PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (3)

SQUEMISH-INDIÁNOK KÖZT

Vancouver, 1910 november

Vancouver, 1900

Az egyik faházikó ablakából gyönyörű nő néz mosolyogva az ucca másik oldalára. Ott egy házból fiatal ember integet át neki... Vasárnap van, a csend, szerelem ideje.
A hirdetések a palánkokon arról szólanak, hogy az Oroszországból kiűzött zsidók egészen idáig futottak, mert a színház a következő darabot hirdeti:

Expulsion from Kiev. Revolutionary Musical
Dráma. A szereplők : Nussbaum, Weiss, Katz, Miss
Grace de Vine (rád ismerek Wein !), Mdme Bertha de
Wolf, J. Greenblatt stb., stb.

Az uccán tűzoltóság rohan végig. Pompás, legújabb gőzszivattyúk, szerkocsi-automobilok, mentő-automobil, — Anglia ide adta ennek a készülő világnak legjobb embervédelmi intézményeit.
A kikötőn túl a másik parton újabb telepítvény látszik. North Vancouver. Ferryboaton megyek át. Még egészen kezdetleges minden. Csak egy-két kiépített ucca, töméntelen hotel, kávéház, ahol a megérkező „új élet"-kezdők elülhetnek, várakozhatnak, míg valami „akad", a föld még szűz, gyárak dübörgő gépeitől és az ősz vörös-arany színeiben mélázó erdők ölelik át a tájat. Vízesések, hatalmas lomb, fasűrűségek, közöttük egy-egy házikó kéményének kéken kanyargó füstje.
De azért már minden ki van jelölve, hogy majdan az új városnak melyek lesznek a főútjai, sétahelyei. A lombsűrűben egy fára kis tábla van függesztve „Esplanade" felírással, másik fán „Mahon Ave" ; de még mindenütt erdő, hervadó fák és avarral lepett föld. Fapalló vezet az erdőn át. Tíz percnyi séta után másik telephez érek. Össze-vissza vagy huszonöt- harminc ház. Csupa faházikó, apró kertecske. A telep közepén új, fehér templom, a templom mellett játszó tér, ahol tíz-tizenöt legény játszik egy nálunk ismeretlen labdajátékot.
Néhány apró gyerek jön velem szemközt. Ruházatuk rendes, vígan kergetőznek, messziről semmi különöset nem találni rajtok, de amint elmegyek mellettök, látom, hogy a szemök vágása kissé ferde, koponya alkatuk más, mint az európaiaké, bőrük sárgás-vörös és különösen az arcuk táján lesz erőteljesebb a vörös folt.
A szívem megdobban. Indiánok ! Gyermekkoromnak büszke, hős harcosai, hűség és bátorság, ügyesség és nemesség gyönyörű rézbőrűjei — a ti falutokba értem ! Kékruhás asszony jön velem szemközt, amint megpillant, befut a házba. A vízparton kerek kis gloriett, benne padok s csendesen pipázó indián férfiak. Csupa öreg. Rendes amerikai ruházat, széles kalap, amilyet a „west"-en hordanak. Nyugodtan ülnek, beszélgetnek. Rám ügyet se vetnek. Homlokuk magas, orruk markáns sasorr, pofacsontjuk erőteljes és állkapcsuk összeszorított volta kemény kifejezést ad arcuknak. Oh, nincs többé wigwam, nincs többé tomahawk, nincs többé semmi Fenimore Cooper szép világából! Csendesen üldögélő öregek vannak ösak, amerikai r hában futkározó gyermekek és békésen labdázó fiatalok. Hova lett Chingangoak, a cserkésző, a vadölő, a bőrharisnya világa, hova lett Uncas és fiatal korunk minden csodája, hova vágtatott el a rétség fehér paripája, mivé lettek a delawarok, a dacotahk, a pawneek s az egykor félelmetes nadonessiouxk? Hova lett a nagy főnök Lo-loch-ho-hoo-la és szép lánya, a „Tiszta forrás"?

Indián család

Faházikóban lakó múzeumi tárgyak lettek, Amerika néprajzi gyűjteményéhez tartoznak. A házikókból fonográf hangja hallik, — igen, a Tosca áriáját énekli Caruso az indiánoknak és az ablakok mellett Singer-varrógép áll. Elmúltak a háborúk, alig száz éve, hogy Long és O'Fallen őrnagy meghódította az indián törzseket s ma hónapokat tölthetsz Amerika földjén, csak véletlen, ha indiánokra bukkansz. Jó néhány hónapig voltam első ízben Amerikában, egyetlenegyet se láttam. De most itt vannak, megkerestem, megtaláltam őket Egy sarkon öreg asszonyok ülnek a kerítés alján, megállok, elnézem őket Körülbelül olyanok, mint a mi cigányasszonyaink. Fázósan burkolóznak kendőjükbe és haragosan néznek rám. Bizonyára nem értik, miért bámulom őket. Előbb indián nyelven beszélgetnek egymás között, majd az egyik dühösen kifakad :
— Shut up, devil!
Takarodj, fogd be a szád, ördög... Odébb állottam. A labdázó legények csoportját kerestem feL Mindegyik kezében kis, alig egy csöppet laza háló s ezzel igyekez nekkiki pártja szerint kapuba vinni a labdát... Angolul kiáltoztak, csak néha-néha egy-egy elkeseredett labdánál tört ki belőlük egy-egy furcsa, elnyújtott, vad ordítás, amilyet fehér ember nem tud hallatni. A kapuvédővel kezdtem beszélgetni. Okos, kedves, gyönyörű fiú. Tizenkilenc éves, termete karcsú, magas, arca határozottan szép és szeme fényesen csillogó.
— Milyen törzshöz jutottam? — kérdeztem tőle.
— Mi a squemish-indiánok vagyunk — feleli. — Összesen ötszázan élünk még a törzsből, kétszázan ezen a „reservation"-on (így nevezik az indiántelepeket, melyeket a kormány jelöl ki nekik), a többiek más felé. A főnökünk, Chief Tom, most azoknál van látogatóban. Ez a játék, amelyet játszóink, ősi indián játék, „ke-he"-nak hívják. Van a faluban iskola is, ott tanulunk mind angolul, m íg odahaza indián nyelven beszélünk. De minek jött maga ide ! Nem mondhatom meg neki, hogy látni akarok egy kihalóban levő népfajt, hogy az emberek állatkertje nek egy ritka példányát keresem, hát azzal állottam elő, hogy volt egyszer egy amerikai író, az olyan gyönyörű és csodás dolgokat írt a hős és nemes in diánokról, hogy Amerikába érve én is látni akartam ezt a kiváló népet.
— Ki az az író ? — kérdi a squemis-fiú.
— Fenimore Cooper ...
— Sohase hallottam a nevét, minket nem tanítottak erre az iskolában !... — és jegyzőkönyvet vesz elő, felírja a nevet, m ajd folytatja : Holnap bemegyek Vancouverba és elkérem a könyvtárból ezeket a könyveket.
Furcsa dolog, hogy az indiánok csak most fogják olvasni ezeket a szép meséket Mit szólanak vajjon majd hozzá ? Kinevetik-e, vagy elbúsulnak a daliás, múlt időkön ? Ki tudja ?...
— Miből élnek ? Mit dolgoznak ? — kérdem a fiútól.
— Vadászunk, fát fűrészelünk a fehéreknek, kosarat fonunk, bőrpapucsot csinálunk. Az indián nem dolgozik gyárba. A mienk a föld, a víz, az erdő, a leve gőnket a fehérek nem vehették el. Vasárnap templomba megyünk. Most építtettünk 18.000 dolláron új templomot Még nem egészen kész belül, de most nincs pénzünk.
— Hát a kanadai kormány nem ad pénzt?
— Nem, az csak a földet, a házakat adta nekünk. Jöjjön velem, elvezetem a házunkba. Beléptünk a kis faházikóba. Három szoba. Az első a barátomé, a pallón szőnyeg, széles rézágy és a falon rezes trombita.
— Rezes bandánk is van ! — magyarázza a fiú.
A második szoba a szülőké, a harmadik közepén van a tűzhely. Vígan lobog a láng. Főzik a vacsorát. Anyja és két kis leánytestvére : Rosina és Emmi, vannak odahaza. A kis lány ijedten húzódik tőlem, de a bátya indián nyelven bátorítgatja, azt mondja neki:
— Pacsita !...
S a csöpp kis indián jószág apró, vörös keze a tenyerembe csap.
Elbúcsúzom, künn járok megint. Benézek a templomba. Áhítatos félhomály, hátul, az utolsó sorban, egyes-egyedül öreg indián férfi térdel és imádkozik Jézus Krisztushoz.
Furcsa, leírhatatlan érzések fogják el a szívemet s mély megilletődéssel megyek el. Eszembe jut a fiú egy mondása;
— Harminc év előtt nyolcszázan voltunk, ma csak ötszázan vagyunk ...
Igen! A nagy állatkert ritka fajai kivesznek, Európa északi részén pusztulnak a szamojédok, eszkimók, Szibériában elhalnak a csuvaszok, cseremiszek, Ausztrália őslakóiból húszezer él mindössze és pár évtized elpusztítja az utolsó indiánt is. Hiába jutalmazzák minden újszülött anyját tizenöt, húsz dollárral, legfeljebb egyszer egy évben juthat csak ehhez a keresethez, de nem tud szaporodni, nincs helye élni — minden helyen városok, gyárak vannak, nincs többé szabad vadászterület, gyönyörű kóborlás — s amelyik állatnak, növénynek nincs helye élni, az elhal. Ballagok az őszi erdőn át, a vízparton indián csolnakok, a fa törzséből kifaragott, könnyű, egy darab canoe, amellyel hajdan a cserkésző siklott le „hangtalan nevetéssel" a gyors vizeken... Mindössze ennyi maradt meg a régi időkből. A hídon indián férfi jön velem szemközt. Újságot olvas. Briand és a francia kormány lemondott...

(Folytatjuk)

Következik: A SING SING