasza. Összetévesztette valakivel Cassint, egy jó barátjával a Lecco Alpinista Klubban.


-  Nem - mondta Cassin -, én vagyok: Cassin. Itt vagyunk, hogy megmentsünk!


-  Gyertek értem! - üvöltött Longhi. Hangját most egész erősen hozta a szél. -  Fame! Freddo! Éhes vagyok! Fázom!


-  Jövünk! - ígérte Mauri a 300 méteres távolságban halványan látszó alaknak. Visszakúszott Eiselinnel és Cassinnal a felfelé vezető, kijárt nyomra. Miközben folytatták a mászást a nehéz próbát jelentő felső lejtőkön, még sokáig hallották Longhi kiáltásait:


-  Riccardo! Riccardo! Bigio! Bigio! Később a kiáltásokat elnyelte a szél. Amikor három órakor elérték a tetőt, azt látták, hogy a mentőosztag készen áll, hogy leeresszen valakit egy kábelen.


Az egyébként sem vidám Erich Friedlinek minden oka megvolt, hogy rosszkedvű legyen, amikor ő meg Walter Stáhli végre felkapaszkodtak a hegytető gerincére, kilenc órai légtornászás után a jéggel és hóval borított lejtős falon. Már jóval a mászás előtt elkezdődött ez a bosszankodás. Pénteken, miután Bonnot, az újságíró, felpakolta a mentőfelszerelést, Seiler arra kérte telefonon Friedlit, hogy álljon készenlétben, amíg újból értesítik. Friedli és szakavatott mentő legénysége hosszú órákig idegesen várakozott a thuni állomáson. Várták a hívást, de az csak nem jött. Seiler ehelyett rohamtempóban megindult saját mentőcsapatával, és cipelte Friedli mentőberendezéseit. Nyomukban néhány, jó sztorit szimatoló újságíró is felkerekedett. Semmi másról nem volt szó, mint Seiler feledékenységéről; olyan mulasztásról, amelyről később, nyugodt körülmények közt, könnyen kiderült volna, hogy Seiler indítéka csak az volt, hogy minél előbb felérjenek a csúcsra, és megkezdhessék a mentést. Ha figyelembe vesszük a péntek reggeli zűrzavart, amikor Seiler várta a repülőgépek érkezését, amikor Scheidegg jelentette, hogy az egyik mászó elakadt, és a többiek sorsa is megpecsételtnek látszik, nem csoda, hogy egyszerűen megfeledkezett Friedlinek tett ígéretéről, hogy felhívja. Azt hitte, hogy Friedli és emberei közben megindultak az északi fal felé. Bár késő délután volt, amikor Friedli csapata kocsiba vágta magát és a lauterbrunne-ni állomásra hajtott. Itt éppen jókor érték utól az utolsó vonatba beszálló Seilert és csoportját.


Ez okozta, hogy az első perctől kezdve neheztelő légkör alakult ki. Friedli Seilert okolta azért, hogy legénysége a nap legnagyobb részét elvesztegette a mentés kritikus időpontjában, amikor minden másodperc számított, és lehet, hogy azok odafenn már a halálukon vannak. Az is bosszantotta, hogy Seiler, aki még életében nem használt csörlőt mentési munkálatai során, elkövette azt a hanyagságot, hogy otthagyta a hozzáértő thuniakat, és maga vitte fel a hegyre azokat a berendezéseket, amelyek kezeléséről fogalma sem lehetett. Hanyagságról persze szó sem volt, csupán emberi mulasztásról, de ezt Friedli nem sejthette.


Aztán neheztelést okozott az a döntés is, hogy a Jungfraujoch felé menjenek. A döntésben Seilernek semmivel sem volt nagyobb része, mint Friedlinek, hiszen azt „úgy rázták ki a kabátujjukból", útban az Eigergletscher felé. Ettől függetlenül a döntés helytelen volt, és még jó, hogy nem okozott újabb szerencsétlenséget. Abból a huszonkilenc emberből, aki szombaton kora reggel elindult a Jungfraujochtól, mindössze nyolc tudott átvágni az Eiger tetejéhez: Friedli, Stáhli, Seiler, Perrenoud és négy másik. A többiek sok, majdnem végzetessé váló baleset után visszafordultak a Jungfraujoch felé, hogy vonatra üljenek, amely leviszi őket az Eigergletscherhez, azért, hogy aztán ismét meginduljanak felfelé a nyugati hegyoldalon. Magukkal vitték a felszerelés értékes kellékeit is — több hosszú sodronykötelet, csatlakozót, gyógyszert és éjszakázáshoz szükséges felszerelést —, amely most már csak valamikor szombaton késő este érkezik fel. Amíg a két idegennel a teát főzték és Friedli kifújta magát, összeszámolta, hogy mijük van. Bizony csak a minimumra számíthattak, néhány kábelre, de csatlakozó nélkül, amivel meghosszabbíthatták volna annyira, hogy leengedjék legalább a Pókig; néhány kisebb fékre és csigára, amin a kábelt átvezetik, vashorogra és egy-két rádióra, amit alaposan összeráztak a Mönchön való áthaladáskor.


Ennek ellenére örült, hogy legalább megkísérelhetik a mentést. Friedli teljes joggal bízhatott saját képességeiben, hogy irányítani tudja majd a mentést. Mestere volt szakmájának. Éveken át szinte minden idejét a mentési berendezések tökéletesítésének és emberei kiképzésének szentelte. Sok alpinista köszönhette életetét Friedlinek és a thuni mentőállomás kiváló hegymászóinak, akik részt vettek azokon a kiképzéseken is, amelyeket a mentések nagy szakértője, a müncheni Ludwig Gramminger tartott. Maga Friedli két ilyen tanfolyamot is elvégzett. A két idegen által jégbe vájt teraszon töltött rövid pihenő és forró tea után megerősödve, Friedli szakértő kézzel kezdte meg a mentési műveletek irányítását.


A hegyre elsőnek érkező Terray és de Booy számára a két újonnan érkezett viselkedése érthetetlen volt. A több nyelven beszélő de Booy svájci-német nyelven kérdezgette őket a hegyoldal felett elzúgó, könnyű repülőgépek zajában, és lassanként elmondták, hogy mi történt mögöttük. Semmi örömet vagy lelkesedést nem lehetett róluk leolvasni, pedig a bajtársi érzés annyira jellemző a hegymászókra, amikor magányos küzdelmeik után  boldogan látnak újra embert. A két berni a rövid pihenő után egykedvűen látott neki, hogy új teraszt vágjon a jégbe és kábeleket erősítsen a gerinc bizonytalanul álló köveihez. Terray rögtön látta, hogy a kelleténél nyugatabbra dolgoznak. Ha erről a pontról kábelt eresztenek le, az legalább 60 méterrel elkerüli az elakadt mászót. De Booy segítségével megmagyarázta ezt Friedlinek és Stáhlinek, de hiába. A két egykedvű berni három óráig dolgozott a kábel előkészítésén, mit sem törődve tanácsaival.


- Azt láttam - mesélte később Terray -, hogy ez a Friedli rendkívüli képességű szakember. Szemmel látható volt, hogy a legkiválóbb mentési specialisták egyike. Figyeltem, ahogy a berendezést előkészítette, és arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván tudja, mit tesz.


Friedli pedig az északi falon történő mentés legnehezebb problémájával küszködött: azzal, hogy biztosan rögzítse a kábeleket a tetőn. Mintha egy jégkocka ferde széléhez akarna valaki fonalat kötni. Volt ott néhány sziklacsonk, évezredeken keresztül simára koptatott, málladozó kövek kiemelkedései. Csakhogy ezek puhák és törékenyek voltak. Ha kampókat vertek bele, a kő megrepedt, a szög nem tartott, vagy úgy ment a kőbe, mint a vajba. A leghosszabb kábelük legalább 40 méterrel rövidebb volt, mint amennyire a vörös sátorhoz lenn, a kijárati szakadék alatt szükség lenne. Friedli ebből is kénytelen volt értékes hatvan méternyi hosszt arra használni, hogy az egyik kiugró sziklatömb köré tekerje. Ez a munka délután háromig tartott. Ekkor lemehetett valaki felderíteni a hegyoldalt. Közben megérkezett Seiler, Perrenoud és még néhány svájci. Friedli önkéntes vállalkozót kért. Seiler, Perrenoud és Terray lépett elő. Friedli Seilerre mutatott, és a kábel végén levő hurokba szíjazta be. Kitűnőek voltak a látási viszonyok, és a Kleine Scheidegg megfigyelőivel is javult a rádióösszeköttetés. Friedli bemondta az adókészülékbe: - Leeresztünk valakit.


Miközben a többiek biztosították, Seiler megkezdte útját, háttal a mélységnek. A legnagyobb elővigyázatossággal mozgott. Ha közben a sziklából csak egy kicsi is leválik, tonnaszámra zuhanhat le a jég és a hó arra, akit meg akarnak menteni. Hamarosan elérte a hegytető hómezejének alsó szélét, és leereszkedett a kijárati hószakadékok tetején lévő, majdnem kilencven fokos lejtő fölé. Addigra a scheideggi megfigyelők rádión sietve jelentették Friedlinek, hogy Seiler majdnem száz méterrel van nyugatabbra, mint a vörös zsák. Ez még csak felderítő út volt, de azért Seiler lemászott a kötél végéig, 120 méter mélyre. Innen láthatta a vörös zsákot maga alatt, növekvő szél lobogtatta műanyag felületét. Életnek semmi nyoma. Azt remélte, hogy három mászót talál ott, azokat, akik előre mentek, és társukat lent hagyták egy párkányon. Tíz percig kiáltozott, de a szél süvítésén kívül minden csendes maradt. Gondosan megjegyezte a sátor pontos helyét és jelt adott, hogy húzzák fel. A rádióösszeköttetés ekkor ismét rosszabb lett, úgy, hogy Seilert olyankor is húzták felfelé, amikor nem kellett volna, máskor meg hosszabb ideig kellett jéggel és hóval borított keskeny párkányon állnia, miközben kiáltozott, hogy húzzák feljebb. Hamarosan nem is érezte már a lábujjait, a kemény hideg behatolt a bakancsaiba is. Több, mint két óráig tartott, amíg felért a tetőre, fagyási tünetekkel, horzsolások-kal. Azonnal ment is le a nyugati oldalon elsősegélyért.


Ekkor Friedli épp oly szűkszavúan, mint addig, fárasztó feladatra adta ki az utasítást; a kábelrögzítést helyezzék el hatvan méterrel arrébb, nyugati irányban, tehát közelebb ahhoz a ponthoz, amit Terray eredetileg helyesnek talált. Az órák teltek és a hegytetőn már nyüzsögtek az önkéntes mentők. A felső útvonalon haladó svájciak után Cassin, Mauri és Eiselin érkezett meg, majd azok a svájciak jöttek, akik visszamentek a Jungfraujochról, aztán a müncheni Hegyi Mentőszolgálat és végül a nehéz felszerelést hátukon cipelő lengyelek. Sötétedésig elkészült az új kábelrögzítés, és Friedli kijelentette, hogy ő maga száll le. Este fél nyolc volt. A látási viszonyok még jók voltak, és Friedli tisztán hallotta a scheideggi megfigyelők és a tetőn őrködök hangját sisakjának fülhallgatóján keresztül. Scheideggről jelentették, hogy az alsóbb párkányon megrekedt férfi mozog, hadonászik a karjával, hogy melegítse magát. A vörös zsáknál azonban nem történt semmi. A másik három vagy benn kuporog, vagy már meghalt.


Friedli lehátrált a csúcs hósapkájának széléig, és megkezdte a leereszkedést ahhoz a ponthoz, ahonnan Seiler szerint megláthatta a piros zsákot. A kötélen lefelé függeszkedve arcába csapódtak a jégkristályok, amelyeket az egyre gyorsuló szél söpört le a szikláról. Elérkezett a Fehér-Pók fölé mintegy száz méternyire. Azonban még mindig nyugatabbra volt a kelleténél.


Elégedetlenül állapította meg, hogy a rögzítést újra kell kezdeni. Még egyet lekiáltott a hegyoldalra, mielőtt jelt adott volna a felhúzásra, és ekkor egy hang válaszolt valamit, amit Friedli nem értett. Most már biztosan tudta, hogy legalább egy ember még életben van.


Negyed kilenc volt, amikor felvontatták a tetőre, és látta, hogy a müncheni Hegyi Mentők saját tudásukban és tapasztalatukban épp úgy bízva, mint ő, újabb sík területet vágnak ki pontosan a vörös zsák vonalában. Egyik oldalon a félszemű Gramminger vert egy sziklatömbbe szögeket, és csörlő-, valamint fékberendezést szerelt fel. Több köteg acélkábel érkezett, hatmilliméter vastag, amely még két tonnát is elbír.


Friedli kibújt a hevederekből és jelentette a scheideggieknek, hogy reménykedik a sikerben, megbizonyosodott, hogy még van élet a szélszántotta hegyoldalon, és közölte velük, hogy a hold fényénél még egyszer megkísérli, hogy lejusson a szorult helyzetben levő emberekhez.


A nap utolsó sugarai is eltűntek a Mönch csúcsa mögött. A scheideggi távcső mellett figyelő riporterek egész éjszaka őrködésre rendezkedtek be, hogy a mentés legfrissebb híreit eljuttassák lapjaiknak. Hanem az Eigeren semmi nem mehet simán. Hamarosan metsző, hideg szél járta be a tetőt, a hőmérséklet egyre csökkent, és majdnem elérte a 0 fokot. A mentőszerkezet befagyással fenyegetett. Friedli közölte a készüléken Scheideggel, hogy éjszakára kénytelen felfüggeszteni a mentést, és valahol menedéket keresnek maguknak. Von Almen jelezte a vétel befejezését, és megígérte, hogy hajnalban ismét ott lesz a készüléknél.


Amíg a mentőcsapat tagjai hálóhelyet vájtak a gerinc áthajló jegébe, egy utolsó önkéntes kapaszkodott fel a tetőre. Walter Seeger volt, a fiatal pfullingeni építész, Günther Nothdurft jó barátja és mászótársa. Az Eiger csúcsáig járt Odüsszeiája a többiek kalandjainak miniatűr összegzése volt. 


Aznap délután Zürichben értesült a rádióból a mentésről. Kölcsönkért motorkerékpáron Grindelwaldba száguldott, ott felkereste Willi Balmert, aki neki is ugyanazt a lesújtó hírt mondta, mint a többieknek. Mivel nem tudta, merre kell a csúcsra menni, hágóvasat kért kölcsön, felment a vasúti sínek mentén az Eigergletscher szállóig, és onnan egyedül mászta meg a nyugati falat sötétedésig. És most, miután egyetlen nap 3000 métert mászott meg, kijelentette, hogy kész segíteni. Seegerrel a mentőcsapat létszáma ötvenre emelkedett. És még így sem voltak túl sokan.


(Folytatjuk)