A Saint Paul's gimnázium Ázsia egyik legkiválóbb bentlakásos középiskolája, annak ellenére, hogy néhány ortodox hindu igencsak elítéli, mivel a menzán marhahúst is felszolgálnak. Bármilyen csodálatos is volt a környezetem, valósággal fuldokoltam az iskola szorításában, mert égett bennem a vágy, hogy útra keljek, és kalandokat éljek át. Fiatal fejjel biztosra vettem, hogy csak akkor ölelhetem magamhoz fenntartások nélkül a nagyvilágot, ha teljes mértékben szakítok a szüleimmel és a múltba dermedt ázsiai szokások és vallás előírásaival. A középiskola keresztény személyzete nem próbálta meg rávenni a diákokat a hitük feladására. Talán rájöttek arra, hogy a széles látókörű, világi műveltség éppen elég ahhoz, hogy az ifjak elfeledkezzenek a buddhista gondolkodásmódról és a lámák tanácsairól. Valóban, utolsó kollégiumi éveim során magam is kételkedni kezdtem a buddhizmus bölcsességében. Ez időben egybeesett azzal, amikor a szüleim fokozott odaadással kezdték el ápolni saját buddhista hagyományaikat, és egyre nagyobb összegekkel támogatták a hitet. Ők ketten akkorra már bejárták a világot, és alighanem eldöntötték, hogy miben fognak hinni. Miért ne tehetném én is ugyanezt?
Dardzsilingben láttam jó pár amerikai háborús filmet. Alaposan odafigyeltem arra, hogyan is beszéltek, hogyan viselkedtek az amerikai katonák. Valósággal odavoltam azért, ahogy a színészek olyan laza hatékonysággal kezelték a legnehezebb helyzeteket is. Ezek az érzékeny, humánus harcosok határozottan a kezükben tartották a saját sorsukat. Könnyedén megbirkóztak az élet kihívásaival, mivel nagyon is tisztában voltak a jó és a rossz közötti különbséggel. Látva ezt a különös egyensúlyt, rendkívüli mértékben szerettem volna tudni, hogy mégis milyen emberek építették fel az Egyesült Államokat, azt az országot, melynek már a puszta nevét is tiszteletteljes, ámuló hangon ejtették ki.
Mindig is lenyűgözve bámultam apám irodahelyiségének falán lógó, bekeretezett oklevelet, amelyik nem volt más, mint az amerikai Wisconsin államban működő Northland College tiszteletbeli diplomája. Jelentkeztem a Northlandre, és az egyetem elfogadott. A sikeres jelentkezés persze azt jelentette, hogy nem adhattam át magamat a hegymászószenvedélyemnek, nem mehettem fel az Everestre, és egy jó darabig még csak reménykedhettem abban, hogy a kapcsolatom Szojanggal komolyabbra fordul.
Viszont amikor megérkeztem az Egyesült Államokba, hogy 18 éves fejjel beiratkozzam az egyetemre, valósággal megdöbbentett a mindenütt tapasztalható fegyelmezetlenség. Nagyon úgy tűnt, hogy az amerikaiak nagyjában-egészében azt mondhatják és azt tehetik, ami csak jólesik nekik. Az évfolyamtársaimnak ráadásul rengeteg holmira volt szükségük. Magukkal hozták a kollégiumba a tévéjüket, a számítógépüket, az embertelen nagyságú magnójukat és a sztereó hangszórókat, de még a plüss-mackójukat is. Állandóan azt hallottam, ahogy vinnyogva sírdogáltak a telefonba, és azért jajveszékeltek a szüleiknek, hogy ilyen távolra kerültek otthonról. Visszatérő téma volt, hogy apuka és anyuka biztosan tud küldeni egy kis extra zsebpénzt. Az első órámon az egyik diák felrakta a lábát az előtte álló szék tetejére. A cipőjének talpa az előadó professzor felé nézett. Valósággal ledermedtem. A serpák szemében ez iszonyatos tiszteletlenség, sőt valódi sértés volt, hiszen a cipő eltapossa és megöli a rovarokat, néha pedig elmerül a mocsokban. Elképedve hallottam, hogy némelyik diák tegezte a professzorát. Úgy tűnt, hogy az egyetem irányítása is ugyanolyan lazán vette a dolgokat, mint a hallgatóság. Vagy talán pont fordítva volt a dolog?
Időnként a Nepálba és Dardzsilingbe ellátogató külföldiek között is felfedeztem az ilyenfajta tiszteletlenség jeleit. Amikor az anyám elhunyt, igen felzaklatott, hogy egy kis csapatnyi turista vadul fényképezni kezdte a temetési menetet és a holttestet, melyet egy kocsi tetejére erősítettünk. Pont úgy viselkedtek, mintha valamilyen ünnepséget bámultak volna. Úgy éreztem, hogy ezzel megsértették a magánéletemet. Erősen kételkedtem abban, hogy ugyanezek az emberek a saját szülőföldjükön csak úgy beállítottak volna egy ismeretlen temetésére, hogy ott a fényképezőgépeiket kattogtassák.
Mégis, mi szüksége volna egy diáknak négynél több ingre? Az egyik szobatársamnak harminc inge volt. Tíz éven keresztül éltem az Egyesült Államokban, mégis minden ingóságom elfért két bőröndben. Megbocsátható, ha valaki időnként nem tud ellenállni a késztetésnek, és kicsapongóan viselkedik, de hát Amerikában nyomát sem tapasztaltam a hálás alázatnak. Rengeteg olyan évfolyamtársam akadt, akinek egyszerűen semmi sem volt elég jó.
A serpák egyik legfontosabb jó tulajdonsága az, hogy nagyon könnyen alkalmazkodnak az új, gyorsan változó körülményekhez és elviselik a kényelmetlenségeket. Az apám tisztában volt azzal, hogy milyen kemény lehet az élet, és ezt meg akarta mutatni nekem és a testvéreimnek is. Amikor elkísérte a briteket az expedícióikra, nagy gonddal figyelte, hogyan szervezték meg a dolgaikat. Mindenekelőtt az utasítások végrehajtásának módja érdekelte. Megtanulta, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Rájött, hogy a fegyelmezett ember sokkal több mindent elérhet.
- Írjátok meg a leckéteket! - szólt ránk otthon. - Használjatok evőeszközt... Üljetek ide... Keljetek fel, és mossátok el az edényeket...
Amerikában szokott rá arra, hogy saját kezűleg mossa el a szennyes edényeket. Minket is rákényszerített erre a házimunkára. Voltak otthon segítő alkalmazottaink, ám apám fennen hangoztatta, hogy „ebben a házban nincsenek szolgák". Fent a hegyen, amikor kiadta a parancsait, bármikor hajlandó volt arra, hogy beálljon segíteni a többi serpa közé. Kivette a részét a sátrak felállításából és a terhek cipeléséből is. Apám szigorú volt, de sugárzott belőle a jóakarat és a vidámság.
Amerikában elakadtam két kultúra között. Mintha csak a fejem nem ugyanazon a földrészen lett volna, mint a testem. Miután a barátaimmal ettünk, gyakran elmostam az edényeket. Számos, művelt indiai és nepáli egészen egyszerűen nem volt hajlandó az ilyesmire. Páros lábbal, boldogan belevetettem magam Amerika zabolátlan szabadosságába, élveztem a rengeteg lehetőséget, ám az idő múltával egyre jobban visszafordultam a szüleim felé. Felidéztem magamban, hogy mire tanítottak. Az amerikai élet hullámverésében horgonyra volt szükségem, és nem találtam semmi mást, amiben megkapaszkodhattam volna, csupán a szüleim értékeit.
Amerikában teljesen gyakori, hogy az emberek elválnak egymástól. Azt gondoltam, hogy ennek talán az lehet az oka, hogy a házassághoz vezető kapcsolat során a pár két tagja túlságosan is nagy követelményeket támaszt egymás iránt. Amikor hazatértem a Himalájába, a Nyugaton elfogadott módon „szerelmi házasságot" kötöttem Szojanggal. Az ilyesmi Ázsiában is egyre gyakoribbá válik. A figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy a ránk jellemző, elrendezett házasságok szokása hosszabb távon legalább annyira sikeres, mint a nyugati hagyományok. A serpák gyakorlatias emberek, akik kevéssel is beérik. Ez lehetővé teszi, hogy felneveljük a gyermekeinket, és eleget tegyünk a családfő vagy a háziasszony kötelességeinek. Miközben a két fiatal együtt él, és közösen tapasztalják ki az élet dolgait, lassacskán szárba szökik közöttük a szeretet is.
Szojanggal gyermekkorunk óta ismertük egymást. Már egészen kicsi korom óta valahogy tudtam, hogy egyszer majd őt veszem el feleségül. Nagyon boldoggá tett, amikor igent mondott, mivel sejtettem ám, hogy számos más fiatalember forgatta a fejében azt, hogy a helyemre lépve megkérjék a kezét. A hagyományos esküvői szertartást Dardzsilingben és Katmanduban is megrendeztük. A felszolgált ételeket az ősi szövegek előírásainak megfelelően készítették el. Pontosan a meghatározott számú hozzávalóból főzték meg a fogásokat. Az örömszülők szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a több mint húsz fogást az előírásos időpontban szolgálják fel.
Bárcsak az én szüleim is itt lehettek volna! A dardzsilingi szertartás során suttogva elmeséltem nekik, hogy milyen nagy hála tölt el a szeretetük és az útmutatásuk miatt. Megkértem az elhunytakat arra, hogy ne aggódjanak miattam, meg a fivéreim és a nővérünk miatt. Tudtam, a szüléink büszkék lennének arra, hogy mindannyian felnőttünk, és képesek vagyunk megállni a saját lábunkon.
Addig egyetlen serpa sem tenné a lábát a hegyre, amíg nem került sor a púdzsára. A nyugati hegymászók fejet hajtanak a serpák szokása előtt, és betartják ezt az íratlan szabályt. A szertartás nagyjából annak felel meg, mintha engedélyt kérnénk az istenségektől a mászás megkezdése előtt. Kedvező időjárásért és biztonságos útért fohászkodunk. Vallási szempontból nézve tulajdonképpen egy szér-kjim (az Aranyital Felajánlása) szertartást végzünk el, aminek sokkal átfogóbb a jelentősége. Bármilyen új vállalkozás, például egy ház felépítése vagy egy hegy megmászása előtt elengedhetetlen, hogy egy láma megértést és belátást kérjen az istenségektől.
A púdzsát megelőző napon az egyik fiatal serpa, aki szerzetesi képzésben részesült a kolostorban, megmutatta, hogyan építsük fel az egyszerű, de igencsak tetszetős, sztúpára emlékeztető építményt. A nagyjából két és fél méter magas halom lesz majd a lhap-szo, vagyis a szertartásnak helyet adó terület szíve.
Másnap hajnalban megérkezett a láma. A nyomában haladó teherhordó egy jókora műanyag kannában csangot cipelt a hátán, mivel nem magasztos és visszafogott ünnepségre készültünk. Dzsangbu felállította a tharsíngot, az imazászlók magas rúdját, majd kövekkel rakta körül az alját. (A serpa hagyományok elvárják, hogy a zászlórudat olyan valaki állítsa, akinek még élnek a szülei.) A rúd végén hét színes imazászlót robogtatott a szél. Csakis páratlan számú zászlót szabad használni. A felfűzött zászlók végét a közelben rögzítettük. Hitünk szerint, ha a színes szövetdarabok már nem csapkodnak a szélben, vagy ha leszedik őket, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Másrészt viszont, ha holló száll a rúd legtetejére erősített borókaágra, akkor az azt jelenti, hogy az expedíció sikerrel jár majd.
Kora délelőtt már az egész csapat ott gyülekezett a lhap-szo oldalán. Kezünkben tartottuk a felajánlott áldozati ajándékokat, például gabonát, krumplit, vagy éppenséggel értékesebb dolgokat, müzliszeleteket, csokoládét és whiskeyt. A láma egy párnán keresztbe tett lábbal ülve felolvasta a szent szövegeket, miközben két serpa gondoskodott a kényelméről. Teát töltöttek a csészéjébe.
A láma éneke nyolc különböző kategóriába tartozó természetfölötti lényt szólított meg. Közéjük tartozott a guru, a dharma védelmezői, a gondviselő istenek, a vidék istenségei, az angyalokra sokban hasonlító (de néha igencsak haragos) dakiník és Mijolangszangma, az Everest bőkezű védelmező istennője. A láma három fehér követ helyezett a csorten oltárára. Ezek Mijolangszangmát, valamint az Öt Hosszú Életű Nővért jelképezték. A lhap-szo oltárára szigetelőszalaggal ráerősítették a buddhizmust Tibetbe hozó, „lótuszban született" szent, Padmaszambhava, vagyis Guru Rinpőcse képét.
Bár a serpák hagyományai nem írják elő, hogy komolyan illik viselkedni az ilyen rendezvények során, a csúcsra törő serpák mély odaadással meditáltak és imádkoztak. Hitünk szerint az emberre a halála pillanatában olyan intenzív irányvesztés vár, amihez képest semmit sem jelent még a leginkább zavarba ejtő háttérzaj sem. A buddhista hagyományok komoly része foglalkozik azzal, hogy felkészítsen minket a halál élményére. A zaj nem számított zavaró tényezőnek. A lámák gyakran hangsúlyozták, hogy az odaadó hívő számára kellő gyakorlás után a zaj és a zűrzavar is az összpontosítás segédeszköze lehet.
Csatlakoztam az imádkozó, hegymászó serpákhoz. Néhány nyugati mászó is beállt közénk. Volt, aki így nyilvánította ki a tiszteletét, míg mások azt akarták, lássuk, hogy azt teszik, amit mi. A külföldi mászók egy része jól ismerte a buddhizmus tanításait, míg páran talán csupán babonásak voltak.
Meg kellett tisztítani, és meg kellett áldani a hegymászó-felszerelésünket is. Szakmánk eszközeit csak ez után lehetett felvinni a hegyre. Egy serpa ölnyi borókaágat fektetett az oltár elé, és meggyújtotta. Az expedíció tagjai és a serpák megfürdették a felszálló füstben a köteleiket, a mászóvasakat, a jégcsákányokat és a többi felszerelést. A sötét gomolygásba belekeveredett a védelmét nyújtó füstölők illatos füstje is. A füstölők édes illata megtisztítja orrunkat a kellemetlen szagoktól, a füst pedig eltünteti a spirituális szennyeződést. Elhárítják az akadályokat az elől, hogy az istenségek kegyeiért esedezzünk.
Vongcsu mindenkinek egy-egy maroknyi campát adott. A szertartás lezárásaként lassan a magasba emeltük jobb kezünket, miközben kórusban egyszerre kimondtuk a hosszan elnyúló fohászt:
- Szvoooóóó! (Induljatok el, kísérjen benneteket a jó szerencse!)
A fohászt még kétszer megismételtük, és a harmadik alkalommal a magasba hajítottuk tenyerünkből a lisztet. Ebben a zabolátlan, áttekinthetetlen pillanatban elkiáltottuk magunkat:
— Lhá Gjaló! (Győzzenek az istenek!)
A kezükre tapadó lisztet egymás hajába és arcára kentük. Ezzel a gesztussal annak a reményünknek adtunk hangot, hogy elég sokáig élünk ahhoz, hogy hajunk és szakállunk megőszüljön.
A láma ekkor kitöltötte a szertartást lezáró csangot. Pontosan azt tettem, mint amikor Gesé rinpőcsétől szentelt vizet kaptam. Odatartottam a jobb tenyeremet, miközben a balt tiszteletem jeléül a jobbom alá tartottam. Ittam egy kortyot az italból, majd a maradékot a hajamba kentem, hogy teljes mértékben az áldás részese lehessek. Visszakaptuk az áldozatul felkínált ételeket. Észrevettem, mindenki gondosan ügyelt arra, hogy ne egyen meg belőle túl sokat.
Készen álltunk arra, hogy megkezdjük a mászást.
 |
| A szerző családjával - feleségével és lányaival |
A mászás első napjának reggele sorsdöntő fontosságú a serpák számára. Először déli irányba fordulunk, miközben némán elmondjuk a mantráinkat. Mindenki elkezd összpontosítani, felidézi magában azt a hármasságot, amelyik az utunkat mutatja, és megvédelmez minket. Ezek az istenségek, a lámánk és a szüleink. A lámák szerint csak úgy szólíthatjuk meg hatékonyan és őszintén a védelmezőinket, ha az elménk nyugodt állapotban van, és kényszer nélkül meditálhatunk. Nincs szükség arra, hogy erőfeszítések árán kiürítsük az elménket. Sokkal inkább hagynunk kell, hogy az magától ürüljön ki. Olyan ez, mintha csak kinyitnánk az ajtót, hogy az oda nem illő és a zavaró gondolatok távozhassanak, hogy helyüket átvehessék az előbb említett védelmezőink.
A Khumbu-jégesés a lakóház méretű jégtömbök áttekinthetetlen útvesztője. Az égbetörő gleccseroszlopok között tátongó jégszakadékok maródtak a mélységbe. Mintha itt minden a teremtés folyamata során, valahol félúton vált volna jéggé. A kozmikus rend és a véletlen különös művészi ihletésű keverékének a nyomait fedezhetjük fel. A szemünk elé táruló színek között ugyanúgy láthatunk fehéret, mint átlátszóan tündöklőt, vagy türkizkéket. Ahogy elhaladunk egy jégtömb előtt, annak a színe folyamatosan változik. Mintha csak a medence aljáról visszatükröződő fény mozaikjában gyönyörködnénk. Az útvesztő szinte már hipnotikusan elbűvölő. Ugyanakkor viszont a jégesésbe csupán erősen összpontosítva szabad belépni. A sok száz tonnás jégtömbök minden előjel nélkül meginoghatnak és a mélybe zuhanhatnak. A Csomolungma tövében így működik az orosz rulett. A nap előrehaladtával új szakadékok tárulnak fel, míg mások torka bezáródik, ahogy a gleccserfolyam lassan mozogva hömpölyög. Megfontolt, de feltartóztathatatlan áramlását csipogó és ropogó hangok kísérik. Némelyik részéről feltételezhető, hogy nagyobb valószínűséggel leomlik, mint a többi, ám senki nem mondhatja meg pontosan előre, hogy mi fog történni. A hegymászók kora reggel szoktak átkelni a jégesésen. Ilyenkor a jéghidak és a gleccseroszlopok még kemények az előző éjszaka fagyától, vagy legalábbis annak tűnnek.
– A jégesés részei elképesztő gyorsasággal dőlnek össze – magyarázta nekem a veterán himalájai hegymászó, Pete Athans. – Ugyanannyi esélyed van arra, hogy belefuss egy omlásba, mint arra, hogy elkerüld.
1953-ban a britek egészen különleges nevet adtak a legveszélyesebb szakaszoknak. Az expedíció résztvevői Pokoltűz sétányról és az Atombomba szakaszáról beszéltek.
A jégesés legveszélyesebb részein előre rögzített kötelek segítik a hegymászók útját. A hosszú köteleket a szakadékok két szélén kikötik és így a mélység fölött hídként átnyúló létrákon haladóknak van miben kapaszkodniuk. Biztonsági okok miatt, valamint mászás közben segédeszköznek zuhanásgátlót használunk, melyet hurok köt össze a hevederzetünkkel. Ezt a gátlót rákapcsoljuk a kötélre és miközben előrehaladunk, mindig továbbcsúsztatjuk felfelé. Ha esetleg lezuhannánk vagy hátradőlnénk, akkor az eszköz rátapad a kötélre és megtart minket.
Mielőtt áthaladtam volna egy különösen fenyegető felém magasodó jégtömb alatt, megálltam és elővettem azt a zsinórral záródó pamutzacskót, amiben a Gesé rinpőcsétől kapott árpa megszentelt magvait őriztem. Néhányat közülük magam elé dobtam az útra, miközben valamiért az járt az eszemben, hogy mit szólnának ehhez a hátam mögött haladó hegymászók, ha felfigyelnének rá.
A jégesésben eddig húsz ember, többségében serpák veszítették az életüket. A legtöbb nyugati hegymászó – vagy legalábbis a fizető vendégek – csupán három vagy négy alkalommal kelnek át a gleccseren. Meg sem állnak az I. táborban, mivel már várja őket a kényelmes II. tábor, az előretolt alaptábor. Nem igazán gondolnak bele, milyen nagy segítség az, hogy gyakorlatilag csakis a serpák cipelik keresztül az egész felszerelést a jégesésen, a hegy legveszélyesebb útszakaszán. 1953-ban tizenhét serpa háromszázhetvenöt kilónyi élelmiszert és felszerelést cipelt fel a 7930 méter magasban lévő Déli-nyeregbe. Nagyszerű teljesítményükre apám ugyanolyan büszke volt, mint én. Pontosan tudtuk, hogy a brit expedíció honfitársaim nélkül sohasem jutott volna fel az alaptábor fölé. Talán még odáig sem értek volna fel.
Átmenetileg azonban nem is törődtem annyira a veszélyekkel, mert valósággal elöntött a megkönnyebbülés. Hiszen végre mászhattam. Hóban haladhattam előre, miközben egyszerre éreztem saját sérülékeny és nagyon emberi mivoltomat. Valósággal remegtem az erőtől. Éreztem a bennem dübörgő adrenalint. Ebben csupán annak lehet része, aki próbára teszi a saját hitét és a reményeit. Mászás közben jobb nem gondolni a halálra és kerülni kell az aggódást is. Aki fél, az könnyen hibázik. Ugyanakkor a félelem megtanít arra, hogy tisztelni kell a hegyet.
A rettegés leküzdésére nincs jobb ellenszer a tapasztalatnál. Egy tapasztalatlan hegymászó nem tudja, hogy megbízhat-e a parányi, pénzérme nagyságú kitüremkedésben a sziklán. Pedig azon állva egy tapasztalt hegymászó olyan biztonságban érezheti magát, mintha egy vastag szőnyeggel borított folyosón sétálna.
Miközben arra vártam, hogy Araceli átkeljen egy létrán a szakadék fölött, szemügyre vettem a mélység túlpartját borító vastag hótömeg rétegeit. Olyan volt ez, mintha egy fa évgyűrűit tanulmányoztam volna. Számolni kezdtem a rétegeket. Negyvenhárom év havazásának nyomát láthattam. Miközben a túlsó falat szemléltem, a tekintetem végigsiklott a legalsó, kígyóként tekergőző sávon. Az a hó abban az esztendőben került oda, amikor az apám sikeresen feljutott a csúcsra. Útban felfelé, azon a rétegen lépdelt.
Én következtem. Várt rám a szakadék fölött átívelő létra. Műanyag kötelekkel négy alumíniumlétrát erősítettek egymáshoz. Az ilyen hosszabb áthidalásoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy idegesítő módon hullámozni kezdenek, ahogy eljutunk nagyjából a szakadék közepe felé. Ilyenkor az ember alázatosan csoszogva halad csak. Bőségesen jut ideje arra, hogy alaposan megnézze magának a látszólag végtelen mélységű kékesfekete hasadékot. A serpák ezt úgy emlegetik, hogy valaki „átnéz Amerikába". Ha pedig valaki belezuhan egy ilyen szakadékba, akkor arra azt mondjuk, hogy „vízumot kapott az Egyesült Államokba". A létrákat szinte mindennap meg kell igazítani, mivel alattuk folyamatosan mozog a gleccser. Különösen az évszak vége felé lehet sok gond, amikor már melegebb az idő. A vasmacskák kiolvadnak, a csavarok kilazulnak, a szakadékok kitágulnak, a gleccser bizonyos részei pedig összeomolhatnak, betemetve közben az útvonal némelyik szakaszát. A britek társaságában ugyanúgy, ahogy korábban a svájciakat is kísérte, az apám elsősorban fatörzseken lépdelve kelt át a mélység fölött. A serpák az alacsonyabban fekvő erdőkben vágták ki és gallyazták le az egész fatörzseket, amelyeket később felcipeltek a jégesésbe. 1953-ban a britek csupán egyetlen széthajtható alumíniumlétrát hoztak magukkal. Úgy gondolták, hogy szükség esetén ezt továbbvihetik egyik szakadék partjáról a következőig. Apám azonban éppen elég tapasztalatot gyűjtött a svájciak mellett ahhoz, hogy tudja, csak akkor lehet mindkét irányban folyamatosan haladni a jégesésben, ha gondosan kiépítik a járhatatlan szakaszon átvezető útvonalat. Végül sikerült meggyőznie a briteket arról, hogy a svájciakhoz hasonlóan számos fenyőfát vágassanak ki, melyeket utána a serpák a vállukon felcipeltek a gleccserbe.
Egy délután az apám és Hillary lefelé mászott a jégesésen keresztül. Biztonsági kötél kötötte össze kettőjüket. Hillary haladt elöl. Miközben egy meredek lejtőn haladtak lefelé, az apám váratlanul azt látta, hogy magas társa megcsúszott, megpördült és a magasba emelte a jégcsákányát.
– Tenzing!
 |
| Hillary és Tenzing |
Apám nagyon is tisztában volt azzal, hogy szinte lehetetlen feladat egy függő embert áthúzni a szakadék pereme fölé. Minden erejét megfeszítve azonban lassan, óvatosan annyira feljebb vonszolta Hillaryt, hogy a magas új-zélandi karjával már felért a szakadék pereme fólé és onnantól kezdve már a saját erejét is beleadhatta a mentésbe.
A váratlan erőfeszítés mind a kettőjüket kimerítette, ráadásul a kötél cafatokra szaggatta apám kesztyűjét. A baleset miatt igen közel kerültek egymáshoz. Az alaptáborban a hálás Hillary elmesélte a többieknek, hogy elpusztult volna, ha nincsen vele Tenzing. Apámat igen büszkévé tette a tény, hogy közreműködhetett a társa megmentésében. Amikor elmesélte a kalandot nekem, értésemre adta, hogy semmi rendkívülit nem tett. Az volt a lényeg, hogy gyorsan és határozottan cselekedett. A nemzetiségétől függetlenül bármelyik hegymászó így tett volna.
A jégesésben ugyanúgy, mint a hegyen, abban reménykedünk, hogy kellő cin-lap van bennünk ahhoz, hogy bármilyen helyzetet kezelni tudjunk. A cin-lap kifejezést nagyjából „áldásnak" lehetne fordítani, ám igazából arra a lelki képességre és erőre utalunk vele, ami lehetővé teszi, hogy az elménk a tökéletes tudatosság irányába forduljon. Amikor a bölcs istenségekhez, a buddhákhoz imádkozunk, akkor cin-lapot kérünk tőlük. Állítólag úgy is szert lehet tenni belőle egy bizonyos mennyiségre, ha szent táplálékot fogyasztunk. Ilyenek lehetnek azok a tabletták és folyadékok - ezeket magukat is cin-lapnak hívják -, melyeket a lámák imádkozás, mantrák ismétlése vagy látomások során szenteltek meg. Némelyikben megtalálhatjuk Buddha vagy magas rangú lámák testének elképzelhetetlenül apró részecskéit, melyeket sok száz himalájai gyógynövény keverékével és más megáldott dolgokkal kevertek össze.
Amikor cin-lapot kapunk, akkor kapcsolatba kerülünk a felsőbb hatalmakkal. Az ilyen kapcsolat mindig kedvező. Például mi azt szoktuk mondani, hogy még az az ember is előbbre juthat a megvilágosodás felé, aki ellenségként tekint Buddhára, mivel azzal, hogy rápillantott, létrehozta ezt az áldást hozó kapcsolatot.
Az Everest megmászásához természetesen nem elegendő csupán lélekben és spirituálisán felkészülni. Egy igazi sportember minden erejére és kitartására szükség van a sikerhez. A sportolók részben meghatározott gyakorlatok folyamatos ismételgetésével fejlesztik a képességeiket. Az expedíció minden egyes napját az edzésem részének tekintettem. Arra kényszeríttettem magamat, hogy állandó ütemben, keményen dolgozzak. Odafigyeltem arra is, hogy ne erőltessem meg magamat, ne egyek túl sokat és kellő mennyiségű víz megivásával elkerüljem a kiszáradást. Semmi ilyesmi nem történt velem, ám jó pár iszonyatos történetet hallottam azokról a hegymászókról, akik testük kiszáradása következtében nagy magasságban, életveszélyes helyzetbe kerültek. A koprosztázis olyan súlyos székrekedéssel járhat, hogy elengedhetetlen a beragadt székletdarab kézzel történő eltávolítása. Mivel a nikotin lazító hatású, ezért úgy véltem, hogy a cigarettázást megelőző intézkedésnek lehet tekinteni. Megpróbáltam ugyan leszokni a dohányzásról, de azért titokban elszívtam pár cigit nepáli összekötő tisztünkkel, Bidzsájával. A cigarettát „serpa oxigénpalack" néven emlegettük. Hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal mozogjunk és hozzászoktassuk magunkat a nagyobb magasságokhoz, ezért egyre feljebb fekvő táborokba cipeltük fel a holminkat, majd utána visszatérve egy táborral lejjebb aludtunk. Amikor eléggé erősnek éreztük magunkat ahhoz, hogy nagyobb magasságban aludjunk és azon a szinten már elegendő felszerelés összejött, akkor az ott tárolt holmik egy részét még feljebb hordtuk.
Hegymászóként oda kell figyelnünk a testünk szavára. Nagyon fontos, hogy a megfelelő ütemben haladjunk felfelé. Ügyelnünk kell egy kényes egyensúlyra. Akklimatizálódnunk kell a magassághoz, ám közben nem engedhetjük meg magunknak, hogy a nagy magasság és az oxigénhiány miatt megroggyanjon az erőnlétünk. A magassági betegség kikúrálására egy felfújható túlnyomásos kamrát hoztunk magunkkal. Ez az erős műanyag cső elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember belemásszon és lefeküdjön. A segítők kívülről folyamatosan levegőt pumpálnak a zsákba, így odabent megnő a légnyomás. Eközben több oxigén jut a tüdőbe és a testbe. Az eljárás lényege az, hogy a kamrában fekvő beteg mintha csak több ezer méterrel lejjebb került volna a hegyoldalon. Amikor a sérült kimászik a túlnyomásos kamrából, gyakran képes minimális segítség igénybevételével, sőt időnként még teljesen egyedül is lejutni a hegyről.
Miután sikerül kialakítani és készletekkel teljesen feltölteni a négy tábort, végre sor kerülhet az alaptáborból, vagy az előretolt alaptáborból egy gyors csúcstámadásra. 1953-ban és korábban a mászók kilenc tábort alakítottak ki. Felfelé haladva lépésről lépésre közelebb kerültek az ostromlott csúcshoz. A módszerüket mára már felváltotta a „mássz magasra, de aludj lejjebb" stratégiája. A csúcstámadás előtt két vagy három alkalommal a mászók lejönnek egészen az alaptáborig, hogy pár napig ott pihenjenek és visszanyerjék az elveszített testsúlyukat. Ily módon lehetséges lebegtetni a csúcstámadást, a mászók számára pedig óriási megkönnyebbülést jelent, ha kimerülve, megviselt állapotban visszatérhetnek a biztonságot jelentő alaptáborba, ahol pihentető álom vár rájuk. A táborok számának lecsökkentése nem rövidítette le a felfelé vezető utat. A mai négy tábor kiépítése pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyi 1953-ban a kilenc táborhoz kellett. Akkor is, ma is másfél hónapig tartott a felkészülés.
Úgy véltem, a hegyoldalon felfelé haladók többségénél jóval tapasztaltabb hegymászó vagyok. Mégis ahogy felfelé lépdeltem és keresztülerőltettem magam a szűk sziklaréseken és jól hallottam a folyamatos változásban lévő, lassan elmozduló gleccser morgását és nyüszögését, a vál-lamra nehezedő nehéz zsák mintha csak megsokszorozta volna a kételyeim súlyát.
Azonnal felriadtam a csendes mélázásból, ahogy az első tábor alatt megpillantottam a jégesésbe temetett helikopter összeroncsolódott maradványait. A járművet 1973-ban az első olasz Everest-expedíció bérelte ki. Alighanem ők szervezték meg a hegymászás történetének legnagyobb vállalkozását. A hatvannégy hegymászójukat háromezer teherhordó és százhúsz serpa kísérte el. Megpróbálták légi úton a jégesés fölé szállítani a rakományt. A helikopter kétszer is sikerrel leszállt, majd újra a magasba emelkedett. A harmadik leszállása utána azonban már nem tudott felszállni. Néhány serpa szerint a helikopter azért mondott csődöt, mert egy élő birkát is felhoztak az alaptáborba, ahol feláldozták és megették az állatot. Elképzelni sem lehetne iszonyatosabb szentségtörést, mint megölni valakit, vagy húst enni a hegy közelében. Ennek ellenére az olaszok valóra váltották egy álmukat. Nem törődve, hogy milyen árat kell fizetniük, egy honfitársuk feljutott a csúcsra.
Ez volt az a pillanat, amikor elhaladtam az első holttest mellett. Igazából csak egy fél test feküdt ott. Valósággal beragyogta a jégesés tetejéhez közeli jégtömbökön tündöklő napfény. Az Everest veteránjai nem jönnek zavarba a holttestek látványától. A serpák alighanem azért, hogy a zavarukat-leplezzék, gúnyosan emlegetik őket. A hullákat „a hollók momoszának" nevezik. A momosz egy finom himalájai húsgombóc. Szükség van egy jó adag akasztófahumorra ahhoz, hogy távol tartsuk magunktól az örökké jelen lévő halál miatti félelmet.
– Odafent a hegyen számos holttest fekszik. Legtöbbjük – ha másként nem, de közvetett módon – a nagy magasság, a rossz időjárás, vagy egy elhibázott döntés áldozata volt. Látványuk arra emlékeztet minket, hogy az Everesten a legcsekélyebb hiba is szörnyű következményekkel járhat.
Forrás: Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Trivium Kiadó, 2013. Fordította: Varga Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése