 |
| A szerző és a kormányzó - a lakodalmas asztalnál |
Håkon egyik levelében ecsetelte, milyen körülmények között utazott néhány hónapja a Spitzbergákra, s előkészített a legrosszabbakra. A Spitzbergák utasának szálláshelyül általában a széntárolóban elhelyezett hálórekesz szolgált. Nekem azonban külön kabint utaltak ki, s ebből arra következtettem, hogy jövendőbelim szadista hazudozó.
Mindössze néhány órát töltöttünk még csak a vízen, amikor jött a rádiós és közölte velem: a kormányzó már tudja, hogy úton vagyok. „Táviratoztam, hogy a »Penang« két órával ezelőtt kifutott Tromsőből!" Csak úgy ragyogott a szeme, örült, hogy örömet szerezhet nekem. Arra számítottam, hogy már a legközelebbi órákban megérkezik Håkon választávirata. Szinte láttam magam előtt, amint körbeszaladgál, mint valami felajzott kakas, türelmetlensége nem ismer határt, hiszen megérkezésünkig még napok és éjszakák telnek el. Természetesen sürgős táviratban fog válaszolni, s izzó szavai nyomán az Északi-tenger minden jege elolvad! De a válasz csak nem jött. Egyre kérdezgettem a rádióst, füleltem, hátha meghallom a lépteit – de nem történt semmi. Számtalanszor bekukkantottam a rádiósfülkébe, hátha nincs ideje, hogy kihozza nekem a táviratot. De csak szánalmat és aggodalmat olvastam ki a szeméből, s ahogy múlt az idő, együttérzése szemlátomást növekedett. Lehetséges, hogy a kormányzó elutazott vagy valahol kószál, és biztosan meg sem kapta még a táviratot. Csak türelem!
A hajón minden hely megtelt. A helyiségek egy részét szerény személyemen kívül a Spitzbergák Bizottsága foglalta el. A fennmaradó részt a Reménység-sziget távirászait leváltó személyzet, továbbá egy tudományos expedíció töltötte meg; utóbbinak különféle feladatokat kellett végrehajtania a Félhold-szigeten, amelynek fekvése akkor ugyanolyan misztikusnak tűnt előttem, mint a Reménység-szigeté. Először ezeket az embereket kellett fölvinnünk. Longyear felé vettük tehát az irányt; gyaníthatólag valahol ott bolyongott a kormányzó, aki nem volt képes arra, hogy akár csak egy rövid táviratot is feladjon. A kapitány azt mondotta, hogy ezek a szigetek kiesnek az útirányból, s így lesz egy kis késésünk.
A tengeren töltött első estémen – Tromsö város előtt – fent álltam a fedélzeten, s néztem, hogyan süllyednek el mögöttünk a tengerben a fjellek – a norvég hegyek fennsíkjai. Különös, szinte már kissé komikus érzés volt ilyen messze északra utazni és látni, hogyan tűnik el mögöttem délen az ország. Mintha megfordult volna minden. A hullámok lustán hömpölyögtek, hajónk elég tisztességesen dobálózott a hátukon, s én azt kérdeztem magamtól, vajon hogy bírja majd mindezt egy valdresi asszony, akinek mind ez ideig még nem volt része nagyobb hullámokban azoknál, amelyeket ő maga kavart fel. Egy férfi mászott fel a létrán a fedélzetre. Biztosan egyike azoknak, gondoltam, akik valamelyik szigetre tartanak. Útitársam bemászott egy mentőcsónakba és gondosan magára húzta a vitorlavásznat. Aztán nem láttam belőle többé semmit.
Egyszerre földerengett bennem, hogy nincs igaza Johan Bojérnek, a költőnek, amikor azt állítja, hogy az utolsó viking csónakjával elsüllyedt a Nyugati-fjordon. Nem ő volt az utolsó. Nyilván ilyenek azok az emberek, akik az állam szolgálatában állnak – gondoltam. Egy kabin elviselhetetlen luxus a számukra. Hideg, friss levegő – lehetőleg jeges-tengeri –, ez kell ahhoz, hogy egy állami alkalmazott jól érezze magát! Megborzongtam és lementem a kabinomba, ahol kellemes meleg és puha ágy várt.
Az étvággyal eléggé hadilábon álltunk, de rá tudtam beszélni a gyomromat, hogy elégedjen meg azzal, amit kap – és ezt a legtöbb útitársamról nem lehetett elmondani. A Medve-szigetet köd borította. De amit a ködön át láttam belőle, az elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: nem is volt olyan rossz az a háborúban született gondolat, hogy a háború után ide száműzzenek bizonyos fajta norvégokat. Úgy tűnt, hogy a sziget vitathatatlanul alkalmas a deportálás céljaira.
A kormányzó még mindig nem válaszolt. Valóban borzasztóan elfoglalt lehet az az ember!
Először a Reménység-szigeten kötöttünk ki. Jégakadály nem volt. A meteorológiai állomás személyzetét felszereléssel és élelemmel együtt partra tettük, majd felvettük azokat, akik itt töltötték a telet. Ezen a télen a jegesmedvéknek ezen a szigeten volt a vonulási útjuk. Az emberek kétszáz medvét terítettek le, s hatvanat közülük a kunyhó ajtajából vagy ablakából vettek célba.
Lent ültünk a társalgóban és beszélgettünk, amikor a reménység-szigeti emberek közül az egyik a mondat kellős közepén hirtelen elhallgatott, és merev tekintettel bámult a hajóablak alatti deszka egyik pontjára. Szótlanul felkelt és átment a válaszfalhoz, ahol megállt.
– Nézzétek, emberek – suttogta felindultan –, egy légy!
Valóban, egy legyecske zümmögött bágyadtan a függöny és az ablak közé szorulva, miközben egy csapat borzas jeges-tengeri „medve” vette körül néma áhítattal. Bátran állítom, hogy ez volt az egyetlen légy a világon, amelyet lelkesen üdvözöltek, mint a szent civilizáció képviselőjét!
A rádiót beállítottuk a halászok hullámhosszára. A hangzavarból egyszer csak élesen kivált egy dühös hang, amelynek tulajdonosa éppen leszedte valakiről a keresztvizet. — Na itt van, már megint ez a Wolfs-Jens — mondta az egyik áttelelő. – Nagyon haragszik a kormányzóra, amiért nemrég elvett tőle két jegesmedvebocsot. Hallgassátok csak! – És a derék Wolfs-Jens újra rákezdett. Kis vitorlásával valahol a szigetek közt kalandozott, és arra használta fel a halászok hullámhosszát, hogy olyan módon jellemezze a Spitzbergák kormányzóját, amit aligha lehetett hízelgésnek nevezni – ha valaki nem ismerte volna közelebbről Wolfs-Jenst a maga eredeti stílusával. Aki hallgatta, abban egy percig sem maradt kétség aziránt, hogy a kormányzó tolvaj, gazember és pokolfajzat egyszemélyben, s hogy ezt az embert amilyen hamar csak lehet, egy jégtáblára kellene ültetni, ahol aztán egyenruhájának arany zsinórjait rághatná. A társalgóban ülők vigyorogtak és pompásan mulattak. Ezek az emberek mindennap hallgathatták Wolfs-Jenst, és annyira irtóztak szónoklataitól, hogy amikor mély torokhangját meghallották, nyomban leállították a készüléket. De most odaadóan figyeltek. Most volt az egészben valami izgalmasan új és mulattató. Hisz a kormányzó leendő feleségével ültek egy helyiségben, és vele együtt hallgatták a vén tengeri medve szidalmait. Én is szórakoztam a dolgon – amúgy sem lett volna sok értelme, ha a férfivigyoroknak és a férfikárörömnek ezzel az elsöprő hatalmával szemben megjátszom a felháborodott asszonyt. Titkon azonban fohászokat küldtem az éghez, vajha ez a nagyszájú fickó egyszer valahogy a kezem ügyébe kerülne!...
– De hát tulajdonképpen miért vette el a kormányzó a vadásztól a medvebocsokat? – kérdeztem óvatosan, amikor Wolfs-Jensbe végre belefojtották a szót.
– A kormányzó azt gondolta, hogy ezeket Károly király Földjén fogták – magyarázta az egyik –, és az természetvédelmi terület.
– No de valóban ott fogta őket?
– Hát persze! A kormányzó csak tudja, mit csinál!
– Jó, de akkor nem volna szíves ez a Wolfs-Jens a száját tartani?! – keltem ki jogos felháborodással az igazságtalan szidalmazás ellen.
– Hát igen, ezt kellene tennie – hangzott az áttelelők nyugodt válasza –, de mit csináljon szegény, amikor olyan öröme telik ebben a papolásban?!
Ezen jót nevetett az egész társaság, mialatt én azon meditáltam, hogy nem lehet valami hálás foglalkozás kormányzónak lenni a Spitzbergákon; meg hogy a „kormányzónéval” szemben valószínűleg olyan követelményeket támasztanak majd, amilyenekre mostanáig álmában sem gondolt.
A Félhold-sziget alatt zajló jégbe ütköztünk. Óvatosan kellett haladnunk a jégmező hasadékaiban, s ez újabb késedelmet jelentett. A rádiós ismét táviratot menesztett a kormányzóhoz, amelyben közölte, hogy a „Penang”-ot feltartja a jég. Hadd tudja legalább nagyjából, meddig kell még várnia a „madame”-ra – mondta. Ám válasz ezúttal sem jött. A derék Håkon bizonyára eszét vesztette – gondoltam. Igaz, hogy korábban nem úgy ismertem, mint egy fenséges hallgatásba burkolózó kínai istenséget, de nincs kizárva, hogy ez valami rejtett tulajdonsága, ami idefönt került napvilágra! Én a táviratok özönét vártam, amelyekben szerelméről biztosít – de csak a jeges-tengeri szél süvített keresztül tagjaimon. Lassacskán világossá vált előttem, hogy a Spitzbergák partjain semmit sem lehet normális mértékkel mérni – sem az időt, sem a szerelmes férfiak figyelmességét.
Sikerült elvergődnünk a Félhold-szigetig. Ekkor a zord viking kimászott a mentőcsónakban levő kényelmes lakosztályából. Kissé törődöttnek látszott. Eszembe jutott egy vers, amelyet még az elemi iskolában tanultam, és amelyben arról volt szó, hogy egy norvég legszívesebben követ használna párna gyanánt. Talán csak a rím kedvéért mondott a költő követ mentőcsónak helyett. Az ebédnél elmondottam ezt társaimnak, és csodálatomat fejeztem ki azok iránt, akik a mentőcsónakot választják lakhelyül.
– És aztán dolgozhatunk, hogy a csónak megint tiszta legyen – jegyezte meg nyugodtan a kapitány. Kiderült, hogy a zord viking egyszerűen nem tudta elviselni a tengert. Már a Tromsö előtti utolsó szirteknél kikészült, és éppen csak annyi ereje volt, hogy elvonszolja magát a mentőcsónakig, ahonnan aztán többé ki sem mozdult.
Felszedtük a horgonyt és elindultunk a következő kikötőhely, Longyear felé. Legalábbis így gondoltam. És így mondták!
De nem számoltam a Spitzbergák Bizottságával. Az ilyen bizottságok természetesen – utazzanak bár a Spitzbergákra vagy a világ más részeire, hogy országuk érdekeit képviseljék – gondosan kiválogatott emberekből állnak, akik kötelességérzetükről, megbízhatóságukról és gyakorlati érzékükről ismertek. Nem tért el ettől a normától a Spitzbergáknak a „Penang”-on utazó bizottsága sem. Ezek az emberek egyedül azt tartották szem előtt, ami a hatáskörükbe tartozott. A szerelmes asszonyok vágyakozása és a szerelmes férfiak türelmetlensége olyan tényező volt, amely egyszerűen nem létezett számukra. Ebben az időpontban az urak között éppen nézeteltérések voltak, amelyek abból adódtak, hogy Ny-Álesund Longyeartól északra fekszik. Az eszük azt mondta nekik, hogy ésszerűbb lenne, ha előbb a legtávolabbi pontot érintenék, Longyeart pedig visszafelé jövet intéznék el. Tehát ennek megfelelően diszponáltak. Szerelem ide, szerelem oda – előbb Ny-Alesundba akartunk menni, a kormányzó nem számított. Mellesleg utóbbi nem lehetett valami túlságosan türelmetlen, hiszen mindeddig még azt a fáradságot sem vette magának, hogy akár egyetlenegyszer is válaszoljon a távirataimra. Ez persze olyan érv volt, amit nem egykönnyen engedtem ki a kezemből. El voltam keseredve, amikor az ebédnél közölték az újságot. A kapitány bátorítóan pislogott rám. Tapasztalt szeme jól látta a kitörni készülő vihart, de értett ahhoz, hogy azt elhárítsa, mert ismerte a nőket. Az eredmény egy újabb távirat volt, amelyet már fél órával később útnak indított. Jelentést tett a kormányzónak az új útitervről, és a következő szavakkal fejezte be: „Utazzon-e a menyasszonya a bizottsággal Ny-Alesundba, avagy eljönne érte az Is-fjord elé?”
 |
| Is-fjord |
Megkerültük a Déli-fokot. A hajó jobb oldalán egész idő alatt csillogó jéghegyeket, ormokat és gleccsereket láttunk, amelyek fel-felvillantak a zöld tenger és a kristály kék ég között. Éjiel-nappal ott csüngött a nap a horizont fölött. Távoli volt és hideg fényű. Meleget nem sugárzott, csak hihetetlen mennyiségű fényt, ami izgatóan hatott az ember idegeire. Elállt a szél, a Déli-foktól nyugatra tükörsimán csillogott a tenger. A zajló jég mint valami ezüstszalag húzódott az ég és a tenger között, s a hó alatt a fjelleken feltűnt a Spitzbergák kőtömege – komoran, sötéten és élettelenül.
Lassan úszva kerülgettük a zajló jeget, míg hatalmas jéghasadékokhoz nem értünk, amelyek sötéten húzódtak, ameddig a szem ellátott. Ismét teljes gőzzel haladhattunk előre. Aztán azon vettük észre magunkat, hogy megint úszó jég veszi körül a hajót; az acéllemezek kísértetiesen dörögtek, mintha az ég zengene. És most hirtelen ködbe kerültünk. Mintha gyapjút hintett volna ránk az ég. Szinte tapintható volt az áthatolhatatlan szürkeség. A nap eltűnt előlünk, nem láttunk tovább az orrunk hegyénél, a világ összeszűkült s ránknehezedett a végtelen, reménytelen szürkeség …
A köd és a sötétség, úgy látszik, örök útitársamul szegődött...
Azon az estén, amikor először találkoztam Hákonnal, egyre azon erősködtem, magyarázza meg, mi készteti őt, a Spitzbergák kormányzóját arra, hogy Oslóban a szakácsművészetnek hódoljon. Ennek okát csak jóval később tudtam meg. És most, amint ott álltam a hajó peremén és a gyapjúval borított tengert fürkésztem tekintetemmel, akaratlanul is eszembe jutott Håkon története.
1945 őszén kellett volna az új kormányzónak a „Store Norske Spitzbergen Kulkompani” (a Spitzbergák Nagy Norvég Széntársasága) munkásaival és alkalmazottaival északra utaznia. A sveai és a longyeari telep berendezései a háború alatt megsemmisültek. A legfontosabb újjáépítési munkákat még a tél beállta előtt el kellett végezni, és ehhez mérhetetlen mennyiségű felszerelési tárgyat odaszállítani. Kevés volt a hajótér. A Jacob Kjöde bergeni hajótársaság, amely a Spitzbergákkal a forgalmat lebonyolította, a háború alatt sok hajót vesztett. A rakodótér még akkor sem lett volna elegendő, ha minden használható hajót munkába állítanak.
Az ősz folyamán sikerült egy hajót keríteni, amely sok utast magával tudott vinni és 10—12 tonna felemelésére alkalmas rakodódarukkal is fel volt szerelve (a bányáknak egyebek között új mozdonyokra is szükségük volt). Az Oslo–Hamburg-vonalon közlekedő „Kong Dag”-ra esett a választás. Tromsö volt az utolsó kikötő. Itt találkozott Håkon és a többi utas november 13-án. Ez volt a legkésőbbi terminus. A Spitzbergák partjain és a bányatelepek közelében levő fjordokon ugyanis nem voltak világítótornyok. Ezeket a háborúban teljesen lerombolták.
A „Kong Dag” fedélzetére vette a 107 utast a felszereléssel együtt, majd elindult észak felé. Harminchat óra múlva a kormány felmondta a szolgálatot. Három óra alatt ideiglenesen rendbehozták, ezalatt a hajó erős nyugati széllel haladt. Aztán a javítás elvégzése végett visszamentek Tromsőbe. Néhány értékes nap kárbaveszett. Megkezdődött a versenyfutás a téllel.
A javítást Tromsőben rekordidő alatt elvégezték. Ekkor azonban vihar támadt. Az emberek türelmetlensége nőttön-nőtt, s végül a kapitány nekivágott az útnak. Ki is jutottak a nyílt tengerre, de aztán két nap és két éjszaka egy helyben vesztegeltek. A hajó vízkészlete jelentősen csökkent, és már-már azon tanakodtak, hogy megint csak vissza kellene menni Tromsőbe. De a naptár már november 19-ét mutatott, és egyetlen órát sem vesztegethettek. Ezen a napon némileg javult az idő, a jelentések derűlátóbbak lettek. Elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, a „Kong Dag” folytatja útját észak felé.
Másnap ismét visszatért az ítéletidő. Viharos északnyugati szél süvített és csapkodta a hajót. Az alaposan megrakott „Kong Dag” ide-oda billegett. Két napon át tombolt a vihar. November 21-én hirtelen jobbra fordult az idő, és a kapitány úgy számított, hogy éjféltájban az Is-fjord bejáratánál lesznek. De nem volt olyan egyszerű dolog az Is-fjordra rátalálni. Világítójelzés, mint már említettem, nem volt, és a hajó tájolóberendezését a vihar használhatatlanná tette. Hajókürt sem volt. Csupán a mérőón és az iránytű volt használható állapotban – ez pedig édeskevés a Spitzbergák vizein november végén!
Este 11-kor számításokat végeztek, és megállapították, hogy a „Kong Dag” a fjord bejárata előtt áll. De a hajót körülvevő koromsötét sarki éjszakában semmiféle partot nem láttak.
Aztán nappal lett, de ebben az évszakban a nappal sem sokkal világosabb, mint az éjszaka. Óvatosan hajóztak – jobban mondva: tapogatóztak – északi irányban, s lesték a partot. Elmúlt a nap, aztán a következő is, és további 24 óra múltán még mindig nem tudták, hol vannak. Úgy tudták, hogy a Kjöde hajótársaság „Hedvig” nevű hajója és a haditengerészet „Åsen-fjord” nevű hajója ugyancsak ezeken a vizeken, vagyis az Is-f jordban tartózkodik, de a „Kong Dag”nak nem sikerült rádióösszeköttetésbe lépnie velük.
Fekete éjszaka vette körül az embereket, a hőmérséklet rohamosan csökkent, a barométer is esett. A finn partokra, valamint a Spitzbergákhoz vezető északi vizekre vihart jeleztek. Az inkább napsütéshez szokott öreg „Kong Dag” lassan evickélt előre. A kézi mérőónnal állandóan mérték a mélységet. A hajóstisztek kénytelenek voltak elismerni a keserű valóságot: nem tudják, hol vannak.
Sötétek, hidegek és hosszúak voltak a napok. Az embereken reménytelenség lett úrrá. Senki sem rejtette véka alá elégedetlenségét a hajósokkal szemben, és még a révkalauzt sem kímélték. Panaszkodni kezdtek az ellátásra. A kapitány a parancsnoki hídon rendezkedett be, éjjel-nappal őrhelyén állt, kávéval és cigarettával tartotta ébren magát. A rádiósnak a megerőltető munkától megdagadt a karja. Éjjel-nappal a készülék mellett ült. Nagyon rosszul érezte magát.
A „Kong Dag” kapcsolatba lépett Longyearral, és onnan rádiógrammal utasították a ,,Hedvig”-et, hogy menjen az Is-fjord bejáratához és lőjön fel rakétákat. Ezzel egyidejűleg a „Molde” cirkáló Tromsőből útban volt észak felé, hogy segítséget nyújtson a „Kong Dag”-nak; fedélzetén komplett jeges-tengeri hajózási berendezést vitt magával. De néhány nap múlva jelentés érkezett Longyearból: a „Molde” befutott, anélkül, hogy a „Kong Dag”-gal találkozott volna.
Lassan siklott a hajó észak felé. Senkinek halvány fogalma sem volt róla, hol lehetnek. Az egyetlen műszer, amely még némi tájékozódást nyújthatott volna, az iránytű volt, ám ez itt fönn nagyon megbízhatatlanul mutat.
November 23-án estefelé jelentés jött Longyearból: a „Molde” elhagyta a helységet, hogy a „Kong Dag”-ot a fjordra vezesse. Ez valóban szépen hangzott. Hiszen a „Hedvig” már a fjord torkolatánál volt és rakétákat lőtt ki anélkül, hogy a „Kong Dag”-on akár csak egyetlen kis villanást is láttak volna! Talán a hófúvás miatt? De a „Hedvig” azt válaszolta, hogy az Is-fjordban teljesen tiszta a levegő! A „Molde” tehát közeledett műszereivel, és kezdte betájolni a „Kong Dag”-ot. Eszerint a hajónak magasan fönn a hullámtérben kellett tartózkodnia! A „Kong Dag"-on egyetlen ember sem adott hitelt a „Molde” iránymeghatározásának.
Az utolsó mélységmérés komolyan megijesztette a legénységet. Öt fonál mélységet mértek a hajógerinc alatt.
Éjszaka újabb üzenet érkezett a „Moldé”-ról. Nyomát sem látták a „Kong Dag”-nak, és visszafordultak Longyear felé. Erre Håkon táviratozott a tromsői haditengerészeti parancsnokságra és kérte, utasítsák a „Moldé”-t a további keresésre. Rövidesen megjött a válasz: a „Molde” ismét kifut a tengerre. A távirat azzal végződött, hogy megkérték a „Kong Dag”-ot, menjen sekélyebb vizekre !
„A hajunkat téptük – mesélte Hákon –, hiszen csak Öt fonál mélység volt alattunk!”
Úgy gondolták, part van előttük, és méterről méterre tapogatózva haladtak előre. Az ellátás szűkös lett, a vizet szigorúan kiporciózták. A vízkészlet növelésére kihalásztak egy meglehetősen nagy jégtáblát s azt megolvasztották. Megtanácskozták a helyzetüket. Siralmasnak látták. A hajón szolgáló néhány öreg tengeri medve azon a véleményen volt, hogy addig kell megpróbálni kievickélni a partra, amíg az idő meg nem változik. Ha ez nem sikerül, akkor a hajót megint csak délre, Norvégiába kell irányítani. Tovább már nem veszélyeztethetik a mintegy 150 ember életét, a hajót és a rakományt. Inkább küldjék fel az utánpótlást jeges-tengeri hajókon, hiszen így csinálták ezt már korábban is.
Az utasokban felvillant az optimizmus egy szikrácskája. Már az a puszta tény, hogy ez a megoldás szóba került, bátorságot öntött az emberekbe. Ám ekkor újabb szikratávirat érkezett a „Moldé”-ról: a hajó befutott Longyearba, hogy meg javíttassa a műszereit. A „Kong Dag” utasait megint csüggedés fogta el; hiszen jól tudták valamennyien, hogy Longyearban nem lehet hajóműszereket javítani.
Este 10-kor az időjelző szolgálat vihart jelzett. Zajló jég közé kerültek, kevés volt az élelem és a víz, a mélységmérés továbbra is öt fonál mélységet mutatott. Itt most már valóban csak egyetlen megoldás maradt: sürgősen délnek fordulni!
Ez a november 25-re virradó éjszaka történt. A vihar minden pillanatban kitörhetett. Az utasokat a szalonba tessékelték, az ablakréseket betömték. Leírhatatlan káosz uralkodott. Volt, aki sírt, volt, aki imádkozott, egyesek egyházi dalokat énekeltek. Aztán nagy dörrenés rázkódtatta meg a levegőt, a zongora elszabadult és a válaszfalhoz ütődött. Teljes erejével kitört a vihar.
„Egymás hegyén-hátán ültünk, álltunk és feküdtünk – emlékezett vissza Håkon –, több mint száz ember néhány négyzetméteren.” Bing, a „Store Norske” hajózási vállalat vezetője borzasztóan aggódott azért a száz disznóért, amelyeket a fedélzeten a rakomány között rekeszekben helyeztek el. Attól félt, hogy megfulladhatnak, amikor a hullámok keresztülcsapnak a hajón. Aggodalmát Håkonnal is közölte. De hiába, semmit sem lehetett tenni: amíg a vihar tartott, a disznókat senki sem közelíthette meg. Az állatok gondozója szintén panaszkodott, részben más okokból. A Spitzbergákon akarta tölteni a telet, és magával hozta feleségét is. Mindkettőjüket külön-külön kabinban helyezték el. Mert hát ugye a puritán erkölcsök a Jeges-tengerre is érvényesek! És a hajón nem akadt olyan szaktekintély, aki a munkaadói igazolványokból ki tudta volna okoskodni, hogy szabályszerű házaspárról van szó!...
A „Kong Dag” egyenes irányban dél felé tartott. A norvég partnak már elég közel kellett lennie. November 27-én késő este Harstadtól északra meglátták a földet, ahonnan rakétákat bocsátottak fel. Ezeket a hajón stop-jelzéseknek vélték. Megálltak hát és vártak. Miután nem történt semmi, szikratávírón érdeklődtek, mit jelentsen ez, s végül is megtudták, hogy néhány fiatalember felfedezett egy német rakétaraktárt és ennek örömére egy kissé megkésett nemzeti ünnepet rendeztek.
Ezen az estén Bing és Hákon megnézte a disznókat. Hát bizony a java részük megfulladt, és még maga az atyaisten sem tudta volna feltámasztani őket.
Egy héttel előbb ugrásnyira voltak Longyeartól. Most ismét visszakerültek Norvégiába. És ennek még ráadásul örültek is!
Fontolóra vették, ne küldjenek-e útra egy újabb hajót, de ezt a tervet elvetették. Már túlságosan mélyen bent jártak az őszben. A Longyearban és Sveában telelők azonban várták a felszerelést és az élelmet. Azon tanakodtak, hogy esetleg repülőgépeket küldenek, amelyekről a legfontosabb tárgyakat ejtőernyőn le lehetne dobni. Bing és mások már konténerekbe – szállítókocsikba – akartak csomagolni. Ő és Håkon kijelentették, hogy készek ugyanilyen úton északra utazni. De végül ezt a tervet is fel kellett adni.
– Egy nappal karácsony előtt ismét Oslóban voltam – fejezte be elbeszélését Håkon.
– Pontosabban szólva egy fazék labskaus mellett a Lyder-Sagens utcában – fűztem hozzá.
– Márpedig ezzel legalább ugyanannyi veszélyt vállaltam magamra, mint a jeges-tengeri hajóúttal – hangzott Håkon talpraesett válasza. – De most majd rajta leszek, hogy a világítótorony kedvező jelzést adjon!
Amíg így gondolatban átéltem Håkonnak a Spitzbergákra tett első szerencsétlen utazását, oszladozni kezdett a köd a „Penang” körül, és kisütött a nap. Az előttünk levő hegy lábánál volt az Is-fjord bejárata. Kitartóan kémleltük a tengert, hátha feltűnik valahol a kormányzó hajója, de a nyugodt, sima vízen semmi sem mozdult. A révkalauz mellett álltam a hídon, amikor egyszer csak elöl, a part közelében megpillantottunk egy kis, sötét pontot.
– Talán ez a kormányzó hajója – mondtam.
A révkalauz a szeméhez emelte távcsövét. Aztán megvetően elbiggyesztette ajkát.
– Az a kis vacak ott? Nem, nem valószínű, hogy a kormányzó beérné egy ilyen kis ladikkal.
(Folytatjuk)
Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése