ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (2)

Fiumét másnap fedeztük fel, megismerkedve a várral, a barokk stílusú Szt. Vitus dómmal (ép.1638), ahol a gyóntatószéket használtam fotólabornak. Kellett nekem ugyanis egy sötétkamra, ahol a betelt filmet ki tudtam cserélni egy újjal. A templomban áhítatoskodó két idős hölgy nagyot nézett, amikor előlejtettem a gyóntatószékből, és pap sehol! (Jól tudták, hogy ebben az órában nincs papi szolgálat. Ezért szinte látszott, mint fúrta a kíváncsiság az oldalukat, hogy mit kereshettem a szent szekrényben? De tőlem ugyan várhatták a magyarázatot!)
A mocskos vizű kikötőben komphajók rakodtak. Hosszan a hullámtörő mentén régi, 1908-as vasöntvény kobakok sorakoztak, s bár a Monarchiából származtak, ma is hozzájuk kötözték a hajókat! Sokáig néztük „hogy úszik el a dinnyehéj” – és még ki tudja, mi minden Itália felé!
Trsat várába menet zegzugos utcákon kapaszkodtunk felfelé. Csupa kőlépcső volt minden, s az alacsony házak ablakaiban egyre több piros lámpa gyúlt ki, amint esteledett. Feltűnő volt: miért piros? Aztán, amikor sompolygó matrózok, és egyéb rejtőjenői alakok kezdtek szólongatni és félreérthetetlenül adták tudomásunkra szándékukat, rájöttünk: a Piros Lámpás negyedbe tévedtünk, és minket is oda soroltak a prédára lesők. Na, innen tűnés, minél hamarább – mondtam –, és amilyen gyorsan csak lehetett visszatértünk az állomásra. Utólag tudtam meg, hogy nagyon híres lépcsőn jártunk, a Kruzsics Péter által építtetett lépcsősoron.
A vár története maga Fiume története. A várost átszelő Recsina folyó melletti magaslaton fekszik, a hajdani illir-japodok Tarsatica nevű faluja helyén (VI. sz) Legelőször a rómaiak építenek castrumot a dombon, majd bukásuk után a keleti gótok és a bizánciak uralma következik. A horvátok a VII. században foglalják el. Majd, frank hódítás következik a IX. század elején. Ők nevezik először Tersatnak, amit a magyarok Terszat, a horvátok Trsat néven rögzítettek nyelvükben. A név egyébként kelta eredetű, jelentése „folyómenti domb”. A XII – XIII. század fordulóján Trsat Horvátországgal együtt a magyar királyság része lett. II. András királyunk 1223-ban Vinodol tartományát II. Frangepán Vidnek adományozza érdemeiért, amelyet aztán fia, IV. Béla 1251-ben újból megerősít. A XIII: században, a Frangepánok uralma alatt megépül az erődítmény. 1490-ben III. Frigyes német-római császár elfoglalja, de fia, Miksa visszaadja a Frangepánoknak. A harácsolásból a velenceiek sem maradhattak ki, így 1508-ban beveszik a várat, és hogy teljes legyen a pusztítás, a várhoz felcseperedett várost, Fiumét is lerombolják. De a vidék kiskirálya, Frangepán Bernát sem hagyja magát, és hamarosan visszafoglalja, majd haláláig, 1529-ig meg is tartja a várat. Unokája, Frangepán István, és Zrínyi Mikós (a szigetvári hős) 1544-ben egyezséget kötnek, hogy, ha valamelyikük örökös nélkül halna meg, a birtokait a másik örökli. Így kerül később a vár a Zrínyiek kezére. Trsat vára azonban ténylegesen a Habsburg császár kezén van, s mint katonai határőrvidék, a zenggi kapitányságnak van alárendelve, mint a török terjeszkedés megfékezésére fenntartott erődítmény. A veszély elmúltával stratégiai jelentőségét elveszti. 1826-ban a várat Laval Nugent (ír származású, osztrák tábornok, az osztrák tengerpart kormányzója) vásárolja meg, és alakíttatja át a mai formájára, egy kellemes lakókastélyt hozva létre.
1843-ban a várban megnyílt a Nugent múzeum, ami az akkori Horvátország első múzeuma. Az átalakítás után alig marad valami a Frangepánok emlékéből, de annál hivalkodóbb a Nugent családot jelképező kakasfejű sárkány. Az épület ma is múzeumvár. Udvarán nemcsak a római mintára épített Nugent mauzóleum tekinthető meg, hanem kávézó és étterem is működik. Habár a kerek donjont, a Frangepán tornyot tekintik az egyetlen eredeti épületnek, ami a középkori várból megmaradt, ez nem igaz! Szintén tévesen, nevezik „római toronynak” is, mert állítólag a valamikori római castrum ezen a helyen állt. A tornyot kilátóként használják, aminek tetején u.n. „ghibellin pártázat” fut végig, ami nem oda illő, mert soha nem volt semmi köze a 12 – 14. századi itáliai nemesség ghibellin családjaihoz, és városaihoz. Jó tudni, hogy Fiume autósztrádái, az alagutakkal együtt, a vár mögött haladnak el, ami részben az útról is látható.

Fiume, Trsat várának maradványai

Fiuméban érdemes meglátogatni a Trsati Szűzanya Templomát, és mellette a ferences kolostort, amit IV. Frangepán Miklós rendeletére és anyagi támogatásával építettek. A templom, mely a legenda szerint a Szűzanya háza helyére épült, és amit az angyalok a szentföldi Akko vára elestekor (1291) felkaptak a földről, és meg se álltak vele Trsatig, ma Horvátország legnagyobb búcsújáró helye. A legenda továbbá arról szól, hogy a Trsat-beliek igen sokat kérkedtek a Szűzanya názáreti házával, amiért az angyalok megharagudtak, és tovább vitték a kunyhót Lorettóba, Itáliába 1294-ben. 1362-ben V. Orbán pápa, hogy megvigasztalja a búsuló Terszatiakat, egy Szűz Mária kegyképet adományozott nekik, amelyiken a házikót cipelő angyalok láthatók, akárcsak Tartod tündérei, akik kilopták Firtos – vára alapkövét, és a levegőben suhanva igyekeztek haza vele. A ház helyén a hívő Nagy Lajos magyar király, egy kis kápolnát építtetett, benne a kegyképpel. Erre épült később a Frangepánok ma is ismert temploma, amely egyben a család temetkezési helye. A város életében jelentős esemény volt II. János Pál pápa zarándoklata a szent helyre, 2006 junius 8-án.

Vonatunk csak éjfélkor volt. Aztán láttamoztattam szabadjegyemet, Évinek pár dinárért váltottunk jegyet Vrhovinéig – a célállomásig. Közben megismerkedtünk egy Ivo Pavlici nevű vasúti pénztárossal, aki mindenképpen vendégül akart látni. Kért, hogy maradjunk még legalább két napot, van autója és megmutatja nekünk az egész Isztria félszigetet. Engem megint elfogott az álmosság, nem reagáltam a széptevésre, de a felkínált kávét és sört elfogadtuk. Akkor láttam életemben először dobozos sört, amit a nagy melegben – ami este sem enyhült – a kézmosó kagylójában próbált nekünk lehűteni újdonsült lovagunk. Aztán felcihelődtünk a sok csomaggal a helyünkre, s én azon nyomban elaludtam. Ezt Éva mondta, mert Ő még sokáig társalgott Ivóval a lehúzott ablaknál. Mind azt mondta, Ivo velem szeretett volna beszélgetni, de benézve az ablakon látta, mi a helyzet. Tudom, illetlenség volt részemről, hogy nem törődtem vele, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd otthonról írok neki a megadott címre. Lehet, hogy elszalasztottunk egy jó kirándulást? Vagy bölcsebb volt nem engedni a csábításnak? Ma már nem tudhatjuk – minden esetre a velünk egykorú, enyhén őszülő pasas, nagyon sármos volt.

Zakatolt a kis hegyi vonat szurdokok tetején, szurdokok alján, hegyoldalakban, hegytetőkön, alagutakon keresztül a csillogó holdfényben. Alig volt rajtunk kívül valaki a vagonokban. Megkértük a kalauzt, Vrhovinében tegyen le. Egész éjjel aludtunk, de reggelre igen csípős lett a levegő. Ragyogó napsütésben szálltunk le a kis állomáson, s a pénztárostól megkérdeztük, mikor indul autóbusz a Plitvicei tavakhoz. Nemsokára jött is, és mi rövidesen megérkeztünk utunk talán legszebb, legkülönlegesebb állomásához.

Az Ezüst-tó kincsének (May Károly) színhelyén, a Plitvicei-tavaknál jegyet váltottunk 2 éjszakára a kempingben. Felhúztuk sátrunkat. Végre zuhanyoztunk, hajat mostunk és kimostuk az összegyűlt szennyest. Pasztillás szeszfőzőnkön tasaklevest főztünk, majd kedvünkre kialudtuk magunkat. Másnap nagyon későn, tova dél felé indultunk a nyolc kilométeres szurdok felfedezésére. A mesésnél is mesésebb volt! Az egymás fölött elhelyezkedő 8 nagy tó és ugyanannyi kicsi megismerése, a számtalan vízesés, a sok barlang, a pallóösvények, a hajókázás, a „Daktari – vonatozás” (nyitott, ponyvás kis kocsikban) amivel rendszerint a fáradt turisták visszatérnek a 8 km-es ösvényről, és ami a szurdok oldalába vágott úton bonyolódik, benne volt a belépő jegy árában.
Az egész tórendszernek az a rendkívülisége, hogy a víz a felsőbb tavakból mindig egy-egy alacsonyabban elhelyezkedő tóba csorog bele, számtalan vízesést, sellőt alakítva ki. Igazi természet alkotta vízlépcső, vagy az isten játékszere, „közlekedő edénye”.
A Plitvicei-tavaknál láttam először tanösvényeket, amiről országunkban nem is hallott senki azelőtt. Rengeteg diafelvételt készítettem arról, hogy miként kell kinézzen egy rezerváció. A legnagyobb tó (Kozjak = Csónak) piknikező helye is pazar volt, ahol egyszerre 40 csirke forgott és pirult 4 hosszú vastengelyen. Rostélyon kunkori kolbászkák sisteregtek. Illatuknak senki sem tudott ellenállni! Amúgy itt ültünk fel a sétahajóra is, amire külön jegyet nem kellett váltani. Nem győztem eleget gyönyörködni a kristálytiszta vízben és a benne úszkáló pisztrángokban, de az is érdekes volt számomra, hogy a vízben oldott mész szinte a szemünk láttára csapódik ki és rakódik le a kövekre, faágakra.

Tanösvény a Plitvicei-tavaknál

(Később, 2000-ben levetítettem egy előadás keretében a Cs.T.T.E turistaegyletnek, ahová tartozom. Akkor határoztuk el, hogy ugyanilyen pallóösvényeket építünk a Mohos lápban, hogy a töméntelen látogató ne tapossa ki a védett növényeket, ami pályázat útján sikerült is nekünk.
A tavak másik irányból, Karlováctól közelítve, 75 km-re fekszenek, a Kis Kapela (Mala Kapela) és a Plesevica mészkő és dolomit felépítésű hegyvonulatok találkozásánál. Megjegyzem, arról senki se ábrándozzon, hogy fentről, az országútról ingyen megnézheti a világhírű szurdokot, mivel annyira vastag, buja növényzet fedi, hogy nemhogy a lépcsőzetesen egymás fölött elhelyezkedő tavakat, de még egy vízcseppet sem lát belőlük! Ezt a furcsa megjegyzést azért engedtem meg magamnak, mert egy másik túra alkalmával a felkészületlen idegenvezető azzal kecsegtette a társaságot, hogy az időspórlás kedvéért majd fentről, az útról megmutatja a tavakat! Amit persze megvétóztunk egy jó néhányan, akik már jártunk ott, így kivívtuk magunknak a „túrához való jogot!” A Bijela és Crna Rijeka (Fehér és Fekete folyók) és mellékfolyóik által kialakított szurdokot és környékét 1949-ben nyilvánították nemzeti parkká. 1979-ben került fel az UNESCO világörökség listájára. A tóvilág szikladíszletét travertin (mésztufa) alkotja. A legmagasabban fekvő tó a Proscanski 637 méteren található, míg a legalsó 503 méteren. A tavak alsó felénél található Horvátország legmagasabb vízesése, a 78 méteres Nagy Vízesés. Amíg a többi vízesés magasságát a tavak közötti szintkülönbség adja, addig a Nagy Vízesésnél más a helyzet. A vízesést tápláló folyó a Prijeka Kosa hegy lábánál ered, és itt csatlakozik a szurdokhoz. Száraz időben „lefogy”, a legszebb tavasszal és ősszel. A belépőjegyen rajta van az egész terület térképe. Így a feltüntetett túraútvonalak tetszés szerint kiválaszthatók. Minimum 4 órát érdemes rászánni, így is kifárad az ember. Ha a vízesések számát kérdezi valaki, úgy vélem van vagy 190 – 200 belőlük, de ez teljesen időjárásfüggő. Sokan a Galovác – tó kis vízeséseit tartják a legszebbeknek az egész 296 négyzetkilométeres nemzeti parkban.

(Folytatjuk)