CZIRJÁK KÁROLY: A Retyezáttól Ada-Kaleh szigetéig

A Bukura és Pelaga közti nyereg

A cikk szerzője az Erdélyi Kárpát Egyesület lelkes, két világháború közötti igen aktív tagja, aki ott található a szervezet Erdély c. folyóiratának szerzőgárdájában. Ő és a vele egyivású, hozzá hasonló önzetlen emberek biztosították az erdélyi természetjárás szellemét és közösségi éltető erejét. Az itt bemutatott túranapló az 1934-es expedíció utolsó napjairól számol be, amikor a nyári kalandra vállalkozók a Cserna völgyén át leereszkednek a Dunához, Herkulesfürdő és Orsova érintésével.


Csernát magát felülről el kell találni térkép után valamelyik Cernişoarán át. Mi Câmpuşelből délnyugat felé haladva, parkszerű, lomberdővel borított hágóra kapaszkodunk fel, amelynek tetejéről sűrű erdős, mély völgyeket pillantunk meg. Iránytű után nyugat felé tartunk és csakhamar kiszáradt patakmederben találjuk magunkat. Tudva, hogy az irány csak a Cserna lehet, mind mélyebben és mélyebben beereszkedünk a meredek, köves, sziklás mederbe. A sziklák mind nagyobbak és nagyobbak, a leereszkedés mind nehezebb lesz; visszatérésről már nem lehet szó.


Midőn már egyenként a zsákokat adogatva egymásnak, harisnyában kúszunk lefelé, egyszer csak frissen széttépett ökörtetemre bukkanunk. Külön a feje, kilógó nyelvével, odább a lábai és a farka, szerteszét, felettünk pedig tágas barlang szája ásit felénk. Semmi kétség: medvebarlang elé kerültünk. Amott van öt körmének a helye a fekete földomlás szélén és szőre a felmászáshoz segítségül tett fatörzs hasadékában! B. barátunk ismét bebizonyítja merész mivoltát: égő zseblámpával a kezében felmászik a barlangba. „Nincs itthon az urfi" — kiáltja ki, — „de lehet, hogy szembetaláljuk"! 

Bucura csúcs a Pietrile völgyből

A lejutás tovább is csak harisnyában lehetséges, és még mindig nem tudjuk, hova fogunk kiérni. Végre szélesedik a meder és délre elérünk egy kisebb patakot, amely még csak Cernişoara-ág lehet. Körülötte sűrű lomberdő, két-három fán embercsinálta jelzés a száraz patakmederhez, amit vadászok, vagy vadorzók faraghattak oda. Az első napsütéses tisztáson levetkezünk és jót fürdünk, pihenéssel, falatozással egybekötve. Délután továbbra is erdős-bokros helyeken megyünk, itt-ott már ösvényeket lehet találni, amit zsindelykészítők taposhattak ki, a nekik való fa keresése közben. Délután hat óra körül e kis patak mellett haladva találjuk az első embert kaszálás közben. Ez azonban nemcsak, hogy néma volt, de meg is ijedt tőlünk. Nem messze jött felénk a gazdája, aki útbaigazított, hogy a völgyet, amin bejöttünk, Cernişoara-Gírdoman-nak, a jobbparti szép szikla-alakulatokkal koronázott hegyet Cracul Micuşa-nak nevezik. Megmagyarázza, hogy még menjünk a jobbparton, hogy a közbeeső jobbról beömlő patakot hol szeljük át és az ösvényt hol találjuk meg a Csernához. Alig válunk el tőle, viperát ölünk a köves út mentén. Egy Mária-képpel ellátott fahid átvisz a túlsó partra, de csak rövid időre, aztán szénagyűjtő emberekkel találkoztunk, akiktől megtudjuk, hogy még ma elérhetjük a csernavölgyi csendőrőrs házát, ahol üres szobák vannak. Egy pallón átmegyünk a jobbpartra, átmászunk két közbeeső hegyhátot és újabb viperapéldány megölése után már szürkületben baktatunk az egyhangú, lomberdővel boritott partvidéken. Észre sem vesszük, hogy a Cserna mellett vagyunk, amelybe ezóta az átmászott hegyoldalak alatt betorkollott a sok mellék-ág.


Este 9 órakor megtaláljuk a csendőrök házát, de be nem költözhetünk, mert ma tért vissza az inspekciós őrmester és az őrsök éjszakára s így csak a verandán jut hely nekünk.


A völgybe éjjelre kétméter magas nyári köd húzódik le, amely fölött barátságosan  süt a holdvilág.


Kilencednap 24-én a csendőrőrmester kívánságára együtt indultunk tovább. Ő vezet a jó átvágó-ösvényeken folyvást a jobbparton. Nagy, övig érő vizes fűben gázolunk jó darabig a víz mellett, aztán három hegyet mászunk át jobbra és közöttük két patakon ugrálunk át. Ezalatt jó magasan jár a nap és a Gura Oslei-nek nevezett telepen pálinkafőzők házcsoportjára akadunk. Az őrmester aztán elválik tőlünk és a regáti Cloşani falu felé megy. Gura Osleinél bucureşti mérnökökkel találkozunk, akit az állami földrajzi intézet küld ki méréseket végezni, most csomagolja fel a műszereit és egyéb holmiját a lovakra. Rövid beszélgetés után elválunk tőle és keskeny pallón átmegyünk a balpartra, ahol a meredek sziklás oldal mellett jó ösvény van.

A Cserna völgyében
a La Madvedu-hoz közel.

Elmaradoznak a Motru-Sec, az Olan, a Craiova és a Dobrivizu patakok völgye és délfelé a Poiana Schitu-nál újabb házcsoportot találunk. A 30 fokos meleg fürdésre ösztönöz mindnyájunkat. Kiadós ebédelés után továbbra is a balparton haladunk nagy sziklahasadékok oldalában, amikből vízeséses patakok törnek elő. Majd érett sommal teli erdőben folytatjuk utunkat és 6 óra körül a Puntul Bobotului-nál, semmiféle híd nem lévén, lábbelinket nyakba kötve mezítláb kell átgázolnunk a jobbpartra. Nem messze innen alkonyatkor az egyik széles tisztáson felütjük a sátrakat. Körülöttünk a Csernának a jobb partján nagy terjedelmű kaszálók és néhány gyümölcsfa van, tele érett almával, szilvával, körtével.


Tizedik nap 25-én még maradt vagy 25—28 km út. Itt már gyakoribb az emberlakta ház és gyümölcsöskert. Egyébként a vidék képe ugyanaz, mint eddig, de már a fáradtság is elnyomja a figyelmet. „La Madvedu és La Ţezna nevű településeknél, ahonnan kerek 15 km még Herkulesfürdő, hálási lehetőség is van, sőt puliszkát is csinálnak kérésünkre az egyik házban. Azután következik a Cracul Mare karsztos sziklaéle.


Az oldalában az ösvény kopasz köveken megy és a 40 fokos melegben úgy tetszik, mintha tüzes kőkemencében járnánk. A harmadik és legszebb viperapéldányt itt leltük, de sikerült elmenekülnie, semmiféle bottal való piszkálás árán sem lehetett kicsalni a kövek alól.


Újból gyepes tetők következnek és nagy széles fahíd átvisz a balpartra. A híd előtt megfürdünk, megborotválkozunk, hogy rendes külsővel érjünk be a fürdőre. Innen széles gyalogút van az utolsó magaslatig, amely a fürdővendégeknek kilátóhelyül szolgál. Tetején óriási fakereszt. Idáig 4 km autóút van a fürdőteleptől, tehát még egy óra és vége a hosszú útnak! Az utolsó kilómétereket frissen, marstempóban tesszük meg és este 8-ra beérünk a pazar-szép fürdőtelepre. 


Minden szálloda rakva vaa vendégekkel, kik a meleg kénes- és sós-fürdőke.t eredménnyel használják. Kissé szokatlan nekünk a zene és a nagytömeg ember tíz napi nomádélet után! Egy kisebb vendéglőben megvacsorálva érdeklődünk hálóhely után, de ezek egyik sem való turista zsebnek és így még az éjjel vonattal átutazunk Orsovára.

Bazár Ada-Kalehen

Tizenegyedik nap 26-án első útunk a piacra vezet, hegy élelmiszeres dobozunkat még két napi élelemmel töltsük meg. Az elárusítók román szerb és török nemzetiségűek, élénk színű népviseletben ülnek a földön, ami festményre való képnek is beillik. A piac mögött folyik 2 km szélességben a Duna, amely eddig már magába vette az összes magyarországi folyót és Orsován túl a Cserna is beleömölvén, nagyot kanyarodik a Vaskapu felé. E nagy kanyar ölében fekszik a törökök Ada-Kaleh szigete, melynek lakói cigaretta, török kávé, rahát és egyéb édességek készítésével foglalkoznak. Egy öreg fezes csónakján átrándulunk oda, hogy utolsó két napunkat fürdőzéssel és táborozással töltsük el. Maga a sziget, amelyen a 18-ik század elején még kőből és téglából épített erődítmény volt, ma már rendezett, élénk kereskedelmi városka képét mutatja. Az erődítmény romjait benőtte a gyom és a harcias múlt emlékei egyre kiszorulnak róla: rendes kis utcák, csinos üzletek, foot-ball pálya, sőt egy-két modern lapostetejű ház is található rajta. Ennek dacára a törökök megtartották egyes régi szokásaikat. A nők idősebbje ma is kendőzi magát és idegen férfinépet be nem enged a kapuján! Emiatt alig lehetett egy kis ivóvízhez jutni, ami a nagy melegben a két nap alatt igen nagy szükséglet volt. Húst csak berbécset, és szárnyast esznek. Vasárnap dacára minden üzlet nyitva van, mert az ő ünnepnapjuk a péntek, a Próféta halálának a napja, amikor is a főtéren levő mecsetben mohamedán szertartású istentiszteletet tartanak. Mindnyájan beszélnek románul, magyarul, szerbül sőt németül is. Miután vásárolunk egyet mást emlékül, a sziget déli végénél sátortábort ütünk. A 40 fokos melegben a Duna vize is langyosnak tetszik, fürdés közben el is ég alaposan a bőrünk. A túlsó parton, amely már Jugoszláviához tartozik, országútat építenek és óránként egy-egy robbanás tereli arra figyelmünket.


A tengeri kikötőkből ezalatt egyre jönnek fel a kereskedelmi- és kiránduló-hajók. A mederbe erősen lehorgonyozott bóják figyelmeztetik őket a zátonyok kikerülésére. A francia „Comos" két uszályt cipel maga után rakva áruval, utána a „Climax" teherhajó, aztán a hófehér „Erzsébet királyné" tele kirándulókkal: tér vissza Magyarországra. Majd a „Saturnus" osztrák, egy cyrill betűs szerb, „Brâncoveanu" személyszállító és „Kornfeld Zsigmond" magyar kereskedelmi hajó. Ez utóbbi visszatér és naponta többször felcipel áruval terhes uszályokat. Az ár ellen nagy munkát fejtenek ki a hajtógépek és dohogva-kattogva dolgoznak két oldalt a lapátkerekek. Utánuk sűrű hullámverés keletkezik, amely sokáig mossa a sziget szélén levő fövényt.


Az orsovai kikötőnél hatalmas fehér üveggömb van felhúzva egy póznára, ha a hajó közeledhet a rakparthoz, ugyanígy van szemben a jugoszláv oldalon is. Lefelé, az árral egyirányban csak úgy repülnek: egy horogkeresztes német hajó meg a cseh „Svatopluk". A balparton húzódik az Orsova— Turnu-Severin—Craiovai vasútvonal, amelyen naponta több gyorsvonat is közlekedik, mellette az országúton pedig autóbuszok. Általában az egész Dunamente Orsova környékén a kereskedelmi- és kiráduló-élet élénk lüktetését mutatja. De vannak csendes órák is, amikor a gémek leszállnak a part elhagyatottabb részére és csak fel-felbukkanó nagy halak csobbantják a vizet.


Kedves élmények ezek annyi hegytető után, ahol a folyók születnek, lennebb bővizüekké lesznek és előttünk hajókat visznek!


Naplemente után reggelig nem közlekednek hajók és a nagy vizfelület ezerszínü változatban sötétül el. Itt-ott török halászcsónakok térnek vissza a hálóval való halászatból.


A szép csillagos éjszakát átaludva tizenkettedik nap 27-én délután átmegyünk Orsovára. Búcsúzóul megnézem a hajóáruk ki- és berakodását, aztán az állomás felé igyekszem a többiek után. Az egyik utcán cluji autó jön szembe: Dr. Gyergyai Árpád professzsr és családja ül benne, most indulnak hasonló vándorlásra a mienkhez. Éjjel vonatra szállunk. Szorongó szivvel mondom magamban: hát vége ennek a kirándulásnak is! Mégegyszer röviden fölidézem a friss emlékeket, aztán mindent elnyel a sötétség és a vonat zakatolása...


Reggel sikerül Caransebesen elcsípni a Subcetate felé vivő vegyes-vonatot. Simerian öt órát vesztegelve, utoljára látjuk a Retyezát merész-ivelésű csúcsait, később Teiuşon is átszállva a 14-ik nap hajnaban hazaérkezünk. (...)

(Forrás: Erdély. Az EKE és múzeumának értesítője. 1935. március–április. A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából)