OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 5.

VII.


A rózsaujjú Hajnal, ez a piros szép leány, kitárta keletnek minden ablakát s föleresztette azt a sugárzó, izzó léggömböt, amelyet Napnak hívnak a földi emberek. Lassú méltósággal szállt, szállt a zenith felé; úgy omlasztotta ránk teremtő melegét, mint Krisztus szíve hajdan a határtalan emberi szerelmet. Bennünket pedig oláh furmányos kocsi zötyögtetett Topánfalva iránt. Magyarország sorsa jutott az eszembe : mi, magyarok ülünk a kocsiban, de Janku ivadéka fogja kezében a gyeplűt! Az úrhatnámság rabjai vagyunk s ebre bízzuk a hájat. Azért őgyeleg a szekerünk majd tűled, majd hozzád.

Topánfalva

Már Tordától kezdve kísértett bennünket a lupsai szép kocsmárosné híre. A kíváncsiság véresre sarkantyúzta oldalunkat. Szép asszonyért juhászkutya is lesz az ember ! Forrongó vérrel toppantunk be a lupsai aligállóba. Nyílik az ajtó — s majd hanyattesem, de nem a bámulat gyönyörűségétől, hanem a csalatkozás bosszúságától. Begördül Erdély legkövérebb házi állatja, a második Puskás Kalári, aki három gyereket szül egy nekifohászkodásra. Araszos szalonna rengett méteres csípőjén, tokája kettős vagy hármas, alig tudott szuszogni. Ez a lupsai szép kocsmárosné?! A velünk jött sánta oláh legény nagyokat vihhantott a markába. Mi mérgünkben enni kértünk. S mit adott a lupsai tökvirágszál ? Tojást! Talán Erdélyben nemcsak a tyúkok, hanem az asszonyok is ------- óh! óh!
Útközben azonban találkoztunk egy igazán szép asszonnyal. Kocsin ült. Mint a piros pipacs, vagy mint a bazsarózsa, égett már messziről. Az ura, vagy a szeretője, fejét ölébe hajtva aludt a rekkenő melegben. Óh édes boldogság,
lesz-e nekem valaha ilyen királyi párnám? A kocsisunk olyan formát mormogott: rossz személy . . . Bolond beszéd, bolond beszéd! Mintha egyikőnk rosszabb volna a másiknál. Az asszony élete a szerelem. A szerelmet nem lehet sem törvényesíteni, sem törvényteleníteni. Az felettünk áll, mint Isten a világok felett.
Mire a nap olyanná lett, mint a hervadt rózsa, elértük kedvelt Ithakánkat, Aranyosparti Topánfalvát. Véres volt az alkonyat, vérbe hanyatlott le a nap, mint a magyar vértanúk feje. Itt kelt ki hajdanán az a veszett hidra, melynek Hóra és Kloska volt a kettős szája. Ezeken a domboshátú, békés hegyeken gyúlt ki Jankunak, a havasok királyának jeltüze, mint leszállott véres csillag. Innen zörgette a legyilkolt magyarság jajkiáltása a megnyilhatatlan egeket. Itt vágtatott keresztül fekete hadával a romlás angyala, előtte élet volt és virulás. utána halál és szörnyű némaság. Szegény magyar, szegény magyar! be rosszul tudsz élni, be jól tudsz meghalni! Te vagy talán a halál kiválasztott nemzete.
Az Aranyos partján, zöld lombok árnyában áll egy nyaraló; vidoran mosolygott ránk, mint a fürdőző szalmaözvegy régen látott urára. Fél lábát csakugyan az Aranyosban áztatja. Itt lakik a topánfalvai szolgabíró, aki Aladinnak unokatestvére. A szolgabíróné, ez a kedves, filigrán kis asszony, majd hogy a lelkét is elébünk nem öntötte. Fehér szobájában úgy repdesett körültünk, mint egy szép rózsaszínű pillangó. Mikor csepp gyermekét szívére ölelte: Madonna volt bambinójával. Óh, az anyaság szentsége előtt alázattal hajtom meg fejemet mindenkor. Nem csodálom, hogy az isteni Rafael valami földöntúli csodát látott a gyermekét ölében tartó anyában. Kedves, kedves virágos rózsafák! akkor vagytok legszebbek, mikor az első gyümölcs megérik rajtatok. A leány: bezárt bimbó, a fiatal asszony : kinyílt mennyország.
Bealkonyodott már.   Egyszer  csak világosság támadt a félhomályos szobában. Aranyos szőkehajú kis lány jött be, pirosán és üdén, mint a májusi hajnal. A fiatal asszony huga: Tusi. Azt a gyönyörű korszakát éli hajadon életének, mikor a leánygyermek először ébred nőiségének tudatára. A koránérettnek látszó Tusi szégyelli lányvoltát; irigyli a hancuzó fiúkat, fiú szeretne maga is lenni. Van is benne valami hetykeség, de az olyan, mint a galamb fejringatása, több benne a báj, mint az erő. Óh te kis bolond! hiába kiáltasz kézzel-lábbal ellent nemednek, csak az vagy már, akinek édes anyád szült: siheder leány. Azt tartom, az ember tizenhárom-tizennégy éves korában éli át a legkényesebb pillanatokat. Ekkor tudja meg, rendesen frivol színezésben, hogy az embert nem gőzös, nem is gólya hozza a világra, hanem születik kínnal, mint a kutya, a ló, a tehén kis fia. Az édes anya szentséges fogalmát ekkor esi meg először valami rettenetes árnyék, amit a repeső gyermeki lélek szárnya olyan nehezen, olyan ritkán tud elűzni imádása tárgyáról. Ilyenkor vigyázzatok legjobban ezekre a kis szőke virágokra; fehér lelkük gyönge még arra, hogy az életbelépésnek ezt a szomorú misztériumát megrázkódtatás nélkül tudják elviselni. Nagy tragédiák játszódnak le ilyenkor parányi szívekben. Mert semmi sem fáj úgy, mint beletörődni abba, hogy ott, ahol mi az oszlopos, tündéri, biborragyogású, angyalos mennyországot hittük gyermeki szívvel: nincs sem fényes csarnok, sem angyalok, csak sötét határtalanság . . .

Abrudbánya

Aranyoshajú, szőke Tusi! Felföldi múzsámnak fogadott kedves kis leány! Bimbózó virágszál a csevegő Aranyos partján! Csak hidd, csak tartsad te magadat fiúnak! Egy-két esztendő elmúlásával eljön reád a nagyszerű kor, mikor majd szégyelsz a fiúk szemébe nézni; a boldog altatás véget ér, véred minden cseppje azt kiáltja: leány vagyok, a fiút sóvárgom! Ez az élet nagy költeményének örökösen visszatérő refrénje.   Ne is  szégyeld   magad,  hiszen  nincs  semmi szégyelni való ebben az életben, mert nem vagyunk semminek az okai, csak okozatai egy rajtunk kivüleső ős oknak.
Délelőtt bevetődtünk a  konyhába,  az asszonyok életcsináló   műhelyébe.   Hát   ott  sürög-forog  a  csalánba takart pisztrángok közt egy kis őzszemű  leány,   Irénke, a főerdész tartott gyermeke. Maga volt a nevebeli béke, lelki nyugalom. Körülforogtuk,   mint a tűzimádók a  pislogó  tüzet.   Szemem, mint két vadászeb,  futott  nyomába;  vágyam,   mint sólyom űzte szüntelen. Szeméből a leszállt mennyboltozatnak mélységes  kékje tündökölt reám.   Fehér  ruhája   suhogott,  mint a galambok  szárnya.  Olyan volt, mint a csodaszarvas, akinek fényes kereszt  ragyog a homlokán s a vadász nem mer rálőni. Játszottunk véle, mint két pajkos fiú egy bábbal. Falusi kis  leány örül az ilyen  széptevésnek.  A felleges menybolt azonban rosszat láthatott dévajkodásunkban, mert haragosan dörmögött a szohodoli hegyek felett. Talán még zivatar is lesz... Itt tudtam meg az újságokból, hogy Rembrandtnak most van háromszáz éves születési évfordulója. Sajátságos, magábarogyott , befelé való életet élt ez az agyas  fejes  ember, akit olyan   anyagból  kovácsolt  három   Isten, mint a mi szegény Fadruszunkat. Rembrandt művészete egyszerű, mert maga az élet: fény és árnyék az egész.   Ebben  benne van a mi legnagyobb bölcseségünk, amit Thalestől Schopenhauerig százan meg százan próbáltak kihüvelyezni:  sötétben  botorkálunk s egy-egy pillanatra ránk hull az Élet napjának aranyos sugara. Bennünket, kis embereket is valami nagy Rembrandt állított be a földi lét  meglehetősen  szürke  keretjébe,  sötét  gyászfekete háttért festvén alánk. — Érdekes, hogy Rembrandtnak is sok szeretője volt, mint a legtöbb nagy festőnek. A képzelő erő heves szerelmek táplálója.
Egy délután kikocsikáztunk az abrudbányai út mentén dübögő aranyzúzók felé. Aladin, mint óriás inasom, a bakon látránkodott, én a kis szolgabírónéval bent hegyeltem a kocsiban. Repült, repült a két egészséges csikó, mint a szerelmes gondolat. A szép asszony piros napernyője szinte lobot vetett a szélben. Engem pedig elfogott a rohanás láza; részegülve ittam a rám zuhogó levegőtengert. Hajrá! Hajrá! Mint Phaeton az ég boltozatán: robogtunk végig az Aranyos mentén. Átrepültünk a topánfalvai hidon; a lovak is szerelmesek lehettek, mert patkók helyett madárszárnyak lengettek a sarkukon. Alattunk zajlik a sebes folyó — eh! ha most átugratnánk a korláton és szállanánk a vizek kristály fenekére, onnan hullámok karján ringanánk tovább, mint a lelőtt madarak! ... A fiatal asszony féltében mellém szorult és mosolygott, mint a gyermek, ha elvágta az ujját. Én égtem, lobogtam, mint szent Antal a pusztán.

A Lucia-barlang szája

Gyönyörű vasárnap kelt ránk. Ennek örömére borbélynál borotválkoztam, pedig én szeretem magamat kopasztani, nem úgy, mint Byron, aki a férfi borotválkozási kínját egyenlőnek mondja a nő gyermekszülési kínjaival. Lett volna csak asszony, majd másképen beszél!
Valami heten indultunk útnak, hogy felfedezzük a meszes Lucia-barlangot. Jött az aranyos hajú kis Tusi is; szereti a férfias mulatságot. Én nem másztam fel a meredek hegyoldalba, hanem az Aranyos partján levágtam magam a zöld fűbe, egy gyönyörű ligetes völgyszorosban ; lerúgtam a cipőmet is, hogy könnyebben menjen a versírás. Szemközt a szigeten vasárnap reggeli dicséretet zengettek a madarak az Úrnak, akinek oroszlán ordítja rettenetességét erdők ligetes rejtekein. A habok olyan vasárnapi ünnepiességgel fodroztak a szelid part mentén, hogy még a halak is több áhítattal kaptak a horog után. Jött a Hajnal, piros vőlegénye a lányálmot álmodozó Földnek s kék ködökből font fátyolt menyasszonya lombkoszorús homlokára; fátyolán harmatcseppek gyöngyöztek gyémántragyogással. A vőlegény megcsókolta menyasszonyát, a Föld elpirult s édes kéjtől reszkettek a völgyek. Víg madarak, erdei cigányok, rázendítették a nászhimnuszt. Ez andalító zenére a sziklák elámultak s örömüknek könnye patakká nőve csurgott le redves, ráncos arcukon. E könnypatakokból tündértavak támadtak, hattyúk úsztak át dalolva rajtok. S e tündértavak mély szívéből, nyári éjek álmaképen, virágok feseltek. Az én lelkemre is rászállott valami rózsaszínű felleg, s lassankint elkezdett esni belőle a csendes elandalodás hajnali permetege, amelynek ritmusából verssorok születtek. Szeretem a magánosságot, mint a madár a száraz ágat; szeretem, mert a nyugalomnak teremtő nagy órái vannak. Csak akkor unom magamat, ha mással vagyok. Mire visszakerült a meszes társaság, már a cipőm lábamon, két új vers a zsebemben volt.
Vasárnap délután nagy társaság gyűlt össze a tiszteletünkre. Ürültek a poharak s teltek a fejek, mint ahogy Heine mondaná. Egy úr nagyszerű előadást tartott a méhek csodálatos társadalmáról; ezek a kis szuronyos, sárga frakkos bogarak, hamarabb megoldották a szociális kérdést, mint mi, a föld büszke urai.
Méhekhez illő szorgalommal szórtuk az udvariasság csinált rózsáit a kis őzszemű Irénke lábai elé, ő kecsesen mosolygott, mint a lámpák elé hívott színésznő. A jó erdélyi bor szivárványosította elmésségünk fel-fellobogó lángját s megkezdődött az az amabilis confusio, mikor húsz ember egyszerre beszél, senki sem hallgat a másik szavára, de mindenki nagyszerűen mulat. A szerelemnek bor ad szárnyat, a bor a bátorság kapunyitója. Szép Ilonka is akkor vész bele egészen Mátyás királyba, mikor felhajnallik arcán a nemes bor tüze. Előttünk is rózsaszínben fátyollott a főerdészék agancsokkal díszített nagy ebédlője. Ostromoltuk Aladinnal Irénkét, mint a görögök Trója várát. Én egy arcképét el is csentem az asztaláról. Aladin ezen való fájdalmát a kezeügyébe került kétméteres havasi kürtbe dudálta.
Este az asszonyok közrefogták határtalan társamat, hogy mulattassa őket is. Aladin aztán oda vágta a gyeplőt képzelete és dévajsága paripájának nyakába, megnyitotta groteszk bolondozásainak kimeríthetetlen tárházát és dalolt, szinészkedett, bohóckodott, pikánskodott, adomázott, hogy az   asszonyokról majd   lehullt   az   ing,   a   szoknya.   Sokat megenged a nő a férfinak, ha formásán tudja előadni. A franciák ebben az utolérhetetlen mesterek. — Én, haj! mint egy fatuskó ültem egész este Irénke mellett, annyit se bökkentettem neki: hálpaklacs. Éreztem, hogy Aladinnak áll a világ, bevontam vitorlámat. Fájt az is, hogy múzsámat, a kis szőke  Tusit, elültették mellőlem rossz szemű   asszonyok. Messziről nyújtogattam rá a nyakamat, mint Tantalus az elérhetetlen víz után. Aladin még elszavalta Antonius beszédét a holt Caesar felett, azután  nyugovóra szálltunk, mert  tizenkettőt vert a vasnyelvű éjfél. Aludni hívek, szellemóra ez! ... Mi ketten a negyedik emeleten, a toronyban háltunk. Ha tűz üt ki azon az éjszakán, Aladin nem szavalja többet Antonius beszédét holt Caesar fölött, hanem felette mond búcsúztatót a topánfalvai prédikátor.
Másnap elbúcsúztunk a kedves családtól. Én csak most kezdem szeretni az életet; gyermekkorom, fiatalságom gyötrelmek és küzdelmek láncolata volt. A szeretetnek, bizony, ritkán melegedtem tüzénél. Most, hogy idegen emberek nyitják ki előttem szívöket, lehull rólam a vaskos ridegség páncélruhája, szívem kopársága virágzásba bomlik s örömömben néha, mint Horatius dalolja: eget verek fejemmel! Óh szép vagy élet, csak meg kell érteni! Virágos kert ez a nagy világ, eleven virágai a ránkmosolygó nők, édes odaadással kínálják magokat: szakassz le és tűzz a szívedre! Milyen bolond voltam én eddig! Bekötött szemekkel ődöngtem a paradicsomban és egyebet sem tettem, csak virágokon tapostam, gázoltam. Most? Lehajlok értők és feltűzöm őket szívemre.
Aranyoshajú kis Tusi! Bimbózó virágszál az Aranyos partján! A te gyermeki naiv lelked megújított engemet. Mikor majd barna hajam kihull, vagy őszre válik, lobogó kandalló mellett sokszor gondolok reád. Akkor majd valami csodálatos melegség rohanja át didergő testemet, azt gondolom, a ropogó kandalló tüze melegit, pedig a rád emlékezés lobogtatja meg akkor is véremet. Szép voltál, mint a nyáréji álom! Én álmodtalak és nem felejthetem álmomat. Még most csak báb vagy, de jön a nagy Tavasz és pillangóvá bomladozol. Ezt a kibomlást, lelkednek lángbaborulását szentebb örömmel bámulom, mint északfény fellángolását ötven tudós a póluson.


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)