Azt hiszem az ébresztőórámat vagy nyugdíjaznom kéne, vagy inkább a müezzin rikoltása szerint kellene igazítanom. Ezzel vége lett az alvásnak, mert az állomáson a csoszogás, jövés-menés, nyitogatás annyira felerősödött, hogy már lehetetlenség volt tovább mímelni az alvást.
Az állomáson beindult az élet. Reggel 7-kor kinyitottak az üzletek és megjelentek a vendégeket hajkurászó reklám- és hívogató emberek. Ez utóbbiak nagy hangon kiabálják járatuk nevét, a célbavett és érintett állomásokat, és buzgón tudakolják az emberektől, ki hová szeretne utazni. Minket is elkalauzolnak a két méterrel odébb levő jegyirodába, majd azzal a kifejezéssel az arcukon távoznak, mint aki segített a gyámoltalan turistán. Mintha mi nem tudtuk volna, hogy hova kell menni, és nem nézegettük volna már reggel 4-kor az utazási iroda vagy a buszok feliratait.
Fenn vagyunk a buszon és indulunk Tekirdagba! Ez a Törökországba lépő magyarok első állomáshelye. A város olyan mint valami határátkelőhely. Igaz, hogy nem esik a főútvonalba, mert Csorluból le kell térni, de úgy érzem minden magyar embernek kötelessége törökországi utazásait itt kezdeni. Rodostó nélkül nincs számunkra Törökország. Az útikönyvek azt írják, hogy Hérodotosz idejében a várost Bisantha-nak hívták, majd a telep Radestus, majd Rodostó néven szerepelt a „városi telefonkönyvekben". Az oszmánok Rodoscsukot, végül Tekfurdagot csináltak a Rodostóból. A tekfur szóval a keresztyén birtokokat, később pedig magukat a keresztyéneket jelölték. Egy legenda szerint egy ilyen tekfur, Rodostó bizánci tekfurja, kíséretével együtt vadászni ment, és megsebesített egy gazellát. A vérnyomokat követve eljutott a gazella szállásáig, ahol mély megrendüléssel tapasztalta, hogy a halálosan sebzett anyaállat még egyszer utoljára megszoptatta kicsinyeit, majd belehalt sebébe. A nagyúr végtelenül elszomorodva tért haza, és első dolga volt betiltatni a vadászatot. Később lemondott rangjáról és visszavonult a hegyekbe imádkozni, és bűnbocsánatot nyerni tettéért. A Rodostót övező hegyeket róla nevezték el Tekfurdagnak, később ebből Tekirdag lett.
Tekirdag nagyon szép város, kellemes kilátással a Márvány-tengerre, és rengeteg régi házzal. A Dekameron Útikönyvek törökországi szerzője szerint nekünk, magyaroknak a város Rákóczi Ferencről, helyesebben Rákóczi „szülőházáról" nevezetes. Azt hiszem, itt óriásit tévedett ifj. Zsiga György úr, ugyanis a Rákóczi ház Rákóczinak az ebédlőháza volt, nem szülőháza. A fejedelem csupán étkezni járt ide, a Rodostóban töltött 15 év alatt.
A városban sikertelenül próbáltam egy várostérképet keríteni, így jobb híján kérdezősködés útján jutottunk el a magyar utcába, a Macar Sokak-ba. A magyar utcát, és a Rákóczi Müzesi-t mindenki ismeri, és az emberek barátságosan segítenek. Aztán megérkeztünk a képekről jól ismert házhoz. Jó érzés volt látni, hogy a Rákóczi házat időközben restaurálták, és a környezete egy szoborral és egy székelykapuval gazdagodott.
Elgondolkodtató, hogy egy ilyen szép helyről, ahol minden szüségletünk biztosítva volt, miért kívánkoztak haza a bujdosóink. A magyarázat egyszerű: elsősorban azért, mert magyar emberek voltak.
Feltűnt előttünk egy magyar házaspár, és a kötelező üdvözlésnek számító ki vagy, honnan jössz, hová mész kérdések után megkérdezték, mit jelent itt ez a székelykapu. Erre megkérdeztem, tudjátok-e, ki volt Mikes Kelemen?
Hallgattak, és úgy tettek, mintha tudnák. Ennyivel azonban nem elégedtem meg, és rövid prédikációt tartottam derék földinkről.
Sajnos, a magyar ház és a Rákóczi Müzesi őre-gondnoka és idegenvezetője nem akart jelentkezni, ezért inkább szállás után néztünk.
Egy közeli kishotelnél kifulladtunk, de az árat drágának találva, egy barátságos török elvezetett egy kisebb, olcsóbb, vagyis a kispénzű hátizsákos emberek zsebéhez mért hotelhez. Ez a szállás azon kívül, hogy olcsó és rendezett, minden tekintetben megfelelt nekünk. Van tiszta ágynemű, seggmosós budi kis csővel, kissé kopott, de tiszta fürdő és gumipapucs. Igaz, hogy az egyik pár eltérő színű és méretű, de az ilyen apróságok ilyenkor nem szoktak számítani, amikor lefürödve, tiszta ruhába öltözve és VÉGRE csomagok nélkül mehetünk városnézésre.
Össze-vissza járkálunk a városban és ismerkedünk Törökországgal. Sok a szép régi ház, némelyik igen romos, az utcákon mindenfelé cicák ugrándoznak, a müezzin énekel a toronyban, sok a butik és az üzlet. Az utcákon hömpölyög a tömeg, egyszóval folyik a nagybetűs ÉLET. Megnézzük a Rüstem Pasa Dzsámit, ami a szultán egyik hadvezéréről és egyben vejéről kapta a nevét, majd szaladunk vissza a magyar utcába. A Rákóczi Müzesi végre nyitott ajtókkal fogad, és barátságos fogadtatást nyerünk Ali Kabul bejtől, a Rákóczi ház gondnokától, aki anyanyelvünkön szól hozzánk, és hirtelen átvedlik idegenvezetővé.
Az előtérben az egyik oldalt zászlók, táblák, koszorúk és szobrok foglalják el, valóságos Siratófal ez a nemzeti érzelmű magyar embernek. Van itt zágoni kő, fa és föld, no meg Beder Tibor új könyve is szemrevételezhető. Amint a magyar-török idegenvezetőnktől megtudtuk, a székelykapu is Beder munkásságának az eredménye. Hát valóban szép dolog...
A Rákóczi házban szép kiállítások tekinthetők meg, korabeli zászlókkal, fegyverekkel, lakberendezéssel, konyhafelszereléssel és sok minden mással. Itt látható Rákóczi saját kezűleg faragott karosszéke és ládája. Fájdalom, hogy a kiállított tárgyak, beleértve a karosszéket és a ládát is, mind másolatok. Rákóczi fejedelem szabadidejében szívesen fúrt-faragott, szebbnél szebb elefántcsont faragásokat készített. Sőt kitűnően rajzolt is. Ha kívülről szemléljük a házat, egyemeletesnek tűnik, valójában belül háromszintes, a második emeleten a számomra legkedvesebb szobával: Mikes Kelemen írószobájával. A hagyomány szerint itt írta a Törökországi leveleket, és készítette különböző feljegyzéseit.
