PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (15)

84. nap – november 23.

Szárad a tüzelőnek való trágya

Dogubayazit felé tartok. Ma először pillantottam meg az Ararátot egy 2 000 méternél magasabb hágóról. Sejtelmesen sejlett át a párás levegőn, aztán rövidesen takarásba került, eltűnt a szemem elől, mintha játszana velem. Kurdisztánban járok, a nagyobb települések szélén katonai ellenőrző pontok vannak. Inkább a nyugatra tartó járműveket vizsgálják át, velem nemigen foglalkoznak, gondolom, messziről lerí rólam, hogy nem vagyok kurd. Ha meg is állítanak a rendőrök, inkább csak beszélgetni akarnak, útlevelet általában nem is kérnek. Megismerkedtem egy katonatiszttel, elmondása szerint jelenleg kifejezetten nyugodt a helyzet errefelé. A török biztonsági erők becslései szerint száznál kevesebb fegyverese van a Kurd Munkáspártnak (PKK) az Agri környéki hegyekben, a városban ugyanakkor ezernél több katona, csendőr és rendőr állomásozik. Utoljára négy éve fordult elő, hogy a gerillák az egyik környékbeli kisvárosban támadtak, azóta legfeljebb kormányzati járművek a célpontjaik. A viszonyokat ismerő valamennyi ember véleménye szerint, akikkel beszéltem, a főutak és a városok biztonságosak, főleg nappal, a PKK-nak meg egyébként sem volt baja soha a külföldiekkel. Feltételezem, hogy odahaza viszonylag sokan szimpatizálnak a függetlenségért harcoló kurd szervezettel, ami eléggé irracionális viszonyulás, mivel a PKK kezdetben kifejezetten balos, mondhatni szélsőbalos szervezet volt, aztán pedig, támogatói bázisát szélesítendő, a konzervatív szunnita muszlimok felé nyitott. A vidék elég lehangoló, kopár, több a szikla, mint a fa, a települések szegényesek, igénytelenek, faluhelyen sok a gazdátlanul álló ház. „Gyűlölöm azt a helyet” – mondta egyik házigazdám Agriban, s látszott rajta, komolyan gondolja. A Törökország nyugati részéről származók számára kisebb kulturális sokk lehet a keleti végekre kerülni, az európaias környezetből a bigottan vallásos közegbe. Errefelé kevés a szórakozási lehetőség, a kultúra jobb esetben egy mozira korlátozódik, a közel százezres Agriban nincs színház. 
Korábban sosem hallottam róla, hogy Indián kívül bárhol máshol tüzelőanyagként használnák a tehén ürülékét, ezen a vidéken azonban így van. Szalmával keverik össze, majd tégla alakú darabokra vágva, gúlába rakva szárítják, állítólag magas a fűtőértéke. 
Kelet-törökországi tartózkodásom során ma negyedjére kérdezték meg tőlem, hogy albán vagyok-e. Rejtély számomra, miért néznek albánnak, jártam Albániában, szerintem egyáltalán nem hasonlítok az ottani emberekre. Egyszer már afgánnak is véltek, egyik házigazdámtól pedig a barátja diszkréten tudakolta meg, hogy cigány vagyok-e. A feltételezését arra alapozta, hogy Romániából jöttem, törökül pedig roma a cigányok megnevezése. Gondolom, nem lehetett nagy ász se földrajzból, se történelemből. 

86. nap – november 25.

Ishak pasa palotája

Megérkeztem Dogubayazit városába, innen már csak egy napi járóföld a határ. Ezt a rövid távolságot nem fogom elsietni, hamar letudni, annak ellenére, hogy Iránban valamelyest normalizálódni látszik a helyzet, szombaton már működött az internet. Ahmet iráni kapcsolatai azt javasolták, ne siessek az indulással, várjak még néhány napot. Törökország leghidegebb vidékén járok, Agriban egy alkalmi ismerős mutatott egy két évvel ezelőtt készített felvételt, melyen a hőmérő mínusz 42 fokon áll. A telek errefelé kemények, rengeteg hó hull, a helyiek elmondása szerint gyakori, hogy reggel, mikor kimennek az utcára, csak az autók körvonalai sejlenek ki a vastag hóréteg alól. Hozzám mostanáig nagyon kegyes volt a természet, hetek óta egy felhőt sem láttam az égen, napközben 4-8 fok van, ami ideális hőmérséklet gyalogláshoz. 
Maga a város kifejezetten ronda, igénytelen, ízléstelen épületek tömkelege, ráadásul szmogos, a gáz ugyanis drága, ezért aztán a többség inkább szénnel fűt, ám a természeti környezete csodás, északról az Ararát magasodik fölé, délről az Ala Daglar vonulata, 3500 méteres csúcsokkal. 
Elgyalogoltam a környék egyik idegenforgalmi látnivalójához, Ishak pasa Dogubayazittól pár kilométerre fekvő palotájához. Eddig 26 országban jártam, de a dogubayaziti palotához és közvetlen környékéhez fogható lenyűgöző helyet keveset láttam. Most már akkor sem sajnálnám, hogy útra keltem, ha semmi más hozadéka nem lenne számomra ennek az útnak. 
Maga a palota egy XVIII. századi épületegyüttes, az ottomán architektúra gyöngyszeme, amelyen iráni és rokokó stílusjegyek is felfedezhetők. Berendezési tárgyak nincsenek benne, az épületet azonban példás módon restaurálták, minden zugát be lehet járni, a tanácsteremtől kezdve, a konyhán át a mellékhelyiségig. Az 1700-as évekre a Nyugat technológiailag már jócskán elhúzott az évszázadok óta dermedt állapotban levő iszlám világ mellett, a fűtéstechnika terén azonban nem, Ishak pasa isten háta megetti palotájában központi fűtés volt. Ami az Unesco Világörökségi várólistáján szereplő objektumot lélegzetelállítóvá teszi, az a környezete. A közvetlen közelében egy gigászi sziklatömb emelkedik ki a tájból, rajta Dogubayazit fellegvárával, hátrébb pedig a Dolomitokra emlékeztető, taréjszerű sziklagerinc zárja el a látóhatárt. 
Miközben a palota felé gyalogoltam, elhaladtam a regnáló török elnök nevét viselő, Recep Tayyip Erdogan park mellett, s ismét arra gondoltam, mi, közép-kelet-európaiaik nem értékeljük a viszonylagos normalitást, amelyben élünk. Lehet, hogy a politikusaink nem a legjobbak közül valók, vannak köztük inkompetensek, demagógok, korruptak, de legalább nem neveznek el róluk életükben közintézményt, középületet. S ez már valami.

87. nap – november 26.

Az Ararát lábainál

Úgy éreztem, megőrülök, ha még egy napot a Dogubayazit nevű porfészekben kell eltöltenem, ezért aztán, a lelki egészségem érdekében elindultam délnek, Caldiran, illetve Van felé. Nagyon mehetnékem van már Iránba, de még nem indulhatok el, mivel nincs egészségbiztosításom, Dogubayazitban pedig nem találtam biztosítót, amelynél megköthetném. Próbálkoztam a hazai biztosítómnál is, az ügynököm azonban először arról próbált meggyőzni, sikertelenül, hogy a jelenlegi biztosításom, amelyen fehéren feketén írja, hogy Bulgáriára, Görögországra, Törökországra, Olaszországra, Spanyolországra, Portugáliára, Ciprusra, Máltára és Horvátországra érvényes, jó lesz Iránban is, majd közölte, a rendszerben nem szerepel olyan szerződés, amelyben Irán nevesítve van.
Ha már ott voltam az Ararát árnyékában, úgy döntöttem, megnézem közelről a hegyet. Egy helyi kurd hegyivezető, Sefer fuvarozott el az Agri Dag lábához, s útközben nemesebb és értelmesebb célhoz méltó buzgalommal próbált meg az egyistenhit, szerinte egyedül üdvözítő útjára terelni. Úgy véli, az evolúció egy marhaság, amit azért nem kell elhinni, mert egy ember találta ki. Mivel Sefer egy rokonszenves és kedves ember, ráadásul ingyen és bérmentve szállított el az Araráthoz, inkább nem szembesítettem azzal a ténnyel, hogy Mohamed próféta is csak ember volt, hasonló logika alapján tehát az ő tanítását sem kellene készpénznek venni.
Ötezres csúcsokat láttam már korábban is, a Kaukázusban, azonban az Ararát nagyobb hatást gyakorolhat az emberek többségére, ugyanis nincsenek előhegyei, hirtelen emelkedik ki az anatóliai felföldből. A Van felé vezető út látványos, helyenként igazi kősivatagon halad keresztül, szikla-szikla hátán, alig látszik a talaj, sivár, de ugyanakkor izgalmas, szinte már szép, olyan az egész, mintha egy őrült művész dobálta volna egymásra a köveket.
A hegyvidéken nagyon erős a katonai jelenlét, a csúcsokról beton őrtornyok vigyázzák a vidéket, mindenfelé bunkerekkel, mellvédekkel megerősített állások, az út mentén gépfegyverüket a kősivatag felé irányító páncélozott járművek láthatók. Nem lehet könnyű napjainkban partizánnak lenni a kurd hegyvidéken, ámbár a török katonákat sem irigylem. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (14)

80. nap – november 19.

Megkaptam az iráni vízumot, megnyílt előttem az út kelet felé. Egyelőre azonban Agriban vagyok, innen még vagy 130 km az iráni határ, s arra mindenképp fogok időt szakítani, hogy minél közelebbről megszemléljem az Ararátot. 
Agri városáról egyetlen Törökországgal foglalkozó turisztikai portálon sem találtam semmiféle érdemi információt. Kissé furcsálltam, ám miután körülnéztem a városban, megállapítottam, hogy az információhiány nem a szerkesztők felületességének volt betudható, Agriban valóban semmi látnivaló nincs. Egy említésre méltó dologra azért felfigyeltem: fél óra bóklászás során 4 darab Atatürk szobrot láttam, ami még török viszonylatban is kiemelkedő, ha eltekintünk az ábrázolt személytől, jó eséllyel világrekord lehet. 
Törökországnak nehéz szívvel fogok búcsút mondani. Otthonosan érzem már magam ebben az országban, ismerősen cseng a nyelv, akkor is, ha csak kevés szót értek belőle. Visszatekintve eddigi utamra, nyilvánvaló számomra, mennyire elhamarkodottan szoktuk életünk történéseit azon frissiben szerencsésnek vagy szerencsétlennek bélyegezni. Még Bulgáriában történt, hogy egy újsütetű ismerősöm a maga ismerősét ajánlotta isztambuli házigazdaként, mondván, biztosan szívesen látna, jó dolgom lenne nála. Bele is éltem magam a dologba, pár nap múlva azonban kiderült, az illető hosszabb ideig Finnországban tartózkodik. Csalódás volt, s mivel közeledtem a török határ felé, azonnal nekiláttam, hogy a couchsurfing.com portálon keressek ingyenes szállást magamnak. Úgy tűnt, ismét rám mosolyog a szerencse, egy indiai fiatalember felajánlotta, hogy vendégül lát. Néhány napig a biztos sztambuli szállás tudatában meneteltem dél felé, de aztán érkezett egy couchsurfinges üzenet: vendéglátóm sajnálkozva tudatta, előre nem látott céges ügyben Izmirbe kell utaznia, nem tud fogadni. Ezt már övön aluli ütésnek éreztem a sors részéről, ugyanis a török megalopolisz közelében jártam, kissé rémülten próbáltam minden követ megmozgatni, hogy szállást találjak. Így került a képbe Ahmet, aki egy ismerősöm ismerősének a Facebookos felhívására jelentkezett, s azóta is egyfajta őrangyalom, utam egyengetője. S így ismerkedtem meg Balázzsal, aki önzetlen gondoskodással segített át utam eddigi egyetlen igazán kritikus, a betegség jelentette szakaszán. Utólag hálát adok érte, hogy utam nem az első két potenciális isztambuli házigazdám valamelyikéhez vezetett. Ami pechnek, sőt, szerencsétlenségnek tűnt első látásra, később áldásnak bizonyult. 

81. nap – november 20.

Cipőpucolók a török utcán

Továbbra is Agri városában vagyok, ahol kurd egyetemi hallgatók a házigazdáim. Hetekkel ezelőtt, egy útmenti étkezdében találkoztam először kurdokkal, akik megvendégeltek, ők mondták, hogy a népük szereti a vendégeket. A mostani házigazdáimmal való tapasztalataim alapján a kijelentésük egyáltalán nem tűnik túlzónak. Egyikük átengedte nekem a szobáját, érkezésem napján megetettek a maguk főzte, lerben készített csirkés-zöldséges egytálétellel, tegnap este pedig elvittek egy cukrászdába, hogy megkóstoljam a künefe nevű édességet. Ma délelőtt reggelizni vittek egy pékségbe, utána pedig uszodába mentünk. 
Akárcsak Erzincanban, ahol szintén egyetemista házigazdám volt, itt is mindenhol ők állják a cechet, ha jelzem, én szeretnék fizetni, a válasz mindig ugyanaz: a vendég az vendég, ilyen a mi kultúránk. Úszás és szaunázás után bejártuk a 10 ezer hallgató által látogatott egyetem campusát, s meg kellett állapítanom, sok közép-kelet-európai felsőoktatási intézmény biztosan elcserélné rá a sajátját. 
Egyik itteni ismerősöm elmondása szerint Agriban a lakosságnak körülbelül a fele kurd. Az utcán gyakran van olyan érzésem, mintha nem törökül beszélnének az emberek, de sosem vagyok biztos benne, hogy a fülem csal-e meg, esetleg tájszólasban beszélnek törökül vagy tényleg az északi kurd dialektust, a kurmandzsit hallom. Amikor a házigazdáim egymás között beszélgetnek, sosem tudom, hogy épp az anyanyelvüket vagy az ország hivatalos nyelvét használják-e.  Amikor egyszer rájuk kérdeztem, azt mondták, épp törökül beszélnek, ami határozottan meglepett, lévén, hogy az asztal körül ülő hat emberből egy magyar volt, a többi öt pedig kurd. Egyébként a kurd az iráni nyelvek közé tartozik, nem rokona tehát a töröknek. Ezidáig egyetlen olyan szó van, amit törökül és kurd nyelven is ismerek, ez pedig a tej, utóbbiakon süt, illetve sir.
Holnap útra kelek Agriból, de nagyon nem fogok sietni a határ felé. Iránban az elmúlt napokban halálos áldozatokkal járó zavargások voltak, a tüntetők egy sor nagyvárosban boltokat, bankfiókokat gyújtottak fel. Gondolom, legszívesebben az ország vezetőire gyújtották volna rá a házat, tehetetlen dühükben kezdték el pusztítani, amit értek.  A zavargások amiatt törtek ki, hogy az üzemanyagok árát a kormány 50 százalékkal megemelte. Egy ilyen léptékű áremelés valószínűleg bármelyik európai országban is tömeges, erőszakos tiltakozást váltott volna ki. Az alapvető ok, ami miatt ki fogom várni a helyzet normalizálódását ,az, hogy az iráni kormány megszakította az internetet és a nemzetközi telefonösszeköttetést, ezért nem tudok kapcsolatba lépni jövendőbeli, ottani házigazdáimmal. 

83. nap – november 22.

Országúti imahely igazhitűeknek

Bár Iránban továbbra is teljes hírzárlat van, s állítólag folynak az utcai harcok, továbbindultam kelet, pontosabban Taslicay felé. Valamikor a 80-as évek legelején láttam egy fotót egy magyarországi képes folyóiratban, valószínűleg az Ország-Világban vagy a Képes Újságban, amelyen egy magas rangú külföldi személyiség fogadására kirendelt szaúd-arábiai díszszázad tagjai, a vendég orra előtt földre borulnak Mekka irányában, mivel éppen eljött az ima ideje. 
Az iszlám kapcsán valószínűleg ehhez hasonló képek jelennek meg sok közép-kelet-európai lelki szemei előtt. Bár az iszlámra vonatkozó ismereteim meghaladják az általános műveltségi szintet, szakértője nem vagyok a témának, törökországi tartózkodásom nyolc hete alatt azonban rengeteg, a vallással kapcsolatos dolgot figyeltem meg, jó néhány embert kérdeztem a hittel való viszonyáról. 
A muszlimok vallásosságáról szemlélőként nagyon értékes információkat lehet gyűjteni, az iszlám ugyanis nem ismeri a hit általi megigazulás tantételét, hanem konkrét tettekhez köti a jó muszlim ismérveit. Ezek közül a leginkább szembeötlő, a mindennapi élet szintjén leginkább megnyilvánuló a napi öt alkalommal, meghatározott időpontban végzendő ima. El tudom képzelni, hogy vannak muszlim államok, ahol a kötelező ima idején megáll az élet, Törökországra azonban ez egyáltalán nem érvényes.
Amikor napközben felharsan a müezzin imára hívó hangja, megfigyeléseim szerint az épp annyira hidegen hagyja a törökök elsöprő többségét, mint az európai keresztények tömegeit a hétköznap délutáni templomi harangszó. Nem látok senki lelkébe, azért aztán nem állítom, hogy a minaretekből felharsanó, imára hívó kántálás hatására nem járja át vallásos révület a törökök testét-lelkét, az ellenben biztos, hogy ha így van, akkor tökéletesen álcázzák, a többség a füle botját sem mozdítja: az autómosó tovább mossa a kocsit, a háziasszony bevásárol, a teázók vendégei háborítatlanul traccsolnak vagy kártyáznak, a járókelők mennek a dolguk után. Az persze egyértelmű, hogy a török társadalom vallásosabb, mint bármelyik európai, igaz, ez nem is olyan nagy teljesítmény. Ankarától nyugatra ritkán látni az utcán olvasót morzsoló férfit, főleg városon, az ország keleti részén azonban megszokott látvány. Az is tény, hogy ezek zömükben idősödő, illetve középkorú emberek.
Az alkoholfogyasztási szokásai alapján is könnyű beazonosítani egy hithű muzulmánt, mivel az iszlám egyértelműen tiltja az ivászatot. A törökök tekintélyes része ezen a vizsgán is megbukna. Lévén alkotmánya alapján világi ország, Törökországban semmilyen törvény nem korlátozza a szeszes italok forgalmazását. Az ország nyugati részén, Ankarával bezárólag, vannak boltok, melyek kizárólag alkoholt árulnak, és nekem nem úgy tűnt, hogy a csőd szélén állnának. Egyes áruházláncokban lehet kapni szeszes italokat, másokban nem. A keleti végeken szintén hozzá lehet jutni sörhöz, töményhez, olyan lokál azonban, ahol ilyesmit tartanak, kevés van, főleg onnan lehet felismerni őket, hogy az ablakukat átlátszatlan fólia fedi. Az országutak mentén elszórt tömérdek szemét szintén azt mutatja, a törökök jelentős része nem tartja be a szeszre vonatkozó tiltást, törött sörösüvegből, üres sörös dobozból legalább annyi van, mint Coca Colás dobozból. 
Mostanáig tucatnál több törökkel beszélgettem arról, milyen szerepet játszik a vallás az életében, hogyan gyakorolja. A legtöbbjük muszlimnak mondta magát, olyat azonban, aki naponta ötször imádkozik, egyet ismertem csak meg, a többség többhetente egyszer szánja rá magát, mások még ritkábban, vagy soha. Török ismerőseim többsége fogyaszt alkoholt. Az iszlám szintén kötelességként írja elő a híveknek, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak Mekkába, az én ismerőseimnek azonban eszük ágába sincs ilyesmi, inkább mennének Rómába, Amszterdamba vagy Londonba. „A törökök 99 százaléka gyűlöli az Iszlám Államot” – mondta nekem Erzincanban egy egyetemi hallgató, akinek nem csupán a fanatikusokról volt lesújtó véleménye, de a városra jellemző vallásos konzervativizmust sem tartotta sokra. Egyik házigazdám, aki a vallást nem gyakorló, istenhívő emberként határozza meg magát, kifejtette, szerinte a hit, illetve az abból fakadó cselekedetek kizárólag ez egyénre és az istenre tartoznak, ahhoz a társadalomnak semmi köze, ami lényegében az európaiak zöme által vallott liberális szemléletnek felel meg. 
Az elmúlt években gyakran hallottam, olvastam olyan vélekedést, hogy a muszlimok kivétel nélkül a nyugati kultúra megsemmisítéséről ábrándoznak, az egész világot uralma alá vonó kalifátus megteremtése lebeg folyamatosan a szemük előtt. Biztos vagyok benne, ha erre rákérdeznék, rengeteg török nem is értené, miről beszélek, s nem azért, mert nem beszél angolul, mások pedig a rengeteg gyaloglás okozta szellemi kimerülés számlájára írnák, hogy ilyen marhaságokat beszélek.

