VII.
(...)
 |
| Louxembourg-kert |
Páris bakony, embersűrűs gigászi vadon, jól tud rejteni. Rejti a jövőt, nagy forradalmak csíráját; rejti a bűnt, a szégyent és a hazátlanságot. Rejtegeti barna hajú, csigás hajú Ady Endrét is, akit jobbról arcul csapott, balról megcsókolt a hazája. Szegény Ady Endre, dalolója Párisnak, a Bajnak, a Mámornak, az Asszonynak, hát olyan nagyot vétettél volna, hogy megfeketedtél a kiátkozásra ? Dehogy. Hiszen ma már mindenki tenyerén hord, van neved, iskolád, aranyad. Csak a véred, a véred aknáz alád, öli, teperi testedet, a jövőd. Sokat szenvedtél; krisztustalan római zsoldos, aki legalább nem szán. Nem vagy te sem pacsirta-álcás sirály, sem zsoltáros Lázár a dúsak palotája előtt, sem nagyálmodó új Pán, sem fénytollú sármánymadár, sem bizarr szomorú fiú, hanem vagy az ember, az örökké bántott, örökké bántó, siránkozó, dühöngő, mámorozó és dalolgató ember. Beleestél a bűnök csávájába, fetrengesz, jajgatsz, keresed az istent, mert az embereket elvesztetted. Alig van zenéje dalaidnak; magadban való mormolások, fájdalmas felkiáltások, hangtalan gondolatok azok. Ásol furcsa lelkednek feketekék mélységébe és bányászol sok semmi törmeléket, csúnyaságot meg tiszta aranyat. Paraszt szemek csak a sarat látják, az aranyat élelmes kalmárok csenik el tőled. Kövekké faragod a csikorgó magyar szavakat és meghajigálod vele véreidet, az eget; sok éppen a fejedre esik belőle, betörik a koponyád, véres az orcád, de te dalolsz, mert előtted a kancsó, mögötted az Asszony. Van benned sok nőies vonás, affektálás; szeretsz sírni, rágalmazni, féltékenykedni, szeretni, mint az asszonyok; kényes vagy, ideges vagy, parfümös vagy, bolondos vagy, mint az asszonyok. Szereted a pénzt, a bókot, mint az asszonyok. Magadon keresztül látod fajod sorsát: a magyar tudna előre menni, ha nekibúsúlná magát, de irigységből megrágjuk egymás szívét; csak akkor merünk, csak akkor vagyunk, ha marnak. Kálvinista vagy, prédikátori sokszor a szavad, ha zengők, ha nagyok. Elillant évek szőlőhegyén botorkálsz mámorosan; neked az örömök piros hajók lelked kék óceánján, akiknek kormányosa a halál; neked az élet: utcák leánya; neked a szó: ópium, pogány titkokat szívsz belőle. Neked a hópelyhek pici melódiák, gazdátlan álmok, fagyott angyalszárnyak. A te ablakodon piros hajnalok hosszú sorban és részegen kopognak be. Neked ős, trágár dalokat dúdolnak a szelek. A te szíved úgy csendül, úgy kong, mint a tűzharang. Te a dérittasan szállingózó vörhenyes faleveleket aranyaknak látod. Dühödt, lázongó szívverésedet golgotai bazaltra vésed s írott kövedet dobod a mélybe, hogy késői, bűnös, bús szemek megértsenek. Beevez lelkedbe piros-fekete glóriával a feje körül Léda, keresztül holttengerén az ifjúságnak. Te égő keresztet csókolsz rá, száddal öntözöd ősz szemeit. Férfikarod Máriától Veronikáig ívellik, mert bús vagy, a halál rokona vagy, mint minden boldogtalan a világon. Azért téged soha nem szeretnek az Élet tiszavirág-emberei ; mindig lesz egy kis táborod, külön, feketén, büszkén, azok utánoznak, úgy jajgatnak, ahogy te jajgattál, de nem úgy szenvedtek, ahogy te szenvedtél. Ady Endre, akárhogy, de te furcsa ember vagy.
Összejöttünk. Pap is volt köztünk, hát kísértett az erkölcs és erkölcstelenség roppant fabáb szelleme. Mi az erkölcs ? Ha zárt ajtók mögött csókolózunk. Mi az erkölcstelenség? Ha nyílt utcán csókolózunk. Párisban nyilt utcán úgy csengenek a csókok, mint Debrecenben zárt ajtók mögött. Persze, Páris erkölcstelen, Debrecen puritán. Óh, lehullott leánypárták, titkos bitangságok, elfojtott ördögtüzek: ti tudnátok igazat mondani! A francia így gondolkozik: az élet a szerelem; mit szégyeljem, dugdossam a szerelmet, ha volt orcám születni, élni? Mi nagyon egyháziasan fogjuk fel az életet; a francia játszik vele. Neki minden játék; a szerelem a legkedvesebb és legraffináltabb játéka. Nekem, szomorú magyarnak, élethalál kérdés, amelybe csakúgy belehalok, mint Ibsen hősei az igazság keresésébe. Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele ? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni. Rám kiáltott esztétikai érzéseim őre, hogy csúf vagyok! Az ajkam vastag, Ízléstelen ; csókolni pedig csak a legszebbet akartam. Verjen meg az öreg isten minden esztétikai érzést, minden gyávaságot! Az élet elszáll fölöttem s én nem tudom, miért is éltem ? Huszonnyolc esztendő — és nulla csók! Ha öt fiatalember összekerül, asszonyra, szerelemre, érzékiségre, bujaságra, nemi rejtelmekre fordul a beszéd kereke. Különösen nálunk, erkölcsös magyaroknál. Pap is volt köztünk, tanár is, erkölcsöknek kimondott őrei, mégis benyitottunk a nemi élet legtizenharmadikabb szobájába is Rettentő titkai vannak a világvárosok szerelmi életének! Én csak most kezdem sejteni. De nem állunk rosszabbul, mint a görögök Perikles korában. Azokban az arany időkben! Mindig ismert az ember minden ocsmányságot és minden angyaliságot. E kettő keverékéből mázoljuk össze ma is a szerelmet. A szüzesség, asszonyí részről, mindig nagy csalogató, sőt házassági képesítő; s a mának asszonyai remekül aknázzák ki ezt az Évai jogot. Értéktelen mintákat adnak el brüsszeli csipkék gyanánt, nagy áron. Szegény férfitársaim, vigyáznunk kell, mert mindnyájunkat érhet baleset és jajkeserves az igazság megtudása. Azért a szabadságért, amit legénykorunkban élvezünk, meg kell fizetnünk férj-korunkban igen gyakran ; mert a leány is hús és vér, húsz esztendeig ellenállni a legrettentőbb szomjúságnak: csaknem egy a lehetetlenséggel. De jól van ez nekünk,hímeknek! Miért nem visztek, férfiak, ti is szűzi testet a nászéjszakára? A leány ezt nem kívánja s ti gőgös bolondok, tőle mégis azt várjátok, amire magatok képtelenek vagytok? Tőle, a gyöngébbtől, az esendőbbtől, az érzékeire utalttól? Mosolygok, nevetek, kacagok, kacagok!
Testiség, testiség! Hiszen ha nem volna ez a nyomorult testünk, akkor az élet sem fájna. De mentől nagyobb a szellem, annál bujább a test. A nagy Széchenyi bujakórban őrül meg; szegénytől valaki még a mennyország tízezer szűzét is elzárta volna. Deák Ferenc az asszonyt egyszerűen toknak nevezte és tartotta. Munkácsy a paralisisét szintén valami dámának köszönheti. Szegény Szamotát az egyiptomiak kórja kergette a pisztoly csöve elébe. A nagy Péterfyre pedig talán öröklött bajképen szállt ez az átok. Byronról is rosszakat hall az ember. Heinének a gerince sorvadta meg csókolózásainak a tobzódását. Uramisten! Így mehetnénk végig az egész világ nagy lelkeinek során és kisülne, hogy nem hazafiúi töprengések, nem megfeszített szellemi munka, hanem legállatibb emberiségünk vetette meg a sírjokat. Lehet-é ezt az átkot gyógyítani ? Nem. Nem. Mend ozchuz jarow vogmuc. Asszonytól születünk, asszonyért élünk, asszony miatt halunk. Merje hát tagadni valaki, hogy férfi balsorsa nem a nő !
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
És mégis fáj, igazán fáj, mikor egy szép lány testét a mocsárban látom. Egyetemi hallgató koromban ismertem egy lányt; aranyvörös haja volt, bőre fehérebb, mint a karrarai márvány, arca pirossága üdébb, mint a hamvas rózsák fiatalsága. Csigás ajkai csattanóra lángoltak; termete telt és puha volt, mégis ruganyos és harmonikus, mint a milói Vénuszé. Imádtam a testét húsz éves fiatalságommal, némán, bolondul. Ha kezemhez ért a jegyzetekért fizető keze: elfutott a tűz és reszkettem, mint hajnali szélben a rózsalevél. Azóta nem láttam. El is felejtettem volna, ha most nem hallom, hogy az én hajdani ideálom kikerült talán Párisba, talán Berlinbe s lett belőle utcai lány. Eladta bolondul azt a szép fehér testet, amelyet izzó képzeletem úgy egészített ki nyaktól kezdve sarkáig a ruha alatt, mint a Kemény Zsigmond Barnabás diákja egy hajszálból egy leány termetét. Ösztöndíjakat is nyert ez a lány az egyetemen. Hátha, már ezekért is csókkal fizetett? Ki meri hinni, hogy nem ? Sajnáljam, átkozzam? Hiszen azért siratom, lehet, bitang lelkemmel, hogy nem az enyém lett! Mert ezen az egy ponton mind állatok vagyunk. És ti mégis kárhoztatjátok a Bródy magyarjait, akik egy farkasfalka dühével vetik magokat az után a szegény tanítónő után? Ugyan mit álszenteskedtek? Valljátok be, hogy az asszonyért hazudtok, csaltok, loptok, írtok, öltök és haltok. Mert ez az egy igazság. Aki máskép tesz: nem ember.
VIII.
A luxemburgi kert egyik padján ülök és írok. Egyszer csak egy csapat gyermek telepszik körém a padra, körűlmászkálnak, mint Nilus atyát a parányi vízi emberek. Belebámulnak teleírott füzetembe; azt hitték először, valamit rajzolok. Egy háromévesforma kis lány mellém kuporodik és szemembe kacag, gügyög is valamit, de nem értem. Igazán kedves kis bolondok ezek a párisi bambinók. Ha festő volnék, őket festeném. Szurtosak, kócosak, de kövérek és kacagók. Hogy szeretik őket a felnőttek! Tenyerükön hordják. Ma Franciaországban drága a gyermek, mert kevés a katona.
A luxemburgi múzeum előtt sokszor elnéztem Lefebvre „Fiatal vakok" című márványszobor-csoportozatát. Négy felnőtt lány, meg egy gyermek hallgatja a középső citera-pengetését. Hogy él bennük a hang, a zeneszó! Ragyogó színekben ömlik el lelkük előtt a láthatatlan hatalom, látszik, hogy nem cserélnének a napba néző szeműekkel sem. Óh, én félek, félek a megvakulástól, pedig már rám vetette árnyékát az örök éjszaka. Nekem a fák suttogó árnyak, a hajnal egy színes sugár, az emberek mozgó barna foltok, a madarak zengő láthatatlanok; az égbolt roppant súlyát érzem, de kékje szürkeség, csillagjai fellobbanó gyertyalángok. Ablakon át csókolja lelkem a határtalan Mindent. Így látásom lassanként befelé fordul s nem sejtett csodákat ver föl képzeletemben. Milton, vak Milton, te is így álmodtad a bukott angyalok mennyből zuhanását s a ragyogó hajnalban fürdő paradicsomot. De jaj, nekem nincs szőke lányom, aki leírja félhangon elmormolt álomlátásaimat. Nyugdíjam nem lesz; ha rám szakad a vénség, tarisznyát akasztok a vállamra, alázattal leveszem süvegemet és a kiméi vak lantos unokájaképen zörgetek dalokat, kéregetek obulusokat. Ti pedig, debreceniek, kacagjatok és gúnyoljatok, mint kacagtatok és gúnyoltatok emlékezetem óta, mindig. A semmit nem látó szem átkával verjen meg benneteket az atyaisten, aki lát.
De ha zenét nem hallok, akkor meghaltam igazán. Én költőnek születtem, bizonyos, de a zenét tartom a legcsodásabb művészetnek. Mire képes a hang, el sem merem gondolni. Ha zenét hallok, mindig márványpaloták, suhanó asszonyok és gyönyörű mezők vonulnak el előttem. A zene igazi világúr, tud minden nemzetnek a nyelvén. Engemet a Marseillaise megvadít, felkorbácsol, Napóleon katonájává soroz. Beethoven megóriásítja lelkemet, kidagaszt magamból, szinte a határtalanságba tud ragadni. Chopin asszonnyá lágyít, pálmafák hűsében legyezőkkel altat, bársonnyal simogat. Wagner harsogó zenehadjárata úgy sodor magával, mint az áradat a falevelet; ha hallom Lohengrint: ősgermán vagyok és Wotan istennel ülök egy csarnokot. A Lavotta kesergőjekor én vagyok a világ legboldogtalanabb szerelmese, aki virággá és holdsugárrá szűrődik valakinek az ablaka alatt. Ha nagy ellenmondások vannak bennem, a zene az oka. Nekem a zene olyan új Proteus, aki nem maga vált száz arcot, hanem engemet teremt át száz meg száz alakká.
(...)
IX.
 |
| Cluny |
Nem lehetek elkárhozott arcú Angyal, mert a francia gyermekek untalan rámkacagnak. Az a balsejtelem szorongat, mikor ezek az apróságok körülcsipegnek, hogy a Végzet kóstolóval csalogat a családi életre. Hasztalan. Örökké bolygó hollandija leszek én annak, tudom.
A romantikus Cluny-kert az apró szentek és a poéták mulatóhelye. Társaim London felé eveznek; jó, hogy egy kicsit magamra maradtam. Körültem, kint az élet bolondul, idebent vasárnapot ülünk. Szárnyas, bizarr oroszlánszörnyek őrzik a kapukat, mintha elátkozott királyleányt rejtegetnének a mohos falak. Pedig csak rettentő lovagcsizmákat, filigrán papucsokat, fából faragott Krisztusokat, felöltöztetett porcellánfigurákat, középkori hatalmas kandallókat és veszedelmes szűzöveket látni odabent. Vasárnap van, vasárnap reggel. Odahaza most kondul kilencre a vén Rákóczi-harang, minden atyjafiával együtt. Ez a Capuleti-kert tele verőfénnyel, fiatalsággal, szerelemmel. A mohos kőszentek is vidorodnak a mennyegzős nyárnak; egyik-másik emelgeti röghöz kötött lábát, de a föld, akit egyszer megfog, nem ereszti. Mások le szeretnének heveredni a csábító asszonyos fűbe, de ez nem fér össze a méltóságukkal; azért csak állják az örök haptákot tovább.
Kizarándokoltam a Napóleon sírjához. Tüdőszín márványkoporsó zárja magába a világ tengelyét mozgató titánt. Fölötte, merész felsuhanású kupolából, színes ablakon át, a napnak aranyosra tört fényzápora ömlik be ránk, halandókra, mintha a francia Gloire sugárzanék ott kiolthatatlanul. A franciák értenek a színi hatásokhoz. Levett kalappal álltuk körűi az Empereur sírját; és azon gondolkoztunk, hogy a nagy ember sohasem magának nagy, hanem országának, vagy világának. S ennél alig van szomorúbb igazság az Egyénekre nézve.
Az Invalidusok házának egy része csupa Napóleon. Angolkisasszonyok társaságában bámultam a világhírű kis háromszögletes sapkát, ami kicsinek igen nagy; Metternich azzal gúnyolta Napóleont, hogy kis ember létére maga megnagyobbításáért hordott ilyen nagy kalapot. Ott gunnyaszt a harcterek denevéré, a hollószárnyú; ez a fekete töredék-nap romlást jelentve bukkant fel a dombtetőkön; kokárdája ma is szomorú gőggel mereszti rám nagy, jakobinus, véres szemét; fekete kagyló, melynek zűrzavaros morgásából egy haladó nemzet tenger-zúgása hallik; dísztelen háromszög: halál háromszöge; két-szarvú kalap, mely mindenkit felökleit. Piszkos, poros, pecsétes ; nem csoda, hiszen nyelte Wagram porát, itta Moszkva havát, perzselte a gúlák egyenlítői napja; a waterlói síkon pedig sárba taposták. Ahogy nézem: lassan megtelik a Bonaparte római metszésű fejével, látom sötét ragyogású szemét, klasszikus orrát, merész állát; a kis hamuszürke köpönyeg, melyet hátul három helyt is kiégetett golyószilánk, hozzánő és megindul a kis akaratember, a kemény, a dühöngő, aki mérgében földhöz vágja hírhedt sapkáját. Mondjanak akármit a gyilkos, önző császárról, nekem imponál, mert kifejlesztette magában az ember legistenibb erejét, a vakmerő mindentakarást. Álltam rövid halotti ágya előtt, elnéztem sovány, de finom halotti maszkját - s megtanultam, hogy Napóleonnal még a halál sem úgy bánt, mint halandókkal szokott: tisztelgett neki, mikor szíven szorította. Tömérdek, diadalmon szerzett zászlót hagyott nemzetére, felséges királyi palástul; míg ebbe takarózhatik, nem látja a világ rongyait és szennyét, soványságát és nyomorékságát, csak azt a sugárzó fényt, amely ebből a zászlórengetegből kiárad. Ott szégyenkezik közte Ausztriának is vagy három lobogója.
Napóleon után a franciák nemzeti színházát néztem meg. A Comédie Francaise három óra alatt gyönyörűen leperget nyolc felvonást. Kicsit gyorsabb tempóban élik itt az életet, mint sárbamaradt csizmás hazámban. Corneille Horace-át és Moliére Botcsinálta doktor-ját játszották. Horace előadása nagyon meglepett. Corneille Péter, míg magyarul olvastam, kiszáradt vén akadémikus volt a szememben; s itt Párisban csupa vihar, lobogó szenvedély az egész darabja. Igaz, hogy a színészek lelkük odaadásával játszottak, éltek, sírtak, dühöngöttek. Egy parányi szó, egy rejtett mozdulat se ment veszendőbe. Látszott rajtok, hogy nekik a Corneille szövege szent, amihez hétköznapi szívvel még közeledni sem szabad. A negyedik felvonás nagy kettős jelenete úgy perzselt, vakított, mint valami tűzzuhatag. Nekem egy sugár barna színésznő tetszett legjobban, Roch kisasszony, akinek hangjában a francia nyelv soha nem sejtett bársonyosságot, színt, dallamosságot kapott. Üvegharangzengés volt némelyik sora. A fülem itta beszédét, bár ne értettem belőle semmit. Az öreg Mounet-Sully neve csalt a színházba, de nem elégített ki. Hiába magasztalják nyilvános pissoirerok feliratai: „Mounet-Sully ne peut plus jouer Oedipe roi sans étre convert de fleurs, tellement il atteint du génié". Lehet, hogy Oedipus királyt remekül játsza, de Horace-ot elénekelte, elbömbölte. A közönség a legszinházibb közönség, akit valaha láttam; a júliusi forróságban is minden kipattanó bon mot-t viharos, egyöntetű tapssal koszorúz; a szöveget épúgy élvezi, mint a színészek játékát, pedig idegenekből áll javarésze. Körültem is németek, angolok, spanyolok és szerecsen hölgyek gagyogtak, kacagtak, tapsoltak, dobogtak délszaki elevenséggel. S olyan úri képe van az egész sötétbibor tónusú színháznak, mintha csak fejedelmek háza volna. Kopott magyar verélruhámban szinte szégyenkeztem a harmadik emeleten, bár szerintem nem mindig ruha teszi az embert. — Moliére bolondos kis játéka korántsem tetszett annyira; a színészek nem merték kiaknázni a groteszk helyzeteket, átsiklottak az egészen és szürkére finomították. Meggyalulták.
 |
| Voltaire |
Este leszálltával kiülök álmodozni a Monge-kertbe, az öreg Voltaire szobra alá. Eljön a gyönyörű Sötétség, mikor kigyúlnak képzeletem palotájának ablakai. A Csend és az Éjszaka az én két szeretőm. Magános ember vagyok, szeretem a magamba roskadást. Páris dalolhat, kacaghat, düböröghet: ilyenkor nem hallom. Most ismerkedtem meg De Vigny Alfréddel, a nagy magános francia költővel, a századvégi betegség gyermekével, aki talán első költőfilozófusa hazájának. Valami távoli rokonságot találtam benne magammal. Ő sem igen állt bizalmas viszonyban senkivel, még sajátmagával sem. Belső életet élt, kereste és nem találta meg a legszentebb szerelmet. Mindig ajándékozott és sohasem kapott érte megfelelőt. A fenséges Hallgatás előtte is a legnagyobb, amivel az ember sarkat vethet a Természetnek. Úgy kell szerinte meghalnunk, mint az üldözött és lelőtt farkasnak: egy szó nélkül, komoran, fönségesen; anélkül, hogy gondot vetnénk rá: ki öl meg bennünket és miért? Sámsonban dalolta a maga titkát, mint én. Imádta a szent magánosságot, mint én. Képekben látott és gondolkozott, mint én. A társtalanság volt az ő büszkesége is, mint az enyém. „A nyomorult állatok csoportosan járnak. Az oroszlán magánosán halad előre a sivatagban. így járjon a költő". Mózesben a lángész fenséges és rettentő végzetét énekli meg. Nagyság, magánosság és szomorúság: egy, a lángész istenségének szentháromsága. Ott komorul, ott jajong benne a mindenhatóság melancholi-ája, az emberfölötti felsőbbség elszigetelő szomorúsága, az a lángészre nehezedő undorodás a parancsolástól, dicsőségtől és mindattól, ami a költőt, a hadvezért, a törvényhozót óriási és magános lénnyé, a nagyság páriájává teszi. És én ezt az embert nem ismertem eddig!
(...)
A Szajnán mindennap átmegyek egyszer. A Louvre árkádjai alatt sugár szép leány jön szembe velem s elejti csomagját. Ah, mintha valami régi-régi szerelmi motívum kapaszkodnék föl emlékezetembe. Fölkapom és debrecenies-kecstelenséggel nyújtom át neki. „Merci monsieur, merci", gügyögte pintyőke hangján. Óh, ez a francia köszönés megbolondít édes muzsikájával! Hogy tudnak ezek a párisi nők valamit megköszönni! A lelkök kiül kedves filigrán ajkukra, mint egy parányi tündér, fekete frakkban, fehér plasztronban,. s ez a nevető szemű jószág ott hajlong, ott komplimentezik a párisi nő ajakának piros gödrében. Köszöni eleven köszönetté válva azt a parányi szívességet, amit egy hajdúhomoksági mord magyar tett neki. Nincs szebb szava a világnak, mint francia lány ajkán a francia Merci.
Feketepiros kalandom is volt ezután a fehérkék idill után. Üldögélek a Voltaire-kertnek megszokott padján. Egyszer csak mellém bodorodik egy feketeruhás, sovány, magas lány. Előszedi lepedőnagy újságját, a Presse-t, zörgeti, forgatja, hajtogatja, hogy felköltse figyelmemet... Az újságzörgetés sikertelen tempója után "egy rózsaszínű levelet terített térdére s ürgette-forgatta. Ezzel sem ment messzire. Nézett rám bugyelláris-kinyitó szemekkel; kilátta mucsai voltomat, mint én az ő bolyhos voltát. Mellettünk két ripők, mosdatlan beszédű francia dáma ült; társak a leánnyal. Petyegtek valamit s a feketeruhás elment. Kisvártatva jön egy másik: szőke, szürkeruhás, halványzöld kalapos, grisette a régi szép időkből. Ez homlokon csókolta az egyik ördög sáfárját és mellém ült. Kezdődött a második felvonás. Ennek nem volt szerelmes levele, hanem „fogása". Felfogta felső ruháját, elővette zsebkendőjét, gyönyörű szerelmi marsot fújt az orrán és nézett rám bájdúsan. Nem volt csúnya teremtés. Elővettem noteszemet, amelyen aranyos betűkkel tündökölt: „Thaisz Arthur Debrecen" és megmutattam neki. Hirtelen fölfirkantotta a címet, összekotyogott Pandarusnéival s eltűnt. Lelkemet rá, hogy Thaisz úr pár nap múlva érdekes leveleket kapott Parisból, ha a francia posta föl tudta fedezni Debrecent valahol Csehországban.
(...)
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése