 |
| Piac Goulimine-ben |
A földrajztudósok munkáiban és az atlaszokban mindössze egyetlen Goulimine szerepel. Te mégis kettőt fedezel fel Mindkettő Marokkó legdélibb, kemenceforróságú csücskében fekszik. Két, egyformán vályogtéglából épült oázisváros a Szahara szélén. Mindkettő valóság, és mégis - az egyik puszta létezésével tagadja a másikat. Világok választják el őket egymástól!
Az egyik - a kicsit romantikus Goulimine. Furcsa dolog. Még mielőtt valóban odaérnél, a viszontlátás ünnepélyes érzése fog el. Pedig életedben még soha nem jártál itt, de hát ezt, a síkság kopár szürkéjéből utad utolsó kilométerein előbukkanó, fantasztikus, vörösesbarna kőbe merevedett fata morganát már ismered. Ifjúságod tiltott ponyvaregényeiből, amelyeknek betűit pirosló füllel habzsolva sokat megtudtál az igazhitű beduinok nagy hatalmú, nemes sejkjéről, aki véres kézzel, de igazságosan uralkodott e sivatag felett. Vajon nem az ő büszke kastélya ez?
De bizony az övé! Csupán - semmiség - nem Ibrahimnak hívják, mint könyvedben, hanem Bejruknak. Máskülönben...
Nézd csak, biztosan ez az a dacos kapubástya, amelyen sokszor láttad őt, amikor kiáltások és puskalövések adták hírül kereskedőkaravánjainak érkezését. Igen, innen fentről szokta szemlélni, hogyan támolyog be a vár belső udvarara ezernél is több tevéje, súlyos rakománnyal, a hónapokig tartó menetelésektől, homokviharoktól és a szomjúságtól elcsigázva. Közben egykedvűen simogatja szakállát. És még arra ;s pontosan emlékszel, hogy a vár fokáról ordítozva utasítja szerecsenjeit, melyik raktárba vigyék a fekete Joruba királyságból érkező hófehér elefántcsontot, és melyik kincseskamrát töltsék fel a legendás Timbuktu aranyával. De akkor is ott voltál, amikor e falak mögött fegyveresek gyülekeztek. Felfalták az utolsó bárányt, majd felkerekedtek, és lobogó humuszaikban, ajkukon harsány csatadallal elszáguldottak. Nyílsebes meharijukon,' hátastevéjükön vágtattak a kalandok, a zsákmány felé. Nyergükön átvetve a hosszú csövű puska. A Szahara igazi kalózai voltak ők, s mindent lekaszaboltak, ami útjukba került.
Persze magától értetődik, hogy csak ébenfekete, hibátlan termetű rabszolgákat ejtettek zsákmányul.
Végtelen sorokban, láncra fűzve korbácsolták őket a sivatagi város felé, a választékáról híres emberpiacra, amelyet még a messzi szultáni udvarok felvásárlói is megtiszteltek látogatásukkal. Főleg ennek köszönhette az oázis évszázados gazdagságát és hatalmát. De erről csak később szerzel tudomást. Hőn szeretett ponyvád diszkréten elhallgatta a fekete rabszolgák létezését, ennek egykori óriási gazdasági jelentőségét és azt, hogy hogyan bántak a szerencsétlenekkel. Rosszul illett volna a gáncs és félelem nélküli sivatagi sejk ragyogó álomképéhez.
A másik, az új Goulimine: mihelyt leszállsz a buszról, négyszemközt lehetsz vele. Négyszemközt? No nem egészen. Legalább kétszáz, nomád módra összehúzott szempár bámul leplezetlen gyanakvással téged és útitársaidat, méregetnek, és pillanatok alatt felbecsülik értéketeket, a rajtatok és nálatok levő holmik alapján. De hát ez nagyon is érthető, hiszen a szemek tulajdonosai - száz rongyos, sötét bőrű, szánalmas figura, alighanem az előbb említett rabszolgák immár szabad leszármazottai - akarnak tőled valamit.
Tolakodóan, egymást fülsiketítően túlkiabálva próbálták megértetni magukat, s közben kézzel-lábbal lökdösődtek. De mégis, mi lehet a szándékuk? Semmi egyéb, mint hogy a modern Goulimine büszke vívmányához, a szállodához szeretnének vezetni. Mind a százan? Bizony, mind a százan. Hiszen Bejruk sejk óta nagyon ritka lett itt a fizetett munkalehetőség. Akkor botbüntetés fenyegette mindazokat, akik nem akartak robotolni, most pedig unokáik egymást ütik, csakhogy munkához jussanak.
A szálloda ... E semmilyen tekintetben sem hírneves intézményről, amelynek tulajdonosát Szidi Dudu Khaiminak hívják, meglehetős könnyelműség volna azt képzelni, hogy az oázisváros modern részéhez tartozik. Az bizonyos, hogy vajmi kevés köze van az egykori karavánszerájokhoz, amelyekben nagyon régen Ibrahim sejkkel együtt megszálltak. Sajnos - ezt hozzá kell tenni. Hiszen ott legalább még - így olvastad - őszinték voltak a gesztusok. Ha az ürüraguból kukacok másztak elő barátságosan integetve, az átutazó kereskedő görbe tőrt és pisztolyt rántott. És az sem fordulhatott elő, hogy ha az ember az egyetlen ... jó, nevezzük így: toalettet akarta használni, akkor a hozzá tartozó ajtókilincset a büféből kellett volna elhoznia. De csak óvadék ellenében... Hogy már nem is szóljunk e minden kortól elrugaszkodott, borzalmas, korcs intézmény hálószoba-tapétáiról, amelyek Marokkó igencsak mozgalmas éjszakai életét dicsérik.
A várostól kissé távolabb eső jószágpiacon ellenben ugyanolyan a sürgés-forgás, mint amilyenről még elkallódott ponyvaregényed ír. Pontosan úgy fest, ahogy az ötvenhetedik fejezetben is olvasható („Ibrahim sejk harci dromedárt vásárol"). A tevék laza csoportokban ácsorognak a széles, négyzetesen körülkerített „szuq"-okban. A vezérállatok kemény púpján most is markolatgombbal felszerelt, fából és bőrből való, merész ívű nyereg látható. A tempósan kérődző kancák jobb orrlyukában rézgyűrű: hosszú utak alkalmával ebbe a gyűrűbe fűzik a zsineget, amellyel az állatot az előtte haladó teve farkához kötözik. Még mindig keserű haraggal, hevesen tiltakozva ordítanak ezek a különben szelíd, békés állatok, ha valaki - legyen az akár a legvastagabb pénztár-cájú vásárló - fogukat akarja megnézni, és kétségbeesetten ágaskodnak - sokszor még három férfi sem tudja megfékezni őket -, ha az üzlet megkötése után a megszokott környezetet el kell hagyniuk. És még a jószág körül foglalatoskodó emberek is mintha éppen az Ibrahim sejk összegyűjtött kalandjairól szóló ponyva ötvenhetedik fejezetéből léptek volna ki.
Zömük még mindig - mint a Szahara igazi szülötte - sötétkék turbánt visel. A közelükbe lépve jól érezni a durva gyapjúlepelből áradó átható füstszagot: Goulimine felé vezető, több hetes útjukat megszakítva gyakran pihentek tábortűz mellett. De az üzlethez is értenek még! Ha egy vevőjelölt lép melléjük, nem követik el azt a durva hibát, hogy portékájukat rögtön az égig magasztalják. Ellenkezőleg: úgy tesznek, mintha eszük ágában se volna bármit is eladni. Mintha csak a maguk szórakozására hajtották volna nyájukat a vásárra, sok száz kilométerről, a hamadán keresztül. De ha mégis árajánlatot kérnek a gazdagnak látszó érdeklődőtől, ezt mintha csak a tréfa kedvéért tennék, és tüntető gúnykacajjal fogadják a választ. S arcizmuk se rándul, ha a megszólított ember ugyancsak, tüntető egykedvűséggel folytatja útját. Egészen bizonyosak benne, hogy vissza fog térni. És igazuk van! Száz eset közül kilencvenkilencben tényleg visszatér az illető. Most új árajánlat következik, s bár hangsúlyozottan unottan hangzik el, ez már észrevehetően kedvezőbb. A beduinnak újra nevetnie kell, de ez a kacaj már barátságosabban cseng. S most egy vén kecske szívósságával megkezdődik az első, könnyű előcsatározás. Közben a vevő kezében egy jókora bankjegyköteg jelenik meg csalétekként - de csak egy pillanatra, hogy utána megint eltűnjön. Aztán a felek nagy élvezettel kezdenek alkudozni. A kufárpárbaj végén olyan erővel csapnak egymás kezébe, amilyennel máshol csak pofonokat osztogatnak. De nemcsak egyszer paroláznak, hanem jó fél tucatszor, hiszen annál jobb, minél hangosabban csattannak össze a tenyerek, minél inkább felkeltik az érdeklődést.
A jelenet már nem is lehetne stílszerűbb. Új idők ide, új idők oda, majdhogynem gyanakodni kezdesz, hogy itt a valóság utánozza a ponyvát. Pedig nem így van. Ennek legjobb bizonyítéka az volna, ha odaléphetnél egy zsíros szakállú kereskedőhöz - virsliujjain aranygyűrű -, és szintén stílszerűen, az ötvenhetedik fejezet szellemében beszédbe elegyednél vele.
Valahogy így:
- Béke veled, ó, sivatag ékessége! Vajon merre fog vonulni e hatalmas karaván, amelyet ily szorgalmasan állítgatsz össze?
- Casablanca felé, ó, te ostobán fecsegő, különös idegen ...
