Albisi BARABÁS BÉLA: Amerikából — francia fogságba (3., befejező rész)

A breszti erőd

Kazamaták között


Éjfél felé vonultunk be, ők gyalog s én a kenyeres kocsin Crenzon várába, amelynek falai, árkai, kazamatái egészen hasonlatosak az aradi vár építkezéséhez. Alacsony kapukon, leeresztett várhidakon  keresztül,   kifáradva,   agyongyötörve   érkeztünk a  vár egy kis udvarára, ahol még sok idő telt el, amig kijelölték férőhelyünket. A francia tisztek elég figyelmesek voltak velünk, parlamenti tagokkal szemben s míg a többiek tömegesen lettek elhelyezve, ahol még csak le sem ülhettek, addig mi hárman egy külön helyiséget kaptunk s hozzánk osztották be azt a szegény fiút, aki velem utazott a kenyeres kocsin. Egy téglával falazott üres félkörü helyiség jutott számunkra, nedves, nyirkosszagu, cement padlattal, ablak nélkül, valamikor katonaruharaktár volt. De különös kegyképen bedobtak részünkre négy nyaláb szalmát, ami rnár használva volt ugyan, kissé szagos is, de arra jó voit, hogy összeroskadva rádobtuk magunkat, nem aludni, csak pihenni, kinyujtózkodni. A fejem alá egy zsebkendő került, a felsőkabát volt a takaróm. Aludni nem tudtunk s tettük egymásnak a szemrehányást, hogy miért indultunk el Amerikából s azon morfondíroztunk kétségbeesve, hogy mi következik ezután ? A kimerültség s az álom elnyomott. Éjfél után két óra lehetett, amikor kulcscsörömpölés, ajtóvasak leemelése, zord hangok előtörése riasztott fel s elkeseredetten jósoltuk: na most visznek ki a sáncárokba s agyonlőnek, mint a kutyákat. Nyílik az ajtó, mi már felültünk, figyelünk, amikor egy szuronyhegyre tűzve nyúlik elő egy füstölgő lámpás, utána négy fegyveres katona, akik lábhoz állított puskával glédába sorakoznak s jön még egy kezelő tiszt, aki udvariasan szól hozzánk, átad egy-egy darab komiszkenyeret s egy bádogszelencéböl rákén valami ételfélét. Egy cserépcsészéből végig itatnak s kimennek. Hálát adunk az Istennek, hogy semmi egyéb más nem történt. A zár csikorog s utána már csak az ajtónk előtt posztoló katona csizmájának egyhangú kopogása hangzik altatónak, ismét ledőltünk s olykor-olykor felriadva, rosszat álmodva, megértük a reggelt. Várjuk az ajtónyitást sok minden okból. A két képviselőtársam már hat óra után fel s alá járnak, sóhajtoznak, panaszkodnak, újra ledobják magukat a szalmára, elalusznak. Reggel nyolc órakor háromszor is próbálják az ajtónkat felnyitni, de nem lehet. Végre előkerül a kulcs. Ismét eszünkbe jut, vajjon nem-e kivisznek a sáncárokba s belénk eresztenek egy-két golyót, mert különben miért venne minket közre öt szuronyos marcona közlegény? Visznek, kisérnek a közeli tágas udvarra reggeli levegőzésre, vagy inkább levegő reggelizésre. Már ott van mintegy 100—120 fogolytársunk, sétálgatnak a kellemes napsütésben s panaszkodnak nekünk a kíméletlen bánásmód felett. Mi még egy lócát is kaptunk, s jól esett sütkérezni a napon, de ez nem tartott sokáig, egyenkint, két-két szuronyos katonától kisérve, vittek  vissza elég sötét zárkainkba. De előbb átkutattak s amit jónak láttak, azt elszedegették tőlünk, dohányt, gyufát, ceruzát, bicskát, noteszt, régi újságot, levelet, csak az igazoló iratainkat hagyták meg és a pénzünket, amit megszámláltak, feljegyeztek, azért, hogy tudják, ki képes magát a saját költségén legalább egy darabig eltartani. Jött az ebéd, főtt paszuly, jó kemény, egy kis darab húscafat, egy negyed kenyér. Sehogysem izlett a hajón volt elsöosztályu pompás ebéd után. Előkerült később egy kemény baka- vagy rabszalmazsák, kemény párna s egy rongyos pokróc. Ez is valami a bűzös szalma helyett. Mindjárt ki is aludtam magamat.


Szabadulás.


Nemsokára egy felülvizsgáló-bizottság került elő, hogy a nem ellenséges államok polgárait, a betegeket, a 60 éven felül levőket kimustrálják s majd visszakisérik a hajóra. Egy alacsony termetű major-generális volt az elnök, helyesebben a döntő nagy ur, tudott németül is. Mire rám került a sor, én göthös, szánalmas külsőt maszkíroztam magamra, sőt — Isten bocsássa meg bűnömet — egész nyugodtan hazudtam, hogy tul vagyok a hatvan éven, pedig még 59 sem voltam s a társaim, Hédervári és Baza Barna ezt olyan becsületesen igazolták, hogy egész könnyen mondták ki fejem fölött a szabadulás ítéletét, pedig elég szigorúan ment a vizsgálat. Csak nyolcan voltunk a nagy rabtársaságban, akiket hasonló szerencsés határozat örvendeztetett meg. Egy 75 éves csongrádi magyar, egy igen idős német zsidó rabbinus 18 éves fiával, egy amerikai állampolgár, két hatvan éven felüli német parasztgazda s egy román ember, akinek semmiféle irása nem volt, nem is tudott más nyelven, csak románul s én voltam a tolmácsa. Mire véglegesítették a határozatot, én már megbántam, hogy elkívánkoztam jóbarataimtól, többi embertársaimtól, akik tovább fogják szenvedni a hadifogság nehéz idejét. Ha a két napi gyötrelmeken nem menteni volna át, könnyebben néztem volna neki a bizonytalan eljövendőknek.


Ugyancsak ez a bizottság kiválasztotta a katonatiszteket, mintegy 50—60 embert, akik kivételes bánásmódban részesülnek, jobb kosztot kapnak s kiviszik őket a dohos kazamatákból. Rövid idő alatt sorakoztatták s gyalog útnak indították őket Brest várába. Mielőtt elindultak kaptak menázsit s mi nyolcan is egy-egy darab száraz husdarabot és kenyeret. Mikor a bizottság végzett, a többi hadifoglyot visszakisérték helyeikre, akik könnyező szemekkel s talán irigykedve is néztek reánk, a szerencsésekre. Kevés idő maradt az elbucsuzásra és én szívesen ígértem meg Héderváry Lehelnek s Búza Barnának, hogy mihelyt hozzájutok, készségesen követek el mindent szabadulásukra. Néhány levelet s irást is vettem át, amiket öveikhez fogok juttatni. Meleg baráti kézszoritással váltam el tőlük, mert már előállott a katonai kirendeltség, amely minket visszakisér egész a hajóig, amelyről leszedtek.


Két altiszt s egy tengerész  közlegény  vesz  minket, a nyolc kiválasztottat kezelés alá s gyalog indítanak ki Crenzon  várából. A várkapu bezárva, a hid felvonva,  fegyveres őrök állják utunkat. Jelszó kicserélés,   néhány  rideg szóváltás,  kulcsnyikorgás,  tompa zuhanása a felvonó hídnak s előttünk a kijárás. Ez egy külső kapunál megismétlődik s mikor kiérünk, az őrháznál padokat kapunk, leülünk, várunk egy   kocsira. Hallom a várkapu bezerását,  a felvonóhid katonáinak veszekedését, a hid  helyrezökkenését.  Megnézem az órámat, pont nyolc  óra. Ebben  a   pillanatban  odahallszik egy közeli falu estharangjának szelid hangja, én felnézek az égre, hálát rebegek szabadulásomért s felsóhajtva törlőm meg könnyes szemeimet, ismét gyalogolunk száz lépést, elhagyjuk az utolsó őrt is s felkapaszkodunk az odaérkezett nagy társas-autóra, amely visz Crenzon városon  keresztül, ahol  engem   ugy  megcsufoltak, rnegkinoztak. Az utcán alig lézeng egy-két ember, nincs már nyoma sem a gyűlölködésnek.  Megállunk két percre ugyanazon  korcsma előtt, ott áll az a pékruhás alak, ki bár rám  ismer, félrefordulva mosolyog, de már nem henceg, nem kiabál. Ugyanazon utón haladunk vissza, utolérjük  a gyalog menetelő tiszteket,  elszaladunk mellettük s csakhamar beérkezünk a kis kikötő Le Fret városkába, ahol podgyászainkat leraktuk. Látom a helyet,  ahol azt a lengyel fiatalembert lelőtték, látom azt az alacsony követ, amelyen ültem fegyveres őrök között. Egy bolt előtt megállunk, közel a kikötőhöz, leszállunk s egy „Hotel Terraz" felirásu piszkos ház előtt a földre letelepszünk. El kezd cseperegni   az eső, hűvös  van.  Körülöttünk ismét csoportosulnak a  kíváncsiak.   Egy  jószivti  asszonyság  egy pohár meleg rumos groogot hoz, idenyujíja nekem szelid mosollyal. Én a poharat előbb átadom a mellettem didergő román embernek, aki felét kikanalazza, a másik felét megiszom én, az öreg magyar. Megköszönjük s kap hasonlóan a többi is, ebből a jóleső meleg italból.


Ezalatt megérkeznek a gyalogló fogoly tisztek, akiket egyenesen belehelyeznek a készenálló propellerbe. A minket kisérő altiszt előáll, felolvassa a nyolc nevet,  az enyém  a  negyedik s  hangos „Jelen" szóval jelzem ittlétemet, amely után minket is ugyanazon propellerbe helyeznek el, amelybe a tiszteket, de tőlük elkülönítve. Már sötét este van, megindulunk vissza a bresii belső kikötőbe s félóra múlva meglátom az én rokonszenves otthonomat, a nagy „New-Amsterdam" hajót, amely még ott vesztegelt.


Ismét a hajón.


De boldog voltam, amikor a leeresztett lépcsőn felhaladtani a hajóra, ahol a fősteward nyugta mellett átvett minket s én azonnal visszakaptam a 121 számú kabinomat. Lesiettem az ebédlőbe, ahol még együtt volt néhány ismerős német asszony, akik körülfogtak, örvendeztek, faggattak. És előkerült a már pihenésre készült Rózsika is, a nyakamba borul s ugy örül a viszontlátásnak. De még bele sem kezd a beszédbe, amikor magyarul hangosan rámszól, nehogy valami rosszat, vagy kedvezőtlent mondjak a franciákról, könnyen bajom lehet, mert spicli van a társaságban. Jól tette, hogy figyelmeztetett. Hoztak aztán nekem mindenféle jó enni valót, de alig nyúltam hozzá, nem izlett. Csak egy pohár jó bor enyhített rajtam, fáradt, kimerült voltam, de azért már éjfél elmult amikor elvonulhattam lepihenni. Milyen jól esett az a keskeny, de tiszta és puha hajóágy. Hamar elzsibbasztott a kellemes érzés s mert a hajógép sem zakatolt, csendes éj volt, elaludtam, álmodtam, hogy Szeptember 5-ike van, nekem nevezetes és fájó nap. Az egész világon csak ketten tudunk róla, én és a feleségem, akivel ezen a napon együtt érezünk, egymásra és arra a harmadikra gondolunk, aki már nincs. Ma van a mi Lajos fiunk születésnapja. Fájó szívvel gondolok reá s igyekszem magamat azzal vigasztalni, hogy ha élne, nem-e lenne most a harctéren, életveszedelemben, avagy már a hősi halottak között. Egy kis imát mormolok el emlékezetére.

Albisi BARABÁS BÉLA: Amerikából — francia fogságba (2)

Le Fret, ahol kikötünk a bretagne-i partokon

Aggodalmak


A mi hajónk csak halad, a gépek monoton üteme uralja az egész hajótestet. Már több mint 2200 tengeri mértföldet jöttünk s az óránkat ismét előbbre igazítottuk 35 perccel. Augusztus 31-ike a hatodik nap a nyilt tengeren. Mindjobban erősödik a kósza hir, hogy angol fogságba fogunk kerülni s az a „Potsdam" nevű hollandi hajó, amely német katonákat szállított haza, egy kisebb angol kikötőben vesztegel s zárlat alá került. Délután a hajókapitányság egy írott hirdetményt tett közzé, amelyben minden utast saját érdekében felhív, hogy amennyiben a hajót akár angol, akár francia részről feltartóztatják és vizsgálat alá veszik, ugy mindenki ellentálló cselekedetektől avagy ellenséges kifejezésektől tartózkodjék. Erre összegyűlnek az utasok s egy kis küldöttséget menesztenek a hajó kapitányához, hogy tegyen valamit avégből, hogy a hajó utasai le ne tartóztassanak. Mintha ez a hajó kapitányától függne 


Azonban a kapitány mégis tett valamit. Azt, hogy felszólította az utasokat, miszerint jelentkezzenek mindazok, akik a szemközt jövő „Rotterdam" holland hajón vissza akarnak Amerikába utazni, azokat oda átszállítja. Igen sokan feltartották kezüket  jelentkezésre s megkezdték a visszautazni kívánók összeírását. Már kész is volt a névsor, sőt az illetők össze is csomagoltak, amikor ujból hirdetés jelent meg, hogy a „Rotterdam" hajó annyira tele van hazasiető amerikaiakkal, hogy ez a hajó nem vesz át egyetlen embert sem. Csak természetes, hogy én nem kívánkoztam s nem jelentkeztem a visszautazásra. A késő éjszakában, ugy éjfél felé láttuk az Amerikába igyekvő „Rotterdam" hajót, egy jó kilométer távolban mellettünk tova surrani. Későn feküdtünk le, korán keltünk, mert izgattak a fejlődő események, a rossz hírek s az üres biztatások. Az utazás ideje alatt összeismerkedtünk a szintén hazaigyekvő más magyarokkal is, kik nagyobbrészt II. osztályon utaztak, ők nem jöhettek át hozzánk az I. osztály fedélzetére, hát mi mentünk át társalogni, beszélgetni, egymást vigasztalni. Ezek között emlékszem Halász László aviatikusra, Keresztfalvy Antal, Horvatovich László zombori fiu, Polyakovits, idősebb ember 18 éves fiával, Starek vezérkari százados, Almásy, Salcer nevekre és Gebauer Zsigmondra, aki állítólag Aradon lakott. Ezek kivétel nélkül francia fogságba kerültek s ott is maradtak.


Szeptember elsején a nappal izgatottsággal, kombinálásokkal van tele. Mindenkit felhívnak a hajón, hogy tartozását fizesse ki. Az már nem is volt baj, hogy elfogyott a cigaretta, az Appolinaris viz, a Niernsteiner-bor, mert komolyabb bajokkal voltunk elfoglalva. A kapitány kiadta a rendeletet, hogy esti 8 órán tul sem az ebédlőben, sem a dohányzóban, sem a japán-kávéházban nem szabad szeszes italt kiszolgáltatni, amely tilalmon azzal fogtunk ki, hogy elővettük és fogyasztottuk azt, amit Amerikában ajándékba kaptunk. Ez még jobb volt. A hajón éjjeli 11 órakor még élénk az élet, mert mindenki a holnapi kritikus nappal foglalkozik, amikor beérünk a La Manche csatornába. Meglehetős köd van, a hajó szirénája percenkint rettenetesen bug, a menetsebesség lefokozódik. Az egész nap egyik érdekessége a társalgó-terem, a dohányzó s a levélíró szoba, hol a férfiutasok egymásután ontják a sok levelet haza az esetre, ha fogságba kerülnek, szinte tülekedés van a helyért, amely alkalmas a levélírásra. Ámde a levélpapír kifogy, előkerülnek a noteszok üres lapjai, meg a pincérek számoló-cédulái.


Szeptember 2-ika csakugyan a kritikus nap, meg a kálváriajárás kezdete. Egész éjjel nem tudtam aludni, azért sem, mert a sziréna rémes bugása is izgatott Már világos van, pedig csak fél 5 óra. A nap korongja 5—6 arasznyira a tenger elvesző láthatárán mint egy piros tányér mered ki a ködből s végigaranyozza a vizet. A fedélzeten, folyosókon  szaladgálás, — a hajó áll. Gyorsan felöltözöm, kimegyek én is, a  kabinokból az utasok vonulnak  ki csakúgy felkapva   magukra  valamit. A  hölgyek, — dehogy  igéző pongyolában — hanem rendetlenül, kócosan, bekötött fejjel tódulnak elő, mind akarja tudni, hogy mi történt, miért állt meg a hajó ?


Francia feltartóztatás


Azt látom, hogy a hajó teljes személyzete, mintegy háromszáz ember, össze van gyűlve a hajó egyik oldalán s néhány francia katona áll előttük. Mi történt? Az egyik magyar útitársunk Horvatovich, a zombori fiu mondja el, hogy ő egész éjjel nem tudott aludni, várta, leste, hogy mi lesz? Jól elmúlt éjjel 3 óra, a hajó lassan, óvatosan s folyton búgva haladt előre, amikor egy közeli másik hajó különböző szinü jeleket ad, de a mi hajónk csak megy tovább. Egyszer csak egész közel előbukkan egy francia hajó, valami szines jelt ismételget, de mert a mi hajónk erre sem reagál, egy hatalmas lövést ad le, mire megállunk. Alig tiz perc után néhány francia tiszt hágcsón felkuszik a mi hajónkra s csakhamar eltűnnek a parancsnoki irodában. Tehát, ime, fel vagyunk tartóztatva. Déli 12 óráig 20—30 fegyveres francia katona vonult fel a hajóra, akiknek töltényeket osztanak ki és szétvezényelik őket őrködésre. A francia tisztek csakhamar átveszik a hajó feletti rendelkezést olyképen, hogy minden hivatalos iratot lefoglaltak, a podgyász helyiséget lezárták s a kormányzó-hidon ők intézkednek. Már délután egy óra van, a mi hajónk napfényes, szép időben szépen megindul francia vezetés alatt. Előttünk megy egy-két mértföldnyire a francia csatahajó amely elfogta a mi „New-Amsterdam" hajónkat s utána kocogunk mi. Azért is elől megy a francia hajó, mert útközben a tenger alatt robbanó aknák vannak lerakva, azokat ki kell kerülni. Még meg is kell köszönni a franciáknak, hogy elfogták hajónkat, mert különben neki szaladt volna valami bolond aknának, ami ha fel robban, én bizonnyára most nem irnám le ezeket a „kedves" emlékeket. A hajóélet csakhamar visszanyeri rendes képét, azzal a külömbséggel, hogy az étkezéseknél bort és sört nem szolgálnak fel, sem a többi helyiségekben. A hajónk lassan halad, s mi is egykedvüen megyünk neki a bizonytalanságnak, fatálisan belenyugszunk sorsunkba, mert hiszen egyebet úgysem tehetünk.


Pont három óra van délután, hajónk ismét megáll és közelünkbe érkezik ugyanaz a francia hajó, a „La Savoy", amely gróf Károlyi Mihályt és társait elvitte La Havre-ba s amely rövid idő alatt hadihajóvá lett átalakítva.   Egy csónakon két magasabbrendü tiszt átjön a mi hajónkra, akik átveszik a Marconi-drótnélküli távirószobát s a készülékeket s egy jó félóra múlva ismét megyünk tovább, most már a „La Savoy" hadihajó vezetésével. Nem is vesszük észre, hogy visszafelé megyünk. A hajón levő francia katonák igen csendesek, csak járnak fel s alá, figyelik az utasokat, de nem szólnak senkihez s nem mutatnak kárörvendő arcokat. A tisztek igen udvariasak, egyikbe már bele is kötött a mi magyar leány útitársunk, mert szeretett volna egyet-mást kitudni, de nem sikerült. Megyünk, megyünk. Az esti szürkületben már látszik a Bretagne-part egyik világító tornya, amelynek fénye percenkint felvillan. Esti 7 óra van, megyünk estebédre, de már senkisem öltözik frakkba. Az ebéd alatt hangos beszélgetés, mindenki sokat tud, de senki semmit. Étkezés után séta a fedélzeten, a tiszta égről tele hold mosolyog le, csillogó széles ezüst sávval hinti tele a viz felszínét. Egy kisebb hajó szalad el mellettünk s fényszóróval világit rá hajónkra, egy-két francia vezényszó, aztán eltűnik a sötétségben. A hajó ismét megáll. Már észrevehető sötétben is a partok árnya, ahonnan fényszemek világítanak. Már elmúlt 9 óra, ismét megindulunk, kisérve három torpedó-hajó által. A hajó gyakran megáll, mintha nem tudná mi a célja, hová kell mennie. Meguntam a sok ácsorgást, elvonultam, lefeküdtem. Éjfél után Brest kikötője elé érkeztünk, ahol újból pihenés. Csakhamar előkerül három kis vontatógőzös, amiket drótkötelekkel hozzáerősitenek a mi lomha nagy hajónkhoz s lassan bevontatják a francia kikötő belsejébe, ami eltart reggelig.


Másnap délelőtt volt a hajón levő utasok egyenkénti átvizsgálása. Iratainkat átnézték, személyi adatainkat kikérdezték, jegyzékbe foglalták s számokkal láttak el. Egy-egy cédulát kaptunk, rányomva: „General de la Marini Balst" azután a név és a szám 116. Semmi hatását nem éreztük annak, hogy parlamenti férfiak vagyunk. Egyforma bánásmód, de müvelt, franciás. Délután megkezdődött az összes férfiutasok leszállítása a hajóról, kivéve az angol, francia, hollandi s az amerikai polgárokat. Sietve kellett összepakolni, a nőket beterelték az ebédlőbe, még csak elbúcsúzni sem engedték azokat sem, akik családjaikkal együtt utaztak. Mintegy ezer férfit szállítottak le, előbb a II., III. osztály és fedélközi utasokat.


Fogságba kerültünk.


Reánk, az I. osztályú utasokra csak esti 6 órakor került a sor. A német katonákat egy külön vasdereglyére helyezték, hogy hová s merre vitték, nem tudom. Minket egy propellerre zsúfoltak össze kézipodgyászainkkal együtt. Az ebédlőbe zárt hölgyek a kis kerek ablakokból integettek zsebkendőikkel s elindultunk. Fegyveres katonák közömbös arccal néznek reánk, a hadifoglyokra, de ők sem tudják hová visznek. Egy fél óra telik s megérkezünk egy kis parti városkába, a neve : Le Fret.


A parton a már előbb érkezettek és nagy néptömeg várja a különös szállítmányt. Kiszállunk, magunkkal cipelve utipodgyászunkat. Fegyveres katonák kisebb csoportonkint fognak körül s egy altiszt szigorúan követeli a négyes sorrendet. Az összegyűlt tömeg gúnyolódása, röheje és fenyegetődzésének sorfala között vonulunk be a kis városka piacára, oda vezetnek egy nagy, sötét üres raktárhoz, ahová mindenki köteles volt kézi podgyászát letenni. Itt már nagy tömege volt a rendetlenül felhalmozott bőröndök, ládák, összekötött csomagoknak. Ezután sorba állítottak a kőparton. Eddig ment a dolog rendesen s kedélyesen tűrtük a szinte komikusnak látszó hadi elbánást. De csakhamar elborult a hangulatunk, mert az utolsó csoportban lévő egyik fiatalember nem akarta beadni a raktárba a kis kézitáskáját, amelyben pénze volt. A fegyveres katona ki akarta ragadni a kezéből, de a szegény polyák nem engedte. Láttuk a civódást s szinte elhült bennünk a vér, amikor a katona előveszi revolverét s minden teketória nélkül ott, előttünk belelő négyszer egymásután a fiatalemberbe, aki kezében a táskával, halva rogyott össze. A lövések nemcsak minket riasztottak meg, de a bámészkodó tömeg futva menekült a térségről, szörnyülködve a kegyetlenségen. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt reánk ez a durva cselekmény s minő gondolatokat s érzéseket támasztott bennünk. A halottat csakhamar elhurcolták s aztán mintha mi sem történt volna, folyt tovább „a hadifoglyok szabályszerű kezelése."


Sorba állítottak ismét, négyesével, mert fegyveres katonák között tovább kellett gyalogolni. Hogy hová, senki nem tudta. Egy francia kapitány elég udvarias volt hozzánk s Héderváry Lehel barátom terjesztette elő azon kérelmet, hogy én, mint öreg ember, nem birom ki a gyalogolást, de fájt is a lábam, gondoskodjék valami járműről az én számomra. Meg is lett az eredmény, mert kiléptettek a sorból   s  külön   állítottak,   de két   szuronyos   katona örizete alatt. Fáradt voltam, a közelben ott volt egy hajókötél erő-sitő alacsony kőoszlop s kegyes engedelemmel szabad  volt arra ráülnöm. Már este 8 óra volt, amikor a menet megindul s én ott maradok egyedül azon a tengerparti kövön, apatikusan várva, mi fog velem történni? Mellettem a két zord katona, fegyveresen, de némán, buta pofájuk most is  előttem van. Lassankint egy kis em-bergyürü keletkezik körülöttem, részben sajnálnak, többen kárörvendenek, gúnyolnak, de a két katona leintésére abbahagyják csufolódásaikat. Meg is szólítanak, de nem tudok a nyelvükön, annyit azonban igyekeztem megértetni, hogy én nem vagyok német, hanem magyar. Egy fiatal hölgy férkőzik hozzám, aki beszél németül s kérdésemre közli, hogy a gyalogment csoport egy öt kilóméterre lévő várerőditménybe kisértetett.

Albisi BARABÁS BÉLA: Amerikából — francia fogságba (1)

A Vaterland, amivel Barabásék Amerikába utaztak

Mindjárt a háború kitörésének elején, nekem is  részem volt a szigorú elbánásból. Egy kis izelitő, amikor francia fog- ságba jutottam. Én akkor kint voltam Amerikában s mikor visszahajóztam, már a hadiállapot kíméletlen rendelkezései léptek életbe az idegenek felett szárazon és viztn s minden országban. De hát hogyan kerültem én Amerikába és miként jutottam francia fogságba? Ezeknek politikai előzményei vannak, amiket azért is el kell mondanom, mert bevilágítanak az akkori magyar viszonyokba.


Magyarország akkor már négy év óta a munkapárti uralom mindenhatósága alá került. Tisza István gróf erélyes keze irányította az eseményeket, eleinte mint pártvezér, de már 1913 júniusától kezdve, mint Magyarország miniszterelnöke. Az ő erélyes keze és szellemi fölénye kormányának tagjai felett szinte „egyeduralkodóvá" emelte a kormányzásban. Én igen gyakran kerültem vele szembe, de el kell ismernem azt, hogy Magyarország politikai tekintélyét, erkölcsi és anyagi megbizhatóságát egész Európa, sőt a világ előtt, az ő markáns egyénisége s nemesveretü magyar állam-férfiui értéke alapozta meg. Igaz, hogy az ő nagyságának kifejlődéséhez segítségére jött az a szerencsés körülmény is, miszerint a világháború ideje alatt Ausztriában a parlamentarizmus megbénult, szünetelt s igy az egész osztrák-magyar monarchia súlypontja a magyar országgyűlés termeiben talált otthonra és megnyilvánulásra, elannyira, hogy ugy a szemben álló országok, valamint az érdeklődő nagy világ, csakis Magyarország parlamentjéből s gróf Tisza István erőteljes szavain keresztül ismerte meg az egész monarchia háborús viselkedését s gyakran a békére való hajlandóságát.


...Akik ezekre az 1912—14. évekre visszanéznek, jól tudják, hogy az előtörő drágaság hétről hétre nehezítette a megélhetést, akadályozta a gazdasági és ipari termelést, megbénította a kereskedelmi forgalmat, csökkentette a kivitelt, amiből elviselhetetlen szociális bajok keletkeztek. Ezt a súlyos eredményt az is előidézte, hogy lekerültek a napirendről a szabadságjogok kiszélesítésére vonatkozó kortes-igéretek s éppen semmisem történt a demokratikus állami berendezkedésre s ezek között elsősorban a választói jognak olyan rendezésére, amely az általános közfelfogásnak s az évek óta hangoztatott kívánságoknak megfelelt volna. S nem is volt reá kilátás, hogy az akkori törvényhozás ezekkel belátható időn belül foglalkozzék. De arra sem volt kilátás, hogy a következő választások alkalmával az ország közvéleménye a szociális érdekek és a népjogok mellett foglaljon állást, mert az utolsó választások erőszakosságai és vesztegetései demoralizálták a nép lelkületét s még a tehetős választó is, pénzért adta el szavazatát. Hogyan lehessen tehát letörni a munkapárt uralmát, amikor sem erkölcsi, sem anyagi erő nem áll rendelkezésre s amikor a háború előszele nyugtalanította az érzéseket ?


El Amerikába.


Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt a hiányzó erkölcsi és anyagi erő megszerzésére Amerikát találta alkalmasnak s ugy határozott, hogy kellő előkészítés után, egy amerikai hosszabb propaganda-uton szerzi be mind a kettőt, az amerikai támogató rokonszenvet is, a pénzt is. A párt tudtával és hozzájárulásával ezen propaganda-utnak szervezését gróf Károlyi Mihály képviselő vette kezébe, aki akkor még mint jóhiszemű magyar politikus és demokrata érzésekkel telitett főúr, nagy népszerűségnek örvendett bent is és kint is, az amerikai angol körök s az ottani magyarság között. Sőt arra is vállalkozott, mint gazdag ember, hogy az utazás kiadásait a sajátjából fedezi. Néhány hónapba került, amig az amerikai magyarság megtervezte és megszervezte ezt az agitációs körutazást s már csak arról volt szó, hogy a magyar ellenzéki férfiak közül kik legyenek azok, akik alkalmasak előadásaik és beszédjeikkel nemcsak az amerikai magyarság erkölcsi támogatását  megnyerni,   de  tőlük a  dollárokat is beszerezni arra az alapra, amellyel   Magyarország népét újra vissza lehessen hódítani egy demokrata parlamenti többség megalkotására, egy ujabb általános választás   alkalmával. 
  
Mindazok az amerikai nagy városok és vidékek, ahol a  kivándorolt magyarság nagy számban élt, megjelölték azokat a szónokembereket, akiket ők hallani kivántak. A beérkezett levelekből mint alkalmas szónok, az én nevem minden értesítésben bentfoglaltatott. A függetlenségi és  48-as  párt egyik ülésén alakította meg az  amerikai propaganda-küldöttséget és pedig gróf Károlyi  Mihály vezetése  alatt: Dr.  Barabás Béla, Búza Barna, Héderváry Lehel, Zlinszky  István és Ráth Endre kiküldésével. A társaságban   résztvett Friedrich István is, akit kérésére én protegáltam be gróf Károlyi Mihálynál, mert vállalta saját útiköltségének fedezését. Volt még egy  nyolcadik tagja is a vállalkozó társaságnak, egy szocialista  vezér, de a nevére már  nem emlékszem.


1914. június 24-én indultunk el  Budapestről  a  nagy útra, csakhamar Hamburgba érkeztünk s  ott Kuxhafenben   szállottunk fel a világ legnagyobb és  legszebb óceánjáró  hajójára,  a német Vaterlandra.   Gróf Károlyi Mihály már   előre  utazott  Parisba s vele ugy állapodtunk meg, hogy Cherburgban fog felszállani a mi hajónkra s onann utazunk együtt tovább.  Ez ugyan jelentéktelen esemény, de fontossá tette egy távirat. Június 29-én délután 3 óra tájban állott meg hajónk Cherburg előtt, ahonnan egy külön hajó hozta az utasokat a Vaterland hajóra. Ezek között volt gróf  Károlyi Mihály, aki felszállott hozzánk. Alig üdvözöltük őt, amikor egy Párisból érkezett sürgős táviratot kézbesítettek gróf Károlyi Mihálynak, aki nem is érdeklődve, odaadta Héderváry Lehelnek, hogy bontsa fel, nézze meg mi van benne. Elképzelhető a nagy meglepetés, sőt riadalom, amit a távirat tartalma okozott, hogy Ferencz Ferdinánd trónörököst és nejét, Chotek Zsófiát Sarajevóban meggyilkolták.  A hajón még senkisem tudta ezt a hírt s csak később adtuk tovább, mert azonnal tanácskoztunk, hogy most mit tegyünk? Utazzunk-e Amerikába, avagy szálljunk le a hajóról s térjünk vissza hazánkba, ahol bizonnyára,  a  váratlan  esemény hatása  alatt, nagy dolgok lesznek készülőben. Csak rövid idő állott rendelkezésünkre,  nem tudtunk határozni, de tépelődéseink rohanó  percei alatt felszedték a hajó kötelékeit, az megindult s mentünk tovább.  Abban  mindnyájan megegyeztünk, hogy azoknak a végzetes lövéseknek kiszámíthatatlan és súlyos következményei lesznek, de azért belenyugodtunk az utazás folytatásába, mert az amerikai  nagy előkészületeket nem lehetett cserben hagyni.


Nohát, igy kerültem én Amerikába, ahol július 4-én, az amerikai szabadság-ünnepély napján megérkezvén, azonnal egy óriási parkba vittek ki minket gyors autókon. Mintegy 5-6000 ember, ünneplő amerikai magyarok várakoztak reánk s az első beszédet én tartottam. Utánam a többiek beszéltek, de maga gróf Károlyi Mihály, gyenge szónok lévén, a hatást csakis az ő kiváló egyénisége keltette. A nagyszabású összejövetelnek meg volt az erkölcsi sikere és hatása s egyszersmind anyagi eredménye is, mert ezen az első délutánon mindjárt 2—3000 dollárt kalapoztunk össze.

BERECZ EDGÁR: Motel az Araráton

Elhagyva Rodostót, további kóborlásaik során a szerző és fotós útitársa egyre keletebbre hatolnak Törökországban, s mindenütt a vándornak kijáró barátságos fogadtatásban részesülnek. Egyúttal alkalmuk van megtapasztalni a török, illetve a kurd életformát is.

Az Isak Pasa Saray madártávlatból

...Bekérezkedtem a család egyik házába, és útban a tuvalet felé, szemrevételeztem az igen tiszta vendégszobát, nappalit, a lányok és asszonyok szobáját, a modern konyhát. Szép rend volt mindenütt, jó és szép bútorok, és semmi szag. Vannak, aki úgy vélekednek, hogy a törökök és az arabok büdösek. Ez nem igaz. Én soha sehol nem éreztem semmit, pedig éltem mohamedánok között a mannheimi török negyedben is.


A fürdőszoba és a török WC igen tiszta és ápolt volt, lehetett volna bélyegeket rendezgetni a csempéken. Azonban itt is guggolós WC fogadott, kis lappanccsal a két beton csizmatalp között levő lyukon. Ha a potyadék lecsúszott, a lappancs lecsukódott. A papírt egy kancsó, és egy kis csap helyettesítette.


Reggeli mosakodás és a kerti csapnál hevenyészett mosás után még a vacsoránál is bőségesebben megreggeliztünk. A kenyér és a zöldségek mellett megkóstolhattuk a házilag elkészített igen zsíros vajat, egy szurokszerű, nagyon édes lekvárt, de volt halva és tea is. Ehhez ettünk még az otthonról csomagolt kolbászból is. Végül megköszöntük a reggelit, átadtuk az ajándékainkat, és elindultunk újra az országúton, további kalandok felé, és egy könyörületes autós esetleges jóindulatában bízva.


Cipekedés közben találkoztunk egy kurd férfival, aki azt ajánlotta, hogy tartunk vele a város végére, ott könnyebben találhatunk autóbuszt. Még az élelmiszeres zsákot is elvette tőlem, és hűségesen hurcolta utánunk. Ez a vidék már nagyon kietlen és sivár. Hegyek, kopár fennsíkok és elhagyatott pusztaságok váltogatják egymást.


Kecskék és juhok legelésznek mindenfelé. Végtermékeik a lapos tetejű házak tetején aszalódnak tüzelővé, mert fa bizony nincs, leszámítva a házak között hajladozó karnyi vastag jegenyefákat.


Ezek itt is a szélfogó szerepét töltik be, nemkülönben a kőből rakott falak. Ilyen körülmények között élnek a kurdok Törökországban. Igdir modern központja után fokozatosan visszaszegényedett a táj a már megszokott sivatagos életformára. Az emberek biciklin, lovas kordén, és motorbiciklin közlekednek, ezen oldalt ülnek a lányok és asszonyok. Sok a Dacia is, a csónakos motorbiciklik pedig mindenféle rakománnyal megpakolva purcogtatnak.


Kis várakozás után újdonsült barátunk leintett egy üres mikrobuszt és feldobálta a holminkat. Milyen jó, hogy itt nem siet senki. A sofőr türelmesen megvárta, hogy a "belügyminisztérium" rendetlenkedései miatt a benzinkút mögé elszaladt Endre komám visszatérjen. Aztán elindultunk. Bús kurd zenét hallgattunk, egészen az első katonai állomásig, ahol udvariasan érdeklődni és kutakodni kezdtek. Nagy meglepetésemre az egyik fegyveres tökéletes német nyelven szólt hozzám. Az ilyen ajándékokhoz hozzá kell szoknom a közeljövőben, mert úgy látszik, ezen a vidéken egyre több a Németországban dolgozott egykori vendégmunkás, vagy a németországi török kolóniákból hazaparancsolt katonaköteles ifjú. 


Az ellenőrző pont után egymást érték a fegyveresekkel és hadigépekkel teletömött katonai bázisok. Az úton mindenkit megállítottak és kikutattak. Főleg a teherautókat piszkálták, bombákat és fegyvert kerestek.


Ilyen háborús hangulatban érkeztünk meg Dogubayazit szürke és poros, zsúfolt és hangos városába, amely az országos hírű palotának, az Ishak Pasa Sarayi-nak köszönhetően, és a közeli Agri Dagh, vagyis az Ararát hegye (5165 méter) miatt afféle turistaparadicsomnak számított. Bár az Ararát hegye a világ szemében az örménység hegyeként él, innen Törökországból nézve a többségnek csak Agri Dagh, a török hegyek legmagasabbika. Nemrégiben a törökök parlamenti szinten, és médiaszinten szópárbajba keveredtek örmény szomszédaikkal, kifogásolva, hogy az örmények szent szimbólumként használják az örménység által nagy Fuji san-ként tisztelt hegyet. Mintha az Ararát Örményországból nem látszana... 


Megérkeztünk hát Dogubayazitba, azaz a pillanatnyilag Dogubayazitot jelentő buszmegállóba. Itt a sofőrt és a segítőkész kurd polgárt cigarettával, és öngyújtóval ajándékoztuk meg. Ők az ajándékot hasonlókkal viszonozták. Alighogy lekászálódtunk, máris ott termett egy rendkívül barátságos, iskolaigazgatónak tűnő úriember, és angolul locsogva, időt sem hagyva megszusszanni, csomagostól elcipelt közeli turisztikai irodájába. Biztosan jó zsíros turistáknak látszottunk, dupla hátizsákokkal, sátorral, hálózsákokkal és csörömpölő főzőedényekkel felszerelve, akik épp arra készülnek, hogy megmásszák az Ararátot. 


Kényelmes irodájában teát kortyolgatva, lassacskán felvilágosítottuk: mi a turistáknak a szegényebb vállfaját képviseljük, igazából nem is vagyunk turisták, csak a török hétköznapokat amúgy saját szakállunkra tanulmányozó utazók, és éppen anyagot gyűjtünk...


Az irodavezető és egyik iskoláskorú fia között ezalatt érdekes közjáték történt.


A fiút az apa visszaparancsolta teát készíteni, de mielőtt az ital felszolgálásra került volna, a szerencsétlen ifjú megbotlott, és a telerakott tálcával sikerült olyan szerencsésen landolnia, hogy estében még a konyhai berendezést is magával rántotta. A csörömpölés kihallatszott az irodába, de az apa ahelyett, hogy dühösen felugrott volna, és káromkodva kiosztott volna egy pár nyaklevest, barátságos arccal mosolyogva kiszólt a konyhába:


- Hozzál másik teát! S a cukrot se feledd!


Kedélyes vendéglátónk egy csöppet sem bánta, hogy személyünkben elszalasztotta a gazdag fogást, és  ránk pazarolta az idejét, teázás közben rögtön másik üzletet ajánlott, éspedig: dolgozzak neki, vagyis hozzak turistákat. Sőt még lázas telefonálásba is kezdett, s nemcsak jó szálláshelyről, hanem ingyen fuvarról is gondoskodott számunkra. Fiai a csomagokat cipelték az időközben előálló hatalmas fekete terepjáróhoz, és segítettek berakodni. A sofőr ünneplőbe öltözve egy másik iroda főnöke volt, aki hegymászó-expedíciókat szervezett és vezetett az Ararátra, övé volt a szállás is, ahova elindultunk. Útközben észrevettük, hogy a palota egy kicsit messze van, amint később megtudtuk, pontosan 6 km-re a várostól. 

BERECZ EDGÁR: Tekirdagban / Rodostóban

A Székelyudvarhelyen élő sokoldalú vendéglátóipari szakember és fáradhatatlan utazó, 2005 őszén Fórika Endre barátjával (aki a fényképész feladatát látta el) útnak indult a távoli Musa Dagh felé, hogy megtalálja azoknak az örményeknek a nyomát, akik a huszadik század elején elszánt harcot vivtak fennmaradásukért a törökök ellen, akik az első világháború forgatagában jó alkalmat láttak ahhoz, hogy megszabaduljanak kisebbségeiktől. Útközben, egyik első állomásuk Rodostó, majd a kurdok lakta területek, az Ararát... 2007-ben magánkiadásban megjelent útikönyvéből (Anitól Musa Dagh-ig) két fejezetet közlünk.

Sok zötykölődés után megérkeztünk Csorluba. Idáig a tájból nem sokat láttam, mert miután megállapítottam, hogy az itteni sötét kétszer olyan sötét, mint az otthoni, jobbnak láttam alvással tölteni az időt. Reggel 4 óra van, a buszmegállóban sehol senki, ellenben rend és tisztaság mindenütt. Egy gyors terepszemle után nyilvánvaló, hogy okosabb az állomáson maradni és megvárni a reggelt. De előbb jól megreggelizünk az élelmiszeres zsákból, közben a török feliratokkal ismerkedünk. Az állomás épületében van mindenféle üzlet, jegyiroda, utazási iroda, falatozó, és borbélyüzlet. De a legjobbak a padok, amelyeken kényelmesen lehet aludni, párnának használva az élelmiszeres zsákot, és paplannak a kabátot. 


Azt hiszem az ébresztőórámat vagy nyugdíjaznom kéne, vagy inkább a müezzin rikoltása szerint kellene igazítanom. Ezzel vége lett az alvásnak, mert az állomáson a csoszogás, jövés-menés, nyitogatás annyira felerősödött, hogy már lehetetlenség volt tovább mímelni az alvást.


Az állomáson beindult az élet. Reggel 7-kor kinyitottak az üzletek és megjelentek a vendégeket hajkurászó reklám- és hívogató emberek. Ez utóbbiak nagy hangon kiabálják járatuk nevét, a célbavett és érintett állomásokat, és buzgón tudakolják az emberektől, ki hová szeretne utazni. Minket is elkalauzolnak a két méterrel odébb levő jegyirodába, majd azzal a kifejezéssel az arcukon távoznak, mint aki segített a gyámoltalan turistán. Mintha mi nem tudtuk volna, hogy hova kell menni, és nem nézegettük volna már reggel 4-kor az utazási iroda vagy a buszok feliratait.


Fenn vagyunk a buszon és indulunk Tekirdagba! Ez a Törökországba lépő magyarok első állomáshelye. A város olyan mint valami határátkelőhely. Igaz, hogy nem esik a főútvonalba, mert Csorluból le kell térni, de úgy érzem minden magyar embernek kötelessége törökországi utazásait itt kezdeni. Rodostó nélkül nincs számunkra Törökország. Az útikönyvek azt írják, hogy Hérodotosz idejében a várost Bisantha-nak hívták, majd a telep Radestus, majd Rodostó néven szerepelt a „városi telefonkönyvekben". Az oszmánok Rodoscsukot, végül Tekfurdagot csináltak a Rodostóból. A tekfur szóval a keresztyén birtokokat, később pedig magukat a keresztyéneket jelölték. Egy legenda szerint egy ilyen tekfur, Rodostó bizánci tekfurja, kíséretével együtt vadászni ment, és megsebesített egy gazellát. A vérnyomokat követve eljutott a gazella szállásáig, ahol mély megrendüléssel tapasztalta, hogy a halálosan sebzett anyaállat még egyszer utoljára megszoptatta kicsinyeit, majd belehalt sebébe. A nagyúr végtelenül elszomorodva tért haza, és első dolga volt betiltatni a vadászatot. Később lemondott rangjáról és visszavonult a hegyekbe imádkozni, és bűnbocsánatot nyerni tettéért. A Rodostót övező hegyeket róla nevezték el Tekfurdagnak, később ebből Tekirdag lett.


Tekirdag nagyon szép város, kellemes kilátással a Márvány-tengerre, és rengeteg régi házzal. A Dekameron Útikönyvek törökországi szerzője szerint nekünk, magyaroknak a város Rákóczi Ferencről, helyesebben Rákóczi „szülőházáról" nevezetes. Azt hiszem, itt óriásit tévedett ifj. Zsiga György úr, ugyanis a Rákóczi ház Rákóczinak az ebédlőháza volt, nem szülőháza. A fejedelem csupán étkezni járt ide, a Rodostóban töltött 15 év alatt.


A városban sikertelenül próbáltam egy várostérképet keríteni, így jobb híján kérdezősködés útján jutottunk el a magyar utcába, a Macar Sokak-ba. A magyar utcát, és a Rákóczi Müzesi-t mindenki ismeri, és az emberek barátságosan segítenek. Aztán megérkeztünk a képekről jól ismert házhoz. Jó érzés volt látni, hogy a Rákóczi házat időközben restaurálták, és a környezete egy szoborral és egy székelykapuval gazdagodott. 

Csodálatos innen a kilátás, nagyon szép a vidék és közel a tenger. Sőt a közelben még egy bor és italgyár is van, ahol a környező dombokról szüretelt szőlő 80 %-ából kitűnő borokat készítenek. Ilyen a Trakya vagy a Barbaros. Érdemes kipróbálni.


Elgondolkodtató, hogy egy ilyen szép helyről, ahol minden szüségletünk biztosítva volt, miért kívánkoztak haza a bujdosóink. A magyarázat egyszerű: elsősorban azért, mert magyar emberek voltak.


Feltűnt előttünk egy magyar házaspár, és a kötelező üdvözlésnek számító ki vagy, honnan jössz, hová mész kérdések után megkérdezték, mit jelent itt ez a székelykapu. Erre megkérdeztem, tudjátok-e, ki volt Mikes Kelemen?
Hallgattak, és úgy tettek, mintha tudnák. Ennyivel azonban nem elégedtem meg, és rövid prédikációt tartottam derék földinkről. 


Sajnos, a magyar ház és a Rákóczi Müzesi őre-gondnoka és idegenvezetője nem akart jelentkezni, ezért inkább szállás után néztünk.


Egy közeli kishotelnél kifulladtunk, de az árat drágának találva, egy barátságos török elvezetett egy kisebb, olcsóbb, vagyis a kispénzű hátizsákos emberek zsebéhez mért hotelhez. Ez a szállás azon kívül, hogy olcsó és rendezett, minden tekintetben megfelelt nekünk. Van tiszta ágynemű, seggmosós budi kis csővel, kissé kopott, de tiszta fürdő és gumipapucs. Igaz, hogy az egyik pár eltérő színű és méretű, de az ilyen apróságok ilyenkor nem szoktak számítani, amikor lefürödve, tiszta ruhába öltözve és VÉGRE csomagok nélkül mehetünk városnézésre. 


Össze-vissza járkálunk a városban és ismerkedünk Törökországgal. Sok a szép régi ház, némelyik igen romos, az utcákon mindenfelé cicák ugrándoznak, a müezzin énekel a toronyban, sok a butik és az üzlet. Az utcákon hömpölyög a tömeg, egyszóval folyik a nagybetűs ÉLET. Megnézzük a Rüstem Pasa Dzsámit, ami a szultán egyik hadvezéréről és egyben vejéről kapta a nevét, majd szaladunk vissza a magyar utcába. A Rákóczi Müzesi végre nyitott ajtókkal fogad, és barátságos fogadtatást nyerünk Ali Kabul bejtől, a Rákóczi ház gondnokától, aki anyanyelvünkön szól hozzánk, és hirtelen átvedlik idegenvezetővé. 


Az előtérben az egyik oldalt zászlók, táblák, koszorúk és szobrok foglalják el, valóságos Siratófal ez a nemzeti érzelmű magyar embernek. Van itt zágoni kő, fa és föld, no meg Beder Tibor új könyve is szemrevételezhető. Amint a magyar-török idegenvezetőnktől megtudtuk, a székelykapu is Beder munkásságának az eredménye. Hát valóban szép dolog...


A Rákóczi házban szép kiállítások tekinthetők meg, korabeli zászlókkal, fegyverekkel, lakberendezéssel, konyhafelszereléssel és sok minden mással. Itt látható Rákóczi saját kezűleg faragott karosszéke és ládája. Fájdalom, hogy a kiállított tárgyak, beleértve a karosszéket és a ládát is, mind másolatok. Rákóczi fejedelem szabadidejében szívesen fúrt-faragott, szebbnél szebb elefántcsont faragásokat készített. Sőt kitűnően rajzolt is. Ha kívülről szemléljük a házat, egyemeletesnek tűnik, valójában belül háromszintes, a második emeleten a számomra legkedvesebb szobával: Mikes Kelemen írószobájával. A hagyomány szerint itt írta a Törökországi leveleket, és készítette különböző feljegyzéseit.

MÁTYÁS FERENC: Az obi-ugorok földjén

Hanty-Mansy kikötőépülete

Mi, boldog és boldogtalan magyarok sokmilliónyian élünk szétszóródva a világban. Kiváló képességű híres tudós emberek és névtelenek egyként. S hányan még kisebb csoportokban, nemzetiségi övezetekben a finnugor nyelvi rokonságot tartó (vagy már nem is tartó) népek alig ismert családjában, minden kapcsolat híján. E távoli rokonságok eredete szinte az évszázadok, évezredek titokzatos homályába visz. Vagy ha mégsem, vajon minek és kinek köszönhető, hogy itthon azért valamit mégis tudunk egymásról.


Ezen évődtem és erről beszélgettem Ortutay Gyulával, midőn 1974 nyarán, érthető lelkesedéssel útnak indultam a Szovjetunióba, az Ural hegységen túli Nyugat-Szibériába. A csábító alkalmat a szovjet irodalmi napok, az évenként megtartott nemzetközi költőtalálkozó kínálta számomra. Vonzott az út azért is, mert tudomásomra jutott, hogy a távoli obi-ugorok földjén is megfordulunk. A soknemzetiségű Szovjetunió és a népi demokratikus országok 90 költőt, írót küldtek a hagyományos találkozóra. A népes szellemi együttes repülőgépen érkezett a helyszínre, Nyugat-Szibéria kapujába, Tyumenybe, hogy onnét a környék városaiba, falvaiba folytassa útját vonaton, hajón s a mocsarakon át helikopteren.


Jómagam, aki sose voltam még itt, csupán Csehov könyvével járhattam végig ezt a tájat, csak ámultam a valóság láttán, azon, hogy hová fejlődik a rettegett Szibéria. Tudtam, se Isten, se a cár nem volt irgalmas Szibéria népéhez. A hanti-manysikat már-már kihalt népként tartották számon az orosz lexikonok is. A tanyaszerűen, szétszórtságban füstölgő faházakban csak a hideg és a nyomor volt ismeretes, meg az írástudatlanság. A szobafalakon függő szentképek és a cár atyuska képmása alig lehetett vallási balzsam a tudatlan népek előtt, hiszen otthonaikban embertelenül éltek. Nem muzsikáltak, nem énekeltek, a hideggel és szegénységgel vívtak öldöklő harcot és a természet szépsége helyett csak a láncra vert rabok vonulását nézhették a jeges vagy sáros utakon. A halál fia volt, akit ide száműzött sorsa.


A fagyos észak vadona most sem éden az idegen szeme előtt. A még lecsapolatlan tavak, mocsarak látképe az örömtelen Szibériát mutatja. Itt még a szó is megdermed a róla beszélők ajkán, hiszen az esztendő 250 napján minden csupa jég s a rövid nyár moszkitófelhőkkel borítja be a sápadt kék eget, a folyók mentén keletkezett homokos tajgán farkascsordák vonyítása hallik a kis falvakba. Vagy csak a kényelemhez szokott, melegebb éghajlatról ide érkező véli ma is zordnak Szibériát? Lehetséges! A szovjet geológusok vélekedése szerint Szibéria földje alatt forró vizű óceán pihen, a földgáz és olaj kimeríthetetlen kincsei biztosítják temérdek gazdagságát. A meggörbült fenyvesek és nyíresek erdőszigetei alatt, a mocsaras tavak mélyén vasat, folyékony aranyat rejt a föld. Nem természeti csapás hát, hogy „Szibir csupán alvó föld" — miként régen a kozákok nevezték —, hanem meleg áldás és nagy reménye a jövendőnek. A pravoszláv imádkozók szerint manapság már nem átok, hanem Isten félbemaradt műve Szibéria...


Az északi mocsarak kellős közepén, Szibéria irdatlan nagyságú, lustán kanyargó és nyaranta gyakran áradó Ob folyója fő közlekedési vonala mentén élnek a hantik és manysik, vagy amint régebben neveztük őket: a vogulok és osztjákok. Legalább 30 ezren, de mivel régen volt itt népszámlálás, lehet hogy sokkal többen. A Hanti-Manysi Nemzeti Körzetben végzik dolgukat, a hazánknál háromszorta nagyobb területen, elvegyülve persze az egyéb nemzetiségű szibériaiakkal, a tatárok, nyenyecek, szelkupok közvetlen szomszédságában és barátságában. Az őshazából nyugat felé vándorló s Európa szívében hazát alapító magyarok törzséből szakadtak Szibériába, az ugyancsak közeli: votják, komi, mari s más nyelvrokonainkkal együtt. A hantik és manysik ősidők óta a fagyos tundrán tengették életüket. Felhagyva a lovas nomád élettel az erdők, mocsarak közt szedegetéssel, halászattal, vadászattal foglalkoztak, a rénszarvastenyésztést űzték. Jurtákban háltak (később faházakban) és a sámánizmusból eredő medvekultusz pogány szertartását tekintették a lelki élet lényegének. Mondják a tudósok, hogy az őslakók csupán néhány száz emberből alkottak törzset s teljes pusztulásra voltak ítélve, midőn a tatárok elől mocsaras vidékre kényszerültek. Később az orosz vadászok találtak olyan települést a tundrán, ahol mindenki halott volt. Az orosz kormányzóság is csak a nevüket változtatta meg a megmaradottaknak, életükkel nem törődött senki.


Ha a magyar ember idegen földön csatangol, mindjárt az jut eszébe, vajon kik jártak előtte nevezetes honfitársak? Munkácsi Miklós fiatal regényíró útitársam, névrokonát: Munkácsi Bernátot juttatta emlékezetembe, a finnugor nyelvészt, aki Reguly Antal nyomában gyűjtött nyelvészeti és néprajzi adatokat a hanti-manysik földjén. De a tyumenyi szálló szobájában fölidéztem magamban két magyar költő szibériai látogatását is. Éveket töltött a szibériai mezőkön - igaz ugyan, hogy hadifogolyként — Bányai Kornél és Gyóni Géza az első világháború idején. Tyumenyig, Omszkig, Tobolszkig jutottak el, de egymással csak Krasznojarszkban találkozhattak néma gyászban. Gyóni Gézát 1917 nyarán éppen temették, amikor Bányai Kornél ide érkezett a hadifogolytáborba nagy köteg verseskézirattal. A Búzák születése és halála című versciklusát Nyugat-Szibéria ihlette. A forradalom győzelme után itt fogant verseit a Jeniszej című újság már oroszul is közli.

JEAN VILLAIN: Tevepiac - a mesében és a valóságban

Piac Goulimine-ben

A földrajztudósok munkáiban és az atlaszokban mindössze egyetlen Goulimine szerepel. Te mégis kettőt fedezel fel Mindkettő Marokkó legdélibb, kemenceforróságú csücskében fekszik. Két, egyformán vályogtéglából épült oázisváros a Szahara szélén. Mindkettő valóság, és mégis - az egyik puszta létezésével tagadja a másikat. Világok választják el őket egymástól!


Az egyik - a kicsit romantikus Goulimine. Furcsa dolog. Még mielőtt valóban odaérnél, a viszontlátás ünnepélyes érzése fog el. Pedig életedben még soha nem jártál itt, de hát ezt, a síkság kopár szürkéjéből utad utolsó kilométerein előbukkanó, fantasztikus, vörösesbarna kőbe merevedett fata morganát már ismered. Ifjúságod tiltott ponyvaregényeiből, amelyeknek betűit pirosló füllel habzsolva sokat megtudtál az igazhitű beduinok nagy hatalmú, nemes sejkjéről, aki véres kézzel, de igazságosan uralkodott e sivatag felett. Vajon nem az ő büszke kastélya ez?
De bizony az övé! Csupán - semmiség - nem Ibrahimnak hívják, mint könyvedben, hanem Bejruknak. Máskülönben... 


Nézd csak, biztosan ez az a dacos kapubástya, amelyen sokszor láttad őt, amikor kiáltások és puskalövések adták hírül kereskedőkaravánjainak érkezését. Igen, innen fentről szokta szemlélni, hogyan támolyog be a vár belső udvarara ezernél is több tevéje, súlyos rakománnyal, a hónapokig tartó menetelésektől, homokviharoktól és a szomjúságtól elcsigázva. Közben egykedvűen simogatja szakállát. És még arra ;s pontosan emlékszel, hogy a vár fokáról ordítozva utasítja szerecsenjeit, melyik raktárba vigyék a fekete Joruba királyságból érkező hófehér elefántcsontot, és melyik kincseskamrát töltsék fel a legendás Timbuktu aranyával. De akkor is ott voltál, amikor e falak mögött fegyveresek gyülekeztek. Felfalták az utolsó bárányt, majd felkerekedtek, és lobogó humuszaikban, ajkukon harsány csatadallal elszáguldottak. Nyílsebes meharijukon,' hátastevéjükön vágtattak a kalandok, a zsákmány felé. Nyergükön átvetve a hosszú csövű puska. A Szahara igazi kalózai voltak ők, s mindent lekaszaboltak, ami útjukba került.


Persze magától értetődik, hogy csak ébenfekete, hibátlan termetű rabszolgákat ejtettek zsákmányul.


Végtelen sorokban, láncra fűzve korbácsolták őket a sivatagi város felé, a választékáról híres emberpiacra, amelyet még a messzi szultáni udvarok felvásárlói is megtiszteltek látogatásukkal. Főleg ennek köszönhette az oázis évszázados gazdagságát és hatalmát. De erről csak később szerzel tudomást. Hőn szeretett ponyvád diszkréten elhallgatta a fekete rabszolgák létezését, ennek egykori óriási gazdasági jelentőségét és azt, hogy hogyan bántak a szerencsétlenekkel. Rosszul illett volna a gáncs és félelem nélküli sivatagi sejk ragyogó álomképéhez.


A másik, az új Goulimine: mihelyt leszállsz a buszról, négyszemközt lehetsz vele. Négyszemközt? No nem egészen. Legalább kétszáz, nomád módra összehúzott szempár bámul leplezetlen gyanakvással téged és útitársaidat, méregetnek, és pillanatok alatt felbecsülik értéketeket, a rajtatok és nálatok levő holmik alapján. De hát ez nagyon is érthető, hiszen a szemek tulajdonosai - száz rongyos, sötét bőrű, szánalmas figura, alighanem az előbb említett rabszolgák immár szabad leszármazottai - akarnak tőled valamit.


Tolakodóan,   egymást  fülsiketítően  túlkiabálva   próbálták megértetni magukat,  s közben kézzel-lábbal lökdösődtek.  De mégis, mi lehet a szándékuk? Semmi egyéb, mint hogy a modern Goulimine büszke vívmányához, a szállodához szeretnének vezetni. Mind a százan? Bizony, mind a százan. Hiszen Bejruk sejk óta nagyon ritka lett itt a fizetett munkalehetőség. Akkor botbüntetés fenyegette mindazokat, akik nem akartak robotolni, most pedig unokáik egymást ütik, csakhogy munkához jussanak.


A szálloda ... E semmilyen tekintetben sem hírneves intézményről, amelynek tulajdonosát Szidi Dudu Khaiminak hívják, meglehetős könnyelműség volna azt képzelni, hogy az oázisváros modern részéhez tartozik. Az bizonyos, hogy vajmi kevés köze van az egykori karavánszerájokhoz, amelyekben nagyon régen Ibrahim sejkkel együtt megszálltak. Sajnos - ezt hozzá kell tenni. Hiszen ott legalább még - így olvastad - őszinték voltak a gesztusok. Ha az ürüraguból kukacok másztak elő barátságosan integetve, az átutazó kereskedő görbe tőrt és pisztolyt rántott. És az sem fordulhatott elő, hogy ha az ember az egyetlen ... jó, nevezzük így: toalettet akarta használni, akkor a hozzá tartozó ajtókilincset a büféből kellett volna elhoznia. De csak óvadék ellenében... Hogy már nem is szóljunk e minden kortól elrugaszkodott, borzalmas, korcs intézmény hálószoba-tapétáiról, amelyek Marokkó igencsak mozgalmas éjszakai életét dicsérik.


A várostól kissé távolabb eső jószágpiacon ellenben ugyanolyan a sürgés-forgás, mint amilyenről még elkallódott ponyvaregényed ír. Pontosan úgy fest, ahogy az ötvenhetedik fejezetben is olvasható („Ibrahim sejk harci dromedárt vásárol"). A tevék laza csoportokban ácsorognak a széles, négyzetesen körülkerített „szuq"-okban. A vezérállatok kemény púpján most is markolatgombbal felszerelt, fából és bőrből való, merész ívű nyereg látható. A tempósan kérődző kancák jobb orrlyukában rézgyűrű: hosszú utak alkalmával ebbe a gyűrűbe fűzik a zsineget, amellyel az állatot az előtte haladó teve farkához kötözik. Még mindig keserű haraggal, hevesen tiltakozva ordítanak ezek a különben szelíd, békés állatok, ha valaki - legyen az akár a legvastagabb pénztár-cájú vásárló - fogukat akarja megnézni, és kétségbeesetten ágaskodnak - sokszor még három férfi sem tudja megfékezni őket -, ha az üzlet megkötése után a megszokott környezetet el kell hagyniuk. És még a jószág körül foglalatoskodó emberek is mintha éppen az Ibrahim sejk összegyűjtött kalandjairól szóló ponyva ötvenhetedik fejezetéből léptek volna ki.


Zömük még mindig - mint a Szahara igazi szülötte - sötétkék turbánt visel. A közelükbe lépve jól érezni a durva gyapjúlepelből áradó átható füstszagot: Goulimine felé vezető, több hetes útjukat megszakítva gyakran pihentek tábortűz mellett. De az üzlethez is értenek még! Ha egy vevőjelölt lép melléjük, nem követik el azt a durva hibát, hogy portékájukat rögtön az égig magasztalják. Ellenkezőleg: úgy tesznek, mintha eszük ágában se volna bármit is eladni. Mintha csak a maguk szórakozására hajtották volna nyájukat a vásárra, sok száz kilométerről, a hamadán keresztül. De ha mégis árajánlatot kérnek a gazdagnak látszó érdeklődőtől, ezt mintha csak a tréfa kedvéért tennék, és tüntető gúnykacajjal fogadják a választ. S arcizmuk se rándul, ha a megszólított ember ugyancsak, tüntető egykedvűséggel folytatja útját. Egészen bizonyosak benne, hogy vissza fog térni. És igazuk van! Száz eset közül kilencvenkilencben tényleg visszatér az illető. Most új árajánlat következik, s bár hangsúlyozottan unottan hangzik el, ez már észrevehetően kedvezőbb. A beduinnak újra nevetnie kell, de ez a kacaj már barátságosabban cseng. S most egy vén kecske szívósságával megkezdődik az első, könnyű előcsatározás. Közben a vevő kezében egy jókora bankjegyköteg jelenik meg csalétekként - de csak egy pillanatra, hogy utána megint eltűnjön. Aztán a felek nagy élvezettel kezdenek alkudozni. A kufárpárbaj végén olyan erővel csapnak egymás kezébe, amilyennel máshol csak pofonokat osztogatnak. De nemcsak egyszer paroláznak, hanem jó fél tucatszor, hiszen annál jobb, minél hangosabban csattannak össze a tenyerek, minél inkább felkeltik az érdeklődést.


A jelenet már nem is lehetne stílszerűbb. Új idők ide, új idők oda, majdhogynem gyanakodni kezdesz, hogy itt a valóság utánozza a ponyvát. Pedig nem így van. Ennek legjobb bizonyítéka az volna, ha odaléphetnél egy zsíros szakállú kereskedőhöz - virsliujjain aranygyűrű -, és szintén stílszerűen, az ötvenhetedik fejezet szellemében beszédbe elegyednél vele.


Valahogy így:
-  Béke veled, ó, sivatag ékessége! Vajon merre fog vonulni e hatalmas karaván, amelyet ily szorgalmasan állítgatsz össze?


-  Casablanca felé, ó, te ostobán fecsegő, különös idegen ...

ROLF ITALIAANDER: A kasba

Marokkói kasba

Dél- és Délkelet-Marokkó a megerősített falvak és városok: a kasbák földje. Vannak olyan kis kasbák, ahol csak néhány száz ember él. Vannak nagyobbak is - pár ezer lakossal, és olyan helyek is, ahol a kasbák körül új települések születtek, európai mintájú javítóműhelyekkel, benzinállomásokkal. Igen, vannak olyan kasbák, amelyek mellett újak születtek, amelyeket ma garnizonoknak neveznek. A régi kasbák vonzereje azonban megmaradt. Európa középkori megerősített városaira emlékeztetnek. Mint ott, a kasbák négy sarkán is őrtornyok emelkednek.


A kasbák többnyire még azokból az időkből származnak, amikor Észak-Afrika népei - törzsek és faluközösségek -háborúkat vívtak egymással. A kasbák a hajdani fegyvereknek ellenálltak, ma már egyetlen tank áttörné falaikat. Miután Földünkön a hideg láthatóan dél felé húzódik, s Észak-Afrikában is olyan hóesések és felhőszakadások vannak, amilyenek a földrész korábbi történelmében ismeretlenek voltak, olykor elég egy szélvihar vagy egy felhőszakadás egy kasba elpusztulásához. Cosmo két olyan kasbát is látott, amelyeket egy háromnapos eső megsemmisített. Lakói elmenekültek, valahol másutt találtak otthont, és a régi települést sorsára hagyták.


A kasbák házait, a tornyokat, még a városfalakat is agyagból és homokból építették. Kötőanyagként apróra vágott szalmát használtak. Mivel csak helyben található anyagot alkalmaznak az építkezéseknél, a kasbák, ha nem veszi őket körül pálmaliget, alig válnak ki a környezetből. Előfordul azonban, hogy a kasba sziklákra épül, vagy hegyoldalakhoz csatlakozik. Ebből különös szituáció adódik. Az egyik ház teteje a másik ház előtere. A tetők magas lépcsőket alkotnak. Azok a gyerekek, akik jól tudnak ugrani, könnyen átlendülnek az egyik tetőről a másikra. A kasba házai így egymásba mennek át. Nehéz rájönni, hol végződik az egyik ház, és hol kezdődik a másik.


Nincsenek a mi fogalmaink szerinti utcák ezekben a kasbákban. A magas falon belül egy körjárat található. A többi út teljesen szimmetria nélkül halad. Űgy érzi magát az ember, mint a Minótaurosz labirintusában. Vezető nélkül könnyű eltéveszteni az utat. A szűk utcácskák gyakran a házakon keresztül vezetnek. Ezek általában fedettek. Mivel nem ismerik sem a villanyt, sem a gázt, nincs mesterséges fény. Az ember csak tapogat a sötétben, a falak mentén. Megbotlik alvó emberekben. Olykor nekirohan egy öszvér, vagy belelép a sárba, esetleg egy kút vizébe toccsan. Titkokkal teli ez a világ, önmagába zárkózik, mindenesetre az egzotikum iránt vonzódó európait a határtalan lelkesedés és a határtalan értetlenség közt hagyja.


Lakásaik - vagy ha kézművesekről van szó, műhelyeik -olyan apró szobácskákból állnak, amelyek padlója éppen úgy szalmával kevert agyagból készül, mint a ház fala vagy a teteje. A padlón az ember gyakran, de nem mindenütt, szénát, száraz pálmaleveleket vagy szalmagyékényt lát, néha szőrmét is, esetleg szőnyeget. Erre guggolnak, fekszenek, éjszaka ezen is alszanak, mindössze egy gyapjúburnuszba burkolódzva, ami itt gyakran a takarót is helyettesíti. Bizonyos jólétet árul el, ha a főzéshez, evéshez és iváshoz használt agyagedényeken kívül rézeszközeik is vannak. A puszta földön gyújtanak tüzet, háromlábú alkalmatosságon függ a főzőedény.  A naponta többször is  készített tea főzéséhez különös kályhát használnak. Ezt szinte halhatatlanná tették a róla szóló versek és közmondások.


Nincs minden kasbában iskola. A gyerekek többsége úgy nő fel, hogy sem írni, sem olvasni nem tanul meg. Az idősebbektől hallás után sajátítják el a nyelvet és az egyéb ismereteket. Vannak köztük szabók, cipészek, fazekasok, alkalmanként takácsok is. A legtöbb munkát a férfiak végzik. Az asszonyok csak a gyermekekről és a főzésről gondoskodnak. De a főzésnél fontos szerepük van a férfiaknak is. Gyakori, hogy ők vásárolnak be. De ebben a középkori világban egyáltalán nem vásárolnak sokat, mert az emberek általában szegények. És hogy miből élnek? Vagy örökség, vagy vétel útján hat datolyapálma birtokába jutnak. Hat datolyapálmáról évente 60 kiló termést szüretelnek. Ez a mennyiség elegendő egy kis család eltartásához. A datolya rendkívül tápláló és laktató. Isznak hozzá némi vizet vagy teát. Datolyát adnak el, és abból vásárolnak tealevelet, cukrot és kenyeret. Mindenki saját maga nevel néhány háziállatot, kecskét vagy ürüt. A berberek éppen úgy, mint az arabok, kevesebbet isznak, mint az európaiak. Csak a tehetősebbek ismerik a kiadós étkezéseket. A víz itt olyan egészséges és olyan gazdag ásványi anyagokban, hogy bizonyos más táplálékokat helyettesít. A víz felbuzog a földből, és fertőtlenítés nélkül, azonnal iható. És milyen pompás az íze!

Marjai Éva fordítása

(Forrás: Arabok. Irodalmi és politikai antológia. Kozmosz-könyvek, Budapest, 1978. Részlet)

KARL ULBRICH: A Büdösben

A szező nagyszebeni születésű textilmérnök, iskolaigazgató, akit 1969-ben hivatalos ügyben Csikszeredába küldtek. Ott ismerkedett meg a csiki székelység életterével és életmódjával, később megtanult magyarul is s nagy csodálója lett a Hargita természeti szépségeinek. A Szentimrei Büdös kéngödrét többször is felkereste gyógyászati céllal. Irása a székelyföldi élményeiről szóló könyv egyik fejezete.

Bányapataki táj a Büdösben

A Büdösnek nevezett kis települést, amely a fenyőerdő mélyében, a Kakukk-csúcs alatt rejtőzik, már említettem a cickánynak a kígyóval, az anyamedvével és más állatokkal esett kalandjai kapcsán. Ebben a fakunyhókból és rögtönzött mofettából álló kis falusi üdülőben keresett menedéket a mindennapi stressz és hajsza elől egy már idősebb, Erdély egyik nagyvárosában dolgozó mérnök. A szabadságát minden évben nyáron vagy koraősszel egy félreeső és szerényen berendezett kunyhóban töltötte el; erről székely barátja, Vilmos gondoskodott.


A szerény lakás- és életkörülmények ellenére jól érezte itt magát, és minden alkalommal elbűvölte őt a környék vadregényes szépsége. Nem rendelkezett villanyárammal, de volt egy petróleumlámpája. Folyóvízzel sem rendelkezett, ellenben volt a közelben egy bővizű forrás.


A civilizációtól messze sikerült megfeledkeznie gondjairól és munkahelyi bosszúságairól - még ha csak rövid időre is. Valami mindig visszavonzotta a szegényes kunyhóhoz, amelyet a pusztán, az erdőszél mellett bérelt, nem messze egy kis csobogó hegyi pataktól. Hetente kétszer, a kaolinbányászok kantinján bevásárolt alapélelmiszerekből: kenyeret, zsírt, lisztet és cukrot vásárolt. Tejet és sajtot a körülbelül öt kilométerre található esztenán vett a juhászoktól. Gyakran felkerekedett az esztena irányába, ami egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, mivel a havasi vadonban szolgáló juhászkutyák nemigen voltak hozzászokva a városi emberhez. Bőven talált erdei gyümölcsöket is, málnát, fekete- és vörös áfonyát, illetve ehető gombákat: őzlábgombát és ízletes vargányát, de galambgomba és rókagomba is bőven akadt az erdőben.


A mérnöknek különösen az erdő állatainak megfigyelésében, illetve az erdei gyümölcs- és gombaszedésben telt kedve. Mindeközben óvatosnak kellett lennie, mivel a bokrok tövében vagy a kövek alatt gyakran lapult keresztes vipera. Szerencsére ezek a mérges kígyók csak akkor veszélyesek, hogyha megtámadják őket, legtöbb esetben lassan hátrébb siklanak, mielőtt teljesen eltűnnének. A mérnök gumicsizmával és egy hosszú bottal felszerelkezve járta a végtelen erdőt, és gyakran órákig időzött a csodaszép havasi réteken.


Esténként gondolataiba merülve üldögélt.a kunyhója előtt rakott tűz mellett, ilyenkor gyakran leült mellé a barátja, Vilmos is más székely ismerőseivel együtt. Énekeltek, beszélgettek és meséltek. A székelyek szorgalmas és büszke nép, akik Székelyföldet mindennél jobban szeretik. Vilmos tipikus székely atyafi volt, akitől a mérnök minden kérdésére választ nyert, hiszen rendkívül foglalkoztatta őt a helybeliek életvitele és a környék állatai.


— A mi szent székely hazánk, ahol már több mint kilencszáz éve élünk, olyan föld, ahol a fenyvesek és a kövek is beszélni tudnak. A források itt fakadnak a legbővebben, itt a legszebbek az erdők. A nap is melegebben süt itt, korábban is kel fel, a végtelen erdő pedig mesél. Mindez bennünk él, és a szegény székely nép szemében semmi sem szebb vagy drágább, mint a székely haza Erdélyországban — szokta volt ünnepélyesen mondogatni Vilmos. Ilyenkor felhajtottak egy-egy kupica erős szilva- vagy körtepálinkát, és mellé finom fonott kalácsot ettek.


Vilmos mellett, akit Vili bácsinak is neveztek, leggyakrabban Jóska bácsi üldögélt a mérnökkel a tűz mellett. Az öreg gazda szűrt viselt, ami az időjárás szeszélyei ellen védte, és sem szél, sem hideg, sem hó, sem eső át nem hatolt rajta. Jóska bácsi, aki mellékesen fafaragással is foglalkozott, ilyenkor még azt tette hozzá:


— Igen, mi székelyek művészek is vagyunk! Az erdő fái a mi testvéreink. Mi formáljuk meg, mi díszítjük őket, és mi lehelünk beléjük életet.


Sokat beszéltek és meséltek még vadászatokról és vadászokról, medvékről és farkasokról. Néhány részletet jócskán kiszíneztek, nem hiányoztak a mesés vadászkalandok sem, amelyekben egy szem igazság azért még akadt. így hallott a csodálkozó városi olyan vadászról, aki csupasz vassal támadt a medvére, életét pedig csak nagy küzdelem árán mentette meg. Mások medve- és farkaslesről meséltek, legtöbbször barlangokról, ahova a medve bebújt, majd arról, hogy hogyan sikerült kicsalogatni és lebírni a vadállatot.


— De hát ez így nem becsületes vadászat — mondta a mérnök.


—  De nekünk sem marad gyakran más választásunk, hogyha meggondoljuk, hogy mennyi kárt okoz nekünk a medve - szólt a jelenlevők teljesen egybehangzó véleménye. Még az erdész is helyeslően bólintott, flintáját térde között tartva.


A Hargita vadromantikus vidékeit járva a mérnök a legkülönfélébb állatokkal találkozott, és ha csöndben maradt, még tanulmányoznia is sikerült őket. így látott szarvast, rókát, vaddisznót és különféle ragadozó madarakat; azonban még nem látott medvét vagy farkast. Ezért is táplált kétségeket az elmesélt vadászkalandok, illetve az állítólagos nagyvaddal való találkozások hitelessége felől. Véleményét azonban kénytelen volt megváltoztatni a Mackó Komával történt nem is teljesen veszélytelen találkozás után...


Szinte naponta elsétált a régi, 17. századi ezüstbányáig, amelyet most már elöntött a talajvíz. A bánya az oldal egy rejtett kis völgyében feküdt, a völgyben pedig egy kis patak kanyargott, amelyet a helybeliek Bányapataknak neveztek. A patak mellett több ásványvízforrás is volt, ahonnan a mérnök megtölthette termoszát a finom és frissítő itallal.


A hazafele vezető úton egyszer eltévedt, elment a Büdös felé vezető kis ösvény mellett. A hosszas kapaszkodó miatt alaposan kifáradt, nem is ismerte még kellőképpen a vidéket, így aztán csak bolyongott a sűrű fenyőerdőben. Lassan beesteledett, a távolban már vihar is támadt. Végül teljesen besötétedett, neki pedig nem volt zseblámpája, még egy szál gyufája sem. Nem tudta, hogy csak a füle cseng-e, vagy tényleg farkasüvöltést hall, és a kétségbeesés erejével rákényszerítette magát, hogy felmásszék egy még épp kivehető dombra, hátha fényt látna valamerre. Szerencséje volt, mert a távolban egy helység fényeit pillantotta meg. Azonnal el is indult a fény irányába, de éjfél is elmúlt, amikor kimerültén és bőrig ázva megérkezett Csíkszentkirályra.


Másnap reggel, immár a büdösbeli kis kunyhójában, volt ideje elgondolkodni kalandján, amely szerencsére jól végződött. Szabadsága alatt egy-kétnapos túrákat is tett, amelyek szintén nagyon érdekesek és tanulságosak voltak. Egy ilyen túra alkalmával kereste fel a Mohost is a Hargitai-hegység Lucs-kráterében.


A vidék sajátos arculata onnan ered, hogy nyolc vulkanikus kúp képez egy láncolatot, a kürtők pedig eltérő nagyságúak. Az idők során ezekben a kráterekben sajátos növény- és állatvilággal rendelkező mocsarak alakultak ki, ezért a teljes körzetet természetvédelmi területté nyilvánították. Ennek a masszívumnak az egyik délnyugati csücskében fekvő kráterben alakult ki a Kárpátok romániai hegyláncolatának egyetlen vulkanikus tava, a Szent Anna-tó (950 méter magasan). A tó három kilométer kerületű, mélysége eléri a nyolc métert is. A mérnök különösen a szívébe zárta ezt a tavat, amelynek tükörsima felszínét a visszatükröződő, erdővel borított csúcsok haragoszölddé színezik. A legerősebb vihar sem bírja a tó hullámait felkorbácsolni, még csak habot sem vet. A magasztos, néha szinte félelmetes csend szívbemarkoló volt, és a mérnök minden egyes alkalommal békét és gondtalan könnyűséget érzett.


A tó legendáját Orbán bácsi, egy idősebb székelyudvarhelyi férfi mesélte el, aki szintén a Hargita elkötelezett és lelkes vándora volt, és akit a vidék filozófusának tartottak. A legenda két testvérről szólt, akik folyamatos vetélkedésben álltak egymással. Egyik napon Bálványos ura felkereste bátyját pompás, színaranyból készült tizenkétlovas fogaton. Válaszképpen a féltékenységtől szenvedő testvér másnap olyan fogattal érkezett látogatóba, amelyet tizenkét csodaszép, meztelen lány húzott. Mivel a lányok alig bírták megmozdítani a nehéz aranyból készült fogatot, korbácsával ráhúzott a legszebbre közülük. A lányt Annának hívták, és a kegyetlen tettre megátkozta a gonosz várurat.