Antarktiszon sok türelem kell. Sok-sok türelem kell ehhez a hatalmas kontinenshez. Elszállunk valahová egy kurta napra — és elromlik az idő, aztán ülhetünk ott egy hétig vagy egy hónapig is, ha nincs szerencsénk. Hiába vergődnénk, hiába idegeskednénk, ez nem használ. Az itteni távolságokat száz kilométerekben mérik, gyalog nem tehetjük meg. a szitkozódástól pedig fel nem melegszünk és nem is fázunk jobban.
Egy „LI-2" típusú gépet már reggel teleraktak, készen állt, hogy Oaziszba induljon, de az erős szél csak nem akar alábbhagyni. Elmúlik a reggelizés ideje, az órák nyúlnak-nyúlnak, mintha fonalat gombolyítanánk le egy nagy gombolyagról, és máris itt az ebédidő.
14 óra 15 perckor végre mégis felszáll a gép. Pilótái Rizskov és Grigorjev. Utasai hárman vannak: Zakijev. a glaciológiai osztag vezetője, Liflandszfcij mirniji orvos. aki egy beteg rádióshoz megy Oaziszba, és én. Utvonalunk egyenese szinte pontosan kelet felé mutat, a keleti hosszúság századik foka felé haladunk.
A déli szél még mindig heves, már Mirnij felett tépázni kezdi gépünket. Közvetlenül alattunk a Davis-tenger. Telistele van jéghegyekkel és a parttól elszakadt, fehérlő jégtáblákkal. Köztük nagy területeken sötétlik a nyílt víz. A látási viszonyok jók, a kontinentális ié.ő határának élesen megrajzolt görbéje pontosan megállapítható: hol folyamatos, hol meg szakadozott.
A Heléna-gleccser felett szállunk. Kérges, gyűrődéses. megrepedezett jéghegyek, itt egymás hegyén-hátán. amott összevissza szétszórva — őrült, elképzelhetelen káosz. Micsoda erő, micsoda súly! És mindezeknek a jéghegyeknek a születési helye, ahonnét ezek a felülről pontosan látható és fehér "kompokra emlékeztető gigászok tova úsznak a nyári tengeren: a Heléna-gleccser. Csúcsától tövéig vakítóan éles napfényben fürdik. Kinek juthatott eszébe, hogy egy ilyen, vadságától és nagyszerűségétől gyönyörű vidéknek nőnevet adjon?
A Heléna-gleccser elmarad mögöttünk. Most nyugodt és fehér tengeri jeget látunk magunk alatt, balra az óceán a maga jéghegyeivel és hideg sötétkékjével, jobb-felől pedig a kontinentális jég meredek barriérja és Antarktisz menedékes kupolája, felette felhők terülnek szét. Lent, a jég szegélyén fókák mászkálnak, errefelé sok van belőlük. Egyetlen falkában huszonkét fókát számoltam össze.
A Rosko-gleccser. Ez nyugodtabbnak látszik, mint a Heléna-gleccser, bár a térkép szerint nagyobb és vadabb. A Heléna-gleccsert bizonyára azért éreztem olyan hatalmasnak és — hogy úgy mondjam — tevékenynek, mert útvonalunk a tengerre kiugró fok felett vezetett.
15 óra 30 perc. Valahol jobboldalt a kontinentális jégből előtörő, kopár, sötét sziklák látszanak. E halott birodalomban, amelynek nincs más élet jelensége, mint a jégmozgás, a szél és hó játéka meg a nap villogása —, még ezek a fókaszerűen kerekfejű sötét sziklák is szinte elevennek, barátságosnak látszanak.
A Denmannról és a Scottról elnevezett gleccserek fölött repülünk. Majd a Banger-oázis tárul elénk. Ott valahol, a közepén van a mi Oazisz-állomásunk, de még nem látjuk. A Banger-oázist gleccserek veszik körül. Ezek között, mint egy fantasztikus tájon vagy a Holdon, tömzsi sziklák szürkésbarna kúpjai emelkednek. Felülről nézve ez a táj vad, lélekölő, zord és egyhangú — oázisnak hívják, pedig itt sincs több élet, mint a gleccsereken.
Néhány perc múlva azonban a Banger-oázis már el is tűnt a szemünk elől. Nem szállhattunk le, mert odalent vihar tombolt: másodpercenként 25 méter sebességű szélvész. Gépünk annyira himbálózott, hogy az egész oázis egyetlen, szürkésbarna folttá olvadt össze.
Vissza kellett fordulnunk. Holnap újra nekivágunk.
A Kooperacija ma megérkezett Port Louis-ba.
1958. január 23.
Néhány nap óta Mirnijben tartózkodik a komszomolszkajai Pavel Szorokin. Többször találkoztunk a társalgóban és ma ismét összekadtunk. Pavel lesoványodott, arca sápadtabb, jókedve elhagyta, a tekintete komoly.
Elbeszélgettünk. Megkérdeztem, mi történt vele. Először elkomorodott, de aztán jóízűen, szívből elmosolyodott és elmesélte szomorú történetét. Közben arcáról nagy-nagy csodálkozás sugárzott. Elmondta, hogy elsősorban gyógyszerekért érkezett Mirnijbe, és orvosainknál, Liflandszkijnál meg Schleifernél szállásolták el. Márpedig ezek megátalkodott tréfacsinálók. A legártatlanabb, legszívélyessebb, legrésztvevőbb képpel úgy megkavarják az embert, hogy aztán az egész expedíció a hasát foghatja a nevetéstől.
Schleifer nehézsúlyú, gömbölyű és izmos, már mutatkozik a pocakja, arca nyugodt és komoly, olyan a kifejezése, mint egy alvó Jupiteré. Nagy, nehéz szemhéjjal takart barna szeme tele van egykedvűséggel, szenvtelenséggel. Zsidó származású, szakképzettsége szerint fogorvos volna, de a szakmája: sarki expedíciók orvosa. Ami azt jelenti, hogy ismereteinek messze túl kell szárnyalniuk (és túl is szárnyalják!) a sztomatológia szűk kereteit.
A pufók Liflandszkij ugyanolyan korú. Sebész, nyolc évig működött a távoli Északon, tekintete ábrándos, külseje csupa jóindulat. A látszat azonban csal. A. helybeli kórházban és a helybeli "latinnyelvű konyhá"-ban a legfullánkosabb fondorlatok és beugratások vannak napirenden.
Íme egy példa.
Schleifernél és Liflandszkijnál jelentkezik egy fiatal, az egyetemről minap kikerült szakorvos, először van sarkvidéken. Az egyik távoli állomásra kell repülnie. Alaptalanul bár, de nagyon félti az egészségét. Az orvosok néhány gyakorlati tanács után azt javasolják neki, hogy vigyen magával egy külön melegítőt, amilyent a nagy hidegben egy különösen érzékeny testrész megvédésére szoktak használni. Valamelyikük — nem tudom, melyik — még hozzáteszi, hogy kétféle ilyen melegítő létezik: az egyik gyapjúból készült, ez az egyszerűbbik, és ezt az expedíció közönséges résztvevői kapják, a másik bonyolultabb, ezt a vezetők használják. Ez utóbbinak legfőbb alkatrésze a kutyaprém és egy villanymelegítő. A két orvos határozottan azt tanácsolja, hogy követelje a vezetőségi melegítőt, mivelhogy a halál, a törvény, a szakács és a fagy előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. S úgy gondolom, hogy ebből az alkalomból még néhány ékes szólam is elhangzott — az egyenjogúságról, a demokráciáról.
Mondanom sem kell, hogy sem gyapjúmelegítő, sem prémesmelegítő nem létezik. Az ifjú ember azonban ráharapott a csalétekre és hosszas beadványt írt. A kérvényre az expedíció gazdasági ügyeinek helyettes vezetője tömören csak ennyit írt: „Nem!" Tolsztyikov azonban először nem értette meg, hogy mi van a dolog mögött, és ezt mondta:
— Ha valóban létezik ilyen technikai csoda, akkor miért nem adják oda az embereknek?
Ez a história azután szájról szájra járt, mindennap hozzáadtak valamit, új részletekkel gazdagították, s ma már szerves része a mirniji szájhagyománynak.
Térjünk azonban vissza Szorokinhoz. Őt az orvosok a következő módon tréfálták meg.
Velük lakik Tyihomirov, a második expedíció orvosa, látszólag hideg, zordon férfiú. Szorokint az ő szobájába telepítették. Liflandszkij és Schleifer rábeszélte Tyihomirovot, hogy játssza meg az elmeháborodottat — nem a dühöngő őrültet, hanem a csendes bolondot. Miután a két cimbora már előre figyelmeztette Szorokint az esetleges kellemetlenségekre, Tyihomirov „bevonta" őt az orvosok elleni „cselszövényébe": Pavel szeme láttára az ablakon szórt ki bizonyos tablettákat, és megfogadtatta vele, hogy hallgatni fog. Majd megmutatta Pavelnak, hogy egy nagy kartondoboz fekszik az ágya alatt, s a doboz tartalmára célozva, csak ennyit mondott:
— Kooperacija durr, bumm!
Ez azt jelentette, hogy a hajó fel fog robbanni.
Szorokin elhitte, hogy szobatársa bolond. S a „csendes elmeháborodott" Tyihomirov végleg meggyőzte erről dekorációs hóbortjával. Esténként, amikor sem Schleifer, sem Liflandszkij nem volt a közelben, Tyihomirov a törülközővel úgy bekötötte a fejét, mint egy korzikai rablóvezér, a nyakába zsinegen egy narancsot akasztott, mellére pedig egy kőr-hatost erősített biztosítótűvel. így „kidekorálva" zordul végigsétált a sötét és néptelen kórházhelyiségen, Szorokin szívében pedig riadt félelem lett úrrá. Reggel aztán, szemét mereven Pavelre szegezve, Tyihomirov így szólt:
— Egész éjjel törtem a fejemet, hogy leharapjam-e a füledet vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy nem harapom le. Egyelőre tetszel nekem. A továbbiakat majd meglátjuk.
A holtra rémült Szorokin rohant barátjához, Kunyin építkezési részlegvezetőhöz, hogy elsírja neki bánatát. Ez nem tudott Pavelnek más segítséget adni, mint önvédelmül egy ormótlan nagy ráspolyt. Pavelnek még két gyötrelmes éjszakája volt, minden este úgy aludt el, hogy kezében szorongatta a ráspolyt.
Most már maga is csodálkozik a dolgon.
— Hogy így lóvá tettek! A törülköző, no jó! Hogy a piluláit kidobta az ablakon, az is rendben van. Le akarta harapni a fülemet, ez sem tréfadolog, hiszen egyszer egy nagy festőművész levágta a saját fülét, mert érdekesebbnek akart látszani. No de a narancs meg a kőr-hatos! Melyik bolond talál ki ilyesmit? Hiszen nincs benne semmiféle logika, és én mégis elhittem. Jurjevics, becsületszavamra, elhittem! — Majd sajnálkozva teszi hozzá: — Bosszant, hogy máris vissza kell repülnöm. Pedig micsoda műsorszámot eszeltem ki a doktoroknak! Zseniális műsorszámot.
Bárki bármit mond. az ilyen beugratások könnyebbé, vidámabbá teszik az itteni életet, különösen akkor, ha nem mirajtunk nevetnek, és nem a mi fülünk forog veszélyben.
Vosztokra már megérkezett a traktoroszlopnak az a részlege, amelynek oda kellett szállítania az ellátási tartalékokat. A Komszomolszkaja és Vosztok közti távolságot viszonylag gyorsan tették meg. A szokásosnál több traktor indult el, így kisebb teherrel haladhattak. Az oszlop zöme Komszornolszkajában várja a vosztoki traktorok visszaérkezését. Majd megkezdődik az igen nehéz út, Szovjetszkajába.
1958. január 27.
 |
| Munkában a borbély a kutatóállomáson |
Mennyi egyéniség, mennyi jellem, hány különféle ember — mindegyiknek más az életfelfogása, s bár egymáséhoz hasonlóbb, de mégsem egyforma a munkamorálja! Emberek; mindegyiknek megvan a saját magatartása, mindegyik a maga lépteivel halad az éveken keresztül. Volt, akit nem tudtam kellő mértékben megfigyelni, mások most még túlságosan közel vannak hozzám, és őket azért nem tudom gondosabban leírni, bemutatni, elemezni. Pedig Antarktisz, a nagy távolsági világrésze szinte megköveteli, hogy bemutassam az itteni embereket, mégpedig olyan időtávlatból, melynek során feledésbe merül az, amit eleinte fontosnak véltem, ami valahol az előtérben csillogott, de azután eltűnt — és csak az marad meg, ami a szóban levő egyénben a legfontosabb, amit kétségkívül csak ő mondhat magáénak, ami egy nagy embercsoportban is megkülönbözteti az egyént és ugyanekkor hozzá is kapcsolja ehhez a csoporthoz.
Előfordul, hogy megható dolgokat mondanak el az emberről nyilvánosan: hogy egy halászfaluban született, az elemi iskola elvégzése után anyagi okokból nem tudott tovább tanulni, halászott, földet szántott. Igazán megható! Pedig az, hogy nem járhattam iskolába, hogy keveset és rendszertelenül tanultam, hogy hiányzik a politechnikai képzettségem, és ennek folytán nem értem meg kellőképpen a modem technikai kutatómunkát sem — mindez egyáltalán nem megható, hanem egyszerűen pocsék. Ma a geofizikusok házaiban jártam, Goncsarov és Szafronov nagy türelemmel és a lehető legegyszerűbben, legérthetőbben igyekeztek elmagyarázni a kozmikus sugárzás vizsgálatára, a földmágnesség meghatározására, a szeizmikus mérésekre stb. stb. szolgáló műszerek berendezését. Amikor távoztam tőlük, úgy éreztem, hogy korlátolt ember vagyok — egy skáláról még csak-csak leolvasom a számokat, de e számok értelmébe már nem tudok behatolni. Ezután a kutyáknál üldögéltem fél órácskát. Hát igen, bármily sok az ember lelkében a költészet, bármily magas légköri rétegekben libegnek is az érzései — technikai képzettség nélkül, a technika lényegének megértése nélkül Antarktiszon ő is csak legfeljebb arra használható, hogy szánkókat húzzon. Technika, technika és technika... a legbonyolultabbtól a legegyszerűbbig. Műszerek a helyiségek csendjében. Észlelő és észleleteiket továbbadó műszerek a havon. Éjjel-nappal zúgnak a villanytelepek, dübörögnek | hemyótalpas traktorok, a Pingvinek, a talajgyaluk. Éjjel-nappal ott ülnek készülékeiknél a rádiósok, fülükön a fejhallgató, és fenntartják az összeköttetést az egész világgal. Vlagyimir Szusanszkij rádiótávirász ma éjjel egy tallinni rádióamatőrrel beszélgetett. A rnesszeség nem messzeség többé. S íme ugyanitt, a raktárak mögött, csendben meglapul egy olyan épület, ahol a technika a lehető legfalusibb színvonalon mozog. Ez az épület a sertéshizlalda. A világtörténelem minden más sertéshizlaldájától eltérően, ennek előterében négy pingvin lakik. Bent szabályszerű ólak, az ólakban különböző korú, jól táplált rózsaszínű disznók. Egy emse háta mögül hat kéthónapos, fekete-tarka malac kukucskál kifelé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése