SIR ERNEST SHACKLETON: Dél - Az Endurance hajótöröttjei (1914-1917)

BAJTÁRSAIMNAK,

AKIK ELESTEK A DÉL FEHÉR HÓMEZŐIN

S FRANCIAORSZÁG ÉS FLANDRIA VÉRES HARCTEREIN

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A Déli Sark (1) meghódítása után, amelyben a norvég Amundsen alig napokkal előzte meg Scott kapitány (2) angol expedícióját, egyetlen nagy feladat maradt megoldatlan a déli sarkvidéken: a délsarki szárazföld átszelése, tengertől tengerig.
Amikor 1909-ben a Nimród hajón hazatértem délsarki utamból, amelyen megkísérlettem a brit lobogó kitűzését a déli póluson, de a körülmények összejátszása a céltól száznyolcvan kilométerre visszatérésre kényszerített: (3) akkor gondoltam először a kontinens átszelésére. Biztosra vettem ugyanis, hogy vagy Amundsen, vagy Scott el fogja érni a Sarkot a mi útvonalunkon, vagy egy vele párhuzamos úton. Mihelyt híre terjedt a norvégok sikerének, megkezdtem előkészületeimet egy utolsó nagy utazásra, hogy a hatodik világrészt brit expedíció szelje át elsőnek.
A célt nem értük el. Elbeszélem mégis a vállalkozás történetét. Jóllehet, a végső eredményt tekintve, kudarcról kell beszámolnom – vannak ebben a könyvben fejezetek, amelyek izgalmas kalandokról, küzdelmes napokról, magányos éjszakákról, páratlan élményekről és mindenekfelett a bajtársi odaadás, elszántság, hűség és nemes önfeláldozásról olyan történeteket regélnek el, amelyek méltán számot tarthatnak az olvasó érdeklődésére. A háború véres iszonyata és az utóbbi öt esztendő kínos erőpróbája után talán még megértőbb lélekkel fordulnak az olvasók a messze Délen megvívott „fehérhadjárat” eseményei felé. (4)
A sarki jég erődítményébe csaknem két évre eltemetett kicsiny csoport küzdelmei, csalódásai és erőfeszítései, hogy végrehajthassa a kitűzött feladatot, mit sem tudva a válságról, amelyben a világ vergődött ezalatt – mindez együtt páratlanul áll a délsarkvidéki kutatások történetében.
Az Endurance elsüllyedése és az Aurorá-t ért baleset következtében veszendőbe mentek bizonyos okmányok, amelyek az expedíció szervezésére és előkészületeire világot vetettek. De hiszen nem célom, hogy töviről-hegyire elbeszéljem az expedíció előzményeit, a szervezés és fölszerelés munkáját. A délsarki kutatásokról századunk kezdete óta megjelent könyvek mind bőségesen tárgyalták ezeket. Tájékozásul mégis ideiktatom azt a tervezetet, amelyet annak idején a nagyközönség elé terjesztettem, hogy fölkeltsem az érdeklődést a vállalkozás iránt.

A transzkontinentális csoport.

Az antarktikus szárazföld első átszelése, tengertől tengerig, a Sarkon keresztül, történelmi jelentőségén felül tudományos tekintetben is nagy fontosságú utazás lesz.
A távolság kereken háromezer kilométer. Ennek első fele, a Weddell-tengertől a Sarkig, ismeretlen földön visz keresztül. Minden lépés a földrajzi tudomány haladását szolgálja. Meg fogjuk tudni, vajjon a nagy Victoria-hegylánc, amelyet a Ross-tengertől a Sarkig kinyomoztunk már, végignyúlik-e a kontinensen s így összefüggésben van-e Dél-Amerika Andeseivel s hogy a Sark körüli hatalmas fensík fokozatosan lejt-e a Weddell-tenger felé. Állandó mágnességi megfigyeléseket fogunk folytatni az úton. Útvonalunk a mágnességi Sark felé visz; a delejtű elhajlásának a meghatározása a mágnességről való gyakorlati ismeretek szempontjából nagy jelentőségű. Gondoson följegyezzük az időjárás jelenségeit és ez nagyban hozzásegít a hazai időjárás egyik-másik kérdésének megoldásához.
A glaciológus és a geológus tanulmányozni fogja a jégviszonyokat, a hegyek természetét. Jelentésük tudományos érdekességű lesz.

Más csoportok tudományos munkája.

Amíg a transzkontinentális csoport odajár a legnagyobb sarki utazáson, amit valaha megkísérlettek, más csoportok fontos tudományos munkában fognak fáradozni.
Két szánutazó csoport a Weddell-tenger felől indul. Egyik nyugatnak a Graham-föld felé, másik keletnek. az Enderby-föld felé. A harmadik a kiindulóállomáson marad. Mind a három csoport sokoldalú tudományos feladatokat tűz maga elé.
A Ross-tenger felől, a sarki kontinens túlsó oldaláról is útra kel egy csoport dél felé s talán a Beardmore-gleccser tetején várja meg a transzkontinentális csoport érkezését, azon a tájon, ahol először bukkantunk szén nyomaira az Antarktiszon. Ez a vidék különösképpen fontos a geológusra.
Az expedíció mindkét hajóját fölszereljük mindenfajta hidrográfiai vizsgálódásra. A Weddell-tengeri hajó igyekezni fog kinyomozni a Graham-föld ismeretlen partvonalát. Soha sarki expedíció nem kutatott nagyobb területen.
Ez lesz az első eset, hogy a Weddell-tenger a kutatások kiindulóállomása. Hatalmas ismeretlen területeket fognak feltárni a kutatók – angol lobogó alatt. Az egész terület a Sarkig brit birtok. 1908 júliusában a Falkland-szigetek kormányzója a Graham-föld kormányzójává is kineveztetett, s ez a föld már a Weddell-tenger partvidéke. Ugyanakkor a brit birtokok így határoztattak meg: „az a terület, amely a Déli Atlanti-óceánban az 50. szélességi foktól délre, és a nyugati hosszúság 20. és 80. foka közé esik”. Ebbe a meghatározásba beleesik az a terület, amelyen jelen expedíciónk munkálkodni fog.

Hogyan fogjuk átszelni a kontinenst?

A Weddell-tengeri hajó 1914 októberében fog indulni Buenos Airesből és novemberben igyekszik kikötni a 78° déli szélességen. Nyomban ezután a transzkontinentális csoport megkezdi 3000 km-es szárazföldi útját a Sarkon keresztül. Öt hónappal később kell elérnie a Ross-tengert. Ha nem köthet ki elég jókor a hajó, a csoport áttelel és csak 1915-ben indul.
A transzkontinentális csoport hat emberből fog állani, vezetőjével, Shackletonnel együtt. Száz kutyát, szánokat, két motoros szánt visz magával, légi csavarokkal. A Déli Sark elérése után északnak folytatja útját a csoport a Beardmore-gleccser felé, ott remélhető a találkozás a Ross-tenger felől jövő csoporttal. A találkozás után a két csoport együtt megy a Ross-tengeri csoport téli szállására.
Az Endurance hajó tizennégy embert tesz partra a Weddell-tengeren. Hat a transzkontinentális útra indul, három nyugatnak, három keletnek, kettő helyben marad.
Az Aurora hat embert tesz partra a Ross-tengeri állomáson. Ezek depókat helyeznek el a főcsapat számára a déli út mentén.
Ha sikerül a kontinens átszelése áttelelés nélkül, 1915 áprilisára várható a csoport hazatérése. A többieké egy évvel később.

Az expedíció hajói.

Az Endurance új hajó, külön a mi céljainkra építette Christensen híres norvég hajógyáros Sandefjordban. Sebessége kilenc-tíz fonal (16-18 km) óránkint. Tüzelőanyaga olaj és szén. 350 tonnás. Válogatott fenyő-, tölgy- és babérfából (Nectandra Rodioei) épül, 14000 font sterling költségen.
Az Aurorá-t dr. Mawson-tól vásároltam. Minden tekintetben hasonlít a Terra Nová-hoz, Scott hajójához. Az ausztráliai kormány jelentékenyen kijavíttatta annak idején dr. Mawson expedíciója számára.

*

Az előkészületeket megkezdtem 1913 közepén, de csak 1914 januárjában léptem a nyilvánosság elé, amikor az anyagi támogatás biztosítva látszott. Első eredménye az lett ennek, hogy a társadalom minden osztályából valósággal elárasztottak a jelentkezők, akik részt akartak venni a kalandban. Ötezer ajánlatot kaptam, ezekből választottam ki ötvenhat embert.

Márciusban, nagy csalódásomra és nyugtalanságomra, kiderült, hogy az igért anyagi segítséget nem kapom meg. Hajó, készletek ára esedékes, személyzet felfogadva, és én ott álltam – pénz nélkül. Nyomban közzétettem felhívásomat. A társadalom segítségét kértem. A visszhang nem maradt el. Még Kína belsejéből, Japánból, New Zealandből és Ausztráliából is érkeztek adományok. Sir James Caird 24.000, a brit kormány 10.000 font sterlinget adományozott. Dudley Docker kisegített az Endurance vételárából hiányzó összeggel, Elisabeth Dawson Lambton is jelentékeny adománnyal támogatott. A londoni földrajzi társaság 1000 fontot szavazott meg, Janet Stancomb-Wills asszony adománya lehetővé tette az Endurance fölszerelését és később is több ízben kirántotta anyagi zavaraiból a vállalkozást. Az ő költségén szereztük be a csónakokat, amelyek végül is megmentették életünket.
Hálából adományozóink iránt, az ujonnan fölfedezett partvonalat Caird nevéről, a hajó három csónakát James Caird, Stancomb-Wills és Dudley Docker nevéről neveztem el. A két utóbbi ma is ott van még az Elephant-szigeten, ahol huszonkét bajtársam ötödfél hónapig éldegélt oltalmuk alatt. A James Caird-et hazahoztuk és most Liverpoolban van. (5)

Angol és skót iskolák ifjúságának gyűjtéséből szereztük be a kutyafogatokat. De sok más adomány is támogatott. A fölszerelés haladt a maga útján. Megvásároltam az Aurorá-t Sir Douglas Mawson-tól, Mackintosh-t küldtem Ausztráliába, hogy vegye át a hajót és szerelje föl. A fölszerelést és a készletek nagyobb-részét Angliából küldtük ki, Ausztrália és New-Zealand segítettek a szén és egynémely más szükséglet megszerzésében. Ez a két ország mindig bőkezűen támogatta a délsarki kutatásokat, melyeknek mintegy „hinterland”-jának tekinthető. Július vége felé minden készen volt, amikor egyszerre a háború viharfelhői borultak Európa egére.

Már ki volt adva a rendelkezés, hogy az Endurance menjen Cowes-ba, a király látni óhajtja. A cowesi-i hét hétfőjére volt esedékes a királyi látogatás. Három nappal előbb üzenet érkezett, hogy a király nem jöhet. Londonból még azon a napon, pénteken, 1914 augusztus elsején, elvitorláztunk és másnap egész nap Southend előtt horgonyoztunk. Hétfőn partra szálltam. Akkor olvastam a reggeli lapokban az általános mozgósítás hírét.

Azonnal hajóra szálltam és megmondtam társaimnak, hogy táviratot küldök a tengernagyi hivatalnak és fölajánlom a hajót, készleteket s ha beleegyeznek, mindnyájunk szolgálatát az országnak. Valamennyien nyomban hozzájárultak, a táviratot elküldtem és mindent rendelkezésére bocsátottam az admiralitásnak. Egy órával később megérkezett az admiralitás lakonikus válasza: „Proceed”. (Keljen útra.) Két órával ezután hosszabb táviratot kaptam Winston Churchilltől (a tengernagytól). Megköszönte ajánlatunkat és közölte a hatóság kívánságát, hogy az expedíció keljen útra.
Erre a végleges utasításra az Endurance elvitorlázott Plymouthba. Kedden, 5-én, a király magához hivatott és kezembe adta a brit lobogót, hogy vigyem magammal az expedíción. Azon az éjjelen, éjfélkor, kitört a háború. Szombaton az Endurance elhagyta a plymouthi kikötőt, az admiralitás egyenes parancsára. Hangsúlyozni akarom mindezt, mert tudom, akadtak, akik kifogásolták, hogy az expedíció elhagyta az országot. Nem felejtendő, hogy az előkészületek már több mint esztendeje folyamatban voltak ekkor és tömérdek pénzt fektettünk már bele a vállalkozásba. Mindamellett, anélkül, hogy az adományozókkal tanácskoztunk volna, fölajánlottuk, hogy lemondunk az expedícióról. Egyébként pedig senki sem sejtette, hogy a háború évekig el fog húzódni és az egész világ belesodródik. És még valamit szeretnék hangsúlyozni itt: expedíciónk nem valami kedélyes hajókázásra indult a csendes-óceáni szigetekre – veszedelmes, küzdelmes és kockázatos feladatra vállalkoztunk. És amikor, három bajtársunk hősi halála után, visszatért a megfogyatkozott csapat, valamennyien, akik túléltük a déli sarkvidék veszedelmeit, kivettük részünket a másik harcmezőn dúló csatákban is. A hősi halál ott is bőven aratott közöttünk.

Október 26-án hagytuk el Buenos Aires kikötőjét. Dél-Georgia szigetén, a brit birodalom legdélibb lakott helyén egy hónapot töltöttünk a végső előkészületekkel, Buenos Airesben hallottunk utoljára a háborúról. Az orosz gőzhenger akkoriban volt előnyomulóban. Általános volt a hiedelem, hogy félévig sem tart a háború.

Ezen a helyen is hálás köszönetet mondok New-Zealand és Ausztrália kormányainak és népének nem szűnő segítségükért, amely végül a Ross-tengeri csoport megmentését lehetővé tette. Köszönetet mondok az uruguay-i kormánynak áldozatkész támogatásáért, hogy az Elephant-szigeten rekedt társaim megmentésére átengedte az Instituto de Pesca hajót. Hajótörött útitársaim megmentését közvetlenül a csilei kormánynak köszönhetem. A csilei haditengerészet Yelcho hajójával sikerült eljutnom a hajótöröttekhez és szerencsésen hazahoznom mindnyájukat. Munoz Hurtado, a csilei haditengerészet feje és Luis Pardo, a Yelcho kapitánya, valamennyiünket mély hálára kötelezett.

Jegyzetek

(1) Amundsen: A déli sark meghódítása (A Hat Világrész VII. kötete; Amundsen életrajzával). Fordították: Telekes Béla, Baktay Ervin, Ballenegger Henrik.
(2) Scott utolsó útja. (A M. Földrajzi Társaság könyvtára; Scott életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(3) Shackleton: Az Antarktisz szívében. (A Hat Világrész II. kötete; Shackleton életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(4) Shackleton a fehér hómezőkről nevezi el küzdelmes útját fehér hadjáratnak – szembeállítva a harcterek véres mezőin vívott háborúval. Az Ajánlás-ban is ezért írja: To my comrades who fell in the white warfare of the South and on the red fields ot France and Flanders.
(5) Shackleton halála után a James Caird csónakot a London melletti Dulwich College-ban helyezték el, amelynek S. növendéke volt. A nevezetes emlékből nemes buzdítást és ösztönzést merít az ott tanuló ifjúság (L.: H. R. Mill: The Life of Shackleton).

2010-ben két bejegyzésben is idéztünk Sir Shackleton könyvéből. Most, az előszó közlésével jelezném, hogy külön oldalon - ahová itt vagy akár a fejléc alatti oldalcímre kattintva lehet belépni - megtalálják az emlékirat teljes szövegét is.