 |
| Az Isak Pasa Saray madártávlatból |
A fürdőszoba és a török WC igen tiszta és ápolt volt, lehetett volna bélyegeket rendezgetni a csempéken. Azonban itt is guggolós WC fogadott, kis lappanccsal a két beton csizmatalp között levő lyukon. Ha a potyadék lecsúszott, a lappancs lecsukódott. A papírt egy kancsó, és egy kis csap helyettesítette.
Reggeli mosakodás és a kerti csapnál hevenyészett mosás után még a vacsoránál is bőségesebben megreggeliztünk. A kenyér és a zöldségek mellett megkóstolhattuk a házilag elkészített igen zsíros vajat, egy szurokszerű, nagyon édes lekvárt, de volt halva és tea is. Ehhez ettünk még az otthonról csomagolt kolbászból is. Végül megköszöntük a reggelit, átadtuk az ajándékainkat, és elindultunk újra az országúton, további kalandok felé, és egy könyörületes autós esetleges jóindulatában bízva.
Cipekedés közben találkoztunk egy kurd férfival, aki azt ajánlotta, hogy tartunk vele a város végére, ott könnyebben találhatunk autóbuszt. Még az élelmiszeres zsákot is elvette tőlem, és hűségesen hurcolta utánunk. Ez a vidék már nagyon kietlen és sivár. Hegyek, kopár fennsíkok és elhagyatott pusztaságok váltogatják egymást.
Kecskék és juhok legelésznek mindenfelé. Végtermékeik a lapos tetejű házak tetején aszalódnak tüzelővé, mert fa bizony nincs, leszámítva a házak között hajladozó karnyi vastag jegenyefákat.
Ezek itt is a szélfogó szerepét töltik be, nemkülönben a kőből rakott falak. Ilyen körülmények között élnek a kurdok Törökországban. Igdir modern központja után fokozatosan visszaszegényedett a táj a már megszokott sivatagos életformára. Az emberek biciklin, lovas kordén, és motorbiciklin közlekednek, ezen oldalt ülnek a lányok és asszonyok. Sok a Dacia is, a csónakos motorbiciklik pedig mindenféle rakománnyal megpakolva purcogtatnak.
Kis várakozás után újdonsült barátunk leintett egy üres mikrobuszt és feldobálta a holminkat. Milyen jó, hogy itt nem siet senki. A sofőr türelmesen megvárta, hogy a "belügyminisztérium" rendetlenkedései miatt a benzinkút mögé elszaladt Endre komám visszatérjen. Aztán elindultunk. Bús kurd zenét hallgattunk, egészen az első katonai állomásig, ahol udvariasan érdeklődni és kutakodni kezdtek. Nagy meglepetésemre az egyik fegyveres tökéletes német nyelven szólt hozzám. Az ilyen ajándékokhoz hozzá kell szoknom a közeljövőben, mert úgy látszik, ezen a vidéken egyre több a Németországban dolgozott egykori vendégmunkás, vagy a németországi török kolóniákból hazaparancsolt katonaköteles ifjú.
Az ellenőrző pont után egymást érték a fegyveresekkel és hadigépekkel teletömött katonai bázisok. Az úton mindenkit megállítottak és kikutattak. Főleg a teherautókat piszkálták, bombákat és fegyvert kerestek.
Ilyen háborús hangulatban érkeztünk meg Dogubayazit szürke és poros, zsúfolt és hangos városába, amely az országos hírű palotának, az Ishak Pasa Sarayi-nak köszönhetően, és a közeli Agri Dagh, vagyis az Ararát hegye (5165 méter) miatt afféle turistaparadicsomnak számított. Bár az Ararát hegye a világ szemében az örménység hegyeként él, innen Törökországból nézve a többségnek csak Agri Dagh, a török hegyek legmagasabbika. Nemrégiben a törökök parlamenti szinten, és médiaszinten szópárbajba keveredtek örmény szomszédaikkal, kifogásolva, hogy az örmények szent szimbólumként használják az örménység által nagy Fuji san-ként tisztelt hegyet. Mintha az Ararát Örményországból nem látszana...
Megérkeztünk hát Dogubayazitba, azaz a pillanatnyilag Dogubayazitot jelentő buszmegállóba. Itt a sofőrt és a segítőkész kurd polgárt cigarettával, és öngyújtóval ajándékoztuk meg. Ők az ajándékot hasonlókkal viszonozták. Alighogy lekászálódtunk, máris ott termett egy rendkívül barátságos, iskolaigazgatónak tűnő úriember, és angolul locsogva, időt sem hagyva megszusszanni, csomagostól elcipelt közeli turisztikai irodájába. Biztosan jó zsíros turistáknak látszottunk, dupla hátizsákokkal, sátorral, hálózsákokkal és csörömpölő főzőedényekkel felszerelve, akik épp arra készülnek, hogy megmásszák az Ararátot.
Kényelmes irodájában teát kortyolgatva, lassacskán felvilágosítottuk: mi a turistáknak a szegényebb vállfaját képviseljük, igazából nem is vagyunk turisták, csak a török hétköznapokat amúgy saját szakállunkra tanulmányozó utazók, és éppen anyagot gyűjtünk...
Az irodavezető és egyik iskoláskorú fia között ezalatt érdekes közjáték történt.
A fiút az apa visszaparancsolta teát készíteni, de mielőtt az ital felszolgálásra került volna, a szerencsétlen ifjú megbotlott, és a telerakott tálcával sikerült olyan szerencsésen landolnia, hogy estében még a konyhai berendezést is magával rántotta. A csörömpölés kihallatszott az irodába, de az apa ahelyett, hogy dühösen felugrott volna, és káromkodva kiosztott volna egy pár nyaklevest, barátságos arccal mosolyogva kiszólt a konyhába:
- Hozzál másik teát! S a cukrot se feledd!
Kedélyes vendéglátónk egy csöppet sem bánta, hogy személyünkben elszalasztotta a gazdag fogást, és ránk pazarolta az idejét, teázás közben rögtön másik üzletet ajánlott, éspedig: dolgozzak neki, vagyis hozzak turistákat. Sőt még lázas telefonálásba is kezdett, s nemcsak jó szálláshelyről, hanem ingyen fuvarról is gondoskodott számunkra. Fiai a csomagokat cipelték az időközben előálló hatalmas fekete terepjáróhoz, és segítettek berakodni. A sofőr ünneplőbe öltözve egy másik iroda főnöke volt, aki hegymászó-expedíciókat szervezett és vezetett az Ararátra, övé volt a szállás is, ahova elindultunk. Útközben észrevettük, hogy a palota egy kicsit messze van, amint később megtudtuk, pontosan 6 km-re a várostól.
