JUHÁSZ VILMOS: A föld népe

(A Tibet c. 1936-os útleírásból)

A helyváltoztató életmódhoz ragaszkodó nomád állattenyésztők és harcos zsákmányolok után Tibet megtelepedett népességéről, a földművesekről kell szólanunk. A foglalkozások természetesen nem különülnek el ilyen élesen egymástól. Láttuk, hogy olykor a harcos nomádok is áttérnek a földművelésre, a parasztok pedig rablással kárpótolják magukat a robotért. A parasztoknak is rendszerint nem a föld, hanem a jószág hozama a fő jövedelme. A lényeges különbségek az eddigi ismertetett népcsoportokkal szemben a földművesek helyhez kötöttsége, ami kihat egész külső, sőt belső életükre.


Tibet a nagy választóvidék a belsőázsiai nagy sztyepp-övezet pásztornomád népessége és a dél- és keletázsiai ősi földműves régió között. A hegyi ország földműves területei is túlnyomórészt Délen és Délkeleten vannak : legfőként a hosszú lhászai völgy a Himalája és Transzhimalája között, továbbá a termékeny, de még nagyon kevéssé megművelt Kham tartomány. Fő termék az árpa. A megművelt föld legnagyobbrészt a kolostorok tulajdona. A föld birtokosa egyúttal egyházi felsőség, a lelkek ura s mindegy, hogy a paraszt szolgáltatását robotnak nevezzük-e, vagy dézsmának. Mindenesetre felér mind a kettővel együtt és még sok egyébbel. Önálló kisbirtokokat, melyek »csak« a roppant adókat viselik, Lhásza és Sigace környékén találunk. A földműves is sokkal nehezebb küzdelmet folytat a természet mostohaságával, mint sorsának európai osztályosa. Fő ellenfele azonban a hatalom, amely robot és adó alakjában majdnem minden jövedelmétől megfosztja. Ugyanaz a hatalom, amely üldözi a rablót, a harcos zsákmányolót, őt, aki minden népréteg közül leginkább él a törvény előírásai szerint, talán még kevésbbé kíméli.


Az európai utazók szerint a déltibeti földművesnépesség testileg fejlettebb, mint többi honfitársai, ami csak annyit jelent, hogy jobban megközelíti az európai szépségideált. Hiszen Belső-Ázsia alacsony, nyomott termetű, zömök nomádjai különösen szívósak, edzettek és izmosak. A déltibeti földművesek között a 180 cm magas férfiak nem ritkák. Arcuk európai értelemben szebb, vonásaik szabályosabbak, bőrük fehérebb, mint általában a  nomádoké.


A természet a nőkről sem feledkezett meg, de a szokásos hagyomány mindent elkövet, hogy elrútítsa őket. Többnyire feketére mázolják arcukat. Ahol nem követik ezt a szokást, vajjal kenik be bőrüket. Mivel a parasztok sem mosakodnak, csakhamar megkeményedik rajtuk a vastag piszokréteg.


A nomád asszonyoknak aránylag könnyebb az életük, kevesebb a dolguk. Az állattenyésztés férfifoglalatosság és ezért függ össze a patriarkális társadalmi berendezkedés a pásztornomád gazdasági formával. A földművelés a nők ősi foglalkozása. Exotikus társadalmakban ma is túlnyomóan az ő feladatuk. Évezredek előtt munkájuk gazdasági jelentősége a társadalmi életben is kiváltságos helyet biztosított nekik ; ez a forrása a régi társadalmak úgynevezett anyajogi berendezkedésének. Déli Tibet Indiával és Dél-Kínával együtt ősrégi területe az anyajogi földműves társadalmaknak. A nők egykori kiváltságos helyzetének egy sajátságos maradványára, a több-férjűségre még visszatérünk. Délen mind a földműves-, mind a házimunkának oroszlánrésze ma is a nőre hárul. Nem csoda, ha a megerőltető munkában korán elöregednek.  Testük formátlan lesz, vonásaik eldurvulnak.


Említettük, hogy a tisztaságot épp oly kevéssé ismerik, mint állattenyésztő, vagy harcos honfitársaik. Öltözködésük gondosabb és gazdagabb, lakásuk kényelmesebb. Az enyhébb éghajlat megköveteli a változatosabb ruházatot. A »nemzeti viselet«, a báránybőrbunda, csak télen kerül elő. Nyáron puluból készült bőujjú ingeket, vagy ujjatlan mellényeket viselnek. A nők hiúságát és pompakedvét a sok munka nem törhette meg. Ruháik tarka színekben ragyognak. Az asszonyok a sötétebb színeket, a sötétkéket, sötétzöldet és a barnát kedvelik, a lányok világosabb kéket, zöldet és pirosat. Nyáron a nap ellen úgy védekeznek, mint a szicíliai nők : tarka köpenyüket fejükre  borítják.


Az asszonyi ruhán elől kevés a dísz. Csupán a vállra hímeznek tarka díszítést és a gyakran aranyból, vagy ezüstből készült öv mellett oldalt lóg le egy hosszúkás ezüstbojt. Hátul azonban annál díszesebb a viseletük. Arany-, ezüst- és türkizékszereiket ide tűzik fel.
A fejfedő anyaga legtöbbször posztó, formája azonban mindkét nemnél nagyon változatos. Sokhelyütt ízlésüket teljesen szabadjára engedik és maguk találnak ki új formákat. Néhol csúcsos kalapokat viselnek. A sigacei asszonyok nagy,  vörös  színű,  két oldalt  kihegyesedő  napoleonkalap-félében járnak.


A férfiak legtöbbnyire fülük mellett két fonatba rendezik hajukat. A szegényebbek homlokuk köré csavarják és oldalt bojtot tűznek bele. A jobb-móduak szívesen utánozták a mandzsuktól a meghódolás jeléül a kínaiakra kényszerített copfviseletet, amely Kínában már a múlté. Hajfonatukat vörös színű tarka kövekkel és ezüst ékszerrel kirakott posztóba csavarják. A ngacsu-kai férfiak hamis hajfonatot viselnek.


A nők egész öltözködésükben hajviseletükkel törődnek a legjobban és az egyéni talékonyságnak és a díszítésnek a legnagyobb szerepet juttatják. Sokan úgy fésülködnek, mint a nomád törzsek, vagyis sok apró fonatot csinálnak, ezeket egyetlen nagyobb fonatba egyesítik és tarka szalagokkal, meg gyöngyökkel díszítik. Sokan a fonatokat csigaszerűen megerősítik a fülük mögött, vagy oldalt a fül mellett szalagokkal és kövekkel ékesítve egy nagyobb fonatba csavarják. Másutt elválasztják fürtjeiket, sok apró fonatot formálnak belőlük és ezek oldalt és hátul leomlanak. Némely faluban viszont keresztben választják el hajukat, az elülső fürtöket koronaszerű, türkizekkel ékes fonadékba csavarják.


A legnagyobb pompát azonban a haj hátulsó díszítésében fejtik ki. A jómódúak földigérő szalagokat viselnek és ezeket ezüst ékszerrel, vagy érmekkel, korállokkal, türkizekkel díszítik. Néha olyan súlyosak ezek a cifraságok, hogy a szalagot nem is a hajba tűzik, hanem hátul a nyakon, vagy a ruhán erősítik meg. A szegényebb asszonyok kénytelenek üveggyöngyökkel  beérni.

A hajviselet és a hajdíszítés gazdag változatosságában a déltibeti földművesek rokonai Nyugat- és Dél-Kína ősi törzseinek. Déli és Nyugati Kínának ezek az ősi népmaradványai a győztes kínai hódítók elől a földművelésre kevéssé alkalmas hegyvidékekre vonultak vissza. A női hajviselet, úgy látszik, az anyajogi földművestársadalomban a törzshez, vagy éppen a nemzetséghez, a nagycsaládhoz tartozásnak megkülönböztető jegye volt. A mi paraszti társadalmunkban talán a nők fejkendőviseletének sokféleségében maradt fenn ennek a nyoma.


Az asszonyok tarka ruhája és haj dísze azonban csupán az ünnepnapok kelléke. Küzdelmes hétköznapjaikhoz nagyon kevéssé illene.


Ezek a déltibeti parasztok általában elevenebbek és mozgékonyabbak, mint északi nomád honfitársaik. Az északi és keleti nomád törzsek szűkszavúságával és nyugalmával ellentétben közlékenyek, beszédesek, hevesen gesztikulálnak, arcjátékuk változatos, kifejező és közvetlen. Szinte aprólékos jelbeszédet fejlesztettek ki. Ha elégedetlenségüket akarják nyilvánítani, mutatóujjaik körmét egymással szembeállítják. A felemelt hüvelykujj azt jelenti, hogy valakit, vagy valamit jónak tartanak és szeretnek. A felemelt kisujj a tárgyról azt mondja, hogy silány minőségű, a személyről, hogy rossz-szívű és ha megvetést és haragot akarnak kifejezni, emellett még megrázzák a fejüket. A legnagyobb dicséretet, a rajongásig fokozott szeretetet úgy közlik, hogy az illető személyére mutatnak, feltartott hüvelykujjú, egymásra borított kezüket fejükre teszik és kiöltik nyelvüket.

ROLF ITALIAANDER: A kasba

Marokkói kasba

Dél- és Délkelet-Marokkó a megerősített falvak és városok: a kasbák földje. Vannak olyan kis kasbák, ahol csak néhány száz ember él. Vannak nagyobbak is - pár ezer lakossal, és olyan helyek is, ahol a kasbák körül új települések születtek, európai mintájú javítóműhelyekkel, benzinállomásokkal. Igen, vannak olyan kasbák, amelyek mellett újak születtek, amelyeket ma garnizonoknak neveznek. A régi kasbák vonzereje azonban megmaradt. Európa középkori megerősített városaira emlékeztetnek. Mint ott, a kasbák négy sarkán is őrtornyok emelkednek.


A kasbák többnyire még azokból az időkből származnak, amikor Észak-Afrika népei - törzsek és faluközösségek -háborúkat vívtak egymással. A kasbák a hajdani fegyvereknek ellenálltak, ma már egyetlen tank áttörné falaikat. Miután Földünkön a hideg láthatóan dél felé húzódik, s Észak-Afrikában is olyan hóesések és felhőszakadások vannak, amilyenek a földrész korábbi történelmében ismeretlenek voltak, olykor elég egy szélvihar vagy egy felhőszakadás egy kasba elpusztulásához. Cosmo két olyan kasbát is látott, amelyeket egy háromnapos eső megsemmisített. Lakói elmenekültek, valahol másutt találtak otthont, és a régi települést sorsára hagyták.


A kasbák házait, a tornyokat, még a városfalakat is agyagból és homokból építették. Kötőanyagként apróra vágott szalmát használtak. Mivel csak helyben található anyagot alkalmaznak az építkezéseknél, a kasbák, ha nem veszi őket körül pálmaliget, alig válnak ki a környezetből. Előfordul azonban, hogy a kasba sziklákra épül, vagy hegyoldalakhoz csatlakozik. Ebből különös szituáció adódik. Az egyik ház teteje a másik ház előtere. A tetők magas lépcsőket alkotnak. Azok a gyerekek, akik jól tudnak ugrani, könnyen átlendülnek az egyik tetőről a másikra. A kasba házai így egymásba mennek át. Nehéz rájönni, hol végződik az egyik ház, és hol kezdődik a másik.


Nincsenek a mi fogalmaink szerinti utcák ezekben a kasbákban. A magas falon belül egy körjárat található. A többi út teljesen szimmetria nélkül halad. Űgy érzi magát az ember, mint a Minótaurosz labirintusában. Vezető nélkül könnyű eltéveszteni az utat. A szűk utcácskák gyakran a házakon keresztül vezetnek. Ezek általában fedettek. Mivel nem ismerik sem a villanyt, sem a gázt, nincs mesterséges fény. Az ember csak tapogat a sötétben, a falak mentén. Megbotlik alvó emberekben. Olykor nekirohan egy öszvér, vagy belelép a sárba, esetleg egy kút vizébe toccsan. Titkokkal teli ez a világ, önmagába zárkózik, mindenesetre az egzotikum iránt vonzódó európait a határtalan lelkesedés és a határtalan értetlenség közt hagyja.


Lakásaik - vagy ha kézművesekről van szó, műhelyeik -olyan apró szobácskákból állnak, amelyek padlója éppen úgy szalmával kevert agyagból készül, mint a ház fala vagy a teteje. A padlón az ember gyakran, de nem mindenütt, szénát, száraz pálmaleveleket vagy szalmagyékényt lát, néha szőrmét is, esetleg szőnyeget. Erre guggolnak, fekszenek, éjszaka ezen is alszanak, mindössze egy gyapjúburnuszba burkolódzva, ami itt gyakran a takarót is helyettesíti. Bizonyos jólétet árul el, ha a főzéshez, evéshez és iváshoz használt agyagedényeken kívül rézeszközeik is vannak. A puszta földön gyújtanak tüzet, háromlábú alkalmatosságon függ a főzőedény.  A naponta többször is  készített tea főzéséhez különös kályhát használnak. Ezt szinte halhatatlanná tették a róla szóló versek és közmondások.


Nincs minden kasbában iskola. A gyerekek többsége úgy nő fel, hogy sem írni, sem olvasni nem tanul meg. Az idősebbektől hallás után sajátítják el a nyelvet és az egyéb ismereteket. Vannak köztük szabók, cipészek, fazekasok, alkalmanként takácsok is. A legtöbb munkát a férfiak végzik. Az asszonyok csak a gyermekekről és a főzésről gondoskodnak. De a főzésnél fontos szerepük van a férfiaknak is. Gyakori, hogy ők vásárolnak be. De ebben a középkori világban egyáltalán nem vásárolnak sokat, mert az emberek általában szegények. És hogy miből élnek? Vagy örökség, vagy vétel útján hat datolyapálma birtokába jutnak. Hat datolyapálmáról évente 60 kiló termést szüretelnek. Ez a mennyiség elegendő egy kis család eltartásához. A datolya rendkívül tápláló és laktató. Isznak hozzá némi vizet vagy teát. Datolyát adnak el, és abból vásárolnak tealevelet, cukrot és kenyeret. Mindenki saját maga nevel néhány háziállatot, kecskét vagy ürüt. A berberek éppen úgy, mint az arabok, kevesebbet isznak, mint az európaiak. Csak a tehetősebbek ismerik a kiadós étkezéseket. A víz itt olyan egészséges és olyan gazdag ásványi anyagokban, hogy bizonyos más táplálékokat helyettesít. A víz felbuzog a földből, és fertőtlenítés nélkül, azonnal iható. És milyen pompás az íze!

Marjai Éva fordítása

(Forrás: Arabok. Irodalmi és politikai antológia. Kozmosz-könyvek, Budapest, 1978. Részlet)