Egy nyúlánk termetű vak koldust ismertem. Reszkető kezei esdőleg nyúltak "Isten szent nevében" az alamizsna után s ha kapott valamit: áldólag integetett száraz kezeivel, a kegyes szivüek felé.
Nagyon szomorú, de tanulságos az élete. Elbeszélem; olvassa el mindenki figyelemmel.
I. Szekér a csárda előtt.
Barcsak Andrásnak hivták s egyik marosmenti faluból való volt, onnan a hegyes-völgyes, tündérszép Erdélyből. Legény korában nem igen ijedt meg nemcsak a maga, de a mások árnyékától sem. S éppen e miatt jutott szomorú sorsra.
Egyszer, huszonöt ünneprontó taliánt vert ki a tánczból, egy szál karóval a kezében, egyedül. De kettő ott maradt örökre, nem tudott elfutni. Barcsakot éjfélkor négy zsandár vitte el Bánik Katicza mellől.
A falu rózsája ott hervadozott egymagában, sokáig. Se éjjele, se nappala nem volt, a mióta Andrist elvitték. Lelkében sötét bánat vert tanyát és senki sem tudta megvigasztalni.
Egy hideg őszi éjjel a Katicza ablakát kopogtatja valaki:
— Bánik Katicza, alszol-e? Ereszd be a te rabodat.
Katicza azt gondolta, hogy álmodik. Nem szólt. Újra kopognak:
— Én vagyok Barcsak Andris, érted jöttem.
A leány felül s kérdi :
— Te vagy Andris?
— Én vagyok.
Szavát, hangját megismeri s az ablakhoz támolyog, hogy lássa, igazán az ő Andrisa? Egy durva öltözetű rabot lát maga előtt, de az arcz, az a Barcsaké. A leány hirtelen felöltözik, kimegy és bevezeti rab kedvesét, ki az ő becsületét mentette meg két talián halálán és az ő szabadságán, de a kinek látásán most mégis inkább remegett, mint örvendezett. Barcsak bement, gyorsan lehányta magáról a rabruhát s Katicza elérakta megholt apjának gúnyáit, melyekből Andris egykettőre kiválogatta magának a legalkalmasabbakat s pár pillanat alatt egészen más kinézésű ember lett belőle.
A szürke őszi hajnal egy gyorsan haladó szekeret talál a távoli poros országúton; két izmos pej röpíti. A szekérben két emberalak látszik: az egyik Barcsak Andris, a másik Bánik Katicza. Mire megcsillant az ősziharmat ezüstje az első napsugárban: egy küküllőmenti faluvégen messziről érkezett lószekér állt meg a csárda előtt. Gazdái benn reggeliznek.
II. Keresnek egy rabot.
Az öreg Bánik Samu mikor örökre lehunyta szemeit, az egész falu megsiratta.
— Becsületes, jó ember volt — mondogatták — Isten nyugasztalja.
Szép külsője s még szebb belsője maradt, ezenkívül a lábas jószágának se szeri se száma. De férfi ember — az öreg Palkón kivül — nem maradt az életen s a gazdaság napról-napra emésztődött. Hiába! a leány-gyermek nem ért a gazdaság vezetéséhez ; kivált ha még nagy bánata is van.
Bánik Katiczának pedig nagy bánata volt. Hét falu legénye vetélkedett azon, ki lebbenti le a szomorú epedés fátyolát a «falu rózsájáról», de ő fittyet hányt mindeniknek.
Egy napon a Bánik-ház körül nagy lótás-futás támadt. Ott volt a fél falu. Mindenki szeretett volna tudni valamit, legkivált az asszonynépség. A kíváncsiak tömegéből kitűnik néhány szomszédvárosi hajdú és zsandár meg egy pár uri ember. És az emberek összesúgtak:
— Mégis igaz hát, a mit az öreg Palkó bá' mondott.
Az öreg Palkó ugyanis egy reggel rabruhát talált a Bánik Katicza házában s azonkívül senkit. Attól kezdve Katiczának nyoma veszett, senki se tudja, hol van. Palkó — az öreg Bánik hű bérese — még az nap jelentést tett a különös leletről a birónál. Ezzel a biró előtt minden meg volt világosan magyarázva. Csak most kapta a köröztetést, hogy Barcsak Andris, e falu szülötte, két rendbeli szándékos emberölésért 10 esztendei rabságra itélt, huszonhárom éves legény a múlt éjjel 11 és 12 óra között csodás módon megszökött börtönéből. A biró a rabruháról tett jelentést s most a hatóság emberei helyszíni szemlére szálltak ki. A rabruha belsejében csakugyan meg is találták a Barcsak Andris nevét s most kétségtelenül megállapíthatták, hogy Bánik Katiczát, a falu rózsáját, a rab szöktette meg.
Az öreg Palkó nem lett volna hűséges cseléd, ha az igazságból valamit kihagyott volna. A rendetlenül talált szobát azon módon hagyta, középen a nagy ládával, melyben a megboldogult Bánik Samu ruhái voltak nagy összevisszaságban. A «féderes» s a két pej is hiányzik, csak friss nyoma látszott még a reggeli harmaton.
A hatóság felvette a jegyzőkönyvet, melyből egész bizonyossággal eddig még csak annyit tudtak, hogy a falu lakossága egy leánnyal, a szomszéd városi börtöné pedig egy rabbal lett kevesebb.
III. Malom az erdőben.
Ötödnap óta van útban Barcsak a szép Katiczájával. Ők se tudták, merre igyekeznek, csak mennek ösztönük után, hegyen fel, völgyön le. Csak most kezdtek gondolkozni valójában jövendő sorsukon s a mint egy-egy falu határa mögöttük maradt: lelkük egy-egy nyomasztó gonddal lett egyre nehezebb.
A hatodik napon a Barczaságra értek. Testben-lélekben meg voltak már törve, de itt azért mégsem állhattak meg, mert minden perczben attól tarthattak, hogy mint szökevényeket elfogják s haza viszik emberek csúfjára, falu szégyenére.
Keskeny országút kanyarodik fel a Barczaságot keletről körülölelő hegyekre. Ezen halad a falu rózsája, a rabbal. A két ló a heti utazásban meghúzódott s kénytelen-kelletlen lépegetett. Katicza leszállt a szekérről s Barcsak is. A sok ülés után jól esik egy keveset gyalogolniuk. A koptatós erdei ut mentén vadvirágokat szedtek. Már két nap óta haladnak az erdőben, de emberi nyomra se akadtak. A harmadik nap egy szép verőfényes, tisztás helyen megálltak s pihenőt tartottak. A fáradt lovakat kifogták s béklyóba kötve, félre csapták, hogy az illatos füvön legeljenek. Ők is falatozni kezdenek. Egy hét óta most esznek legízletesebben. Az elhagyott falusi korcsmákban csak lopva mertek enni amiatti félelmükben, hogy most ütnek rájuk.
Mert a kinek oka van félni, a falevél zizegésre is összerezzen. Itt jól esett az egyszerű étkük, mit egyik utbaeső székely faluban vásároltak. Nem volt mitől tartaniok. Körülöttük a rengeteg erdőség, benne mélységes csönd. Evés után erőt vett rajtuk a kimerültség s az álom, s mindketten elszenderültek. Barcsak azon ébred meg, hogy valami szimatol mellette. Egy kutya volt s az ételhulladék után szagolgatott. Ahogy Andris felkelt, hogy a lovak után nézzen, a kutya elsompolygott ugyan, de farkát csóválva meg-megállt, mintha jelezni akarta volna, hogy a közelségben itthon érzi magát s nem fél.
Amint Andris a hegy oldal felé megy, hogy az egyik lovát visszaterelje: egy ember közeledik felé.
— Jó napot földi! — köszönti a legény.
— Adjon Isten — viszonzá az ember. Andris a nélkül, hogy elárulná magát, megtudta, hogy ez a kanyargós erdei ut az ojtozi szoroshoz vezet s a határ már csak alig fél óra járásnyira van. Az ismeretlen ember azt is elbeszélte, hogy az ő malmán kívül, a határig más hajlék nincsen.
A nap már leszállni készült. Sugarai bucsufényt vetettek az erdők lombozatára s a sötét-zöld leveleket megaranyozták.
A két pej be van fogva s útra készen áll. Katicza felült a szekérre s várja a legényt. Andris tőle egy puskalövésnyire a molnárral beszélget s a mint a szekérhez visszasiet, jókedvűen így szól a leányhoz:
— Az éjjelt itt a hegyoldalban, a malomban töltjük; a molnár vendégei leszünk.
Mire az este sötét takaróját rávetette a vadon erdőre, a malomban, csendes vacsora után, jókedvűen beszélgetett múltról, jelenről a molnár-család, a falu rózsája és a rab.
IV. A „féderes" gazdát cserélt.
Az erdei malom csendes egyformaságban kerepelt egész éjszaka. Sem a molnárék, sem a vendégek nem aludtak. A leány gondolata kis falujában bolyongott, hol az apai házat egy hivószóra elhagyta bucsuzatlanul.
De egy percznyi elhatározással ki gondolhat át egy múlt, jelen és jövendő életet ? ...
Előtte volt az öreg Bánik jóságos arcza, kinek ő egykor féltett kincse volt; előtte az öröklött gazdaság, melyben mindenki az ő parancsát várja' és az apai és anyai sirhalom a faluvégi temetőben, hova naponként imádkozni járt.
Az Andris gondolata nem a múlton, hanem a jövőn merengett.
A molnár mintegy ötven év körüli ember lehetett; a felesége néhány évvel fiatatabb. Annyit beszéltek életük sorsáról, idegen országban jártukról, hogy a vendégek alig győzték hallgatni őket. Csak Katiczának dobbant fel a szive egy-egy megrázóbb esetnél.
— A muszka-világban jó dolga volt ám az embernek odaát — mondta a molnár. — A becsületes munkát arannyal fizették, de ma se rossz ott a megélhetés. A boérok szeretik a magyar embert. Nyáron az egész Moldva tele van, a magyar gránicztól a muszkáig, székely aratókkal s télen erdövágó magyarokkal. Én is ott őrölgettem 17 esztendeig a Putna vizén. Hej, de jó dolgunk is volt akkor! Ugy-e asszony? Minden véka után kijárta por-czió s az öt gologán.
— Igaz,— ütötte rá az asszony. Andrisnak komoly elhatározás villant meg fejében: átmegy Katiczával Romániába. Nekik otthon már úgy sincs mit keresniök, ott legalább elvesznek a nagy mindenségben és soha senki se fogja megtudni életük eddigi történetét.
Az öreg molnár a "féderest" s a két pej csikót megvette vendégeitől kétszáz-harmincz forinton. Mikor a sok bankót meglátta a leány: szeme felvillant az örömtől, hogy most jó ideig nem kell aggódniok a megélhetés felől, de mikor boldog napjai utolsó bizonyítékaitól is meg-kellett válnia, azt hitte, hogy lelkét szakítják el tőle.
A nagy summa pénzt gondosan egy zsebkendő csücskébe kötve, Katicza rejtette el. Aztán a harmatos novemberi hajnalon vállra vetett batyuval indult bizonytalan útra a vendégpár. Az öreg molnár ellátta a fiatalokat tanácscsal, a molnárné egy-két napi élelemmel s elkísérték a távozókat a malom aljáig. A kanyarulatnál még hallatszott a malom el-elhaló zakatolása s a gazdát cserélt lovak éles nyerítése.
V. A juhásztanyán.
Vizmosásos hegyszakadékokon hatoltak tovább az utazók. A halárhoz nem értek el oly könnyen, mint hitték, mert mint szökevényeknek bujkálva kellett menniök, ember nemjárta helyeken. Katiczát már alig birták a hosszú gyalogláshoz nem szokott lábai, de a legény folyton biztatgatta, hogy csak legyen kitartó.
Estefelé egy szénégető telepre bukkantak; körülötte három koromházi paraszt foglalatoskodott. Az érkezők szóltak a szurtos emberekhez, de alig értették egymás nyelvét. Románok voltak. A szénégetők incselkedve vigyorogtak a falu rózsájára, kinek a kiállott szenvedés miatt semmi kedve se volt a tréfára. Arczáról a bánat s a tíz napi ut fáradalmai letörölték a pirt.
Szomorúan ballagtak tovább. Kevés idő multán valami lágy, alig észrevehető harangszó ütötte meg fülöket. Odább egy tisztás oldalon nagy juhnyáj tűnik elibük; ennek kolomposa volt irányítója utjuknak. A közelben jókora kiterjedésű akol s mellette a juhászlak állott. Soha barátságosabb fény nem csillant meg előttük, mint a juhász viskó éppen most meggyűlő gyertyafénye. Bár leírhatatlan volt mindkettőjük testi-lelki szenvedése, de erre még a Katicza arcza is felderült.
Betértek a juhászékhoz. Kellemetlen illat csapta meg orrukat. A pitvarban nagy tejes edények lábatlankodtak — nem egészen kifogástalan tisztaságban, — a falon juh- és báránybőrök éktelenkedtek; az elkerített szegletekben kis báránykák bégettek. Nyilik az ajtó s Andrisék a házba lépnek. Csak a juhászné volt benn, éppen vajat köpült.
Köszöntésükre az asszony tőle telhető nyájassággal a "Dumnezeo" nevét emlegette. Nyomban toppan be a juhász is s utána egy nagy hajú és csupasz képű suhancz, öblös sajtárokban friss tejet czipelve mindketten. Az idegenek beszélnek, a háziak csak bámulnak. Andris még katona korában tanult volt valami keveset románul egy erdélyi kis városban a többi katona czimboráitól, kiknek nagy része román fiú volt s most igyekezett elé szedni ebbéli tudományát. Nagy nehezen megértette a háziakkal, hogy ők messziről jönnek, ki vannak merülve s éjszakára — szives engedelemmel — szeretnének itt maradni.
A gazda készséggel megadta az éjjeli szállást s azt is megígérte, hogy másnap reggel úgy is megy a buzói vásárra és szekerén, ha akarják, szívesen elviszi őket is.
— Mi az a Buzó ? — kérdezte Katicza.
— Az egy szép városa ennek a czárának, — magyarázta a juhász, ki a Katicza szépségét nem győzte eléggé bámulni.
A suhancz is szemet vetett rá.
Andrásék a beszédből megértették, hogy már Romániában vannak s hogy egész észrevétlenül hagyták el valami titkos ösvényen a hazai határt.
A juhászné szalmaágyat vetett a jövevényeknek s ők vacsora nélkül ledültek. A leány keserves sirásra fakadt, csak most érezte igazán boldogtalanságát. De annyi hányódás után nemsokára mindketten mélységes álomba merültek.
VI. Nem várt meglepetés.
A. juhászék nem szoktak a korai lefekvéshez s még sokáig fennmaradtak. El-elnézegették az alvókat s halkan beszélgettek egymás között. A suhancz leguggolva nézegette a mélyen alvó szép leányt és kandi szemei a félig takart pihegő mellére révedeztek. Látszott, hogy nem jóban töri az eszét.
Lehajol s a leány kebeléről valami kis kötegfélét óvatosan elvéve, hirtelen az övibe csúsztat s azzal kimegy a juhaihoz. A juhászék is lefeküdtek már. A szomszéd pitvarból a bárányok bégetése volt csak sürü egymásutánban hallható.
A juhász virradatra teljesen rendbehozta szekerét. A vendégek is útra készen vannak. Megköszönték az éjjeli nyugodalmat s feltelepedtek.Vadregényes, szép vidéken hajtott a juhász s félnapi ultal Buzóba értek. A magyar nem fösvény, ha szívességet kell viszonozni. Ezt akarták megmutatni Andrisék is. De oh keserves csalódás ! A «féderes» és a két szép csikó ára, a féltve rejtegetett 230 forint nincs sehol. Tűvé tesznek mindent, de sehol se találják; oda lett zsebkendőstől együtt. Az erdőkön való utjokban nemvolt szükségük pénzre, elé nem vették, az bizonyos. A leány elveszítette, de nem tudja hol, mikor?
Idegen országban, ismeretlen emberek között, hol még a madár is másképen énekel, mint a szülőföldön, nincs senkijök és semmijök a jó Istenen kívül, csak a vigasztalan szomorúság
Mire jutott állapotod falu szép rózsája, Katicza, s te Andris, falu szép legénye.
(Folytatjuk)
A naptár lelőhelye: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése