BURA LÁSZLÓ: Csángóföldi élményeim 1953-ban (1)

Csángó települések Moldvában

Az egyetem harmadik évének befejezését követő nyári szünidő közepén levelezőlapon értesített Gálffy Mózes, a Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti tanszékének professzora, hogy augusztusban a nyelvészeti tanszék tagjai és a Folklór Intézet munkatársai kéthetes gyűjtő-kutató tanulmányútra mennek Moldvába a csángók nyelvének és folklórjának tanulmányozására. A munkában való részvételre néhány hallgatót is kiválasztottak, köztük engem. Közölte az időpontot, mikor kell Kolozsváron lennem, hogy onnét vele Csángóföldre utazzam.

A tervezett kutatás részleteiről hosszú ideig tartó utazásunk (gyorsvonattal utaztunk a Kolozsvár-Vatra Dornei-Bákó útvonalon, ez akkor húsz óránál többet igényelt) közben szereztem tudomást. Megtudtam, hogy a Magyar Nyelvészeti Tanszék tagjai – Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Vámszer Márta – már 1949 óta kutatják tervszerűen a moldvai csángó nyelvjárást, hogy felmérjék a csángó nyelvjárás állapotát mind a 92 csángók lakta faluban, amelyben még magyarul beszélnek. Két kérdőívvel dolgoznak, az ún. nagy kérdőívvel, amely több mint 2200 alapkérdést tartalmaz, s gyakorlatilag mintegy három és félezer nyelvi adatot rögzít, és a kis kérdőívvel, amely „csak” mintegy ezernégyszáz szóföldrajzi, hangtani és alaktani vonatkozású kérdést tesz fel. A távlati terv, a moldvai csángó nyelvatlasz elkészítése céljából a nagy kérdőívet 9, a kis kérdőívet 43 faluban akarják kikérdezni, oly módon, hogy a moldvai csángó nyelvjárás tervezett tájnyelvi atlasza kutatópontjai tükrözzék mind az úgynevezett északi, mind a déli, mind a székelyes csángó nyelvjárást beszélő falvak nyelvi állapotát.

Az 1953. év nyarára tervezett kutatások ugyanakkor egy, a Román Tudományos Akadémia keretében készült terv része lesz, azt tervezik ugyanis, hogy román és magyar kutatók közreműködésével elkészítenek egy, a moldvai csángók nyelvét, művelődését, szokásait és hagyományait együttesen átfogó tanulmánykötetet. A magyar nyelvészek most e célból ellenőrzik és egészítik ki korábbi gyűjtéseiket, s velük párhuzamosan a Kolozsvári Folklór Intézet kutatói is. Évfolyamunkról négyünket hívtak meg és vontak be a kutató munkába, Mitruly Miklóst, Szabó Gyulát, Murádin Lászlót és engem. A nyelvész professzorokat, Márton Gyulát, Gálffy Mózest, Vámszer Mártát, valamint a folklorista Faragó Józsefet kellett kísérnünk, s tőlük a gyűjtőmunka technikáját a gyakorlatban is megtanulnunk.

Minden nyelvész és folklorista más-más kutatóponton, a számára kijelölt faluban kezdte meg a gyűjtőmunkát (Jagamas János népzenekutató egyetemi hallgató kísérő nélkül járta a csángó falvakat). Évfolyamtársaim közül Mitruly Miklós és Szabó Gyula többnyire Faragó József professzor (akkor már áthelyezték a Folklór Intézetbe) kísérői és segédei voltak. A folkloristák magnetofonnal gyűjtöttek. A tekintélyes méretű korabeli magnetofont a Folklór Intézet operátor munkatársa kezelte. Az egyetemisták segítsége sokszor jött jól a két keréken guruló talicskaszerű járműre szerelt magnetofon szállításában, működtetésében is.

Murádin László (emlékezetem szerint) a kutatómunkát a nyelvész Vámszer Márta mellett végezte. Gálffy Mózestől azt is megtudtam, hogy a kutatómunka folyamán egy-egy előre meghatározott kutatóponton és időpontban valamennyien találkozni fogunk, mégpedig a déli csángó falvak közül Bogdánfalván (Valea Seaca, Bákó m.), az északiak közül pedig Szabófalván (Sabaoani, Roman m.)

Reggel érkeztünk Bákóba, a megye közigazgatási székhelyére, ahol első utunk a megyei néptanácshoz vezetett. Jelentkeztünk az arra illetékes osztályon (Gálffy professzor vezetett, intézkedett), és közöltük, hogy hol és meddig fogunk gyűjteni. (Tudtak a tervezett kutató-gyűjtő munkáról, a kutatók közül többen - magyarok és románok - már előttünk megérkeztek.) Bákóból való tovább indulásunk előtt még meglátogattuk és megnéztük a magyar tannyelvű tanítóképzőt.

Feladataimat Gálffy Mózes professzor úr jelölte ki. Magától értetődően a legelső az volt, hogy nagyon füleljek, nagyon figyeljem az élő beszédet, amelyben a köznyelvünktől eltérő jelenségek sokaságát fogom észlelni. A magánhangzók képzésében például sokféle, a ma beszélt köznyelvben megszokottól eltérő képzésű ~ ejtésű változatot fogok hallani, aztán tájszavak és jövevényszavak sokaságát stb. A csángó nyelvjárással általában való ismerkedésem mellett konkrét kutatófeladatot is kaptam. Bogdánfalván kellett tanulmányoznom az ún. a-zás (vagyis az o < a hangváltozás) jelenségét, ugyanakkor össze kellett gyűjtenem a falu személynévanyagát. (A két feladat megoldása céljából ezért Gálffy Mózes professzor más kutatópontokra való távozását követően tíz napot egyedül kellett Bogdánfalván töltenem.)

Gálffy Mózes professzor úrral a falu közepén, a Fő utcán szálltunk meg egy Erdei nevű családnál. A ház első szobájában szállásoltak el. A csángó házakban hagyományosan az első szobában tartották a család sok-sok szép csángó szőttesét is. Az utca a falu közepén folyó patak két oldalára épült. Erdeiék háza közelében kis fahíd ívelt át a patakon, ezen átkelve juthattunk el a patak túlsó oldalán épült, gyakorlatilag szemben levőnek tekinthető házakhoz.

A gyűjtőútra konzerveket vittünk magunkkal és úgy terveztük, hogy a faluban naponta friss tejet vásárolunk. Házigazdánknak azonban nem volt tehene, a tejet ő is vásárolta, mégpedig az utca túloldalán majdnem szemben levő házban lakó gazdától. Kérésünkre megbeszélte a gazdával, hogy ottlétünk folyamán minden este mi is kapunk tőle egy korsó friss tejet. Házigazdánk készségesen felajánlotta, hogy amikor este átmegy a tejért, a magáéval együtt a mienket is elhozza.

Az idő minél eredményesebb kihasználása céljából már az első délutánt a faluval való ismerkedésre és adatközlőkkel való találkozásra kívántuk fordítani. A gazda közölte: ha elmegyünk a lakásunkból (a házból), az ajtó elé tegyük keresztbe a seprűt. Ez azt jelenti, hogy senki sincs otthon. Egészen biztos, hogy senki nem lép be a házba, ez törvény, ősi szokás. Ez szavatolja ruháink és minden hozzánk tartozó tárgy legteljesebb biztonságát. Valahányszor kiléptünk tehát a házból és a faluba mentünk, a seprűt keresztbe tettük az ajtó előtt. A törvényerejű szokást a falu minden lakosa természetesnek és kötelezőnek tartotta, mindenki tiszteletben tartotta.

A faluval és lakosaival való ismerkedésünk folyamán kivétel nélkül közvetlen viselkedésű, nagyon barátságos, kérdéseinkre készségesen válaszoló csángó emberekkel találkoztunk. Munkára ösztönző élményt jelentett.

Az Erdei család egész házában példás tisztaság volt, a konyhában is, házigazdánk azonban úgy gondolta, hogy minket vacsorakor is az első szoba illet meg, tehát ott kellett vacsoráznunk. Meghozta a korsó frissen fejt tejet is. Rögtön töltöttünk is a csuprainkba. Gálffy professzor úr kóstolta meg előbb. Úgy látszik, állapította meg, hogy a csészémet vagy a korsót nem mosták ki, a tej sós. Az enyém is sós, állapítottam meg, amikor megkóstoltam az én csupromba töltött tejet. Arra gondoltunk, hogy a korsóban korábban sót tárolhattak, de utána nem mosták ki. Másnap este, azzal az indokkal, hogy látni akarjuk, hogyan fejik a tehenet, Gálffy professzor úrral együtt mi mentünk át a tejért. Előzően jól kimostuk a cserépkorsót, amit magunkkal vittünk. Megfejték a tehenet, közben jól elbeszélgettünk a tehenet fejő gazdasszonnyal, s a gazdával, aki odajött a távolról érkezett vendégeket köszönteni, s velük elbeszélgetni.

A frissen fejt tejjel megtöltötték a korsónkat, amikor azonban indulni akartunk, megállítottak, várjunk, mert a tejet meg is kell sózni. Köszönjük, mondtuk, mi sótlanul szeretjük. De hát akkor nem mehetünk át vele a patakon, mondták, mert aki frissen fejt tejet sótlanul visz át a patakon, azt baj érheti, éri. Sorolni kezdték, milyen bajoknak lehetünk, leszünk kitéve. Mi azonban vállaltuk a fenyegetettséget, ezért végül aggódásuktól kísérve, nagy nehezen hazaengedtek.

Vasárnap házigazdánk meghívott bennünket ebédre. A leves után puliszka következett, hússal, savanyú káposztával. Amint megtudtuk, kenyeret csak nagy ünnepek alkalmával sütnek, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, s ilyen jeles alkalom még a családban a fiatalok lakodalma. Máskor mindig puliszkát esznek savanyú káposztával. Házigazdánk, amint mondta, a maga és felesége részére minden évben két hordóval tesz el. A puliszka mellé füstölt húst is kaptunk.

Igy ritkán fogyasztják, tudtuk meg, ez most ritka alkalom. Máskor általában a puliszkát - ízesítése céljából - csak „mártogatni" szokták. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy az asztal fölött csüngő lámapartóra akasztott füstölt húshoz nyomkodják. Most vágtak az ott csüngő füstölt húsból és a tányérunkra tették.

A kutatócsoportok első találkozópontjául kijelölt falu a déli csángó falvak közt fekvését tekintve központi helyen található Bogdánfalva volt. A találkozásra kijelölt napon - vasárnapra esett - mindegyik nyelvész és folklorista kutató megérkezett Bogdánfalvára. Mivel a falut a folklórgyűjtők paradicsomának is tekintették, úgy tervezték, hogy Faragó József professzor úr, Szabó Gyula és Mitruly Miklós is több napot töltenek a faluban.

Megérkezett a csángó népzenét kutató Jagamas János is, s mint a többiek, ő is legelőször (korábbi ismeretségei felújításával) szállása elrendezését intézte. Faragó József, tudván, hogy Jagamas János már megérkezett, mielőbb találkozni akart vele.

Mi, a négy egyetemi hallgató elindultunk a megkeresésére. Sikerült a nyomára bukkannunk, megtudtuk, hogy régi ismerősei hívták meg ebédre. Megérdeklődtük, melyik házban laknak az ismerősei. Amikor odaértünk - mi, a négy egyetemista - s beléptünk a házba, a család az asztal körül állt és az evés előtti imáját mondta. Köztük állt Jagamas János is, s természetesen ő is összetette a kezét. Szép nagy fekete szakálla volt, ugyanis Kolozsvárról távozása óta a csángóföldön töltött három hét alatt nem borotválkozott.

Szabó Gyula szólította meg: Jagamas páter, nagyon kerestük, Faragó páter akar magával találkozni. Külsőre tényleg úgy nézett ki, mint egy szakállas keleti szertartású szerzetes. Szabó Gyula tréfája tovább gyűrűzött, s a Jagamas páter megszólítás után egy-kettőre megszületett és el-elhangzott a Faragó páter, s természetesen Szabó páter stb. megszólítás.

A Bogdánfalván töltött tíz nap délelőttjeinek egy részét az iskolában töltöttem. A faluban csak magyar nyelven tanítottak, a hat tanítónő Erdély különböző tájairól érkezett. Csángókból még nem nevelődtek, nevelődhettek magyar tanítók, tanítónők, ezt azonban hamarosan pótolja majd - Bákóban hivatalosan ekkor még ezt mondták - a pedagógus utánpótlás nevelése céljából létesített bakói magyar tanítóképző. [A magyar tannyelvű csángó elemi iskolákat (s természetesen a szükségtelenné vált bakói magyar tanítóképzőt) a román politika történelmi vívmányaként „a nép kérésére" 1954 márciusában bezárták.]

Bogdánfalván minden csángó családban kizárólagosan csak magyarul beszéltek, a gyermekek szüleiktől (és nagyszüleiktől) anyanyelvükön hallgatták s zárták magukba az ősöktől átöröklődött meséket, dalokat. A tanítónők oktató-nevelő munkáját így nagyon megkönnyítette az, hogy a családokban anyanyelvükön nevelődött gyermekekkel kellett foglalkozniuk, az anyák, valamint a nagyszülők a családban kizárólagosan magyarul beszéltek. Bogdánfalván az ő nyelvhasználatukba viszonylag kevés, a férfiak által katonai szolgálatuk, vagy másutt végzett munkájuk idején megismert és átvett román kölcsönszó került be.

A fentebb említettekből következően az Erdélyből származó tanítónőknek lényegében hasonló gyermekanyaggal kellett foglalkozniuk, mint Erdélyben, viszont nekik kellett megtanulniuk sok olyan tájszót és a régi magyar nyelvből öröklődött szót, amelyet otthonról ők nem ismerhettek.

Minden osztályban több órát töltöttem, figyeltem, jegyeztem. A jelenlétem egyáltalán nem zavarta a tanulókat, ők csak a tanítónőre figyeltek. Egyszerűen, természetesen, figyelmeztetés vagy fegyelmezés nélkül.

Bogdánfalván a férfiakkal beszélgetve azt tapasztaltam, hogy a faluból hosszabb ideig, akár két-három évig is távol levő, idegen nyelvi környezetben megfordult férfiak - ez természetesen az 1950-es évek előtti korszakra vonatkozik - Bogdánfalvára hazakerülve teljesen visszazökkentek szülőfalujuk közösségébe, életmódjába. Nyelvhasználatukban az idegen nyelvi hatásnak kevés, némely esetben semmi nyoma sem maradt. Példa volt erre a falu egyik legtermékenyebb mesemondója. (Antal György Ávereszku bogdánfalvi mesemondó két évig volt a román Averescu tábornok tisztiszolgája, ezért kapta ezt a megkülönböztető nevet. A kizárólagosan román környezetben töltött kétévnyi időnek nyelvhasználatában semmilyen nyoma nem maradt.)

A bogdánfalví találkozás után a gyűjtők ismét szétszéledtek, mindenki tovább ment a számára kijelölt kutatópontra, engem viszont kijelölt feladatom még több napra Bogdánfalvához kötött. A velem nagyon közlékeny falubeliektől aztán így értesülhettem, hogy hatósági emberek (a Securitate) arról érdeklődnek, milyen páterek jártak/járnak itt a faluban a csángók között. Nagyon érdekelte őket, hogy vajon hoztak-e a csángóknak (magyar nyelvű) imakönyveket. Valószínűleg a néptanács titkárával is értekezhettek, mert ő elmondta az egyik tanítónőnek, hogy a faluból távozásomkor addig nem írja alá a „delegációmat" (természetesen volt ilyen az egyetemtől), amíg meg nem mutatom neki a füzeteimet, lássa, mit is jegyeztem azokba. A tanítónő természetesen már másnap elmondta nekem.

A Bolyai Tudományegyetemen az ötvenes évek elején oktatott osztályharcos szellemből, illetőleg az 1953-ban hivatalosan hangoztatott politikai szövegekből nyilvánvalóan még nem lehetett következtetni a román nemzetiségi politikának a háttérben már tervszerűen alakított-irányított lépéseire, másrészt (mi, fiatal egyetemisták) ténylegesen nem ismerhettük az illetékes (politikai) rendőri intézmények működési módját sem. Nyilvánvalóan nem tudtam azt sem eldönteni, milyen indítékok működnek a közigazgatásban dolgozó néptanácsi titkárnak a magatartása mögött. Elmentem a falu rendőrőrsére és elbeszélgettem az őrsparancsnokkal (mint kiderült, nagyváradi volt). Elmondtam, milyen kiküldetési iratokkal felszerelten és miért vagyunk itt, mit csinálunk. Nyomatékul közöltem azt is, hogy én az egyetem filológiai kara IMSz bizottságának tagja vagyok.

Itt van három, számozott lapu füzetem, mondtam, írjon a végére egy láttamozást: ennyi számozott lapot tartalmaz, aláírás, pecsét, s ezzel az egyetemen igazolhatom, hogy itt ezt gyűjtöttem. Ugyanis - elmondtam - tudomásomra jutott a titkár (fentebb említett) kijelentése, márpedig én - közöltem - a füzeteket neki nem mutatom meg. Az őrsparancsnok véleménye az volt, hogy ne vegyem a szívemre, nem érdemes.

Bogdánfalváról eljövetelem előtt viszont elmentem a községházára udvariasan „elköszönni”. Éppen tanácsülés vagy valamilyen megbeszélés volt, úgy emlékszem, vagy nyolcan ültek a titkárral szembeni lócákon. Leültem a teremben egy hátsó lócára, s megvártam, amíg a titkár befejezte velük a tanácskozást, akkor odamentem elköszönni. A jelen levő tanácsosok előtt közöltem: távozom a faluból, ezért jöttem elköszönni. Hallottam a kijelentéséről, mondtam, de nem kell a delegációmat aláírnia. Gyűjtésemmel voltam a milícián, s kértem az őrs vezetőjét, hogy láttamozza. Amikor az egyetemen beszámolok a faluban végzett munkámról, természetesen nem fogom eltitkolni a mellékesen szerzett értesüléseimet például arról, hogyan „hasznosítja" a fakitermelők munkáját, konkrétan milyen módon kobozza el a gazdáktól az általuk engedéllyel kitermelt fát. A titkár „elvtárs” természetesen azonnal és készségesen aláírásával akarta igazolni ott-tartózkodásomat és távozásom időpontját. Megkíméltem tőle. (Láttam a falubeliek arcán, hogy a hatalom helyi képviselőjével való szembefordulás számukra szokatlan megnyilvánulás, meglepődhettek szókimondó merészségemen. Valamilyen pozitív töltésű érzelmek, gondolatok játszódhattak le bennük, ez tükröződött az arcukon, amikor kivétel nélkül mindegyikük odajött hozzám és nagyon szívélyesen elköszönt.

(Befejezése következik)

Forrás: Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Szerkesztette: Jakab Albert Zsolt–Kinda István. Kriza Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015. 125-132. l.