Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR: A Déli-sark mártírja

(Aki Scottot megtalálta)

Edgar Evans hadnagy, 1911-ben

Meghívást kaptam egy estélyre. Boldogult emlékű Lóczy Lajos, a kiváló tudós rendezte, az Országos Kaszinóban, ahová a jelzett időre a vendégek pontosan megérkeztek. Nemsokára belépett Lóczy egy borotvált képű, fiatalnak látszó emberrel és mindnyájunkat bemutatott neki. /Edgar/ Evans hadnagy volt, aki a szerencsétlenül járt Scott délsarki expedíciójáról visszatért és elhozta a hiteles adatokat a szerencsétlenségről. Mikor nevemet hallotta, rendkívül előzékenyen fordult felém, megrázta a kezemet és ezt mondta:
— Örülök, hogy találkozhatom! Shackleton sokat beszélt önről és mondta,  hogy itt megtalálom!
Étkezés után a sárga teremben találkoztunk, leültünk egy sarokba és beszélgetni kezdtünk.
— Én most Ausztráliából, Sidneyből jövök. Scott özvegye odáig elém utazott. Szegény asszony! Órákig sétált velem fel s alá Sidney utcáin és mindent, de mindent el kellett neki mondanom szerencsétlenül járt férjéről.
– Megrázó tragédia! — szóltam. Csak egy ilyen van még, a Jeanette expedíció tragédiája 1881-ben. Mikor hajójuk elsüllyedt és ők gyalog menekültek Észak-Szibériába, éhenhaltak és megfagytak. Pontosan ugyanaz a sors jutott Scottnak is  osztályrészül. Éhenhalt és megfagyott.
Scott élete mindenképpen nagyon  tragikus.
– Ebben igaza van! Én is sokat gondolkoztam azon, hogy mit érezhetett, mikor elment a Déli-sarkra, ahová annyi expedícióval próbált elérni és mikor végre odaért, ott találta Amundsen sátrát, aki öt héttel megelőzte. Borzasztó összeomlás lehetett ez! Én magamban mindig azt mondom, hogy Scott már ott halt meg a sarkon, az a visszafelé vánszorgás már csak egy halott lelkű embernek keserves vergődése volt. És a fáradt, összetört lelkű ember nem tudta elérni az utolsó élelmiszerraktárt, elpusztult. Jegyzeteiből láttam, hogy újra felmérte készülékeivel a Déli-sarkot és azt Amundsentől eltérően másfél kilométerrel délebbre állapította meg. Természetesen az egész csak műszerkilengési különbözet. Ott lent, az a három kilométeres kör, az a sarok. Az ilyet nem lehet milliméter pontossággal  meghatározni ott, ahol csak egyszerű műszerek állnak rendelkezésünkre, melyeket magunkkal viszünk.
– Tény az, hogy úgy Amundsen, mint Scott lent volt a sarkon. Ilyen nagy dolog, ilyen emberfeletti teljesítmény nem megy áldozatok nélkül. A Déli-sark fölfedezése Scott életét követelte. Scottot valóban a Déli-sark mártírjának lehet nevezni. Hősi halált halt a sarkvidék területén.
Evans rámnézett, aztán közbevágott:
— Mártír! Ugyanez jutott eszembe, mikor megtaláltam sátrát a hósivatagban és felnyitottam a sátorfedőt. Benéztem alája, ott feküdt társaival. Karjával átölelte Wilson doktort, aki a hálózsákban aludta már örök álmát. Scott arca szabadon volt, mert még a hálózsák elejét is felnyitotta, hogy minél gyorsabban végezzen vele a hideg, mert akkor már egyedül volt életben és siettette a halált.
— Rettenetes! — kiáltottam. — És ha meggondolom, hogy ezt a halált az az ember kapja, aki a legnehezebb célt tűzte ki élete feladatául.
– És aki a legnemesebb gondolkozású emberek egyike volt — szólt Evans. — Nem tudom, ismerte-e őt személyesen?
— Nem! Sohasem találkoztam vele. Mikor elindult, Shackleton biztatott, hogy menjek Cadixba  és csatlakozzam hozzá. De én megmondtam Sir Ernestnek, hogy nem vállalkozom ilyen nehéz feladatokra.
– Sohasem lehet tudni, ki alkalmas! — felelte Evans. — Hiszen Scott 1894-ben kiselejtezte Shackletont mint hasznavehetetlent és visszaküldte  Angliába. A végén mégis Shackleton fedezte fel a Déli mágnessarkot és eljutott a 88 fokon túl a sarki fennsíkra; Scottnak ebben nem volt igaza, tévedett. De tévedett szegény abban is, hogy motorszánokat vitt a sarkra, mert azt hitte, hogy ezekkel könnyen célt ér, pedig néhány kilométer után  teljesen hasznavehetetlenekké váltak. Általában Scott utolsó expedíciója a balszerencsének és tévedéseknek egész sorozata volt. Ezekből alakult ki az a rettenetes tragédia, amely ma az egész világon Scott expedíciója néven ismeretes.
Elolvastam naplójának utolsó oldalát. „Mi, angolok, mindig megtettük kötelességünket  ... Többé nem remélhetünk javulást... A halál már nem lehet messze..  nem hiszem, hogy tovább írhatok...  Isten nevében  —  gondoskodjatok  hátramaradottainkról. R. Scott.“
—  1912 március 29-éről, egy pénteki napról szólt a napló utolsó sora, — beszélt tovább Evans — a feje alatt találtam. Képzelheti, mit éreztem ott a jégsivatagban, mint angol és mint ember egyaránt. A tragédiát átéltem lelkem mélyén minden  borzalmával együtt, azután eltemettem őket. Hóhegyek alján nyugszanak, testük csonttá fagyott és így nem indulnak oszlásnak soha. Ha ezer év múlva bontják fel sírjukat, akkor is olyan lesz a testük, amilyen elmúlásuk pillanatában volt.
— Jégbalzsam!  —  jegyeztem  meg.
– Oates-ot nem találtam meg. így el sem temethettem. Szegény ember...  elfagytak lábai és nem birta a menetelést. Nem akart társai terhére lenni. Számolt a helyzettel és még március 16-án kibotorkált a sátorból: — Talán kint maradok egy darabig! — mondta és ezzel nekivágott a viharverte hómezőnek, ment, míg  valahol elpusztult,  megfagyott.
– Milyen hős és milyen angol!  —  mondtam.  — Mily hallatlan erő, érzés, magasztosság van a halálban ... eltűnt a hóorkánban, abban a hitben, hogy könnyített az expedíció sorsán. Derék Oates ...
– Ezrede ma is büszke rá —  szólt  Evans. – Utolsó gondolatai, a napló szerint, anyjának szóltak, ezt közöltem is a matrónával. Mélyen megrázta a hír, aztán azt mondta: — Pihenj fiam! Megtetted kötelességedet az emberiségért és Angliáért!
Evans elbúcsúzott tőlem, beszélgetésünk véget ért. Ime, ezt tudom Scottról és szerencsétlen társairól.

Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest 

Kapcsolódó anyag:

STEFAN ZWEIG: Harc a Déli-sarkért