Nem sokkal azután, hogy letelepedtem Titaliahban, kaptam néhány sort Prinseptől. A Geoffrey-Thomas Vigne brit kutató által 1835 szeptemberében Baltisztán fő városa, Iszkardo mellett felfedezett három feliratra irányítja a figyelmemet. A nekem elküldött másolatok nem tették lehetővé, hogy bizonyossággal állítsam: tibeti szövegekről van szó, – noha ez volt a legvalószínűbb feltételezés. A jelentésüket sem tudtam visszaadni. Prinsepen keresztül arra kértem Vigne-t, az előtte álló második baltisztáni utazásakor készítsen pontosabb másolatot az Iszkardo szikláin felfedezett feliratokról. Meg kell jegyeznünk, hogy bár a Balti nép tibeti eredetű, vallását tekintve muzulmán. A XVI. század végén, a kasmíriak térítették át a bakikat a síita iszlámra, minek utána azok Mohammed méltó követőiként igyekeztek ledönteni minden buddhista műemléket, és -híres bálványt. A sziklafeliratok sem kerülték el neofita buzgóságukat, ez magyarázza a Vigne által feltárt dokumentumok igen rossz állapotát.
Tegnapelőtt újabb postát kaptam Kalkuttából, ezúttal nagyon pontos fakszimiléket. Mivel azonban a szövegeket kalapáccsal szándékosan megrongálták, – néhol majdnem teljesen kivésték – nem vagyok benne biztos, hogy sikerül őket megfejtenem. Pillanatnyilag csak annyit állíthatok bizonyosan, hogy tényleg tibeti nyelvű feliratokról van szó. Igazság szerint úgy tűnik, a három szöveg közül mindössze az egyiket tudom majd összerakni, azt tudniillik, amelyik a Sákjamuni Buddhát ábrázolja, s amelyiket egy alacsony dombormű alá helyeztek. A másik kettőt olyannyira megrongálták a képromboló kezek, hogy – a pusztítást túlélt néhány betű vagy betűtöredék kivételével – nem is remélhetem helyreállításukat. Mindenesetre úgy érzem, Vigne azért szép fejtörőt küldött nekem. Ha lesz rá időm, tanulmányozom, és megpróbálom lefordítani.
Tegnapelőtt megkaptam Prinsep második levelét. Ebben arról értesít, hogy doktor Archibald Campbell, kihasználva egy nepáli küldöttség kíséretéből adódó fővárosi tartózkodását, benézett az Ázsiai Társasághoz, hogy meglátogasson. Nem tudta, hogy elhagytam Kalkuttát. Mély sajnálatát fejezte ki,
amiért nem találkozhattunk. Elmondta, a legszebb emlékeket őrzi a Kennedy kapitánnyal együtt eltöltött perceinkről, mind Szimlában mint Szabatuban. Igen megérint, hogy a kedves doktor vette a fáradtságot, és felkeresett, így juttatva egyértelműen kifejezésre vágyát, hogy viszontlásson. Remélem lesz még alkalma Kalkuttába jönni, amikor én is itt leszek. Mert ami engem illet, már szó sem lehet róla, hogy Katmanduba menjek.
Átvittem Lloyd őrnagyhoz a Prinsepnek írt válaszomat, és ott is ragadtam egy időre. Érzem, örömet okoz neki, hogy másról is társaloghat velem, mint parancsokról, rendelkezésekről; ellentmondást nem tűrő hangján katonáival egyébről sem beszél. Alig ültem le, már elő is kapott egy üveget, pedig tudja, hogy nem nyúlok mérgező italaihoz. Fanyar arccal kitöltött nekem egy pohár forrásvizet, majd magának – már elégedetten – első teli pohár – nem is tudom, melyik brandyjét. Olyan gyorsan hajtotta fel, hogy csak a színét tudtam megállapítani. Ezután végigsimított a bajszán, s nekem úgy tűnt, határozottan jobban érzi magát. Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy azon nyomban újabb pohárral töltsön magának. A beszélgetés folyamán tudatta velem: március 4-én megérkezett az új főkormányzó, Sir George Edén, Auckland első lordja. Sir Charles Metcalfe, egy év ideiglenes kormányzás után adta át neki a helyét, jóllehet, Indiában mindenki meg volt róla győződve, Metcalfe-ot véglegesen kinevezik majd. Lloyd úgy véli, tényleg ki is nevezték volna, ha a Tiszteletre méltó Társaság urai nem veszélyes bonapartistaként könyvelték volna el. Az otthonában fellelhető, a „korzikai vihar"-ra vonatkozó minden tárgyra kiterjedő gyűjtési hóbortja végzetes is lehetett volna a számára. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a valódi magyarázat. Napóleon huszonegy éve nem uralkodik, sőt, tizenöt évvel ezelőtt meg is halt Szent-Ilona szigetén. Metcalfe úgy gyűjtötte a napóleoni emlékeket, mint más a pénzérméket, képeket, művészi alkotásokat. Ez egy teljesen ártatlan hóbort, véleményem szerint nem kerülhetett a főkormányzásába, melyet minden körülmények között teljesített. A valódi ok az igazgatók abbéli óhajában keresendő, hogy lord álljon az angol-indiai közigazgatás élén, mint ahogyan ez mindig is volt Warren Hastings távozása óta. Anglia olyan demokrácia, ahol az arisztokráciát tisztelet övezi.
„Ha már gyűjtőkről beszélünk, mondta Lloyd, tudja, ki volt az a Barré Latter őrnagy?". „Ez a név nekem semmit nem mond, feleltem. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna". „Nahát, Lattertől ered a Szerampurban Carey és Marshman által publikált tibeti szótár. Nem tudta?". Hát ezt tényleg nem. Azt hittem, egy Schroeter nevű porosznak tartozom hálával ezért az igen rossz ízlésű ajándékért. „Téved. Schroeter azért telepedett le itt, mert az elődöm éppen Barré Latter volt. Megéri, hogy elmeséljem önnek ezt a történetet, Önnek, ki maga a megtestesült tibetisztika.
Latter személyes vagyonnal rendelkező, dúsgazdag katonatiszt volt. Mivel legalább annyira unatkozott ezen a Titaliah-i helyőrségen, – hol nincs egy megvívandó ütközet, nem dördül el ágyúlövés – mint én, az az ötlete támadt, keleti kéziratok gyűjtésével fogja szórakoztatni magát. Jóllehet, nem volt keletkutató, és képtelennek is látszott az általa egyfajta megszállottsággal összegyűjtött ritka dokumentumok eszmei értékét felmérni, ideje nagy részét mégis azzal töltötte, hogy igyekezett felkutatni csillapíthatatlan szenvedélyének tárgyait. Sikerült is ezekből összegyűjtenie több mint egy tucat ábécé szerint íródott, sok száz darabot. Egy sort sem tudott elolvasni belőlük, de mindegy is volt neki. Megelégedett azzal, hogy a barátainak mutogassa őket, vagy a könyvtár e szegletében, ott, Ön mögött nézegesse őket. Nem tartalmuk, hanem méretük szerint rendezte el őket. Mekkora ökör! Még azt se tudta, hogy a „drága gyermekei" – ahogy az írásokat nevezte – miről is szólnak valójában.
Márpedig egy nap, 1816 vagy 1817 körül, a Terájban székében hosszában az egysége által vívott Nepáli háború után, valamelyik kutató ügynöke felkereste. Közölte vele: a Tibetbe és Nepálba menekült olasz kapucinusok Patnában nyitott kolostorában, ahol azóta spanyol kapucinusok laknak és kórházat létesítenek, egy fiók mélyén, ismeretlen nyelven íródott kéziratra bukkantak. Latter ereiben – azt hiszem –, még körbe se futott a vér, azon nyomban útnak indult, hogy maga tájékozódjon arról, amit jeleztek neki. Néhány nap múlva úgy hozta haza értékes terhét, mintha oltári szentséget szorongatna a kezében. A felesége mesélte el nekem a jelenetet. Azt mondta, Latter tekintete teljesen átszellemült, örömében nem tudta, hová legyen. Hozzájutott egy... olasz kézirathoz! De ez nem olyan kézirat volt, mint a többi. Ez egy olasz-tibeti és tibeti-olasz szógyűjtemény, Orazio della Penna di Billi tisztelendő úr, olasz kapucinus, a közép-tibeti küldetés prefektusa készítette hosszú Ihászai tartózkodása alatt, 1716 és 1745 között. A szerzetes annyi tibetit gyűjtött maga köré, hogy vállalkozhasson a római hitvédő írások megfogalmazására. Ezekben a buddhista tételeket igyekezett cáfolni, és rávilágított: a kereszténység az egyetlen igaz hit. Hogy ez sikerüljön neki, fáradtságot nem sajnálva hónapokon, éveken át módszeresen vetett egybe minden tibeti szót – melynek fel tudta fedni az értelmét – saját nyelvének szavaival. A kincsvadász elkápráztatott képével Latter az olasz szerzetes közel negyed évszázadon át tartó munkájának gyümölcsét hozta el Titaliahba.