(Folytatjuk)

BERECZ EDGÁR: Motel az Araráton

Elhagyva Rodostót, további kóborlásaik során a szerző és fotós útitársa egyre keletebbre hatolnak Törökországban, s mindenütt a vándornak kijáró barátságos fogadtatásban részesülnek. Egyúttal alkalmuk van megtapasztalni a török, illetve a kurd életformát is.

Az Isak Pasa Saray madártávlatból

...Bekérezkedtem a család egyik házába, és útban a tuvalet felé, szemrevételeztem az igen tiszta vendégszobát, nappalit, a lányok és asszonyok szobáját, a modern konyhát. Szép rend volt mindenütt, jó és szép bútorok, és semmi szag. Vannak, aki úgy vélekednek, hogy a törökök és az arabok büdösek. Ez nem igaz. Én soha sehol nem éreztem semmit, pedig éltem mohamedánok között a mannheimi török negyedben is.


A fürdőszoba és a török WC igen tiszta és ápolt volt, lehetett volna bélyegeket rendezgetni a csempéken. Azonban itt is guggolós WC fogadott, kis lappanccsal a két beton csizmatalp között levő lyukon. Ha a potyadék lecsúszott, a lappancs lecsukódott. A papírt egy kancsó, és egy kis csap helyettesítette.


Reggeli mosakodás és a kerti csapnál hevenyészett mosás után még a vacsoránál is bőségesebben megreggeliztünk. A kenyér és a zöldségek mellett megkóstolhattuk a házilag elkészített igen zsíros vajat, egy szurokszerű, nagyon édes lekvárt, de volt halva és tea is. Ehhez ettünk még az otthonról csomagolt kolbászból is. Végül megköszöntük a reggelit, átadtuk az ajándékainkat, és elindultunk újra az országúton, további kalandok felé, és egy könyörületes autós esetleges jóindulatában bízva.


Cipekedés közben találkoztunk egy kurd férfival, aki azt ajánlotta, hogy tartunk vele a város végére, ott könnyebben találhatunk autóbuszt. Még az élelmiszeres zsákot is elvette tőlem, és hűségesen hurcolta utánunk. Ez a vidék már nagyon kietlen és sivár. Hegyek, kopár fennsíkok és elhagyatott pusztaságok váltogatják egymást.


Kecskék és juhok legelésznek mindenfelé. Végtermékeik a lapos tetejű házak tetején aszalódnak tüzelővé, mert fa bizony nincs, leszámítva a házak között hajladozó karnyi vastag jegenyefákat.


Ezek itt is a szélfogó szerepét töltik be, nemkülönben a kőből rakott falak. Ilyen körülmények között élnek a kurdok Törökországban. Igdir modern központja után fokozatosan visszaszegényedett a táj a már megszokott sivatagos életformára. Az emberek biciklin, lovas kordén, és motorbiciklin közlekednek, ezen oldalt ülnek a lányok és asszonyok. Sok a Dacia is, a csónakos motorbiciklik pedig mindenféle rakománnyal megpakolva purcogtatnak.


Kis várakozás után újdonsült barátunk leintett egy üres mikrobuszt és feldobálta a holminkat. Milyen jó, hogy itt nem siet senki. A sofőr türelmesen megvárta, hogy a "belügyminisztérium" rendetlenkedései miatt a benzinkút mögé elszaladt Endre komám visszatérjen. Aztán elindultunk. Bús kurd zenét hallgattunk, egészen az első katonai állomásig, ahol udvariasan érdeklődni és kutakodni kezdtek. Nagy meglepetésemre az egyik fegyveres tökéletes német nyelven szólt hozzám. Az ilyen ajándékokhoz hozzá kell szoknom a közeljövőben, mert úgy látszik, ezen a vidéken egyre több a Németországban dolgozott egykori vendégmunkás, vagy a németországi török kolóniákból hazaparancsolt katonaköteles ifjú. 


Az ellenőrző pont után egymást érték a fegyveresekkel és hadigépekkel teletömött katonai bázisok. Az úton mindenkit megállítottak és kikutattak. Főleg a teherautókat piszkálták, bombákat és fegyvert kerestek.


Ilyen háborús hangulatban érkeztünk meg Dogubayazit szürke és poros, zsúfolt és hangos városába, amely az országos hírű palotának, az Ishak Pasa Sarayi-nak köszönhetően, és a közeli Agri Dagh, vagyis az Ararát hegye (5165 méter) miatt afféle turistaparadicsomnak számított. Bár az Ararát hegye a világ szemében az örménység hegyeként él, innen Törökországból nézve a többségnek csak Agri Dagh, a török hegyek legmagasabbika. Nemrégiben a törökök parlamenti szinten, és médiaszinten szópárbajba keveredtek örmény szomszédaikkal, kifogásolva, hogy az örmények szent szimbólumként használják az örménység által nagy Fuji san-ként tisztelt hegyet. Mintha az Ararát Örményországból nem látszana... 


Megérkeztünk hát Dogubayazitba, azaz a pillanatnyilag Dogubayazitot jelentő buszmegállóba. Itt a sofőrt és a segítőkész kurd polgárt cigarettával, és öngyújtóval ajándékoztuk meg. Ők az ajándékot hasonlókkal viszonozták. Alighogy lekászálódtunk, máris ott termett egy rendkívül barátságos, iskolaigazgatónak tűnő úriember, és angolul locsogva, időt sem hagyva megszusszanni, csomagostól elcipelt közeli turisztikai irodájába. Biztosan jó zsíros turistáknak látszottunk, dupla hátizsákokkal, sátorral, hálózsákokkal és csörömpölő főzőedényekkel felszerelve, akik épp arra készülnek, hogy megmásszák az Ararátot. 


Kényelmes irodájában teát kortyolgatva, lassacskán felvilágosítottuk: mi a turistáknak a szegényebb vállfaját képviseljük, igazából nem is vagyunk turisták, csak a török hétköznapokat amúgy saját szakállunkra tanulmányozó utazók, és éppen anyagot gyűjtünk...


Az irodavezető és egyik iskoláskorú fia között ezalatt érdekes közjáték történt.


A fiút az apa visszaparancsolta teát készíteni, de mielőtt az ital felszolgálásra került volna, a szerencsétlen ifjú megbotlott, és a telerakott tálcával sikerült olyan szerencsésen landolnia, hogy estében még a konyhai berendezést is magával rántotta. A csörömpölés kihallatszott az irodába, de az apa ahelyett, hogy dühösen felugrott volna, és káromkodva kiosztott volna egy pár nyaklevest, barátságos arccal mosolyogva kiszólt a konyhába:


- Hozzál másik teát! S a cukrot se feledd!


Kedélyes vendéglátónk egy csöppet sem bánta, hogy személyünkben elszalasztotta a gazdag fogást, és  ránk pazarolta az idejét, teázás közben rögtön másik üzletet ajánlott, éspedig: dolgozzak neki, vagyis hozzak turistákat. Sőt még lázas telefonálásba is kezdett, s nemcsak jó szálláshelyről, hanem ingyen fuvarról is gondoskodott számunkra. Fiai a csomagokat cipelték az időközben előálló hatalmas fekete terepjáróhoz, és segítettek berakodni. A sofőr ünneplőbe öltözve egy másik iroda főnöke volt, aki hegymászó-expedíciókat szervezett és vezetett az Ararátra, övé volt a szállás is, ahova elindultunk. Útközben észrevettük, hogy a palota egy kicsit messze van, amint később megtudtuk, pontosan 6 km-re a várostól.