IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (2)

Eszékre!

Stevens világkörüli útjának vázlata

Csütörtörtökön, július 11-én reggel a szokott órában, tehát 5 órakor már nyeregben voltunk a Mohács-felé vezető uton ; az út dombos s határozottan rossz volt! Eddigi utunkban ez volt és marad is a legsilányabb útvonal. 10 klm-nyi hajtás után útitársam egy domb alján stoppolt. Rámutat egy termés kövekből alkotott 5—6 méternyi magas emlék colonnára. Az a mohácsi csata emlékére oda állított emlékoszlop volt. Az emlékoszlopba festett kép II. Lajos Cselle patakban történt kimultát ábrázolja. Intettem neki, hogy reggelizésünk alkalmával meg fogom neki magyarázni az oszlop történetét. 1/4 7-kor a mohácsi kaszinó helyiségében hideg tej élvezete közben igyekeztem történelmi magyarázatot tartani. Kiírtam a szerencsétlenség napját, aug. 29-ét, 15 26-ot, beszéltem zord Solimánról és szerencsétlen magyar királyról, Tomoryról s végre Magyarország tökéletes leveretéséről, s hogy most ő, a hosszú rabiga 
daczára mégis mily virágzó hazát talál itt. Comprehens! felelé határozott hangon, a mint befejeztem. 

Utunk Szekcsőtől Mohácsig nem délnek, de egyenesen nyugatnak húzódott, miután az országút a Duna medrének kanyarulatát követi. A mint Mohácson a kaszinó előtt nyeregbe léptünk s a délfelé vezető úton hajtottunk, az éjszakról fuvó szél nagy előnyünkre volt. Meg kell emlékeznem róla, hogy Mohácson egy lelkes sport-barát által fogadtattunk, de csak egy által; ez Millich Péter ügyvéd volt, a «Mohács és Vidéke» szerkesztője. 

Mohács elhagyása után utunk az egy odavezető lejtő kivételével, síkon vezet keresztül. Stevensnek elég alkalma akadt Magyarország bőséges búzatermő tábláiról meggyőződni, a mint kilométerek hosszú során át vágtattunk Albrecht főherczegnek a mezőgazdaság mai álláspontjának megfelelőleg gondozott uradalmán. Mulatságosnak találta, hogy parasztok kaszát, gereblyét eszeveszetten elhajigálnak, hogy az elhaladó vasparipások elvonulása után iramodjanak. Paysans! mondá s nevetve veregette két kezével térdeit. Ez a taglejtés az iramodásokat jelképezte. Laki puszta előtt az út kétfelé válik, kilométerjelző vagy efféle nem volt kitéve; mappákat kellett előszedegetni s böngészni belőle, végre rájöttünk a helyes útra: bal felé illetve egyenesen kellett haladnunk. 

Sokác viselet

Elérkezünk Baranyavárra. E várostól kezdve utunk észrevehetőleg javult. «Wirthshaus» után tudakozódva, csakhamar ráakadtunk egyre. Fehér bort kértünk s kaptunk. Olyan jó volt, hogy útitársam nem rejthette el bámulatát. Megkérdeztem, honnan bírják e jó bort? A herczegszőllősi hegyekből, volt a válasz. Kint voltunk az utczán, ott fogyasztottuk borunkat, a falu népe néhány perez alatt sűrű spaliert képezett körülöttünk. Stevensnek volt szeme, hogy mindent lásson. Szemeit legelébb a szép sokácz asszonyokon és lányokon járatta végig, aztán szerencsésen azon is felejtette őket. E csodálatos hatást a sokácz nők képzeletet fölül muló négligé-je okozta. Szoknyájuk, illetve ingük térden felül ért, s két oldalt «á la Szép Helena» a czomb közepe tájáig ki volt hasítva. Mind e szép dolgokat aztán egy czifra saját gyártmányú kötény «pregácsá» takarta el. Nem szólt semmit e «látványos» népviselethez, csak akkor, mikor a falun kivül voltunk. Ott leszállott, én követtem példáját s már most következett a vallatás! Miféle vallásbeliek ezek a nők? kérdé.  — Szláv eredetűek, sokáczoknak neveztetnek, katholikus vallásúak, — felelém. 
Jegyezgetett, vázlatokat csinált, én addig epret ettem, mire végzett, még a látványosság utóízén rágódva, fejcsóválva ült gépére. Elértük Monostort, ezt elhagyva a Keskendig vezető tíz klm.-t frissen beszórva találtuk. Ha magam megyek, semmi esetre nem ülök gépen, csupa gépkimelés tekintetéből, — végre útitársam nem szállt le, én is hajtottam. 
Egyszerre észre veszem a fél út táján, hogy nyergem csúszik le, — végre lecsúszik egészen. Gépemen nem «Arab»-féle rugó, hanem közönséges rugó lemez szolgált «rugó» (ressort) gyanánt. Ennek következtében történhetett a lecsúszás. Le kellett szállnom nyerget igazítani. Stevens előre haladt — nem szóltam neki különben semmit. A nyeregnek eredeti helyére történt visszahelyezése majdnem egy fél órát vett igénybe. Végezve, tova siettem, nem láttam Stevenst, de a gépe nyomát a 10 centiméteres porban jól kivehettem, végre Keskend előtt egy kilométerrel akadtam rá egy fa tövében jegyezgetett. Átléptük az Alberts-canal fahidját s az egy fél utczás Keskenden voltunk 1/2 11 órakor. 

A falusi korcsmáros, a ki fogadott, tegnapi savanyú káposztát akart elénk rakni. Én protestáltam e koszt ellen, s kérdem Stevenst, mit akar enni, mondott valamit; csakhogy én azt nem értettem meg. Elővette a piros «négy nyelvüt», s rámutatott egy német szóra, az «Hünchen» volt. Megrendelem tehát ebédünket, külön nappali szobát bérlek, hogy 
társam dolgozhassák, én gépem srófjai után néztem. Végtelen patáliát hallok a konyhában, figyelmessé leszek rá, s hallom: Uram Isten, a korcsmárosnénak nem igen tetszik ilyen «csavargó népnek» általam rendelt ebédet főzni, — egyenek kenyeret, káposztát. Dörgedelmes hangon vonja kétségbe, van-e e «Slájfer»-népnek pénze, hogy a rendelt ebédet kifizesse. Miután a patália megrendelt ebédünket kompromittálhatta volna, szükségesnek láttam az erélyes beavatkozást. Eredménye volt. 1 órakor párolgó ízletes ebedhez ülhettünk. Pont 3 órakor indultunk. Felszállásunk perczében alig tudtam egy részeg parasztot elkergetni, ki váltig azt erősítette, hogy látott már bennünket Eszéken, volt is a bódénkban. Meg hogy ez a fekete, ez a komája, — mutatott Stevensre. 

Az eszéki vár

Órai hajtás után, miután a villány-eszéki vasút vágányait átléptük, Dárdára értünk. A sörházra mintegy szag után haladva akadtunk rá. Megmagyaráztattuk magunknak az utat: A sörháztól jobbra haladó; rövidebb, de homokosabb. A balra vezető Belyének megy, vagy 7 km.-nyi kerülőt tesz, de kemény út. Természetesen az utóbbit választottuk. Fél óra múlva 
Belyén voltunk. Stevenst itt firhangnak való rudakat áruló czigánylányok mulattatták. Végre innen is távozva, délnyugati irányban Eszéknek vettük az utat. Helyéből kilépve az eszéki vár s a felső város templom tornyai látszanak már, egy negyed óra múlva a Dráva kiöntése ellen emelt hidon hajtottunk keresztül, rá néhány perezre a Dráva hídján voltunk, A hid közepén megállottunk, megfogtam Stevens kezét s intettem, forduljon vissza. Megértettem vele, hogy e pillanatban a magyar határvonalon áll. 
— Frontiére von Hongary! - mondám neki. 
Megilletődve vettük le süvegeinket, s azzal köszöntünk. Én az édes hazának, Stevens valószínűleg a legvendégszretőbb s a legsportkedvelőbb országnak, melyet világkörüli útjában talált s találni fog. Igen én mondhatom; Stevensnek Budapesttől Eszékig terjedő útja; a befutott 262 kilométer, egy kellemes promenade volt, hol az angol népnek e phenomene-je meggyőződhetett a magyar állapotok életrevalóságáról és kellemeiről, hasonlítsa össze őket más népek viszonyaival. Ugy hiszem, kiálljuk a versenyt! 

A belyei uradalom termő földjén hosszú póznákat vesz észre. Megmagyarázom a komló-termesztést, sörgyártást. De térjünk vissza a Dráva hídjára, alattunk a sebesen tova haladó Dráva folyó, azon föllebb az új szerkezetű vasúti híd. Ugy, ahogy, elmondom a két év előtti fahíd catastrophá-ját, másnap a szerencsétlen huszárok emlékére a glacis-ra állított emlékoszlopot is megnéztük. Közvetlen előttünk az eszéki vár sánczaival, töréseivel s kazamatáival, jobbkéz felől a felső város modern házsorai látszanak. Néhány perez után letértünk a hídról, Slavoniában voltunk. A váron keresztül tolni kellett gépeinket a rossz kövezet miatt. A fölső város utczáján ráültünk, de csak a járdán hajthattunk; a kocsiút minden képzeletet fölülmúló rosszaságu. Behajtottunk egyenesen a «jagerhorn»-ba. Miután egy első emeleti szobába, ugy a hogy, elhelyezkedtünk, néhány percz múlva már az utczán voltunk, hogy a városban ismeretes «promenade»-unkát végezzük. Megtudtam, hogy a «Die Drau» szerkesztői beszélnek angolul, rögtön oda mentünk. Az idő már délután 6 óra felé járt, senkit sem találtunk a szerkesztőségben, csak a szolga személyzetet. Czímeink hátrahagyása után sétáltunk még s fél 8-kor hotelünkbe mentünk vacsorálandó. Alig ülhettünk ott néhány perczig, midőn két úri ember közeledik felénk, — a kölcsönös bemutatások után megtudtuk, hogy a «Drau» két szerkesztőjével vagyunk szemben. Pfeffer úr beszélt angolul. Frank úr nem értette e nyelvet, ő tehát engem vett kordába. Sülteink fogyasztása közben mulattattuk a két szerkesztőt a budapest-eszéki útvonal éleményeivel. E közbén egy harmadik úri ember is hozzánk csatlakozott, Alexis Freund személyében, ki a bordeauxi velocziped-klub tagja lévén, ott tartózkodása idejében; — üdvözlésünkre sietett. Szívesen fogadtuk, — annál inkább, mert értett kissé angolul. 

A «Hötel Jágerhorn»-nak kerthelyiségében ült kis társaságunk. Egyszerre egy hevesebb szélroham; s hatalmas dörgés jelezték az égi háború közeli kitörését. Néhány perezre rá elkezdett esni az eső. Megkérdeztetem Stevenst, akar-e holnap reggel utazni, ha esetleg sár lesz; Valószínűleg, felelé, csak ha nem fog esni. 10 órakor szobánkban voltunk, miután eszéki ismerőseinktől azzal a kijelentéssel váltunk el, ha nem esik : utazunk, ha esik : maradunk ! Stevens lefekvés előtt angol komolysággal simogatta meg a csinos szobalányt. Ha ez indiskretiót, melyet most elkövetek, megtudja valaha... bizonynyal vissza fog emlékezni arra a tónusra, mellyel ezt mondta: guut petite demoiselou! Én segítettem neki ezt mondani, a frajla kisasszony nem tudom, nem-e furának találta kurizálási módunkat. Annyi bizonyos, hogy az elnyomott 82 kilométer után jóízűeket nevettünk az eszéki Hébé gonoszkodásán. 

Még alig volt 4 óra, felkeltem, hogy az idő felöl meggyőződjem; - zuhogott a zápor! Stevens is kinézett, látta, hogy az utak tökéletesen eláztak, én meg kérdőleg néztem rá. Nyugodtan betette az ablakot, ráhúzta a függönyt, rámutat az ágyra s azt mondja: 
— Slipen! 
Nem kérettem magam, beleugrottam inkább, mint dőltem az ágyba s aludtam egész nyolczig. 

A július 12-iki pénteki napot tehát Eszéken töltöttük. Egész nap esett az eső. Éppen öltözködésünkkel voltunk elfoglalva, midőn Freund ur belépett s eszéki cziczonenak ajánlkozott. Stevens nem fogadta el, miután az egész délelőttet írással akarta tölteni, de — úgymond délután örömére fog szolgálni, ha szolgálatkészségét igénybe veheti. 
Ő tehát iratai mellett maradt, én Freund társaságában távoztam, megígérve, hogy 1/2 12-kor visszajövök. Az utczán találkoztunk a szerkesztőkkel, kérdeztem, van-e valami látni való, pl. múzeum, vagy ilyesmi. Az eszékiek tagadólag rázták fejőket. A rómaiak Murziájában ilyesmi nincs, nézzem meg a vár sánczait, akkor láttam mindent Eszéken. Utczai sétánk alkalmával néhány tiszta horvát stylben bútorozott szobának néztem be az ablakán. Freund elég szeretetreméltósággal birt, Stevens számára szlavon népviseletet ábrázoló fényképeket szerezni. Az eső esett, — untam magam. Alig vártam már a l/2 12-őt, — végre felmentünk Stevenshez, éppen befejezte irását. Freund-nak meghivását elfogadtuk. Hozzá mentünk ebédre. Az egész délutánt az eszéki vár szemlélésére fordítottuk Frank és Freund társaságában. Megnéztük a kápolnát, mely mellett egy ájtatos asszony meggyilkoltatott télidején, s holttestét a gazok a vár sánczaiba dobálták. A Drávába fult 27 huszár emlékének szánt márvány emlékkövet is láttuk. Dicséret Eszék városának a kegyeletért. Meglepett bennünket a vár sánczokon a glacis-okon oly jó karban tartott promenade utak látása. Elnéztünk a Drávára állított katona uszodába hol a kapitány, ki szolgálatát teljesíté a fürdőben, megkérdé a «Drau» szer­kesztőjét, mikor tartjuk az «előadást». Az meg őtet bámulta meg. A fürdőtől néhány lépésnyire egy kioszk formájú korcsma van, persze belebotlottunk. A «tamburás»-ok stimmelték hangszereiket, s néhány percz múlva Stevens hallhatta a délszlávok hangszerének melódiáit. De a «Yankee dudl»-t nem tudták, tehát nem is örült úgy, mint Szegszárdon. Megnéztünk egy csomó eszéki nevezetességet: lövőházat, s visszatérve a Felsővárosban a zsinagógát stb. Péntek este volt, a zsidóság lármázva jött össze sabetz-et tartani. Beléptünk mi is. Stevens, mint tisztességtudó ember, levette nagy fehér sisak kalapját, vagy tizen ugráltak rögtön feléje, kik azt fejére erőszakolták. Később elmon­dom a batainitzai templomi jelenetet. Azt , hogy örült-e a templomi éneknek vagy nem, azt nem tudom.

Háromkerekű - kamerával

Nem mulaszthatom el az eszéki tricyclista esetét is elbeszélni. Regénye ugyan jó előre nyulik még, s előbbi időből keletkezik ismeretségünk. Stevens az nap látta először. A mult tél egy sáros napján történt, arról veszek tudomást, hogy egy veloczipedista érkezett Duna-Szekcsőre, három keréken. Felvitt a kíváncsiság a nagy korcsmába. Gépét az udvaron láttam, egyike a legkezdetlegesebb kovácsmunkáknak. Terjedelme után ítélve borzasztó súlyú bőrtáska képezte a nyerget, mely a fatengelyű járműhöz kötelek s lánczok segítségével volt hozzákötve. Kíváncsi voltam azt az embert látni, ki ily járművön képes mozogni; beléptem az ivóba, egy vagabundnak látszó, Herkules termetű ember lencsés tálja előtt ül és eszik. Majd egyik, majd másik nyelven szólítom, tudtomra adja, hogy ő néma, mimikával kiegészíti, hogy suszter és hogy nagyon, nagyon messziről jön, s megy oda, hol az embereknek a feje turbánnal van bekötve s másféle pénzök van. Kérdeztem, van e írása ? Nincs neki. A helyben levő zsandárság megszagolja ezt, elcsípik, kutatják s kisül, hogv egész sportszerűleg utazik. Vagy 180 pengőt találnak nála elrejtve. Nem tudnak rábizonyítani semmit; a szolgabirósági fórum is elereszti. Ő aztán el is megy a turbánosok hazája felé ! Nos, ez volt az az eszéki tricyclista, kinek a «Drau» szerkesztője be akart s bemutatott bennünket. Egy hatosért levette a «Jágerhorn» előtt, terhes, suszteroknak való szerszámokat tartalmazó bagázsiáját, felült fa- és vas-abrincsokkal összeszegelt háromkerekére és kunsztolt. Csörgött, akár a délfrancziaországi paraszt bicycler. De hát végre is ment. Frank úr állítása szerint összejárta az Eszéktől 20 klm.-nyi területen fekvő helységeket, a rongyos czipőket kijavítgatja, s ismét visszatér. A gép állítólag az ő gyártmánya. Ime a veloczipédnek Slavoniában való gyakorlati alkalmazása. 

(Folytatjuk)