Kezdetben, mint a többi szerzeménye esetében, megelégedett azzal, hogy a könyvtárában rendezgesse a dokumentumot, és üdvözült tekintettel nézegesse. Egészen addig a napig nem gondolt vele másra, amíg egy látogató fel nem hívta rá a figyelmét: egy ilyen dokumentum megérdemli a tanulmányozást, hiszen a tibeti nyelv még teljesen ismeretlen. Azt kellett hát elkövetni Orazio atya szövegével, amit a francia Champollion tett nemrég a rozettai kősziklával az egyiptomi hieroglifák esetében. Magyarán, az olasz egyezményes szómutató segítségével határoznák meg a megfelelő tibeti szó jelentését, és így megszerkeszthetnék az első tibeti szótárt, még ha az nem is lenne teljes, hanem hiányos, sőt helyenként hibás. Latter hagyta magát meggyőzni, és a kéziratot végrendeletében a tanárai közt számos tudós keletkutatóval ékeskedő kalkuttai Bishop's College intézetre hagyta. Ezután áthelyezték Purniahba, és alezredesi fokozatba léptették elő. Mivel régóta kizárólag a pezsgőnek és pálinkának élt, nemsokára bele is halt: mocsárlázroham vitte el. Pontosabban, orvosai a halálát félfontnyi kalomellel magyarázták. Özvegye átengedte a hagyatékot a püspök kollégiumának, és többet nem hallott felőle. A kézirat felügyeletére kijelölt könyvtáros nemigen foglalkozott a dokumentummal, az érdektelen régiséget a polcok mélyére dobta.
Még most is biztosan ott heverne, ha csoda nem történt volna. Ceylonból jövet, egy reggel Friedrich-Christian-Gotthelf Schroeter német lelkész szállt partra Kalkuttában. Jelentkezett a város püspökénél, és tájékoztatta abbéli óhajáról, hogy a himalájai lakosságot keresztény hitre térítené. Ez bizonyos szintű, az e népek által beszélt nyelv ismeretét, más szóval a tibetiét feltételezi, jegyezte meg a püspök. Márpedig, akkoriban ezt a nyelvet teljes titok övezte. A legjobbnak az tűnt, ha a Schroeter tiszteletes először ennek a senki által nem ismert, titokzatos nyelvnek a tanulmányázásához lát hozzá. A püspök azt tanácsolta, menjen el a kollégium könyvtárába, hátha talál ott véletlenül valami művet, amely alkalmas lenne a kutatás elindítására. Ez volt a mindent eldöntő zseniális húzás, afféle, mint Kolumbusz Kristóf híres tojása. Schroeter úgy fedezte fel szekrénye mélyén Orazio della Penna kéziratát, mint az egyiptológusok a múmiákat a fáraók sírkamrái mélyén. Azon nyomban magához vette, és a püspöktől, – ki igen meglepődött, mikor hallotta: tudtán kívül ilyen ritka tárgy birtokosa – meg is kapta az engedélyt, hogy hittérítő küldetése előtt magával vigye tanulmányozás céljából. Amint Schroeter értesült róla, hogy a kézirat egy Titaliah helyőrségbéli tiszt hagyatéka, elhatározta: feljön, és letelepszik itt, hogy minden szabadidejét nyelvészeti kutatásainak szentelje. Kinevezték a helyőrség tábori lelkészének, ami tisztán formális kinevezés. Mellém került, a legnagyobb hitetlen mellé; hiszen én fittyet hányok Istenre, az itt szolgáló összes katona meg muzulmán bengáli! Ezek a fafejek azt hiszik, ők vannak az igaz hit birtokában. Kizárólag a Korán szerint ítélnek, pedig soha nem is olvasták: írástudatlanok. Naponta ötször, a katonai gyakorlatok kellős közepén szalemalejkuznak, és semmi pénzért nem hajlandók disznóhúst enni. Nyilvánvaló, egy ilyen fajta táborlelkészséggel Schroetert nem fenyegette az a veszély, hogy túlhajszolja magát. Bölcsen kezelte a dolgot: engem nem is igyekezett megtéríteni, és semmilyen kapcsolata nem volt a katonákkal. Végül már boldognak tűnt, hogy ilyen sétagaloppot talált magának. Napjait Orazio atya szótárának boncolgatásával töltötte: az olasz szavakkal szemben német szavakat helyezett, mint azokban a társasjátékokban, ahol egyik szót a másikkal kell helyettesíteni.
Mikor egy szórakozott pillantást vetettem a munkájára, megjegyeztem, hogy kedvezőbb volna az olasz szógyűjteményt inkább angolra fordítania, mintsem az Indiában szinte teljesen ismeretlen német nyelvre. Schroeter ebbe szívesen beleegyezett, bár hozzátette, ez tovább bonyolítja feladatát, hiszen még olaszul sem tud. Természetesen, ha egy általunk alig ismert nyelv segítségével akarunk lefordítani egy alig ismert és egy másik, egyáltalán nem ismert nyelvet, az eléggé kockázatos vállalkozás. Schroeter mégis elfogadta tudatlan ártatlanságomban tett felhívásomat. Miközben a verandán legyezgettem magam és whiskyt kortyoltam, figyeltem, hogyan izzad aggodalmas arckifejezéssel, mély barázdákkal a homlokán fordítása felett: nagy, teuton fejében reménytelenül kutatta a jönni nem akaró szavakat. Én vagyok rá a tanú, hogyan merült el az őrült kínban, hogy rossz angolra fordítsa a katolikus szerzetes olasz handabandáját, és kitartó munkája során ez az én szász tábori lelkészem hogyan hatolt a tibeti nyelv titkaiba. Végül már szánalmat éreztem iránta. Nem aludt. Magában és álmában is beszélt. Az együtt elköltött ebédkor elfelejtett enni. Ha töltöttem neki a madeira borból, azt felelte, iható a bordóim. Marhasültjeim nem voltak rá nagyobb hatással, mint az utolsó curry-s bárány. Végül elvesztettem a türelmemet. Rendreutasítottam, mint ahogy tizedeseimmel tettem volna: hagyja már abba ezt a komédiát! Semmi értelme ekkora fejtörést okoznia magának azért, hogy a hegyekbe menjen megtéríteni azokat a tetves barbárokat! Azok még csak nem is emberi lények! Odacsaptam az asztalra, mondtam néhány wales-i szitkot. Persze, nem értette őket. Kikeltem az ellen a nevetséges mánia ellen, amely arra készteti a fehér embert, hogy ezeknek az átkozott vadembereknek az átkozott nyelvjárásait tanulja ahelyett, hogy inkább a nyomorult pogányok tanulnák meg a mi szép angol nyelvünket, mely – mint azt mindenki tudja – a legszebb a világon!
De hiába háborogtam. Kirohanásom ugyan pillanatnyilag kizökkentette Schroetert a kábulatból, másnap mégis ugyanúgy folytatta a gályamunkát. Annyira belekeseredett, hogy egy reggel önkívületben találtam rá: magas láz áldozata lett. Se érvágás, se a hashajtás nem hozott gyógyulást. Az amúgy erősnek tűnő szervezete feladta a harcot. Befejezetlenül hagyva munkáját anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét, rövid haláltusa után, 1820 júliusában hunyt el. A falu északi részében, az innen háromszáz yardnyira fekvő temetőben hántolták el. Ha kilátogat oda, látni fogja a nevével kifaragott sírkövet.
 |
| Lord Amherst |
Íme hát, drága barátom, a történet, melyet el akartam önnek mesélni. Ezen a helyen született az ön saját munkáinak is majdnem véget vető szótár. Annál is inkább sajnáltam volna, mert ez megfosztott volna attól az örömtől, hogy önt megismerhetem".
S ekkor újabb pohárral töltött kedvenc italából.
Nagyokat lépve a kunyhómhoz vezető, elefántnyi fűben megbúvó szűk ösvényen, majd a sűrűben, hol tigrisek lapulnak, eltűnődtem azon, amit Lloyd mesélt az imént. Tehát a kalkuttai anglikán püspök a német lutheránus papot bízta meg egy olasz katolikus szerzetes tibeti szószedetének fordítási feladatával, melyet aztán az angol baptisták, indiai tőkével dán közbeékelt területen tettek közzé, hogy hátráltassák a szótár sikerét, és amelyet időközben egy erdélyi magyar származású osztrák állampolgár készített el a kormány és az Ázsiai Társaság megbízásából. Jobb szó híján, én is részese lettem ennek a nagy bonyodalomnak. Elképedtem. A valóság túlszárnyalt minden elképzelhetőt.
Titaliah, 1837. január 21.
A téli évszak itt az idegenforgalomé. Decembertől megsokszorozódnak az erre elhaladók. Kereskedők, utazók, földrajztudósok, hivatalnokok; angolok, indiaiak haladnak át Titaliahon, hogy Dél felé igyekezzenek, vagy ellenkezőleg: fel, Északra. A kellemesebb, sőt határozottan frissebb időjárás megkönnyíti a közlekedést, melyet a meleg, majd a monszunesők később már megnehezítenek, mígnem az év többi időszakaiban teljesen lehetetlenné teszik az átutazást. Nemrég láttam egy kutatócsoportot Punkabari, Kurseong és Dardzsiling felé menni. Azt mondták, először a Mahananda folyását követik Sziliguriig, majd belevágnak a dzsungelbe a Balasan folyó mentén. Küldetésük abból áll, hogy felmérjék egy éghajlati állomás felállításának esélyeit Dardzsilingben, vagy a környéken, olyan magasságban, ahol az időjárás körülbelül az európai átlagnak megfelelő. Egy hete újabb csoport jelent meg. Ők olyan helyek felé igyekeztek, ahol kínafát ültethetnének; helyben kívánják előállítani a kinint. Mivel ezen elcsodálkoztam, megerősítették, e célra közvetlenül a Teráj feletti terület éghajlata a legkedvezőbb. Emlékeztettek rá: a kínafa a perui őserdőkből származik. Tegnap, megint más agronómusok a Himalája első leejtőin vizsgálták teacserjék ültetésének a lehetőségét. Mindennap rengeteg embert látok elhaladni erre, beleértve a különböző felekezetek zarándokait.
Ma osztrák honfitársam, Anton Troyer látogatott meg. Mielőtt végleg itt hagyná Bengáliát, kedvtelésből a környéken kirándulgat. Utána Bécsbe szándékozik menni, de nem maradna ott. Párizsban akar letelepedni, hogy a Silvestre de Sacy és Eugéne Burnouf kettős irányítása alatt ott működő Ázsiai Társaságnak dolgozhasson. Ő adta tudtomra, hogy elhunyt Jules Klaproth másfél évvel ezelőtt Párizsban. A neves porosz tudós a francia fővárosba száműzte magát, és akárhányszor hívták, nem tért vissza Berlinbe. Troyer közölte továbbá, hogy 1835. március 2-án elhunyt a Magyarországon I. Ferenc-ként emlegetett II. Ausztriai Ferenc. Abszolutista uralkodó volt, a magyarok és a szabadelvűek ellensége, a Szent Szövetség és a legnehezebbfejű reakció megtestesítője. Utódja, I. Ferdinánd se sokkal többet ér. Gyönge uralkodó, kormányozni képtelen. A császárság valódi ura továbbra is Metternich. Hatalma alig gyöngül attól, hogy az Államtanácsban jelen van belső ellensége, Kolowrat gróf, és Habsburg Lajos főherceg. Ettől a csapattól nincs mit remélni. Egyébként, nemrég elhatározták, hogy hazaárulás vádjával pert indítanak az Erdélyben a nemzeti megújhodás mintaképének tekintett Wesselényi Miklós gróf ellen. Az az érzésem, sötét napok várnak ránk, mind Magyarországon, mind Erdélyben. Milyen kár, hogy nem válhatunk ismét független királysággá! Mind ezt szeretnénk, de hát képtelenek vagyunk rábírni akaratunkat a bécsi korlátolt, bizalmatlan, ellenséges kancelláriára.
Kihasználom még Troyer látogatását, és más hírek felől is érdeklődöm. Hiszen évek óta nem igen tudom, mi történik Európában. Azt mondja, Angliában 1830. óta IV. Vilmos a király. Szeszélyes, reakciós személyiség, a whigek és a toryk egyaránt igyekeznek pórázon tartani. Valójában az angolokat a miniszterelnök, lord Grey és külügyminisztere, lord Palmerston kormányozzák. Az ő igen erős személyiségük uralja a politikai és diplomáciai színteret. Franciaországban, ugyanattól az évtől az Orleáni hercegi ág trónra jutott leszármazottja uralkodik. „Polgárkirálynak" hívatja magát, és szakított a Bourbonok fényűző hagyományával. Spanyolországban a becstelen VII. Ferdinándot II. Izabella követte a trónon. Erről Don Jósé Hezeta szavait jutnak az eszembe. Azt mondta, mihelyt Ferdinánd eltűnik, visszatér hazája szolgálatába. Mostanában kellett tehát elhagynia Indiát. Ő, ki egy tengerentúli spanyol gyarmaton született, bizonyára szomorúan figyelte, amint a spanyol dél- és közép-amerikai gyarmati birodalom kártyavárként omlik össze a számos új, és törékeny köztársaság javára. Végül Troyer még közölte, hogy 1825-ben meghalt Sándor cár, kit a trónon a – szó legszorosabb értelmében véve – tekintélyelvű uralkodó, I. Miklós követ. Mennyi változás, mióta keletnek indultam! De hát ez nem meglepő. Több mint tizenöt éve történt.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése