BORSODI L. LÁSZLÓ: Gibraltári naplólapok (2)

Üzlet Tangerben

A Gibraltártól való búcsút egyelőre tompítja tehát az új kontinensre való eljutás izgalma. A Szikláról váltott buszokkal jutunk el Tarifáig, ahonnan gyorskomppal, „fast ferry”-vel szeljük át a 14 mérföldet a Földközi-tengeren a marokkói Tangerig.

Marokkó, az Marokkó: a kompra való felszállás előtt útlevélvizsgálat, pecsételés. A kompút 35-40 percet tart, amelynek egy része azzal telik, hogy mindenkinek ki kell töltenie két-két űrlapot. Egyik arra jogosít fel, hogy Gibraltárból átmehetünk Tangerbe, a másikkal pedig Tangerből a spanyol fennhatóságú Ceutába. Gyanús, hogy a foglalkozáshoz – gibraltári házigazdánk tanácsára – mindenkinek azt kell beírnia: „tanár”. Mindössze ketten vagyunk tanárok, a csoport többsége pap. A kitöltött űrlap egyikét az útlevéllel együtt a kompon újra megnézik. A gyakori ellenőrzések jelzik: ez már nem Európa, nem az Európai Unió, sokkal inkább a kommunizmus utáni vám- és útlevélvizsgálatok idõszakára emlékeztető mozzanatok.

A „teacher”-t mindenkiről elhiszik, kivéve a szerzetesruhát viselő görög katolikus papról és püspökéről. A határőr áthúzza a „teacher”-t, helyette beírja: „priest”. Ez az elővigyázatosság a Franciaországtól 1956 óta független arab ország szigorúsága, ahol alkotmányos monarchia van, élén a királlyal és a miniszterelnökkel. A szigorúságnak azonban ez még csak a kezdete.

Kevésbé érdekes a komp pompás belseje, sokkal izgalmasabb számomra, ami kint látható: a nagyon erős szélben a jármű körül csapkodó tengervíz hűvössége, hullámzása és – ahogy közeledünk – az afrikai kontinensnek, illetve Tanger városának egyre határozottabban kirajzolódó kontúrjai. Egyszemélyes történelmi pillanat következik: Ázsia után (Törökország, 2002) Afrika földjére lépek. Most vagyok a legtávolabb otthonról: öröm, hála, vegyes érzések találkoznak és futnak szét, hogy majd újra egymásba bonyolódjanak, egymásra toluljanak bennem.

Hiába, hogy fél 8-kor indultunk Gibraltárból, és majdnem két órája úton vagyunk, Marokkóban csak 8 óra van. Az idő azonban nem állt meg: Gibraltárban már 10-et mutat az óra, Afrikában ugyanis két órával korábban vagyunk a közép-európai idõszámításhoz viszonyítva.

A parton öt nyelvet beszélő arab idegenvezetőnk, a vámépületben pedig újabb ellenőrzés vár ránk: csomagátvilágítás – Marokkó még szigorúbb arca. A helyiség tele van vámosokkal, civil és egyenruhás rendőrökkel, akik a monarchikus rend és az arab országban érvényes törvények értelmében rögtön lecsapnak a máriapócsi bazilita szerzetesre, s ez magyarázatot ad arra is, miért kellett a katolikus papoknak „teacher”-t írniuk a kompon az űrlapra. A szerzetes nem ruhája miatt tűnik fel a marokkói állami szerveknek, hanem azért, mert táskájában szentképeket találnak. A magyarországi bazilitát nem akarják beengedni az országba, mondván, hogy ezekkel a kereszténységet akarja terjeszteni az országban, ami Marokkóban, arab ország lévén, szigorúan tilos. Valószínű a kompon ilyen meggondolásból kellett tanárokká változniuk a civil ruhában levő egyháziaknak, legalábbis a kitöltött űrlapok szerint. A marokkói hatóság biztosra megy: a missziós szándéktól tartva, két civil ruhás rendőrt parancsol mellénk, akik egész tangeri tartózkodásunk idején kísérik a csoportot, vajon nem osztogat-e a szerzetes szentképeket az araboknak, nem missziós szándékkal érkeztünk-e az országba.

Tanger (amely nem a „tenger” magyar nyelvjárási változata) Észak-Marokkó közel 700000 lakosú városa. Az óváros, Kasba felé tartva a település és a régió viszontagságos történelme, gazdag kultúrája bontakozik ki. A Gibraltári-szoros nyugati bejáratánál, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál fekvő ókori berber és föníciai Tangert, Tangier-Tétouan tartomány fővárosát a karthágóiak alapították Kr. e. az 5. században, amelyben történelme során számos nép és civilizáció talált otthonra: a berberen és a föníciain kívül a görög, a római, az arab, a keresztény. Tanger – amely máig muszlimok, keresztények és zsidók multikulturális városa – olyan írókat vonzott magához, mint Paul Bowles, Jack Kerouac vagy Tennessee Williams, nem beszélve arról, hogy a Rolling Stones tagjai közül egyesek éltek Tangerben, mások pedig többször látogattak ide. Tanger az a város, ahol Cseh Tamás hasonlata megfordul. Itt nem Helén szeme kékje olyan titokzatos, mint Tangernél a tenger, hanem fordítva: a tenger kékje olyan rejtelmes, amely csak a Helén szemszínének mélységével mérhetõ, vagy azzal se.

A berber, római, arab, portugál, angol, spanyol és még ki tudja hányféle nép taposta ország és kontinens földjén járunk, amelynek szépsége, mássága az 1923-tól nemzetközi város-állam státusban levő, a 20. század második felében gyors ipari fejlődésnek indult Tanger Kasba nevű óvárosának arab világában mutatkozik meg, távol a 21. századi modern városrésztől. Az idegenvezető megkér, hogy a labirintusszerű sikátorokban ne maradjunk el egymástól. Az utcácskákban – amelyek szűkebbek, és jobban szorítnak, mint a gibraltáriak – egymáshoz közeli, egymással szembenézõ, legtöbb esetben csukott szemű ablakok, utcára nyíló ajtók. A régi városfalakon belül egy csapásra megváltozik a kinti, az európaival számos hasonlóságot mutató kép. A végigsuhanó arab nõk közül kevesen vannak kendő nélkül, a többségnek az orra és a szeme látszik, sokuknak csak a szeme. Fényképezni óvatosan lehet őket, mert ha észreveszik, hogy ők a célpont, elfordulnak.

Míg a nők vásárolnak, és hallgatagon suhannak végig az utcán, a férfiak dolgoznak, vagy éppen hangosan beszélgetnek. Legtöbbjük kereskedő, sokan műhelyt tartanak fenn. A kígyóként egymásba fonódó gyalogutak egyikében szabóműhely ajtaja ásít a járókelőkre. A tulajdonos varrógépe előtt ül, de mivel nincs varrnivalója (átmeneti?), szabadidejében ékszerekkel kereskedik: kezéről ezüst(ös) bizsuk lógnak. Kissé tovább cipészmûhely, fodrászat. Utóbbiban már modernebbek a székek és a gépek – a hazaiakra emlékeztetnek. A fodrászok – akik természetesen férfiak, és akiknek most szintén nincs munkájuk – az ajtóban cigarettára gyújtva várják, hogy jöjjön a vendég. Meg-megvillan egy-egy Pepsi-Fanta-Chips típusú üzlet is a turisták (elsősorban a turisták!) kedvéért, de leginkább a helyi világ jellegzetességeinek van tere: a zöldségüzletnek, az alkalmi piacnak, amely az utcákat pihentető kis téren található, a különböző jó illatú, európainak egzotikusnak tűnő fűszerkereskedésnek, a legyektől hemzsegő tojásos üzletnek vagy a nagy lepényeket árusító pék kuckójának. Merthogy az üzletek többsége kicsi bolthelyiség vagy kulipintyó, amelyeknek utcára néző ablakánál lehet vásárolni. Nem akárhogy: a vevőnek illik alkudnia a termékek árából.

Szorosan egymás nyomában haladunk, de gyakran elveszünk a helyiek tömegében. Itt minden arabosan színes: él, mozog, lüktet. Van, aki a szekerét húzza maga után, van, aki vásárolni indult, és van olyan turistákra ragadó mozgóárus, aki mindenképpen el szeretné adni portékáját. Miközben az utcai árusok és a bolti kereskedők kedvessége elsőre megkapónak, másodjára túlságosan vendégszeretőnek, harmadszorra már idegesítően nyomulósnak tűnik, azt tapasztalom, hogy akár vásárolok, akár nem, az árus, a tulajdonos megköszöni, hogy megálltam, betértem hozzá, szétnéztem, és elbeszélgettem vele. Mint az a szőnyeg-, edény- és ékszerüzlet tulajdonosa, aki meggyőz, hogy menjek fel – ezúttal nagy helyiségről lévén szó – az épület harmadik emeletére, és nézzem meg a szőnyegeit, de miután közlöm vele, hogy nem vásárolok, megköszöni, hogy időt szántam rá, lekísér a földszintre, egészen az üzlet ajtójáig. Még ha a nyereség reményében is történik mindez, mit kezdhet ezzel a kedvességgel és udvariassággal az Európából érkező, aki európaiságát most abban ismeri fel, hogy hűvös, személytelen, tartózkodó és gépiesen gyors világból jön, amelyben mást jelent a kedvesség és udvariasság fogalma? „Tangerien” fogas kérdés, még akkor is, ha egy csíki teszi fel magának, hazájától távol. A válasz vélhetően azokban a kulturális-vallási kódokban keresendő, amelyeknek megfejtéséhez nem elegendő egy nap, egy hónap, egy év, egy élet. Ha Allah kegyelméből az arab világról szóló történelmi, vallási és kulturális ismeretek elmélyítése bizonyos fokig segít is annak jobb megértésében, ha az arabok között töltött hosszabb idő hozzá is járulna ahhoz, hogy magamévá tegyek valamit világlátásukból és értékstruktúráikból, valószínû, minden erőfeszítésem ellenére sem áshatnék túl mélyre, hisz a születéssel kapott lélekritmus és a gyermekkortól kezdve folyamatosan sajáttá váló világtagolás nem tanulható.

Utcai hangulatkép Tangerből

Az ég felé terjeszkedő, szorosan egymás mellett álló házak és üzletek között található vendéglőben helyi ízek és színek, arab kiszolgálók, arab zene és zenészek. A négy férfi zenéjére a vonzó táncosnő különös lábtechnikával, has- és farmozgással bűvöli a mintás párnákkal és ágyterítőkkel díszített díványokon ülő idegeneket. Egyszercsak a termeken átlibegő nő felkér egy nem arab nőt táncolni. Táncukban hamar megmutatkozik a kulturális kódok különbözősége. Nem a lépések esetlegessége-esetlensége a megmosolyogni való, vagy nem az ehhez képest megnyilvánuló harmonikus mozgás a bámulatos, hanem a különbségek találkozásának pillanata, az egymás felé való fordulás exegi momentuma a szép, amelyben úgy tárul fel az azonosulási szándék, hogy mindkettő megmarad a maga különválóságában. Ez a másság a szép – (Ez a másság volt Esti Kornél élete.) –, és az éhségen túl az a kíváncsiság, amivel az egzotikus ízek felé fordulunk, amelyeknek leírásához csődöt mond a nyelv. Csak a mazsolaköretes csirkehús és a mézes bevonatra emlékeztető keksz vergődik át a résen, ahonnan az íz messze visz. Ha nem is madelaine-süteményként vezet, de mindenképp Tangerből kifelé árad. Névtelenül.

Kasbából távozóban egy alacsony és sötét híd alatt haladunk át, ahol az arab világ egzotikuma percekre a pokol tornácává változik: gondozóik felügyelete mellett elmebetegek jönnek szembe… Vajon õk hogyan látnak minket? Látnak-e egyáltalán, vagy nézésük nem válik látássá soha? Ha a Nagy Kéz megbicsaklásai ezek az emberek, akkor a világ, amelynek csodáit látom, a tudat tiszta pillanatainak kegyelme, amelynek tartósságát nem magamnak köszönhetem? Jó volna kiegyezni ebben, és bizonyosságra szert tenni, hogy a mondatvégi kérdőjelt felválthassa a pont végérvényessége! A hátborzongató viszonylagosságból és kiszolgáltatottságból azonban nincs felocsúdás, további képek peregnek. A szellemi nyomor látványát a nagy anyagi szegénység, a kéregető, éhes gyermekek arckifejezése, a megkínzott, megtört felnõttek tekintete tetézi, akik azért üzletelnek, kereskednek és fohászkodnak Allahhoz, hogy népes családjukat eltarthassák. A puszta létfenntartásért küzdõ marokkói hétköznapok világa mit sem tud a gibraltári jólétrõl, mégis gazdag és gazdagító, szédítő és szívszorító annak, aki közelről szemlélheti, azért, mert mindezt közelről szemlélheti. (Ez a közelről való szemlélés volt Esti élete.) Igaz ez akkor is, ha már csak a lélekben ring a kép, mint Tangernél a tenger, amely Helén szeme kékjét idézi, a titkot, amelyről lehet beszélni, de kimondani nem, mert akkor értelmét veszíti a titok, Helén, Tanger, én, Esti, a Nagy Kéz stb.

Tangeri sikátor / a szerző felvételei

Ez a kimondhatatlan visz ki Tanger és Marokkó arab világából, de nem Afrikából. Az autóbusz a marokkói-spanyol határ felé tart, ahol a marokkói illegális bevándorlók miatt: ismét rendőrök, határőrök, katonák, vaskertek, várakozás, útlevél-ellenőrzés, pecsét, le a járműről, gyalog át a határon („Espana”), újra fel, ezúttal egy másik, a marokkóinál tágasabb, kényelmesebb buszra. Irány Ceutába, Spanyolország autonóm tartományába, a 30 000-es lélekszámú város-államba, amelynek történelme legalább olyan izgalmas, mint Tangeré vagy Gibraltáré. A karthágóiak létesítettek először települést Abyla néven, majd (ide is) jöttek a rómaiak, akiket az 5. században vandálok igáztak le. A vandált vizigót, majd bizánci uralom követte, 710-ben pedig arab seregek, majd 740-ben berber törzsek foglalták el a várost. 1415-től Ceuta portugál fennhatóság alá került. VI. Alfonz portugál király 1668. január 1-jén Ceutával fizetett országa függetlenségéért Spanyolországnak. Ceuta – Marokkó 1956-os függetlenné válása mellett – azóta is a spanyoloké. Ennek a nagy múltú, olajkikötõjébõl, halpiacaiból és katonai létesítményeibõl élõ város-államnak az elöljárója fogad. Ha város és állam, akkor az elöljáró polgármester és miniszterelnök egy személyben, egy fiatal, 30-35 év közötti, gyermekarcú férfi, akinek az érkezése körül még nagyobb a felhajtás a díszes protokollteremben, mint ahogy azt a gibraltári fõminiszteri állófogadáson tapasztaltam, de ezen a komolyságon – a gibraltári hasonló magatartás után – már nincs semmi megmosolyogni való. Inkább az a kérdés foglalkoztat, milyen állam lenne Erdély, ki lenne a miniszterelnöke, de nyugalom, ez a gondolkodás autonómiája csupán.

A megoldásra váró kérdést elmesélem Afrika Nagyasszonyának is. A giccses barokk főoltár bizarrságához nem illő hűvös, személytelen templom patrónája nem érti, miről beszélek, hát a gondolkodás szabadságával maradok. Arra kér, a dolgot inkább beszéljem meg a Csíksomlyói Nagyasszonnyal, s hogy adjam át üdvözletét.

Ezzel a megbízással és a Tangerből hozott kővel a zsebemben térek vissza útitársaimmal együtt Európába. Még egy utolsó lépés, még egy simogatás Afrika földjének, amely megmutatta magát, engedte szeretni, csodálni, megengedte, hogy elborzadjak. A tenger sötét, én fáradt, a repülés gondolatától kissé ideges. Gibraltárba mi már nem megyünk vissza, hanem Malaga felé vesszük az irányt. Ez volt, lesz és marad az a nap, amikor szárazföldön, vízen és levegőben is utazom a mindenségben, a mindenségen át. Hazafelé felmerül a lehetősége, hogy utazásunk túlvilági túra legyen, egyszeri, soha vissza nem térítendő, soha vissza nem téríthetõ: a repülőt a vihar környékezi, rázza, tépi, engem pedig megint körülvettenek – körül hogy vettenek a halál árnyai.

Az éjszakai repülésben eltűnik Afrika, eltűnik Gibraltár, eltűnik Európa, hogy ott, ahová megyek, feltűnjön egy másik „Európa”, ugyanazzal a névvel egy olyan jelölt, amelynek jobb lenne más nevet keresnie, hiszen érvényességét éppen azok a most szerzett tapasztalatok kérdőjelezik meg, amelyek azért küzdenek bennem, hogy megőrizzék az eredeti jelentés méltóságát.

Afrika, Gibraltár és Európa bennem van, emléke világít, elrendeződésre vár, hiszen most már általam (is) van, nem tehet úgy, mintha nem venne tudomást rólam. Általa vagyok, belőle lettem, ezután vele együtt válhatok valamivé ebben a pokoli csendben, ebben a piszkosan itt hagyott és porban-szennyben fetrengő Balkánon, Bukarestben, Romániában, a senki földjén, amelynek a szélén, egészen a szélén mégis van egy hely (egyesek axis mundinak becézik), ahol értelmes élet folytatható, mert várnak rám, és most már én is várom, hogy Gibraltár fényeiről, Afrika hangjairól és Európa nevéről beszéljek; ha tudok, ha sikerül, ha ki tudják várni, míg szóra tudom bírni, ami bennem Gibraltár: szárazföld és tenger, cseppkőbarlang és óceán, Szikla, a csupa fény, az örök, a hamisítatlan hang.

(Forrás: Székelyföld, 2013 / 1. szám)