 |
| Piac Goulimine-ben |
A földrajztudósok munkáiban és az atlaszokban mindössze egyetlen Goulimine szerepel. Te mégis kettőt fedezel fel Mindkettő Marokkó legdélibb, kemenceforróságú csücskében fekszik. Két, egyformán vályogtéglából épült oázisváros a Szahara szélén. Mindkettő valóság, és mégis - az egyik puszta létezésével tagadja a másikat. Világok választják el őket egymástól!
Az egyik - a kicsit romantikus Goulimine. Furcsa dolog. Még mielőtt valóban odaérnél, a viszontlátás ünnepélyes érzése fog el. Pedig életedben még soha nem jártál itt, de hát ezt, a síkság kopár szürkéjéből utad utolsó kilométerein előbukkanó, fantasztikus, vörösesbarna kőbe merevedett fata morganát már ismered. Ifjúságod tiltott ponyvaregényeiből, amelyeknek betűit pirosló füllel habzsolva sokat megtudtál az igazhitű beduinok nagy hatalmú, nemes sejkjéről, aki véres kézzel, de igazságosan uralkodott e sivatag felett. Vajon nem az ő büszke kastélya ez?
De bizony az övé! Csupán - semmiség - nem Ibrahimnak hívják, mint könyvedben, hanem Bejruknak. Máskülönben...
Nézd csak, biztosan ez az a dacos kapubástya, amelyen sokszor láttad őt, amikor kiáltások és puskalövések adták hírül kereskedőkaravánjainak érkezését. Igen, innen fentről szokta szemlélni, hogyan támolyog be a vár belső udvarara ezernél is több tevéje, súlyos rakománnyal, a hónapokig tartó menetelésektől, homokviharoktól és a szomjúságtól elcsigázva. Közben egykedvűen simogatja szakállát. És még arra ;s pontosan emlékszel, hogy a vár fokáról ordítozva utasítja szerecsenjeit, melyik raktárba vigyék a fekete Joruba királyságból érkező hófehér elefántcsontot, és melyik kincseskamrát töltsék fel a legendás Timbuktu aranyával. De akkor is ott voltál, amikor e falak mögött fegyveresek gyülekeztek. Felfalták az utolsó bárányt, majd felkerekedtek, és lobogó humuszaikban, ajkukon harsány csatadallal elszáguldottak. Nyílsebes meharijukon,' hátastevéjükön vágtattak a kalandok, a zsákmány felé. Nyergükön átvetve a hosszú csövű puska. A Szahara igazi kalózai voltak ők, s mindent lekaszaboltak, ami útjukba került.
Persze magától értetődik, hogy csak ébenfekete, hibátlan termetű rabszolgákat ejtettek zsákmányul.
Végtelen sorokban, láncra fűzve korbácsolták őket a sivatagi város felé, a választékáról híres emberpiacra, amelyet még a messzi szultáni udvarok felvásárlói is megtiszteltek látogatásukkal. Főleg ennek köszönhette az oázis évszázados gazdagságát és hatalmát. De erről csak később szerzel tudomást. Hőn szeretett ponyvád diszkréten elhallgatta a fekete rabszolgák létezését, ennek egykori óriási gazdasági jelentőségét és azt, hogy hogyan bántak a szerencsétlenekkel. Rosszul illett volna a gáncs és félelem nélküli sivatagi sejk ragyogó álomképéhez.
A másik, az új Goulimine: mihelyt leszállsz a buszról, négyszemközt lehetsz vele. Négyszemközt? No nem egészen. Legalább kétszáz, nomád módra összehúzott szempár bámul leplezetlen gyanakvással téged és útitársaidat, méregetnek, és pillanatok alatt felbecsülik értéketeket, a rajtatok és nálatok levő holmik alapján. De hát ez nagyon is érthető, hiszen a szemek tulajdonosai - száz rongyos, sötét bőrű, szánalmas figura, alighanem az előbb említett rabszolgák immár szabad leszármazottai - akarnak tőled valamit.
Tolakodóan, egymást fülsiketítően túlkiabálva próbálták megértetni magukat, s közben kézzel-lábbal lökdösődtek. De mégis, mi lehet a szándékuk? Semmi egyéb, mint hogy a modern Goulimine büszke vívmányához, a szállodához szeretnének vezetni. Mind a százan? Bizony, mind a százan. Hiszen Bejruk sejk óta nagyon ritka lett itt a fizetett munkalehetőség. Akkor botbüntetés fenyegette mindazokat, akik nem akartak robotolni, most pedig unokáik egymást ütik, csakhogy munkához jussanak.
A szálloda ... E semmilyen tekintetben sem hírneves intézményről, amelynek tulajdonosát Szidi Dudu Khaiminak hívják, meglehetős könnyelműség volna azt képzelni, hogy az oázisváros modern részéhez tartozik. Az bizonyos, hogy vajmi kevés köze van az egykori karavánszerájokhoz, amelyekben nagyon régen Ibrahim sejkkel együtt megszálltak. Sajnos - ezt hozzá kell tenni. Hiszen ott legalább még - így olvastad - őszinték voltak a gesztusok. Ha az ürüraguból kukacok másztak elő barátságosan integetve, az átutazó kereskedő görbe tőrt és pisztolyt rántott. És az sem fordulhatott elő, hogy ha az ember az egyetlen ... jó, nevezzük így: toalettet akarta használni, akkor a hozzá tartozó ajtókilincset a büféből kellett volna elhoznia. De csak óvadék ellenében... Hogy már nem is szóljunk e minden kortól elrugaszkodott, borzalmas, korcs intézmény hálószoba-tapétáiról, amelyek Marokkó igencsak mozgalmas éjszakai életét dicsérik.
A várostól kissé távolabb eső jószágpiacon ellenben ugyanolyan a sürgés-forgás, mint amilyenről még elkallódott ponyvaregényed ír. Pontosan úgy fest, ahogy az ötvenhetedik fejezetben is olvasható („Ibrahim sejk harci dromedárt vásárol"). A tevék laza csoportokban ácsorognak a széles, négyzetesen körülkerített „szuq"-okban. A vezérállatok kemény púpján most is markolatgombbal felszerelt, fából és bőrből való, merész ívű nyereg látható. A tempósan kérődző kancák jobb orrlyukában rézgyűrű: hosszú utak alkalmával ebbe a gyűrűbe fűzik a zsineget, amellyel az állatot az előtte haladó teve farkához kötözik. Még mindig keserű haraggal, hevesen tiltakozva ordítanak ezek a különben szelíd, békés állatok, ha valaki - legyen az akár a legvastagabb pénztár-cájú vásárló - fogukat akarja megnézni, és kétségbeesetten ágaskodnak - sokszor még három férfi sem tudja megfékezni őket -, ha az üzlet megkötése után a megszokott környezetet el kell hagyniuk. És még a jószág körül foglalatoskodó emberek is mintha éppen az Ibrahim sejk összegyűjtött kalandjairól szóló ponyva ötvenhetedik fejezetéből léptek volna ki.
Zömük még mindig - mint a Szahara igazi szülötte - sötétkék turbánt visel. A közelükbe lépve jól érezni a durva gyapjúlepelből áradó átható füstszagot: Goulimine felé vezető, több hetes útjukat megszakítva gyakran pihentek tábortűz mellett. De az üzlethez is értenek még! Ha egy vevőjelölt lép melléjük, nem követik el azt a durva hibát, hogy portékájukat rögtön az égig magasztalják. Ellenkezőleg: úgy tesznek, mintha eszük ágában se volna bármit is eladni. Mintha csak a maguk szórakozására hajtották volna nyájukat a vásárra, sok száz kilométerről, a hamadán keresztül. De ha mégis árajánlatot kérnek a gazdagnak látszó érdeklődőtől, ezt mintha csak a tréfa kedvéért tennék, és tüntető gúnykacajjal fogadják a választ. S arcizmuk se rándul, ha a megszólított ember ugyancsak, tüntető egykedvűséggel folytatja útját. Egészen bizonyosak benne, hogy vissza fog térni. És igazuk van! Száz eset közül kilencvenkilencben tényleg visszatér az illető. Most új árajánlat következik, s bár hangsúlyozottan unottan hangzik el, ez már észrevehetően kedvezőbb. A beduinnak újra nevetnie kell, de ez a kacaj már barátságosabban cseng. S most egy vén kecske szívósságával megkezdődik az első, könnyű előcsatározás. Közben a vevő kezében egy jókora bankjegyköteg jelenik meg csalétekként - de csak egy pillanatra, hogy utána megint eltűnjön. Aztán a felek nagy élvezettel kezdenek alkudozni. A kufárpárbaj végén olyan erővel csapnak egymás kezébe, amilyennel máshol csak pofonokat osztogatnak. De nemcsak egyszer paroláznak, hanem jó fél tucatszor, hiszen annál jobb, minél hangosabban csattannak össze a tenyerek, minél inkább felkeltik az érdeklődést.
A jelenet már nem is lehetne stílszerűbb. Új idők ide, új idők oda, majdhogynem gyanakodni kezdesz, hogy itt a valóság utánozza a ponyvát. Pedig nem így van. Ennek legjobb bizonyítéka az volna, ha odaléphetnél egy zsíros szakállú kereskedőhöz - virsliujjain aranygyűrű -, és szintén stílszerűen, az ötvenhetedik fejezet szellemében beszédbe elegyednél vele.
Valahogy így:
- Béke veled, ó, sivatag ékessége! Vajon merre fog vonulni e hatalmas karaván, amelyet ily szorgalmasan állítgatsz össze?
- Casablanca felé, ó, te ostobán fecsegő, különös idegen ...
- Az bizony messze esik, ó, nagy utazó - mondhatnád neki. - Milyen hosszú útnak nézel elébe?
A válasz már végképp nem illene bele ebbe a képbe. A dolgok mai állása szerint ugyanis így hangzana:
- Hát 36 óránál többet nem fog igénybe venni, ó, te ostobán kérdezősködő, hiszen az állatokat teherautón szállítják a vágóhídra ...
Igen, ez az egész, óarab stílusú nagy felhajtás manapság már tényleg csak azért van, hogy a szegény déli beduinok fáradságosan felnevelt sivatagi hajóit élelemként eladhassák az északi városok szegényeinek.
Külsőség az egész - a régi szokások jellegének megőrzése. A tartalom már új, csupán még nem volt idő arra, hogy saját köntösébe öltözzön. Hát csodálkozol, amikor Ibrahim-Bejruk sejk büszke várát közelebbről megnézed, és nem találsz mást, csak puszta falakat? Mintha a színlapokról már rég lekerült hősi dráma csalfa díszletei lennének. Belülről sivár
romhalmaz ...
És az új színdarab? Már teljes gőzzel játsszák. Színhely a piactér, a szereplők a szatócsbódék és sátrak között mászkáló vegyeskereskedők. A "darab" címe: A külföldi kalmár. A tartalma minden látszat ellenére forradalminak tűnik, és talán a fanyar vaudeville (a XIX. században divatba jött dalbetétes vígjáték - a szerk.) és a tragikomikus groteszk között helyezkedik el. Hiszen főszereplői tudnak valami meglepőt nyújtani a sivatag népének - nem árusítanak többé művészien díszített, zsinóros meknési és rabati dzsellábákat. Még az sem, aki maga is ilyet visel. Ehelyett a vászonból készült, levegős boltok sarkaiban mázsaszám tornyosul a francia blue jeans és a jól-rosszul kivasalt amerikai zakók tömege. Felettük úgy lobognak a botokon a szellős kartonruhácskák és melltartók, mint a modern világ tarka harci lobogói. E kacatok minden varratából rád vigyorog a selejt, de - újak! Legalábbis ezen a vidéken annak számítanak. Merészen, csábítóan simulnak a keblekre, derekakra. így aztán nagy is a keletjük! De nemcsak ezeknek a holmiknak! A sivatag fiai és lányai, akik tegnap még a meharikon tevegeltek, egyaránt lelkesednek az Európából tonnaszám piacra dobott, ócskavastelepre való kerékpárokért, az olcsó japán tranzisztoros rádiókért, a kínai golyóstollakért. A legutolsó szenzáció: a körömvágó olló. Egy különösen zsúfolt sátorban német bádogkanál kapható. És ezt azoknak kínálják, akik gyerekkoruk óta csak a kezüket használják az evéshez. De van itt Colgate fogpaszta, Omi mosópor, konzervlekvár, bizonytalan eredetű kölnivíz - már erre is szükség van itt? -, mindenféle kozmetikai cikk, tubusokban, dobozokban, minden, ami a modern idők áruválasztékában megtalálható. S a vásárlóközönség - csupa vad, messziről idevetődött nomád, akinek külső megjelenésén sokat szelídített a napszemüveg vagy a csillogó aranyfog - valósággal töri magát, hogy megvehesse ezeket az árukat.
Sőt saját szemeddel láttad, meg is esküdhetsz rá: a goulimine-i nagy hetipiac céltudatosan gondoskodik arról, hogy a derék szaharai beduinok már a legközelebbi jövőben nagyüzemileg készült plasztikszandálban hódoljanak ősi, istennek tetsző szokásaiknak, hogy a sivatagban zománcozott bádogcsészékből oltsák szomjukat, hogy fajtájuk jövőjét a Nestlé csecsemőtápszerre bízzák ... De hogyan lehetséges, hogy a XX. század e merész vívmányait egyáltalában meg tudják vásárolni?
A piac szélén mindenfelé száznál is több négykerék-meghajtású terepjáró teherautó parkol. Elsősorban ezek a monstrumok teszik lehetővé a fiatal nomádok számára, hogy kitörjenek a beduinélet hagyományos, idilli igénytelenségéből, hogy semmibe vehessék a sejkek égieknek tetsző, bölcs tekintélyét. Ezek a tehergépkocsik különlegesen erős motorjaikkal a sivatag legeldugottabb csücskébe is eljutnak. Az ő segítségükkel nyílt meg a Szahara törzsei előtt észak munkaerőpiaca. S az otthon maradottaknak szánt postai átutalás sem titok többé! Amióta ezek a monstrumok megjelentek itt, a nagy hatalmú oázispasák datolyaligetei mindenfelé kiszáradnak, befújja őket a homok. Hiszen a sivatagban azóta nehéz olyan embereket találni, akik egy marék durramagért és néhány darabka cukorért hajlandók kitisztítani a föld alatti öntözőcsatornákat.
Az ősi arab szokásokból, hagyományokból semmi sem maradt sértetlen. Még itt, az isten háta mögött, Goulimine-ben sem. Hacsak... No igen, a régi talált még magának egy utolsó, háborítatlan menedéket. A piactér legtávolabbi sarkában áll egy rozoga deszkabódé, ahonnan esténként késő éjszakáig hallatszik a ritmikus tapssal és zörgő dobszóval kísért orrhangú éneklés. Burnuszos, élemedett korú férfiak ólálkodnak állandóan körülötte, hogy a réseken és repedéseken keresztül a barakk belsejének fenséges látványát ingyenesen élvezhessék, mert ott bent, ugyanúgy, mint Mohamed idején, hastáncosnők láthatók. A lányok külsőleg majdnem teljesen olyanok, mint a Koránban gyakran emlegetett paradicsomi hurik. Majdnem ... Csak egyetlen, bár meglehetősen lényeges különbség van közöttük. Az, hogy a hurik - ha a szent könyvnek hinni lehet - ártatlan szüzek voltak ...
De a múltnak ez az egyetlen fennmaradt bizonyítéka is kétségbe vonható, mert az Ibrahim sejk összegyűjtött kalandjaiban sehol sem esett szó róla. Nem is beszélve arról, ami - zenével vagy anélkül - ebben az ócska deszkabódéban történik...
 |
| Tevén Goulimine felé |
Balassa János fordítása
Forrás: Arabok. Irodalmi és politikai antológia. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése