 |
| Tarbagánvadász Mongóliában. Bojtjai az állat figyelemfelkeltésére szolgálnak |
Ahogy kimentünk, jött a szilveszter. Az európaiakkal aránylag hamar összeismerkedtünk, mert nem voltak sokan. A szomszéd házban csehek laktak, egy lépcsőházban négy-öt család. Együtt szilvesztereztünk. Nálunk úgyis kupi volt a lakásban, de akkora volt, hogy táncolni is lehetett. Később aztán elvették a mongolok, mert túl nagynak találták. Azzal indokolták, hogy van egy csomó kihasználatlan kétszobás is, amiben csak egy-egy ember lakik. Sajnáltam is, mert kifestettem, lambériáztam, bútorokat eszkábáltam. Valami kölcsönzőboltot csináltak belőle.
Jól sikerült a szilveszter, és nekem nagyon jó haverom lett egy Jaroslav nevű srác meg a felesége. A mai napig is tartjuk a kapcsolatot. Amikor el kellett költöznöm, éppen a fölöttük levő lakásban kaptam egy kis szobát. Olyan sikeresen összehaverkodtunk, hogy elkezdtem csehül tanulni. Evvel teltek az esték. Máskor meg sétáltunk, vagy horgászni mentünk.
Nekik volt kocsijuk. Akkor használták, amikor akarták. Náluk kilenc családra jutott négy autó. Mi – nyáron hetvenen voltunk egy kocsira, amit természetesen a főnök használt. Ez is jellemző.
Szóval együtt jártuk be a környéket. Nagy horgászélményeim vannak.
Elméletileg ott mindenhez kell engedély. Viszont természetes az élelmiszerüzletben a puska meg a lőszer a konyhai fölszerelés mellett. A fegyvertartást hasonló szigorúsággal kezelik, mint nálunk a horgászbottartást. Egyben adják ki a halász-vadász-madarász engedélyt.
Az állatvilág rendkívül gazdag. Medvét is láttam. A sas ott a köztisztasági hivatal: a városban összeszed minden szemetet. A Bajkálból odajárnak ívni a halak. Akkorákat még sehol nem láttam. De tudnék mesélni a tarbagán vadászatról is…
A tarbagán? A mormota. Napokat tudnék mesélni ezekről a dolgokról, úgyhogy jobb, ha most bele se kezdünk.
Volt egy haverom, egy mongol srác. Olyan furcsa neve volt, hogy ki se tudtam mondani. Valószínű, hogy nekem akart kedveskedni, mert kérte, hogy Jancsinak hívjam. Igy lett ő a Mongol Jancsi. Mindenkivel így hívatta magát. Egyszer elvitt horgászni. Motoron mentünk, de nagyon furcsállottam, hogy botot nem viszünk. Azt hittem, a szatyorban van a zsineg. Odaérünk. Hát belevágta a karbidot, aztán lejjebb már csak szedegette a kábult halakat. Na mindegy, tényleg kár belekezdeni, mert holnap reggel is csak a tajnenahalászatnál tartanánk.
A magyarok csőrét rettentően piszkálta, hogy én ilyen cselákokkal összeállok. Divat volt ott, hogy ha valaki hazament, akkor az egész kolónia kikísérte az állomásra. És pont egy időben ment haza egy cseh srác meg egy magyar. Én a csehet kísértem ki. Ez megbocsáthatatlan bűnöm lett.
Nem is jártam össze egy magyarral sem. Úgyhogy el is neveztek Cseh Jánosnak. Hát ezt nem szégyelltem. Hamar megtanultam a cseh konyhanyelvet. Ragadt rám, de a feleségem küldött tankönyvet is.
Gondolkoztam rajta sokat; miért utál mindenki mindenkit Európa közepén? Kivéve azt, aki nem a szomszédja, és megfelelőképpen utálja a közbeékelt szomszédot. A magyarok ugye a lengyeleket kedvelik. Illetve azokat is csak addig, amíg nincs velük valami gond.
Ott is elkezdték, hogy a cselákok ilyenek meg olyanok. Holott én lényegesen többre tartottam azt a társulatot, mint a mienket. Ott senki nem dumált ki senkit, hogy ez ennek meg annak a feleségével…
– Hát miért ezekkel?…
– Azt nem bírtátok elviselni, hogy nekem egy nő egy hónapig segített! Ennyit nem tudtatok lenyelni! Akkor most miféle jogon tesztek nekem megjegyzéseket?
– Miért nem velünk jössz?
– Magánügy. Azzal megyek, akivel akarok.
Kiközösítettem magam.
Undorodtam. Néha annyira leitta magát a társulat… szóval ott az volt a sikk, hogy szombaton aztán orrba-szájba berúgni, ami belefér… mert oly távol, messze van hazám ! Sírva vigad a magyar, mert a hazáját siratja. Gyűlölöm, amikor sírnak.
Már az elején is borzasztó volt elviselnem a túlbuzgó nacionalizmusukat, ami főleg mások ócsárlásában merült ki.
– Piszkos, szemét emberek!
– Le kellene géppuskázni őket!
– A kurva anyjukat, mocskosak, rohadtak!
Rákérdeztem:
– Apám, hát miért nem mész haza? Menj el, vár a hazád kebele! Van útleveled, van pénzed, indulj! Nem parancsra töltesz te itt három évet!
Azok ugattak a legjobban, akik évekig éltek ott. Pedig nekem az a véleményem, hogy aki három-négy évig kibírja a családja nélkül, annál valami defekt van. Egyedül élni egy évig is sok. Sírtak és panaszkodtak állandóan. Mert ott egy kicsit mindenki eleresztette magát. Ugye nincs ott a feleség, nincs, aki ugasson, hogy már megint sokat ittál, apukám, hol a dohány… Az ilyen paliknak ez paradicsom volt. De mind panaszkodott.
Én meg gyűlölöm az ilyen embereket. Hiába magyarázgattam nekik:
– Ez neked Kánaán! Te is tudod, hogy Kánaán! Azért vagy itt már három éve. Ha ennyire rossz lenne, akkor egy hét után hazamentél volna…
– Sátoros cigányok!
– Szutykok meg retkök! – Mert Szeged környékéről is jeleskedtek ott néhányan.
– Apám, hát ezeknek ez jutott. Nincs lehetőségük arra, hogy házakat építsenek maguknak. Te is látod: nem lehet bútort kapni, semmit…
– A járandóság: ahány ember, annyi vaságy, a lakótelepen beépített szekrény és slussz. Ez a fejadag. Teljesen ismeretlen az, hogy egy mongol ilyen meg olyan ülőgarnitúrát vehessen. Szekrényt se használnak, hanem ládát. Minden lakásban ládákat meg ágyakat látsz.
– Na de figyelj, öreg: nálunk mindent lehet kapni, és mindent össze is vásárolnak az emberek, mégis hányan töltik le az életüket a kiskonyhában? Ez nem sokkal megvetendőbb dolog? Húsz-harmincezer forintért vesznek szőnyeget az emberek, és újságpapírt tesznek rá, hogy ne kopjon. A tizenöt éves bútor teljesen új, mert csak dísznek használják. Milyen dolgok ezek? Nem hülyébbek a magyarok? A mongolnak nincs bútora… Nem érzed, hogy itt azért van egy kicsi különbség?
– Nem! – Tudod, aztán én ezekbe a vitákba nagyon belefáradtam. Soha semmit nem ismertek el magukról. Világos, hogy nem: sokkal egyszerűbb volt pocskondiázni a mongolokat.
Tudod, azért ez nagyon szomorú ám. Mert ezek az emberek az ilyen meg olyan fejlett és ilyen meg olyan szocialista Magyarországot képviselték. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy libbenjen a setétség fátyla. A java részük ebben a rendszerben született és járt iskolába.
– A MONGOL KÖPKÖD!
– Nálunk nem köpködnek?
Igen, tény, hogy a mongolok köpködnek. De nem kell valami szuperkoponya ahhoz, hogy rájöjjön az ember az okára. Nekik természetes volt – éppen úgy, mint a magyar parasztnak -, hogy a sztyeppén vagy a sivatagban a földre köpnek. Ott meg se látszott. Bekerültek a városba, a lebetonozott földön már ronda ez a látvány.
A mongol kivágja a taknyát. Ott ez a legtermészetesebb. Mert nincs zsebkendő. Van is benne egy kis logika, mert úgy vágja ki, hogy nem ér a kezéhez. Nem gyakoroltam, de láttam tőlük, hogy van annak egy technikája.
Azok a lányok, akik mellettem dolgoztak, szipákoltak, csurgatták az orrukat. Ők azt mondták, hogy a magyarok hülyék, mert egy ember miért hordja a taknyát a zsebében… Van is benne valami.
– Rendben van. Vettem nektek papír zsebkendőt. Kifújjátok, és bedobjátok a szemétbe. így nem kell zsebre dugni. Utána pedig kezet mosunk.
Na, ebben állapodtunk meg. Olyan gyerekes dolognak tűnnek ezek. Szertartásosan csináltuk. Én is elővettem egy papír zsebkendőt, én is fújtam, be a szemétbe, aztán kollektíván kezet mostunk.
– Piszkosak a mongolok! Nem fürdenek! Inkább csinálnak egy másik gyereket, mint hogy megfürdetnék!… – Ez a szántóvető humor ment ott. És hiába magyaráztam, hogy a sztyeppén inni is alig jutott vizük évezredeken át, nemhogy fürödni… Ugyanakkor a magyarokról is elég pontosan kimutatják a statisztikák, hogy milyen szomorú a szappan- és a fogkrémfogyasztás.
Szóval ezért idegenedtem én el tőlük. A társaság két jelentős csoportra szakadt. Az egyik a szenvedélyesen gyűjtögetők csapata volt. Nem éltek, nem zabáltak, csak a pénzüket rakosgatták. Volt, amelyik a dohányzásról leszokott, mert egy év alatt akart gazdag lenni. Sok pénzt össze lehetett gyűjteni meg csencselni… Egy év alatt meg lehetett gazdagodni. De ez volt a kisebbség.
A nagyobb rész: a bohémek.
– Gyűlik otthon a pénz! Hát miért vonjam meg a számtól a falatot; a torkomtól az italt? Egyszer van az ember Mongóliában! Hát most itt kuporgassak?…
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése