Bármelyik hajótörött legalább olyan fizikai állapotban érhet partot, akárcsak én. Ugyanolyan hajótörött voltam, mint a többi. Fizikai adottságaim nem kivételesek. Életemben három sárgaságon estem át, s a háború után átszenvedtem a hiányos táplálkozás súlyos következményeit. Nincs semmi tehát, ami különösképpen alkalmassá tett volna erre az átkelésre. Lefogyva, kimerülten érkeztem meg, de életben maradtam.
Ismétlem, nem arról van szó, hogy jól él az ember, csupán arról, hogy életben marad, míg földet nem ér vagy össze nem találkozik egy hajóval.
Most már kijelenthetem, hogy a tenger elgendő „enni- és innivalót" biztosít ahhoz, hogy a hajótörött bizalommal nézzen a menekülés elé.
A Kanári-szigetek és az Antillák közti átkelés hatvanöt napja alatt nem volt különösebb szerencsém, s utazásom semmi esetre sem tekinthető rendkívülinek, valamiféle vakmerő hőstettnek.
Lefogytam huszonöt kilót, s számos rendellenességet kellett elviselnie szervezetemnek. Nagyfokú vérszegénységet kaptam (induláskor ötmillió, megérkezéskor kétmillió ötszázezer vörösvérsejt), és a vér hemoglobintartalma a biztonság határáig süllyedt.
Az Arakaka fedélzetén elfogyasztott könnyű étel utáni időszak csaknem az életembe került.
(...)
Tizennégy napon át, november 26-tól december 10-ig tartó erős bélhurutomat komoly vérzés kísérte. Kétszer csaknem elveszítettem az eszméletemet: november 23-án, a vihar előtti baljós előérzetek közepette, és december 6-án, végrendeletem összeállításának napján. Kiszáradt bőrömön pattanások ütöttek ki, melyek az egész testemre kiterjedtek. Lábujjaimról leestek a körmök. Komoly látási zavarokkal küszködtem; fizikai erőm kifejezetten csökkent, és állandóan éhes voltam. De élve megérkeztem.
Hatvanöt napon át kizárólag a tenger termékeiből éltem. A magamhoz vett fehérje- és zsírmennyiség elegendő volt. Nyilván a cukorhiány miatt fogytam, de bebizonyosodott, hogy az indulásom előtt elképzelt biztonsági határ nem volt irreális.
Ismételtem beigazolódott a pszichikai tényezők elsődlegessége a fizikaiakkal szemben: az Arakakával való találkozás után érzett pszichikai éhség sokkal inkább megtámadta az egészségemet, mint az organikus éhség, amelyet a földközi-tengeri nagy koplalás időszakában Palmerrel együtt elszenvedtünk. Az előző nem igazi éhség, inkább vágyakozás valami más után, s a kielégíthetetlen vágyakozás mindig veszedelmes. A második fajta éhség az első negyvennyolc óra alatt görcsszerű fájdalmak formájában jelentkezik; e fájdalmak később elcsitulnak, s aluszékonyságnak, legyengültségnek adják át a helyüket.
A szervezet az első esetben saját magát égeti ei, a másodikban csökkentett üzemre áll át.
A megérkezés után megejtett orvosi vizsgálat során semmiféle IQO avitamínózisból fakadó betegség jelét nem észlelték. A plankton tehát biztosította a C-vitamin-szükségletemet.
Esővízhez csak az első huszonhárom nap elteltével jutottam. E huszonhárom nap során bebizonyítottam tehát, hogy a hal kellőképpen oltotta szomjamat, s hogy a tengerből igenis meg lehet szerezni a szükséges folyadékmennyiséget.
Monacóból való elindulásom után tizennégy napig tengervízen, negyvenhárom napig halhúsból kipréselt folyadékon éltem. Legyőztem tehát a szomjúsagot.
Azt mondották, hogy a tengervíz hashajtó hatású. Nos, a földközi-tengeri koplalás hosszú időszaka alatt tizenegy napig nem volt székletem, sem nekem, sem Palmernek. A mérgezésnek semmiféle jelét nem tapasztaltam. Nyálkahártyáim sohasem száradtak ki.
Orvosi következtetéseimet megfelelő indoklással, dolgozatomban fogom kifejteni. Kísérletem tapasztalatait a tengerészeti szervekkel együtműködve a hajótöröttek használatára írott könyvben fogom összegezni és szabályokba foglalni.
Szeretném kijelenteni e helyütt: egy mentőcsónak tíz napnál jóval tovább fennmarad a tengeren. Kormányozni is lehet kellőképpen, s a hajótörött megmenekülhet. Az Eretnek ezt ragyogóan bebizonyította. Továbbá meg akarom fogalmazni a hajótöröttek életmódjának szabályait, időbeosztást is akarok készíteni nekik, hogy tevékenyen tölthessék a napot, s akaratukat egyetlen célra: életbenmaradásukra összpontosítsák.
Ha valaki úgy érzi, hogy eljutott a kétségbeesés mélyére, mindig talál valamit, amiből kitartást meríthet, és talpra állhat, miként Anteus, akibe erőt öntött a föld érintése.
A mentőcsónakok aljára - belül - rá kell nyomtatni a Föld valamennyi tengerének szél- és áramlat-térképét. Hiszen ha az afrikai partok mentén történik is a baleset, a hajótöröttnek esetleg Amerikába kell eljutnia, akármilyen nagy a távolság.
Szeretném, ha emlékeztetőül és biztatásul ez a sor is itt lenne a szeme előtt: „Gondolj arra, hogy 1952-ben valaki megtette azt, ami lehetetlennek látszott."
De e kísérlet arra is tanít, hogy csak hasznos dologért érdemes kockáztatni az életet.
A remény nem egyéb, mint vágy valami jobb után. A hajótörött, mindentől megfosztva, nem tehet egyebet, mint hogy reménykedjék, s kell is reménykednie. Kíméletlenül szembe kell néznie az élethalál nagy problémájával; s az életbe vetett hitének minden szikrájára szükség van, hogy bátran megküzdhessen a reménytelenséggel.
Gyermekek, fiatalemberek, akik azt hiszitek, hogy egy csapásra híressé válhattok, vagy ingyen, csónakon eljuthattok Amerikába vagy akárhová, kérlek benneteket, gondoljátok meg előbb, vagy jöjjetek el hozzám. A délibábtól, a könnyű kaland reményétől megcsalatva, csak akkor tudjátok felmérni az életért vívott harc súlyosságát, amikor már késő, s amikor már nem tudjátok összeszedni a bátorságtokat. Kétségbeeséstek csak növekedni fog, ha rádöbbentek, hogy haszontalanul kerültetek életveszedelembe. Annyi alkalom van rá, hogy szép és nemes ügyre tegyétek fel az életeteket!
És te, hajótörött sorstársam, ha tényleg akarsz hinni és remélni, meglátod, hogy a napról napra elért apró eredményekből milyen önbizalmat meríthetsz, miként Robinson Crusoe tette a maga lakatlan szigetén. S akkor nem lesz okod rá, hogy elveszítsd hitedet.
Forrás: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964.
Fordította Nagy Géza
Ui. Az 1924-ben született Bombard 2005-ben hunyt el, öt gyermek atyjaként, a touloni katonai kórházban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése