ELIAS CANETTI: Marrakés hangjai

A Nobel-díjas, a bulgáriai Ruszéban született német nyelvű spanyol író (1905-1994) kalandos élete során eljutott bár Svájcba is, s Zürichben van eltemetve, 1954-ben utazta be Marokkót, ennek hatására hagyta ránk egyetlen útirajz gyűjteményét, a Marrakés hangjai címűt, amely az arab világ hangulatáról, egzotikumáról nyújt hiteles, írói látképet. A kis kötet több helyről is letölthető, többek között a MEK is számon tartja, gyűjteményünkben föltétlenül helye van az egyik fejezetnek.


HÁZAK CSÖNDJE S A NÉPTELEN TETŐK

Idegen várossal ismerkedve jó, ha van az embernek egy külön helyisége, ahova elvonulhat, mikor az új és érthetetlen hangok zűrzavara terhessé válik. Csöndes szoba legyen, és ne lássa senki, mikor oda menekülök, sem mikor távozom. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy zsákutcában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, és kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne hallja.
Belépek a ház hűvösségébe, és becsukom magam mögött a kaput. Sötét van, egy pillanatig semmit sem látok. Mintha vak volnék én is, mint azok ott kinn a tereken, utcákon. De hamar visszanyeri az ember a szeme világát. Látom az emeletre vezető kőlépcsőt, és odafent a macskát. Maga a megtestesült csönd. Erre vágytam, hálás vagyok neki, hogy él. Lám, halkan is lehet élni. Enni kap, anélkül, hogy napjában ezerszer Allah nevét kiáltaná. Nem nyomorék, és arra sincs szüksége, hogy megadja magát egy szörnyű sorsnak. Lehet, hogy kegyetlen, de hallgat róla.
Föl és alá járok és belélegzem a csöndet. Hová tűnt az éktelen hajsza? A rikító fény, a rikoltó hangok? A száz és ezer arc? Ezeknek a házaknak ritkán van utcai ablakuk, néha egy sem; mind az udvarra nyílik, az udvar pedig az égre. Csak az udvaron keresztül van jótékony és laza kapcsolatunk a külvilággal.
Föl lehet azonban kapaszkodni a tetőre, ahonnan egyszerre látható a város valamennyi lapos háztetője. Síkokból összeálló kép, mintha elnagyolt lépcsőfokokból épült volna. Azt hinné az ember, akár végigsétálhat a város tetején. Még az utcák sem jelentenek akadályt, nem is látni őket, szinte elfelejti az ember, hogy vannak. Az Atlasz hegyei közelien ragyognak, és az Alpok láncolatának vélhetné valaki, ha nem volna annyival vakítóbb a napfény, és nem pálmák borítanák a város felőli lejtőket.
Az itt-ott kimagasló minaretek nem templomtoronyra emlékeztetnek. Karcsúak ugyan, de nem csúcsban végződnek, hanem az alappal egybevágó tetőerkélyben, amely a minaretek fő része, onnan szólítják a hivőket imára. Inkább emberhang lakta világítótornyoknak tűnnek.
A háztetők fölött fecskék hada tanyázik. Város a városban; csakhogy amilyen lassú minden az emberek utcáin, olyan gyors itt. Sosem pihennek ezek a fecskék, nem is tudni, alszanak-e egyáltalán, nincs bennük se tunyaság, se méltóság, se fenség. Röptükben rabolnak, s a néptelen tetőkre valahogy úgy nézhetnek, mint győztesek a meghódított földre.

A tetőkön ugyanis nem mutatkozik senki. Azt gondoltam innen majd mesebeli asszonyokat láthatok, benézhetek a szomszédos házak udvarába, megleshetem az életüket. Mikor első ízben mentem föl a barátom házához tartozó tetőre, tele voltam várakozással, és amíg tekintetem a távolban járt, a hegyeken, meg volt elégedve, éreztem, büszke rá, hogy ilyen szépet mutathat nekem. De nyugtalanná vált, mihelyt ráunván a messzeségre, kíváncsiságom közelebbi tárgyat keresett. Rajtakapott, amint egy pillantást vetettem a szomszéd ház udvarába, ahonnét örömömre női hang és spanyol szó ütötte meg a fülem. 
– Ez itt nem szokás – mondta. – Nem szabad. Többször is figyelmeztettek rá. Tisztességes ember nem törődik azzal, ami a szomszéd házban történik. Illetlenség. Már a tetőn mutatkozni sem illik, különösen férfiaknak nem. Mert néha az asszonyok kimennek a tetőre, s nem akarják, hogy megzavarják őket.
– De hisz sehol egy asszony.
– Lehet, hogy valaki meglátott minket – vélekedett a barátom. – Rossz híredet kelthetik. Utcán sem szabad lefátyolozott nőt megszólítani. 
– És ha nem tudom az utat?
– Megvárod, míg arra jön egy férfi.
– A saját tetődre azonban csak ki szabad ülnöd? Nem a te hibád, ha valakit meglátsz a szomszéd háztetőn. 
– De el kell fordítanom a tekintetemet. Hadd lássák, hogy nem érdekel. Most is éppen feltűnt mögöttünk egy nő. Egy öreg szolgáló. Sejtelme sincs róla, hogy észrevettem. De már el is tűnt. 
Arra sem maradt időm, hogy megforduljak. – A tetőn tehát kevésbé vagy szabad, mint az utcán?
– Úgy van – válaszolta. – Senki se akar a szomszédai előtt rossz hírbe keveredni.
Néztem a fecskéket, és irigyeltem őket, amint gondtalan elhúznak három, öt, tíz, háztető fölött is egyszerre.

(Széll Jenő fordítása)

JEAN VILLAIN: Tevepiac - a mesében és a valóságban

Piac Goulimine-ben

A földrajztudósok munkáiban és az atlaszokban mindössze egyetlen Goulimine szerepel. Te mégis kettőt fedezel fel Mindkettő Marokkó legdélibb, kemenceforróságú csücskében fekszik. Két, egyformán vályogtéglából épült oázisváros a Szahara szélén. Mindkettő valóság, és mégis - az egyik puszta létezésével tagadja a másikat. Világok választják el őket egymástól!


Az egyik - a kicsit romantikus Goulimine. Furcsa dolog. Még mielőtt valóban odaérnél, a viszontlátás ünnepélyes érzése fog el. Pedig életedben még soha nem jártál itt, de hát ezt, a síkság kopár szürkéjéből utad utolsó kilométerein előbukkanó, fantasztikus, vörösesbarna kőbe merevedett fata morganát már ismered. Ifjúságod tiltott ponyvaregényeiből, amelyeknek betűit pirosló füllel habzsolva sokat megtudtál az igazhitű beduinok nagy hatalmú, nemes sejkjéről, aki véres kézzel, de igazságosan uralkodott e sivatag felett. Vajon nem az ő büszke kastélya ez?
De bizony az övé! Csupán - semmiség - nem Ibrahimnak hívják, mint könyvedben, hanem Bejruknak. Máskülönben... 


Nézd csak, biztosan ez az a dacos kapubástya, amelyen sokszor láttad őt, amikor kiáltások és puskalövések adták hírül kereskedőkaravánjainak érkezését. Igen, innen fentről szokta szemlélni, hogyan támolyog be a vár belső udvarara ezernél is több tevéje, súlyos rakománnyal, a hónapokig tartó menetelésektől, homokviharoktól és a szomjúságtól elcsigázva. Közben egykedvűen simogatja szakállát. És még arra ;s pontosan emlékszel, hogy a vár fokáról ordítozva utasítja szerecsenjeit, melyik raktárba vigyék a fekete Joruba királyságból érkező hófehér elefántcsontot, és melyik kincseskamrát töltsék fel a legendás Timbuktu aranyával. De akkor is ott voltál, amikor e falak mögött fegyveresek gyülekeztek. Felfalták az utolsó bárányt, majd felkerekedtek, és lobogó humuszaikban, ajkukon harsány csatadallal elszáguldottak. Nyílsebes meharijukon,' hátastevéjükön vágtattak a kalandok, a zsákmány felé. Nyergükön átvetve a hosszú csövű puska. A Szahara igazi kalózai voltak ők, s mindent lekaszaboltak, ami útjukba került.


Persze magától értetődik, hogy csak ébenfekete, hibátlan termetű rabszolgákat ejtettek zsákmányul.


Végtelen sorokban, láncra fűzve korbácsolták őket a sivatagi város felé, a választékáról híres emberpiacra, amelyet még a messzi szultáni udvarok felvásárlói is megtiszteltek látogatásukkal. Főleg ennek köszönhette az oázis évszázados gazdagságát és hatalmát. De erről csak később szerzel tudomást. Hőn szeretett ponyvád diszkréten elhallgatta a fekete rabszolgák létezését, ennek egykori óriási gazdasági jelentőségét és azt, hogy hogyan bántak a szerencsétlenekkel. Rosszul illett volna a gáncs és félelem nélküli sivatagi sejk ragyogó álomképéhez.


A másik, az új Goulimine: mihelyt leszállsz a buszról, négyszemközt lehetsz vele. Négyszemközt? No nem egészen. Legalább kétszáz, nomád módra összehúzott szempár bámul leplezetlen gyanakvással téged és útitársaidat, méregetnek, és pillanatok alatt felbecsülik értéketeket, a rajtatok és nálatok levő holmik alapján. De hát ez nagyon is érthető, hiszen a szemek tulajdonosai - száz rongyos, sötét bőrű, szánalmas figura, alighanem az előbb említett rabszolgák immár szabad leszármazottai - akarnak tőled valamit.


Tolakodóan,   egymást  fülsiketítően  túlkiabálva   próbálták megértetni magukat,  s közben kézzel-lábbal lökdösődtek.  De mégis, mi lehet a szándékuk? Semmi egyéb, mint hogy a modern Goulimine büszke vívmányához, a szállodához szeretnének vezetni. Mind a százan? Bizony, mind a százan. Hiszen Bejruk sejk óta nagyon ritka lett itt a fizetett munkalehetőség. Akkor botbüntetés fenyegette mindazokat, akik nem akartak robotolni, most pedig unokáik egymást ütik, csakhogy munkához jussanak.


A szálloda ... E semmilyen tekintetben sem hírneves intézményről, amelynek tulajdonosát Szidi Dudu Khaiminak hívják, meglehetős könnyelműség volna azt képzelni, hogy az oázisváros modern részéhez tartozik. Az bizonyos, hogy vajmi kevés köze van az egykori karavánszerájokhoz, amelyekben nagyon régen Ibrahim sejkkel együtt megszálltak. Sajnos - ezt hozzá kell tenni. Hiszen ott legalább még - így olvastad - őszinték voltak a gesztusok. Ha az ürüraguból kukacok másztak elő barátságosan integetve, az átutazó kereskedő görbe tőrt és pisztolyt rántott. És az sem fordulhatott elő, hogy ha az ember az egyetlen ... jó, nevezzük így: toalettet akarta használni, akkor a hozzá tartozó ajtókilincset a büféből kellett volna elhoznia. De csak óvadék ellenében... Hogy már nem is szóljunk e minden kortól elrugaszkodott, borzalmas, korcs intézmény hálószoba-tapétáiról, amelyek Marokkó igencsak mozgalmas éjszakai életét dicsérik.


A várostól kissé távolabb eső jószágpiacon ellenben ugyanolyan a sürgés-forgás, mint amilyenről még elkallódott ponyvaregényed ír. Pontosan úgy fest, ahogy az ötvenhetedik fejezetben is olvasható („Ibrahim sejk harci dromedárt vásárol"). A tevék laza csoportokban ácsorognak a széles, négyzetesen körülkerített „szuq"-okban. A vezérállatok kemény púpján most is markolatgombbal felszerelt, fából és bőrből való, merész ívű nyereg látható. A tempósan kérődző kancák jobb orrlyukában rézgyűrű: hosszú utak alkalmával ebbe a gyűrűbe fűzik a zsineget, amellyel az állatot az előtte haladó teve farkához kötözik. Még mindig keserű haraggal, hevesen tiltakozva ordítanak ezek a különben szelíd, békés állatok, ha valaki - legyen az akár a legvastagabb pénztár-cájú vásárló - fogukat akarja megnézni, és kétségbeesetten ágaskodnak - sokszor még három férfi sem tudja megfékezni őket -, ha az üzlet megkötése után a megszokott környezetet el kell hagyniuk. És még a jószág körül foglalatoskodó emberek is mintha éppen az Ibrahim sejk összegyűjtött kalandjairól szóló ponyva ötvenhetedik fejezetéből léptek volna ki.


Zömük még mindig - mint a Szahara igazi szülötte - sötétkék turbánt visel. A közelükbe lépve jól érezni a durva gyapjúlepelből áradó átható füstszagot: Goulimine felé vezető, több hetes útjukat megszakítva gyakran pihentek tábortűz mellett. De az üzlethez is értenek még! Ha egy vevőjelölt lép melléjük, nem követik el azt a durva hibát, hogy portékájukat rögtön az égig magasztalják. Ellenkezőleg: úgy tesznek, mintha eszük ágában se volna bármit is eladni. Mintha csak a maguk szórakozására hajtották volna nyájukat a vásárra, sok száz kilométerről, a hamadán keresztül. De ha mégis árajánlatot kérnek a gazdagnak látszó érdeklődőtől, ezt mintha csak a tréfa kedvéért tennék, és tüntető gúnykacajjal fogadják a választ. S arcizmuk se rándul, ha a megszólított ember ugyancsak, tüntető egykedvűséggel folytatja útját. Egészen bizonyosak benne, hogy vissza fog térni. És igazuk van! Száz eset közül kilencvenkilencben tényleg visszatér az illető. Most új árajánlat következik, s bár hangsúlyozottan unottan hangzik el, ez már észrevehetően kedvezőbb. A beduinnak újra nevetnie kell, de ez a kacaj már barátságosabban cseng. S most egy vén kecske szívósságával megkezdődik az első, könnyű előcsatározás. Közben a vevő kezében egy jókora bankjegyköteg jelenik meg csalétekként - de csak egy pillanatra, hogy utána megint eltűnjön. Aztán a felek nagy élvezettel kezdenek alkudozni. A kufárpárbaj végén olyan erővel csapnak egymás kezébe, amilyennel máshol csak pofonokat osztogatnak. De nemcsak egyszer paroláznak, hanem jó fél tucatszor, hiszen annál jobb, minél hangosabban csattannak össze a tenyerek, minél inkább felkeltik az érdeklődést.


A jelenet már nem is lehetne stílszerűbb. Új idők ide, új idők oda, majdhogynem gyanakodni kezdesz, hogy itt a valóság utánozza a ponyvát. Pedig nem így van. Ennek legjobb bizonyítéka az volna, ha odaléphetnél egy zsíros szakállú kereskedőhöz - virsliujjain aranygyűrű -, és szintén stílszerűen, az ötvenhetedik fejezet szellemében beszédbe elegyednél vele.


Valahogy így:
-  Béke veled, ó, sivatag ékessége! Vajon merre fog vonulni e hatalmas karaván, amelyet ily szorgalmasan állítgatsz össze?


-  Casablanca felé, ó, te ostobán fecsegő, különös idegen ...

ROLF ITALIAANDER: A kasba

Marokkói kasba

Dél- és Délkelet-Marokkó a megerősített falvak és városok: a kasbák földje. Vannak olyan kis kasbák, ahol csak néhány száz ember él. Vannak nagyobbak is - pár ezer lakossal, és olyan helyek is, ahol a kasbák körül új települések születtek, európai mintájú javítóműhelyekkel, benzinállomásokkal. Igen, vannak olyan kasbák, amelyek mellett újak születtek, amelyeket ma garnizonoknak neveznek. A régi kasbák vonzereje azonban megmaradt. Európa középkori megerősített városaira emlékeztetnek. Mint ott, a kasbák négy sarkán is őrtornyok emelkednek.


A kasbák többnyire még azokból az időkből származnak, amikor Észak-Afrika népei - törzsek és faluközösségek -háborúkat vívtak egymással. A kasbák a hajdani fegyvereknek ellenálltak, ma már egyetlen tank áttörné falaikat. Miután Földünkön a hideg láthatóan dél felé húzódik, s Észak-Afrikában is olyan hóesések és felhőszakadások vannak, amilyenek a földrész korábbi történelmében ismeretlenek voltak, olykor elég egy szélvihar vagy egy felhőszakadás egy kasba elpusztulásához. Cosmo két olyan kasbát is látott, amelyeket egy háromnapos eső megsemmisített. Lakói elmenekültek, valahol másutt találtak otthont, és a régi települést sorsára hagyták.


A kasbák házait, a tornyokat, még a városfalakat is agyagból és homokból építették. Kötőanyagként apróra vágott szalmát használtak. Mivel csak helyben található anyagot alkalmaznak az építkezéseknél, a kasbák, ha nem veszi őket körül pálmaliget, alig válnak ki a környezetből. Előfordul azonban, hogy a kasba sziklákra épül, vagy hegyoldalakhoz csatlakozik. Ebből különös szituáció adódik. Az egyik ház teteje a másik ház előtere. A tetők magas lépcsőket alkotnak. Azok a gyerekek, akik jól tudnak ugrani, könnyen átlendülnek az egyik tetőről a másikra. A kasba házai így egymásba mennek át. Nehéz rájönni, hol végződik az egyik ház, és hol kezdődik a másik.


Nincsenek a mi fogalmaink szerinti utcák ezekben a kasbákban. A magas falon belül egy körjárat található. A többi út teljesen szimmetria nélkül halad. Űgy érzi magát az ember, mint a Minótaurosz labirintusában. Vezető nélkül könnyű eltéveszteni az utat. A szűk utcácskák gyakran a házakon keresztül vezetnek. Ezek általában fedettek. Mivel nem ismerik sem a villanyt, sem a gázt, nincs mesterséges fény. Az ember csak tapogat a sötétben, a falak mentén. Megbotlik alvó emberekben. Olykor nekirohan egy öszvér, vagy belelép a sárba, esetleg egy kút vizébe toccsan. Titkokkal teli ez a világ, önmagába zárkózik, mindenesetre az egzotikum iránt vonzódó európait a határtalan lelkesedés és a határtalan értetlenség közt hagyja.


Lakásaik - vagy ha kézművesekről van szó, műhelyeik -olyan apró szobácskákból állnak, amelyek padlója éppen úgy szalmával kevert agyagból készül, mint a ház fala vagy a teteje. A padlón az ember gyakran, de nem mindenütt, szénát, száraz pálmaleveleket vagy szalmagyékényt lát, néha szőrmét is, esetleg szőnyeget. Erre guggolnak, fekszenek, éjszaka ezen is alszanak, mindössze egy gyapjúburnuszba burkolódzva, ami itt gyakran a takarót is helyettesíti. Bizonyos jólétet árul el, ha a főzéshez, evéshez és iváshoz használt agyagedényeken kívül rézeszközeik is vannak. A puszta földön gyújtanak tüzet, háromlábú alkalmatosságon függ a főzőedény.  A naponta többször is  készített tea főzéséhez különös kályhát használnak. Ezt szinte halhatatlanná tették a róla szóló versek és közmondások.


Nincs minden kasbában iskola. A gyerekek többsége úgy nő fel, hogy sem írni, sem olvasni nem tanul meg. Az idősebbektől hallás után sajátítják el a nyelvet és az egyéb ismereteket. Vannak köztük szabók, cipészek, fazekasok, alkalmanként takácsok is. A legtöbb munkát a férfiak végzik. Az asszonyok csak a gyermekekről és a főzésről gondoskodnak. De a főzésnél fontos szerepük van a férfiaknak is. Gyakori, hogy ők vásárolnak be. De ebben a középkori világban egyáltalán nem vásárolnak sokat, mert az emberek általában szegények. És hogy miből élnek? Vagy örökség, vagy vétel útján hat datolyapálma birtokába jutnak. Hat datolyapálmáról évente 60 kiló termést szüretelnek. Ez a mennyiség elegendő egy kis család eltartásához. A datolya rendkívül tápláló és laktató. Isznak hozzá némi vizet vagy teát. Datolyát adnak el, és abból vásárolnak tealevelet, cukrot és kenyeret. Mindenki saját maga nevel néhány háziállatot, kecskét vagy ürüt. A berberek éppen úgy, mint az arabok, kevesebbet isznak, mint az európaiak. Csak a tehetősebbek ismerik a kiadós étkezéseket. A víz itt olyan egészséges és olyan gazdag ásványi anyagokban, hogy bizonyos más táplálékokat helyettesít. A víz felbuzog a földből, és fertőtlenítés nélkül, azonnal iható. És milyen pompás az íze!

Marjai Éva fordítása

(Forrás: Arabok. Irodalmi és politikai antológia. Kozmosz-könyvek, Budapest, 1978. Részlet)