Erdélyi Lajos sokadik külföldi útjára készült, másodszor indult Amerikába, az Egyesült Államokba, amikor erről elbeszélgettünk. Már minden holmija becsomagolva, alig visz valamit, a Dacia útra készen, Brüsszelig kocsin teszik meg az út szárazföldi részét barátjával, Balázs Imre festőművésszel együtt. A legjobb, hogy úgy mondjam, a lelhető legautentikusabb pillanat tehát magáról az utazás öröméről beszélgetni — ha az utasnak az előkészületek fáradalmaitól maradt még ereje a riporter számára is pár percet szakítani. De ebben aztán igazán szerencsém volt: Erdélyi Lajos legalább olyan szenvedélyes beszélgető, mint világjáró.
 |
| Erdélyi Lajos |
Tizenhat éves voltam, a dörnaui láger lakója Sziléziában. 1945. május nyolcadikán reggel, a világtól teljesen elzárva, elszigetelve, a békekötés eseményeiről mit sem tudtam. Aznap reggel négykor valamivel korábban ébredtem, mint apám, kimentem a barakkból, észrevettem, hogy a toronyban nem áll őr! Óvatosan kimerészkedtem a kapun kívül, ahol azelőtt való nap a farkaskutyák 'már ugrottak volna nekem... Most sehol senki! Futottam lélekszakadva a két kilométerre lévő faluig... Megpillantottam annak a német asszonynak a házát, aki egyszer egy mély árokba bedobott egy télikabátot, és reggelente egy kő alá kenyeret dugott nekem. Bementem megköszönni, ha egyáltalán meg lehet az ilyesmit valaha is köszönni. A férje és a fia is elpusztult a fronto ... Apám sejthette, hogy az első utam a faluba vezet, meg is talált hamarosan. Anyámat és a húgomat soha nem találtuk meg... Fantasztikus érzés volt fölszabadulni és tudni, hogy nyitva előttünk az egész világ, egész Európa. Merre induljunk? Apámat követtem, hazaindultunk, megkeresni újra az otthonunkat...
Nem tudom okát adni, hogy akkor is és azóta is miért él bennem ez a leírhatatlanul erős utazási vágy. Szenvedélyesen szeretek utazni. Pedig egy-egy út előkészítése legalább két esztendőbe telik. Most ez lesz a hatodik nagyobb utam, de így is a tizedét utazom annak, amennyit kellett volna ... Indokolni ezt a vágyat nem lehet, és meg sem próbálom. Talán azért kell utaznunk, ahogy Szabó T. Attila mondotta egyszer nekem, mert akkor jön rá az ember, milyen szép a dési templom, amikor eljut Oxfordba. Vagy hogy milyen színes a mi életünk, azt csak akkor tudjuk fölmérni, ha összehasonlítjuk a másokéval. Vagy Párizsban a Musée de l Homme-ban kiállított régi fotókat nézve állapíthattam meg: egyik sem olyan kivételes, mint mondjuk a maga korában a Teleki Samu felvételei. És azt is: olyan egységes fotográfusi életmű, mint az Orbán Balázsé, kevés van a világon. És bizonyos értelemben, főleg a néprajzi témákban, mindenkit megelőző, a technikája pedig a maga korában világszínvonalú. Itthonról ezt eddig csak föltételeztem, most pontosan tudom.
— Érdekes, utazásai közben nem sokat fényképez, legalábbis nem a megszokott turista módra.
— Utazás közben inkább nézek, mint fényképezek. Ha utazás közben az ember komolyan veszi a fényképezést, le kell mondania a látás öröméről, a látnivalók élvezéséről. Én például jóformán nem láttam a luganói tavat, csak azt a kiöltözött, alvó német parasztot, akit közben az autóbuszban fényképeztem! Chartres-ből csak azokra a kölykökre emlékszem, akik ott zabáltak jókedvűen a katedrális lépcsőin. Ahogy megpillantottam őket, éreztem, ez a téma! A kép meg is hozta a sikert, de a Chartres-i székesegyházat tulajdonképpen nem láttam.
— Talán fényképezés után?
— Egyszer próbáljon meg utazás közben fényképezni! Számomra különben is a látnivaló nem a táj vagy az épület, a tárgyak. Először, másod- és tizedszerre is az emberek érdekelnek, hogyan élnek, milyenek más tájaikon az emberek? Amit meglátni és megtudni igen nehéz az én tulajdonképpeni egy-nyelvűségemmel. A lencse viszont szerencsére nem nyelvekhez kötött. Van aki, mondom, az épületekért, az architektúráért utazik; van, aki a tájért, patakokért, van aki a magas nőkért, ilyen vagy olyan virágokért vagy esetleg a pénzéért utazik. Én emberekkel akarok találkozni, ez is egy passzió.
Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 22. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése