DÉCHY MÓR: Kaukázus (I.)

A szerzőről már nem egyszer szó volt a Kalandozókban: neves, a tudomány számára roppant hasznos kalandoraink egyik úttörője, aki sok mindenben az elsők között jár. Igy a Kaukázus tudományos felfedezése is a nevéhez fűződik. Értékes könyve nemrégkerült föl a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába. Innen idézünk néhány részletet a régen volt, de annál izgalmasabb kalandozásból, Déchy fotóival illusztrálva..

1. Előszó a Kaukázushoz

Az Elbrusz csúcs

Ebben a könyvben kaukázusi útjaimról számolok be. Az Alpok iránt érzett szeretet, amelyeknek havas hegyormait érintettem abban az időben, amikor még kevesen vállalkoztak a jégárak bejárására, és a magashegyi régiókba való behatolás felfedező utazás számba ment: ez a szeretet vitt engem a messze Himalájába, a fagyos Kaukázusba és a Föld más hatalmas hegységeibe. Feladatom volt magasabb célok szolgálatába állítani Európán kívül eső havasok kikutatásában az Alpok hasonló vagy azonos jelenségeiben való avatottságot s ama veszélyek és nehézségek ismeretét, amelyekkel a magas hegyek vándorának szembe kell szállania.

A magasabb öveiben még ki nem kutatott, szinte merőben érintetlen Kaukázus hegységébe tett utazásaim céljául tűztem ki a fizikai földrajzi viszonyokra vonatkozó ismereteink bővítését s a kaukázusi hegy rend szer szemléltetését, írásban és képben.

Vizsgálódásaim szorosabb körén kívül estek a néprajzi, embertani és régészeti kutatások. Meg kellett azonban emlékeznem azokról a néptörzsekről, amelyeknek lakóhelyeit a völgyeken keresztül való útjaimban érintettem, mert a természeti jelenségek keretét alkotják a köztük lefolyó emberi életnek. És sehol sem annyira nyilvánvaló az okozati kapcsolat a természet és az ember között, mint éppen a Kaukázusban.

Engem és útitársaimat fokozott mértékben érdekeltek ezek a néptörzsek ama kérdés folytán, hogy a Kaukázus alján végighullámzó népvándorlás idején nem verődtek-e vajjon a hegyek közé velünk magyarokkal rokon törzsek avagy néptöredékek és mennyiben mutathatók ki ott esetleg még nyomai a mi őseinknek, akik hosszabb tartózkodás után Magyarország felé vették útjokat. Utazásaimban elvetődtem a hegység legrejtettebb zúgaiba s érintkezésbe jutottam az ott élő sokféle néptörzs legnagyobb részével. Nem nyilvánítottam ugyan hangosan, hogy ennek a kérdésnek a tanulmányozása, még kevésbbé, hogy a megfejtése lett volna az a cél, amely engem a Kaukázusba vezérelt, de amint én, úgy részben talán útitársaim is figyelmet fordítottak reá. (…)

Leírásaimban arra kívántam támaszkodni, amit magam láttam és tapasztaltam. Rámutatok sorról sorra a kínálkozó tudományos eredményekre s jelzem a bejárt havasi hegyvidékről való tudásunk kialakulását. Könnyebb lett volna talán száraz pontokba foglalnom az utazások eredményeit, topografiai fekvés szerint szétdarabolva ismertetnem az egyes vidékeket, — s úgy lehet ezzel tudományosabb színt is nyert volna könyvem némelyek előtt — de határozott meggyőződésem, hogy ily módon kisebb mértékben járultam volna hozzá a Kaukázusról szóló földrajzi ismeretek terjesztéséhez. Valósággal hihetetlen, mennyi téves felfogás uralkodik még mindig a Kaukázus havasi világát illetőleg, amelynek nagy területein nem fordult még meg halandó. Minden könyvnek az a rendeltetése, hogy olvassák s ligy gondoltam, ezt a célt azzal az alakkal érhetem el legjobban, amelybe leírásomat öltöztettem. Tisztában voltam a nehézséggel, amit a tanulmányozott jelenségek hasonló volta, a hegyeknek, völgyeknek és jégáraknak a leírásban való gyakori ismétlődése rejt magában. De a természet változatos a maga részleteiben ott is, ahol látszólag egyforma és önmagát ismétli s ha ezeket a részleteket ragadjuk ki, a táj leírás is elkerülheti annak a veszélyét, hogy ismétléseivel fárasztóvá váljék. A személyes élmények éppúgy élénkítik az elbeszélést, mint magát az utazást s a kutató, ha érdeklődést akar kelteni véghez vitt munkája iránt tartozik vele, hogy őszintén ecsetelje egy-egy nehéz cél eléréséért folytatott küzdelmeit s a veszedelmeket, amiken keresztülment.

Könyvem nem Kaukázia leírását tűzte céljául. Kern ismerteti a városokat, mint Tiflisz vagy Baku ; úgyszintén a magashegységbe vivő utakkal s a már ismert vidékekkel is inkább csak a szükségesek megértetése okából, nagy vonásokban foglalkozik.

Amint utazásaimban nagy súlyt vetettem a fényképezésre, úgy leírásaim közzététele alkalmával is teljes figyelmet fordítottam a fotográfiái ábrázolásra. A tudományos természetfestés egyetlen megbízható eszköze a fénykéji. A legügyesebb rajz, a legmüvészibb festmény sem mérkőzhetik a fotográfiával. A tájkép arculatának s a domborzati formáknak visszatükrözésében. Felvételeim reprodukálásában is a fotográfiai módszert alkalmaztam. Igyekeztem a kaukázusi magashegység óriási területein a felszíni alakulásnak a fizikai földrajz szempotjából tipusos jellegét felismerni és képben megörökíteni. Korábbi útjaim a Közép-Kaukázus havasi világáról szolgáltatták az első rendszeresen felvett fényképsorozatot. Kiegészítve ezt a keleti és nyugati részek főbb vidékeit feltüntető felvételekkel, elsőnek kísérlettem meg bemutatni a hatalmas hegy rendszert a maga teljességében.

A mellékelt térkép, aminek az eredetije 1 : 400.000 arányban készült, az első részletesebb magyar nyelvű térkép a Kaukázus hegységéről.

Abból a célból, hogy utazásaim eredményeit értékesebbé tegyem s lehetővé váljék a munkafelosztás, szakembereket kértem fel, hogy az általam vezetett expedíciókban elkísérjenek és így egyúttal alkalmat adtam magyar tudósoknak, hogy ismeretlen vidékek földrajzi kikutatásában részt vegyenek.

Utitársaim valamennyien olyan tanulmányokkal foglalkoztak, amelyek szoros kapcsolatban vannak a földrajzi kutatásokkal. Utazásaimban részt vettek: néhai L o j k a H ú g ó, botanikus ; H o l l ó s L á s z l ó tanár és S c l i a f a r z i k F e r e n c bányatanácsos, műegyetemi professzor, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai; P a p p K á r o l y, a Magyar Földtani Intézet geológusa és L a c z k ó D e z s ő tanár, geológus. S z á d e c z k y G y u l a egyetemi tanár, akadémiai tag pedig felkérésemre maga tett kirándulást a Terek-völgy és a grúz hadi-út vidékére.

Tartozó kötelességemet rovom le utitársaimmal szemben, akik expedícióimon elkisértek, amidőn a magam fiziogeográfiai és morfológiai tanulmányaival együtt az ő eredményeiket is külön kötetben közrebocsátom.

(...)

Útjaimról magammal hozott természetrajzi gyűjteményeimet hazai intézeteknek engedtem át: a Magyar Nemzeti Múzeum növénytani, ásványtani és állattani osztályának, a Földtani Intézetnek és az Egyetem antropológiai múzeumának és ásványtani intézetének.

Kedves kötelességem még köszönetét mondanom mindazoknak, akik törekvéseimben tanácsukkal és segítségökkel támogattak.

Hálámat fejezem ki N i k o l á j M i h á j l o v i c s nagyherceg őfenségének, az orosz földrajzi társaság elnökének, kegyes érdeklődéséért s azért az elismerésért, amiben kutatásaimat részesítette.

Köszönettel kell megemlékeznem arról a szíves segítségről, amivel az orosz minisztériumok és a kaukáziai hatóságok megkönnyítették úti céljaim elérését. Köszönet illeti a cs. és kir. külügyminisztériumot s pétervári nagyköveteinket (…) akik hathatósan jártak közre érdekemben az orosz hatóságoknál.

Köszönetét mondok utitársaimnak és munkatársaimnak, akiknek érdemei meg fogják találni az arra hivatottak méltó elismerését. Különös köszönettel adózom H a l á s z G y u l a úrnak azért a fáradságos munkájáért, amellyel könyvem sajtó alá rendezésében támogatott.

Évekig tartó fáradságos és küzdelmes utazásokról szól ez a munka. Kétszeres erőt, kitartást és időt igényel a kutatás a nehezen járható magas hegységekben. Még a geográfusok közül is sokan úgy fogják fel a magashegységbeli felfedező utakat, mint a középhegységben vagy sík vidéken való utazásokat. Sőt hajlandók az utazás sportszerű oldalát tekinteni lényegesnek és ezt a tudományos cél szolgálatába szegődtetett eszközt — ami nélkül nem érhet el eredményeket a kutató — összetévesztik magával a céllal.

Hogy mennyivel több erőt és energiát kiván egy-egy sikeres tudományos expedíció a hegységek havasi régióiban, mint a középhegységben avagy a síkságon, az afrikai steppéken és erdőségekben, vagy az ázsiai pusztákon, az tudja csak, aki maga is ráadta magát ilyen vállalkozásra egész erejével.(...)

Budapest, 1907. április hó 10.

2. Útban a Kaukázus felé

A Krim

Budapestről kiindulva a Kárpátokon keresztül Lembergbe vettem utamat s az orosz határt Volocsiszknál átlépve, Odesszában szállottam ki. A Fekete-tenger hullámai a dél-oroszországi steppének hirtelen lebukó mészszirtjeit nyaldossák Odessza alatt. A város ott terül el a magas plató színén. A fekete-tengeri orosz hajós-társaság egyik szép gőzösén folytattuk utunkat. Hamar elvész szemeink elől a szép boulevard, amelyről hatalmas szabad kőlépcsősor vezet le a kikötőhöz. Lassan-lassan elmosódik a házak tömkelegé s csak itt-ott tör a magasba egy-egy sok-kupolájú torony, majd végigsiklik hajónk a villákkal és mezei lakokkal sűrűn beszegett partok mellett, ki a nyilt tengerre.

Tizenöt órai út után másnap reggel feltűnik a Krim hegyes partvidéke. Legelőbb is Kherszonez alacsony fokát pillantjuk meg a félsziget lábánál, a tengerbe messze benyúló világító-tornyával s csakhamar befut a hajó Szevasztopol mély bevágású öblébe. Az észak felé messze terjedő száraz, növénytelen pusztaság porát vastagon kavarja fel a szél. Délkeleten szürke párába burkolt hegylánc takarja előlünk a Csatir-dag hatalmas tömegeit.

Mikor megkerüljük a kherszonez-i előhegységet és magunk mögött hagyjuk Balaklava-t s vele Szevasztopol környékének sivár pusztaságát, szép alakulatú s gazdag növény dísszel pompázó partszegély tárul elibénk. Ez a bájos partvonal teszi oly híressé a Krim tájképeit. Ha kissé túláradó is az a lelkes csodálat, amivel sokan adóznak e vidék természeti szépségeinek, bizonyos, hogy lebilincselöen kedves képet nyújt a hegyeknek és a völgyeknek változása, a tenger és a parti szirtek örökké változó alakulása. A szevasztopoli platóról kivehető mészhegyek láncának a déli lejtői meredek falban buknak bele itt a tengerbe. A gőzös a partok közelében halad s gyors egymásutánban új meg új látványban gyönyörködik a szem. A hegylánc majd közelebb nyomul a tengerhez, majd meg hátrább húzódik s szelid lejtésű, délszaki erdőkkel borított partnak ad helyet. Néhol azonban eltűnik a partsűzegély s ilyen helyeken a hegyek mint meredek esésű sarkantyúk s fokok közvetlenül a tengerből emelkednek ki. Mint tovamozgó színpadi díszlet vonul el szemeink előtt a buja növényzettel díszelgő partvonal, sűrűn behintve szebbnél-szebb kastélyokkal és kerti lakokkal, amelyek közül nem egy messze földön híressé vált szépségéről s művészi ékességeiről. Sorban hagyjuk el Orianda, Alupka és Livádia pompás partjait s csakhamar befutunk Jalta kicsiny, félkörös öblébe. A hegyen köröskörül magasra kúsznak fel a villák és házak s fölöttük sziklabércekkel koronázott lejtős erdőség terjeszkedik. Mikor a hajó felszedte horgonyait, már leszállt a tengerre az éjszaka borús árnyéka s csak a lámpák fénye ragyogott a jaltai hegyháton, meg-megcsillanva még soká a sötétlő vizen.

Kora hajnalban haladunk el Feodózia, a genovaiak Kaffa-ja előtt s délelőtt feltűnik a látóhatár szélén a tamani félsziget. Kevéssel utóbb horgonyt vetünk a kercs-i rév előtt. A partot alacsony homokhalmok szegik be, míg Kercs fölött ott emelkedik a magasba Mitridátesz hegye, a naptól leperzselt lejtőivel. Tetején kis oszlopos templom látható. Estefelé szép csendesen áthajózunk a Jeni-Kale szoroson, a régiek kimmeriai Boszporuszán keresztül az Azóvi öbölbe. Hűvös szél támadt egyszerre, a melegen tűző nap heve megenyhült s utolsó sugarai pompás színhatásokat varázsoltak a parti homokbuckák vonalaira.

Másnap estére elérjük a tenger-öböl északi végét. Taganrog-ot a magas homokkőplatón sűrű porfelhő takarja előlünk.

A következő nap még hajnal előtt indulunk vasúttal Rosztovba, a Don mellé. A vasúti híddal átfogott folyó mindkét partján elterülő város remek képet nyújt bizánci templomának kimagasló tornyaival. A vasút a Don környékének kitünően művelt földjein visz keresztül, majd délnek kanyarodik s a táj egyre inkább steppe-jelleget ölt. Napkeltekor fenn vagyunk már a sztavropoli platón. Közeledünk a Kaukázushoz. Délen sík lépcsőzetekben emelkedik a térszín és simul hozzá a hegyek lábához. A Bestau tömegei, a hullámos fennsík fölött magasba meredő csipkézett sziklabércek, sajátságos tájképi hatást keltenek a reggel fényében. Ebből a festői előtérből tekintetünk hirtelen a déli szemhatár felé terelődik. Megpillantjuk vakító fehér hópalástjában a Kaukázus legmagasabb hegyét, a magányos Elbrusz-t, az odavaló népek Minghi-tau-ját, amelynek a csúcsa, a kettős oromból a nagyobbik, 5629 méterre emeli koronáját a tenger színe fölé. A hegy lába szürke ködfátyolba burkolózott. Égbenyúló hólepte kúpjait vörös fénybe vonták a kelő nap tüzes sugarai.

A vasát, délfelé való futásábanii, mind közelebb és közelebb nyomul a kaukázusi hegyekhez. Hosszú szakadatlan láncolatban tűnnek fel azok a szemhatáron. Erdős előhegyek fölé szaggatott sziklaélek tolakodnak a magasba s közöttük kivehetők a harántvölgyek mélységes szakadékai. A leghatalmasabb hegycsomó fölött felséges méltósággal jégkoronázta ormok uralkodnak, tündöklő jég- és szirtélekkel rajzolódva a levegőbe.

A hegység lábánál elterülő hullámos síkon gyér népesség lakik s csak elvétve találkozunk az orosz települők házaival. A kiégett sivatagos talajt alig művelik. De ahogy közeledünk a magasba nyúló csúcsok felé, erdős előhegységek birodalmába jutunk bele s a Terek partmellékének idáig inkább síksághoz hasonló lapálya széles völgyületté alakul.

Vladikavkaz (»a Kaukázus uralkodója«) a Tábla-hegy festői tömegének alján terül el 715 méter magasságban a tenger színe felett. Az erdőségekkel borított előhegyek mögött a Kazbek-csoport csúcsai emelkednek. Keleten pedig a Chevszur havasok magaslatai. A város uralkodik a hegyrendszeren átvivő egyetlen járt útvonalon s ezért igen nevezetes helye Kaukáziának, úgy a katonai, mint a politikai kormányzat szempontjából. Felső, szakadékos völgyszakaszait elhagyva, egymásután három geológiai rétegcsoporton halad keresztül a Terek.

Oszét siremlék

Vladikavkazból terveztem az indulást a magashegység bejárására. Nem voltam egyedül: két alpi vezető is jött velem. Útitervem javarészét a gleccserek ű közt való bolyongás és csúcs-mászások töltötték ki, s az ilyesmit magános ember nem hajthatja végre. Örökös halálos veszedelemben forogna, aki megkisértené egymagában járni be a szakadékos jégárakat és jeges hegyormokat; a gyakran csalóka hótakaróval borított mélységes rianások között pillanatig se érezhetné magát biztonságban. A hegymászás mai fejlett technikája is a gleccser-régióban három embert kiván a meredélyes szirtfalak megmászásához, a jéggel borít tt lejtőkön, éles hópárkányokon való vándorláshoz és kötelekkel kell egymáshoz erősíteniük magukat az ilyen kirándulásokon. A tizenkilencedik század második felében sok új tapasztalást szereztek ezen a téren a legveszedelmesebb csácsok megmászásával. Általánosan ismeretesek ma már mindazok a technikai vívmányok, amelyeket az alpinizmus fejlődése teremtett meg s éppen ezeket kell az Európán kívüli országok havasainak tudományos tanulmányozásánál értékesíteni.

Gyakran felmerült a kérdés, miért nem használtam bennszülött vezetőt a Kaukázusban, és hogy micsoda szolgálatokat tehetnek az Alpokból hozott vezetők az előttük merőben ismeretlen vidékeken ? A kérdés első felére könnyű válaszolni : a Kaukázusban nincsenek vezetők. Az odavaló hegylakónak, noha kitűnő gyalogló, éppoly kevéssé jut eszébe megmászni a havasokat, mint ahogy a tiroli vagy a svejci paraszt nem gondolt rá ezelőtt kétszáz évvel, hogy fel-kapaszkodjék az Alpok legmagasabb csúcsaira. Az a terület, amely a legfelső legelőknél is magasabban fekszik, nem érdekelte őket. Csak a vadász kalandozott el alkalomadtán a magasabb övékbe s a nehezebb hágókat is csak a legritkább esetben használták, ha már nem kerülhették el, hogy átkeljenek rajtuk egyik folyóvölgyből a másikba. A jégárak zordon világába, a magashegység legnehezebben járható bércei közé meg éppenséggel semmi sem csábította őket. De a völgyekben s a hegyek közt is fel odáig, ahol csak egy falatnyi legelő is kínálkozik még, sőt ezenkívül egynénielyik hegyszoroson át is a legderekabb szolgálatot végzik a bennszülöttek. Fenn a jégárak között azonban, éppen az örök változáson átmenő tájakon segítség nélkül marad a kutató s maga kénytelen utat törni magának fel a hótakarta hegytetőkre, keresztül a magas gleccser-hágókon.

F r e s h f i e 1 d vitt először alpi vezetőt magával idegen földrészekben: F r a n c o i s D e v o u a s s o u d-t  Chamonixból 1868-ban ; míg én 1879-ben a Berner Oberland-ból való A n d r e a s M a u r e r társaságában Szikkimbe utaztam, a Himálajaba. Azóta már több ízben vettek részt tíroli, svejci és olasz vezetők Európán kívüli havasok kutatásában. Azokat a kitűnő tulajdonságokat, amelyeket hazájuk hegyei közt szereztek, nem mindnyájan viszik ki magukkal az idegenbe. Sokan közülök elveszítik bátorságukat és kitartásukat; nehezen alkalmazkodnak a megszokottnál mondhatatlanul fáradságosabb, nélkülözésteljesebb életmódhoz. A szokatlanul zordon éghajlat gyakran megtámadja egészségüket. És mindehhez járulhat még a honvágy keserve...

Legkevésbbé van ínyükre a hosszú út, amíg a hegy lábához nem érnek, és a végeszakadatlan kóborlás valami hosszú völg\ ú)n át. Ha már egyszer benne érzik magukat a jégárak világában, fenn a csiicsok közelében: a cél kivívására való vágyakozás s a nehézségek leküzdésének a gyönyöre többnyire hatalmába keríti még az ingadozót is. A kedvét vesztett vezetőben is felébred ilyenkor a becsvágy és az akaraterő. Lankadatlanul tör előre, hogy sikert arathasson.

Amikor indulásom előtt utitárs után akartam látni, fájdalmasan nélkülöztem a vezetők közt kipróbált, hűséges kísérőmet, akivel a szikkimi Himálajában együtt bolyongtunk. A kérlelhetetlen sors korán elragadta a vakmerő, tettrekész embert. Szikkimből visszatérve szerencsésen felhatoltunk még az Alpokban a Dent Blanche, Aiguille Verte és Rothorn ormára — (Zermatt-ból Zinal-ba) — akkoriban a legnehezebben megmászhatónak tartott csúcsokra. Három évvel a himalájai utazás után azonban, 1882 augusztus 3-án P e n n h a l l angol hegymászóval együtt lezuhant a Wetterhorn-ról s valószínűleg valami leszakadó jéglavinának lett az áldozata.

A Kaukázusba két alpi vezetőt vittem m agamm al: A l e x a n d e r B u r g e n e r-t és P e t e r R u p p e n -t , mind a kettőt Wallis kantonból.

Burgener az Alpok egyik legtapasztaltabb, legmerészebb hegymászója volt. Egyformán kitüntette magát a sziklamászásoknál és a jégárakon. Hatalma alá hajtotta a legnehezebben járható csúcsokat. Ezt a bátor és erős embert bíztam meg, hogy hozzon magával még egy edzett fiatal kísérőt. így került mellém Peter Ruppen.

A havasi expedició elökészületeit Vladikavkazban kellett megtennünk. Ott kaptam kezemhez Kaukázia főkormányzójának, D o n d u k o v - K o r s z a k o v hercegnek nyilt rendeletét (otkriti liszt), amely ismertette utazásom célját s ehhez képest az összes hatóságokat felszólította, hogy törekvéseimben támogassanak, J u r k o v s z k i tábornok, Vladikavkaz kormányzója, a legelözékenyebb módon foganatosította a rendeletet. Ezek nélkül az ajánlások nélkül s az efféle támogatás hiányában lehetetlen utazni ; sok helyütt bizonyára meg sem engedték volna a kutatást. Olyanfajta kirándulásokhoz, amelyek a szokásos forgalom országútjára szorítkoznak, mondjuk például Borzsoin-hsü, az észak-kaukázusi fürdőhelyekre, vagy a grúziai hadi-úton át Transz-Kaukáziába, vagy akár a Dagesztán északi lábához — az ilyen utazáshoz nincs szükség előzetes ajánlatokra. Nélkülözhetetlen azonban a hatóságok segítsége, mihelyt letérünk ezekről a kényelmes útvonalakról. Az utas, aki beleveszi magát a havasi völgyek közé, ahol barátságtalan népek laknak, amelyeknek nyelvét sem érti, olyan nehézségekre bukkan, hogy a maga erejéből éppen nem boldogulhat. A hegylakók maguk is sokkal szegényebbek, hogy sem számottevő segítséget nyújthassanak, ezért nagyon gondos előkészületeket kell tennie az utazónak, hogy szállítási eszközök, szállás és élelmezés dolgában fenn ne akadjon.

Legelőször is jó tolmácsról kellett gondoskodni. Jurkovszki tábornok valóságos jótevőm volt, mikor megkérte D o l b i s e v államtanácsost, vladikavkazi gimnáziumi tanárt, a jeles archeológust, hogy meghivásomra csatlakozzék hozzám, legalább utam első szakaszán. Mellém rendelt állandóan egy kozákot, lehetőleg annak a népnek a fiaiból, amerre éppen utam irányult. Ennek kellett tudnia oroszul is egy kissé, hogy így Dolbisev segítségével érintkezhessünk a bennszülött törzsekkel. Miután ilyen módon a legnagyobb nehézségen túlestünk, következett az útipoggyász átrakása a ládákból és bőröndökből olyan csomagokba, hogy teherhordó állatok, vagy akár emberek is szállíthassák a hegyek között. A felszerelésben, a könnyű mozgásra való tekintettel, a legszükségesebbekre szorítkoztam, anélkül azonban, hogy utazásom céljait kockára tegyem. Mint akkor még a Kaukázusban járatlan utas, ebben az irányban talán túlságba is estem.

A felszerelés legfontosabb darabja volt a sátor, amely már előző hegyi utaimban is jó szolgálatot tett. Ez W h y m p e r-nek, az Andok és az Alpok híres kutatójának a terve szerint készült s róla is nevezték el Whymper-sátornak. Vízálló vitorlavászonból háztetőszerűleg van szerkesztve s feneke is van, amely az oldalfalakkal összefügg. Ilyenformán jó védelmet nyújt a nedvesség és a hideg ellen. A sátor karói középen kettéválaszthatók, ami nagyban megkönnyíti a szállítást, különösen sziklafalak megmászásánál. A földbe vert cölöpökhöz zsinórral erősített sátor ellenáll a leghevesebb viharnak is. Két emberre való, de szükségből három is megfér benne. Az aljára még gummitakarót is terítettünk, jól hozzáerősítve a sátor falához. Volt továbbá egy összegöngyölhető parafa-derekaljam, amelyre még Calcuttában tettem szert s használtam is már a Himálajaban. Zsákszerű szőrmetakarót is vittem magammal, amelyre, ha a szabadban táboroztunk, vékony gummitérítőt gomboltam reá. A vezetőknek gyapjutakarói s vastag kaucsukszövetböl való alvózsákot szereztem be, amely elég bő volt kettőjüknek.

Cej völgye a Kaukázusban

Az egyszerű konyhai készletet céljainknak megfelelően külön csináltattam. Ennek már a Himálajaban is jó hasznát vettem. A hozzá tartozó vas teás csészék, tányérok, kanalak és kések úgy készültek, hogy egymásba üljenek s az egész együtt a legnagyobb főzőedénybe. Erre azután már csak a fedőt kellett reácsatolni. Élelmi szert lehetőleg keveset vittem magammal. Borsós-hurkalevest, néhány szelence gulyáskonzervet, potted meats-et, szardíniát, Liebig-féle húskivonatot. Később még keservesen megbántam, hogy ilyen kevés konzervvel indúltam neki az útnak. Teát, cukrot, sót, gyertyát, gyufát, egy üveg sherryt és három palack cognacot már Vladikavkazban vásároltam be. Az utóbbi italokat nagyobb hegyi túrákra szántam, szükség esetére és ezenkívül orvosságnak. Ezekhez járult még sok egyéb tárgy : lámpa, összehajtható veder, kötelek a poggyásznak a nyereghez kötözésére, szerszámok, például fejsze, kalapács, feszítővas, fúró, azután szögek, varró készség, gomb, cérna s effélék.

Beszereztünk továbbá különféle apróságokat, ajándékul a bennszülött lakosságnak. így zsebtükröket, késeket és — amit a mohamedánok különösen sokra becsülnek — iránytűket.

A hegymászáshoz szükséges kellékekből voltak velünk jégfejszék, gleccserkötelek a legkitűnőbb manilai kenderből, gleccser-szemüvegek, cipőszegek.

Vittünk magunkkal továbbá két forgópisztolyt és egy golyós puskát megfelelő töltésekkel. Kis gyógyszertárunk el volt látva a legfontosabb orvosságokkal és kötőanyagokkal.

A tudományos felszereléshez tartoztak a következő műszerek: két Casella-

és Goldschmid-féle aneroid, ezeknek az ellenőrzésére forrpont-thermometer, több maximum- és minimum-hőmérő, rendes hőmérő, iránytű, szögmérő, fényképező-berendezés. Az aneroidokat indulásom előtt, valamint az utazás befejeztével, összehasonlítottam a budapesti magyar királyi meteorologiai intézet normális barométerével s az út folyamán is ellenőriztem Vladikavkazban és Tifliszben. Különös gondot igényelt a csomagolásnál a fotografáló gép és a sok lemez, amelyek jókora súllyal terhelték meg málhánkat. Nem hiányzottak persze térképek, néhány könyv, író- és rajzoló-készség, jegyző- és vázlatkönyv, stb.

A ruházat dolgában a legnélkülözhetetlenebb mennyiségre szorítkoztunk, de nem volt szabad megfeledkeznünk a havasi régiókban való táborozásokról és vándorlásokról.

Felszerelésünket részben a magunkkal hozott általvetőkbe, részben pedig kaukázusi zsákokba (szumhákba) csomagoltuk el. Jutott belőle háti tarisznyákba is. A teherhordó állatok nyergére szánt általvetőket ketté osztva, alkalmas szijazattal emberek hátára is felcsatolhattuk.

Ez a lajstrom persze nem egészen teljes. De semmi olyat nem vittünk magunkkal, ami vagy személyes ellátásunkra, vagy munkálatainkra ne lett volna feltétlenül szükséges. Jóllehet így a legnagyobb körültekintéssel és a legmesszebbmenő megszorítással válogattuk össze a felszerelést, az úti poggyász mégis szinte aggasztóan felszaporodott. A rengeteg sok holmi vladikavkazi szobámnak minden zugát megtöltötte. Elborította nemcsak a földet, hanem az asztalokat, székeket, szekrényeket és az ágyakat is. Kétnapi szakadatlan munkába került az osztályozás és a csomagolás s még éjjel is alig szünetelt a dolog, amit magamnak kellett elvégeznem.

Julius 20.-án reggel két óra tájban, mikor már a legutolsó ládával is elkészültem s a legutolsó zsákot is összeszíj aztam, kimerülve, el törődve tértem nyugalomra. Kevéssel utóbb, nyolc órakor elhagytuk Vladikavkazt, hogy egyenesen a hegység felé vegyük utunkat. Várakozással, reménységgel telve gondoltam a jövőre — merész terveimre és céljaimra.

Két kocsin — úgynevezett telegá-n — indultunk útnak... Az elsőn ült Dolbisev velem, a bakon meg Burgener; a másodikra volt felrakva a málha s tetejében trónolt Péter és a kozák, aki kisért bennünket...

(Folytatjuk)