DÉKÁNY ANDRÁS: Willy Merkl, a Nanga Parbat hősi halottja

Merkl

A Himalaya a föld legnagyobb hegysége. Kezdődik Kasmírban, a Nanga Parbattal és vonul végig másfélezer kilométeren a Kancsendzsöngáig, Nepál határáig. A Himalaya a geológusok legérdekesebb témája: keletkezéséről és szerkezetéről a tudománynak még mindig nincsen tiszta képe. Annyit tudunk, hogy a föld legnagyobb hegylánca, — egyben a föld legfiatalabb hegysége is. Meredeken, hirtelen emelkedik ki a Ganges-síkságból és vonul, nyúlik északkelet és nyugat felé, egészen a hátsóindiai hegyrendszerig. A nyári monszun idején a hegycsoportot állandóan felhők burkolják és a hegyóriások helyét csak ködgomolyagok jelzik. A ködgomolyagok nagyritkán emelkednek magasabbra, mint a hegyek, úgyhogy a Himalaya az év legnagyobb részében láthatatlan és titokzatos birodalom. Járhatatlan völgyei, óriási sziklafalai sok helyen hozzáférhetetlenek, — a Himalaya — bennszülöttek nyelvén a „Hó hazája" — a titkok hazája is. A geológusok megállapították, hogy a hegység legnagyobb gyűrődését az eocén korszak végén szerezte, majd a hegység elpusztult, megkisebbedett és csak jóval később, a pliocén korszakban emelkedett újból az ég felé. Ekkor nőtt ki a Himalaya-hegység olyan nagy magasságba, hogy csúcsai körül tizenhárom túl van a 8000 méteren. Legmagasabb csúcsa a Mount Everest (8840 méter), sorrendben következő a Godwin Austen (8610 m), harmadik a Kancsendzsönga (8579 m), majd a Makalu (8470), a Dhaulagiri (8172) és a nyolcadik a Nanga Parbat (8125 méter), Kasmír legmagasabb hegyóriása, amely már annyi embert küldött a hó hazájából — az örök élet égi mezőire.

Nanga Parbat! Mennyien próbálkoztak már meg, hogy legyőzzék azt a hegyóriást, amelyik eltekint Tibet felé és lenéz a zöld kásmiri mezőkre! A Nanga Parbat jeges gleccsereit, szakadékait, sziklaóriásait emberi lábak, emberi kezek rohamozták görcsösen, hogy azután elernyedjenek a lábak, elfáradjanak a kezek és azok a hősök, akiket nem annyira a „rekord" csalogatott a jég és a hó közé, hanem a tudomány, az alpesi turisztika hősi halottjainak névsorába kerüljenek. Az első, akit magához hívott a Nanga Parbat és aki arra gondolt, hogy feljut az örökös jéggel és hóval borított, házfalmeredekségű hegytoronyra, az angol Mummery kapitány volt. 1895-ben kísérelte meg a Nanga Parbat meghódítását. Mummeryt úgy ismerték, mint a brit-indiai haderő legkiválóbb térképezőjét és kiváló hegymászót. Kisebb expedíciót szervezett, melynek katonatisztek voltak a tagjai, mint Collie, Normann, Hastings és Brucke, valamint bennszülött gurkha katonák. Az első próbálkozás eredménytelen volt, 4000 méter magasságig sem jutottak fel, rossz volt az idő, szörnyű szelek üvöltöttek végig a Himalayan, esett a hó és: kavargott a köd. Mummery várt és egykét héttel később, amikor némileg lecsendesedett az idő, 6400 méter magasságig jutott fel. De a csúcs elérhetetlen volt! Három nappal később két gurkha kísérőjével újból elindult a torony megrohamozására, de egyikük sem tért vissza. Elvesztek, örökre elvesztek az emberi szem elől, sohasem találták meg a merész Mummeryt és bennszülött katonáit!


Azután jött Willy Merkl, a legkiválóbb német hegymászók egyike!
Willy Merkl már tizenöt éves korában pompás eredményeket ért el az Alpesekben. Nem volt még tizennyolc éves, amikor bevonult katonának, a flandriai frontra került, de ott is csak az Alpokra és Dolomitokra gondolt, a havasok világára. Amikor befejeződött a háború, Willy Merkl technikai tanulmányokat végzett, vasúti főmérnök lett, de hivatali munkája mellett is dédelgette régi tervét: az Alpesek után meg akart ismerkedni Ázsia hegyóriásaival. 1929-ben a Kaukázusba ment és ennek a nagyszabású kirándulásnak köszönhette, hogy rábízták 1932-ben a német-amerikai Nanga Parbat-expedíció vezetését. Az expedíció nem sokat ért el: a nehéz időjárás, az állandó bizonytalanság megakadályozta Merkléket abban, hogy csak lábukat rátegyék a hegyóriásra.
Merkl, a magas hegyek rajongója, nem pihent.


Előadásokat tartott, valósággal agitált annak érdekében, hogy újabb expedíciót szervezhesen a Nanga Parbat meghódítására. Két évvel később együtt volt a kellő pénz, megkezdődhetett a szervezkedés. A német hegymászógárda legkiválóbbjait hívta Willy Merkl táborába. Ott volt a vele egyidős Willy Welzenbach, városi tanácsos, a müncheni akadémiai alpesi társaság elnöke. Welzenbach nagy tapasztalatokat szerzett a Monté Rosa, a Bernina és a Pfan megmászásánál. Másodmagával elsőnek tette a lábát a Wiesbachhorn északnyugati falára, 1925-ben megmászta a Mont Blancot, a lavinakutatás leghíresebb tudósai közé tartozott és ebből a tárgyból nyerte el a doktori címet is. Welzenbach, akárcsak Merkl, az Alpesek, a hegyóriások hőse. Huszonhat éves korában könyökizületi gyulladást kapott, hónapokig kezelték egy svájci gyógyintézetben, a gyulladást kiheverte, de a könyökei merevek maradtak. Welzenbach azonban merev karjai ellenére is tovább mászta a hegyóriásokat. 1931-ben barátkozott össze a két kitűnő ember, Merkl és Welzenbach. A barátságot mivel köthetik és szilárdíthatják meg még jobban azok, akik a hegyóriások szerelmesei, mint azzal, hogy elmennek a felhők magasságába, a csúcsok közé. Merkl és Welzenbach, a Mont Blanc-csoport Grands Charmoz-csúcsát szemelték ki; két napot és három éjszakát töltöttek a Charmozon — nagy viharban, tenyérnyi kis helyen, állandó kapaszkodás közben, szűkös élelemmel!


Merkl az expedíció helyettes vezetőjéül Willy Welzenbach dr.-t választotta. A harmadik társ Ulrich Wieland dr. volt, régi Himalaya-hegymászó, aki 1930-ban sível indult neki a Kandcsendzsönga megmászásának. Azután ott voltak a többiek, régi, „hétpróbás" hegymászók: Peter Aschen-Brenner, Erwin Schneider, Alfred Drexel, Peter Mülritter, Willy Bemard, Fritz Bechtold, Herman Hörlin és Richárd Finsterwalder, meteorológusok, természettudósok, a hó és a jég rajongói.
Ilyen emberekkel talán mégis csak sikerül meghódítani a Nanga Parbatot! — ez volt az általános vélemény, amikor Willy Merkl és társai Münchenből, nagy ünneplés és kendő-lobogtatás között, elindultak Indiába. Mindenük megvolt, amire emberi számítás szerint szükségük lehet majd. Mindent a legnagyobb részletességgel terveztek ki, hogy az expedíció bebizonyítsa Merkl igazságát: az előző amerikai-német expedíció eredménytelenségét csakis úgy lehetett magyarázni, hogy az időjárás váratlanul teljesen elromlott és a húsznapos havazás felőrölte a résztvevők erejét, megtépázta idegrendszerüket és a leromlott szervezetükkel nem tudtak tovább a Nanga Parbat oldalán táborozni. A „hétpróbások" megmutatják, — hangoztatta Merkl, — hogy meghódítják a Nanga Parbatot!

Mummery útvonala

A főtábort a Rakiot-gleccseren, 3850 méter magasságban állították fel. Innen indultak ostromra. Ahogyan előrehaladtak, mindenütt depókat, menedékhelyeket állítottak fel. Ügy dolgoztak, mint a sarkvidéki expedíciók: a depók voltak az előretolt járőrök, szolgálták az előrehaladókat és egyben a visszavonulókat is. A Rakiot-gleccserró'l, nyolc tábor felállításával, 7600 méter magasságig jutottak fel.
A tragédia ezúttal is ott lebegett a Nanga Parbat fölött!


A hegyek szellemei, mint ahogyan a kásmiri bennszülöttek mondják, a Himalaya túlsó oldaláról, Tibetből nem szívesen nézik, hogy gyönge emberek fel akarnak jutni az éghez vezető lépcsőkre, a hegyekre és az istenek oltáraira, a hegycsúcsokra. Az első csapás június 8-án érte az expedíciót: Alfred Drexel tüdőgyulladásban meghalt; ott kellett eltemetni, jégcsákányok segítségével, az örök hó hazájában. Június 25-én a rádióvevőkészülék mondta fel a szolgálatot és azok, akik a főtáborból figyelték az előrehaladókat, nem adhatták le a vészjeleket, amikor vészjelekre lett volna szükség.


Az általános vélemény az volt, hogy Merkléknek sikerül a lehetetlen is. Akik ismerték céltudatos tervüket, mindenre kiterjedő beosztásukat, nem kételkedhettek abban, hogy feljutnak a Nanga Parbatra. Az előutazás előtt, még Münchenben, az expedíció orvosa, Bemard dr., kijelentette:
— Vállalkozásunk kétségtelenül nem megvetendő feladat, de minden remény megvan arra, hogy utunk sikerrel jár.

Drexel sírja a Himalájában

Minden számítást keresztülhúzott azonban a véletlen. A Himalaya kiszámíthatatlan. A szó igaz értelmében egyik percről a másikra csapnak le a hóviharok és akkor menekülni nem lehet. A Nanga Parbat-csúcson csakis kampókkal és kötelekkel lehet előrejutni, de oxigéntömlőkre is szükség van s ez szerfelett megnehezíti a mászást. Hóviharban kapaszkodni a Nanga Parbat falán, amikor méterre sem lehet látni és ráadásul el kell bírni a szél rettenetes marását, a ritka levegő tüdőt és szívet bénító szorítását, — bizony nem embernek, csak a hegyi szellemeknek való vállalkozás.


Évekkel ezelőtt mindnyájan olvashattuk az Indiából érkező jelentések alapján, melyik állomáshelyen várnak Merklék a Nanga Parbat megrohamozására. Mindnyájan olvashattuk, hogy az expedíció tagjai elérték az 5-ös tábort, a 6-ik, a 7-ik depót. Július 6-án találkoztak utoljára a főtábor tagjai Merkl, Welzenbach és Wieland társaikkal, akik hat kuli kíséretében indultak előre, hogy felállítsák a 9-ik tábort és ha sikerül: feljussanak a Nanga Parbatra.


A rádiókészülék elromlott! Ez volt a baj. A főtábor nem tudta értesíteni a 7900 méter körül járható Merkléket, hogy a barométer veszedelmesen zuhan, a szél fokozatosan erősödik, jöjjenek vissza. Július 7-én észlelték a főtábor meteorológusai a közeledő veszedelmet, de még jelzéseket sem adhattak, állandó hó- és ködfelhők kavarogtak, átláthatatlan falak a Nanga Parbat oldalában.
Mindössze egy-két rövid, odavetett feljegyzés maradt Merkléktől. Ebből tudtuk meg, hogy Wieland volt az első, aki nem bírta a nélkülözéseket és még útközben, a 8-ik és a 7-ik tábor között meghalt. Július 12-én meghalt Welzenbach is, a fagy szorította össze a szívét és a levegőhiány repesztette szét a tüdejét! A tragédiához a hegyek kórusa adta meg a gyászszimfóniát: borzalmas szél üvöltött, rázta a Nanga Parbatot — haragudtak a hegyek istenei, lerázták magukról a porszemnyi embert!


A bennszülöttek és Merkl bírták legtovább. Szörnyű nélkülözésekben lehetett részük, de egy sornyi írás sem maradt erről: csak találgatásokra vagyunk utalva. Eljutottak a 6-ik táborig, — a depót azonban elsöpörte a hóvihar! Nem volt menedék, nem volt hová bújni és élelmiszert felvenni. Merkl és bennszülött kísérői a jégbe vágták magukat, oda húzódtak be, borzalmas jégkavernába, hogy talán — mégis megmenekülnek. Az egyheti nélkülözést, az emberfeletti szenvedést, az éhséget, a gyötrelmeket, a megviselt szervezet nem bírta tovább: Merkl szeme előtt haiti meg négy benszülött, hűséges szolga. Majd július 16-án Willy Merkl is megpihent örökre a jégbarlangban!


Nem sikerült az, amiért annyit dolgozott. Hősi halált kellett halnia, hogy újabb bizonyítékot szerezzen a tudomány arra, hogy a Nanga Parbat meghódítása egyelőre megoldhatatlan és talán sohase fogják megoldani. A Nanga Parbat 1934. évi áldozatainak nevét emléktábla hirdeti a Himalaya tövében. Ez olvasható németül az emléktáblán:

Auf dem Orat des Nanga Parbat ruhen

WILLY MERKL géb. 6. Október 1900 in Kaltennordheim

WILLY WELZENBACH géb. 10. November 1900 in München

ULRICH WIELAND geb. 5. Juni 1902 in Ulm

und die Trager

Gaylay Sherpa, Dakshi Sherpa, Ni ma Dorje II Sherpa,

Nima Tashi Sherpa, Nima Norbu Sherpa,

Pintso Norbu Sherpa

Sie starben im Unwetter in den Tagén

vom 9. bis 15. Juli 1934.

R. I. P.

Fiatalok voltak, alig túl a harmincon!
Négy esztendővel később újabb német expedíció indult a Nanga Parbatra, Bauer dr. vezetésével. Nem az Indus völgyéből, hanem a Kagan-völgyön át kísérelték meg a feljutást. Öt tábort állítottak fel, de minden további kísérletük eredménytelen maradt. A Nanga Parbat most sem engedett, de annyiból kegyes volt, hogy Bauer doktorék 1938. június 30-án megtalálták Willy Merklnek és egyik szolgájának jég és hó között beékelt, teljesen épen maradt holttestét! Összehúzódva, görcsös merevségben pihentek a jégben négy esztendőn keresztül! Hogy Wieland és Welzenbach örök sírja a Nanga Parbat melyik részén van, máig sem tudjuk. A Nanga Parbat és a hegyek szellemei megőrzik a titkokat.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Almásy László, a "fehér halál" kutatója