 |
| Le Fret, ahol kikötünk a bretagne-i partokon |
Aggodalmak
A mi hajónk csak halad, a gépek monoton üteme uralja az egész hajótestet. Már több mint 2200 tengeri mértföldet jöttünk s az óránkat ismét előbbre igazítottuk 35 perccel. Augusztus 31-ike a hatodik nap a nyilt tengeren. Mindjobban erősödik a kósza hir, hogy angol fogságba fogunk kerülni s az a „Potsdam" nevű hollandi hajó, amely német katonákat szállított haza, egy kisebb angol kikötőben vesztegel s zárlat alá került. Délután a hajókapitányság egy írott hirdetményt tett közzé, amelyben minden utast saját érdekében felhív, hogy amennyiben a hajót akár angol, akár francia részről feltartóztatják és vizsgálat alá veszik, ugy mindenki ellentálló cselekedetektől avagy ellenséges kifejezésektől tartózkodjék. Erre összegyűlnek az utasok s egy kis küldöttséget menesztenek a hajó kapitányához, hogy tegyen valamit avégből, hogy a hajó utasai le ne tartóztassanak. Mintha ez a hajó kapitányától függne
Azonban a kapitány mégis tett valamit. Azt, hogy felszólította az utasokat, miszerint jelentkezzenek mindazok, akik a szemközt jövő „Rotterdam" holland hajón vissza akarnak Amerikába utazni, azokat oda átszállítja. Igen sokan feltartották kezüket jelentkezésre s megkezdték a visszautazni kívánók összeírását. Már kész is volt a névsor, sőt az illetők össze is csomagoltak, amikor ujból hirdetés jelent meg, hogy a „Rotterdam" hajó annyira tele van hazasiető amerikaiakkal, hogy ez a hajó nem vesz át egyetlen embert sem. Csak természetes, hogy én nem kívánkoztam s nem jelentkeztem a visszautazásra. A késő éjszakában, ugy éjfél felé láttuk az Amerikába igyekvő „Rotterdam" hajót, egy jó kilométer távolban mellettünk tova surrani. Későn feküdtünk le, korán keltünk, mert izgattak a fejlődő események, a rossz hírek s az üres biztatások. Az utazás ideje alatt összeismerkedtünk a szintén hazaigyekvő más magyarokkal is, kik nagyobbrészt II. osztályon utaztak, ők nem jöhettek át hozzánk az I. osztály fedélzetére, hát mi mentünk át társalogni, beszélgetni, egymást vigasztalni. Ezek között emlékszem Halász László aviatikusra, Keresztfalvy Antal, Horvatovich László zombori fiu, Polyakovits, idősebb ember 18 éves fiával, Starek vezérkari százados, Almásy, Salcer nevekre és Gebauer Zsigmondra, aki állítólag Aradon lakott. Ezek kivétel nélkül francia fogságba kerültek s ott is maradtak.
Szeptember elsején a nappal izgatottsággal, kombinálásokkal van tele. Mindenkit felhívnak a hajón, hogy tartozását fizesse ki. Az már nem is volt baj, hogy elfogyott a cigaretta, az Appolinaris viz, a Niernsteiner-bor, mert komolyabb bajokkal voltunk elfoglalva. A kapitány kiadta a rendeletet, hogy esti 8 órán tul sem az ebédlőben, sem a dohányzóban, sem a japán-kávéházban nem szabad szeszes italt kiszolgáltatni, amely tilalmon azzal fogtunk ki, hogy elővettük és fogyasztottuk azt, amit Amerikában ajándékba kaptunk. Ez még jobb volt. A hajón éjjeli 11 órakor még élénk az élet, mert mindenki a holnapi kritikus nappal foglalkozik, amikor beérünk a La Manche csatornába. Meglehetős köd van, a hajó szirénája percenkint rettenetesen bug, a menetsebesség lefokozódik. Az egész nap egyik érdekessége a társalgó-terem, a dohányzó s a levélíró szoba, hol a férfiutasok egymásután ontják a sok levelet haza az esetre, ha fogságba kerülnek, szinte tülekedés van a helyért, amely alkalmas a levélírásra. Ámde a levélpapír kifogy, előkerülnek a noteszok üres lapjai, meg a pincérek számoló-cédulái.
Szeptember 2-ika csakugyan a kritikus nap, meg a kálváriajárás kezdete. Egész éjjel nem tudtam aludni, azért sem, mert a sziréna rémes bugása is izgatott Már világos van, pedig csak fél 5 óra. A nap korongja 5—6 arasznyira a tenger elvesző láthatárán mint egy piros tányér mered ki a ködből s végigaranyozza a vizet. A fedélzeten, folyosókon szaladgálás, — a hajó áll. Gyorsan felöltözöm, kimegyek én is, a kabinokból az utasok vonulnak ki csakúgy felkapva magukra valamit. A hölgyek, — dehogy igéző pongyolában — hanem rendetlenül, kócosan, bekötött fejjel tódulnak elő, mind akarja tudni, hogy mi történt, miért állt meg a hajó ?
Francia feltartóztatás
Azt látom, hogy a hajó teljes személyzete, mintegy háromszáz ember, össze van gyűlve a hajó egyik oldalán s néhány francia katona áll előttük. Mi történt? Az egyik magyar útitársunk Horvatovich, a zombori fiu mondja el, hogy ő egész éjjel nem tudott aludni, várta, leste, hogy mi lesz? Jól elmúlt éjjel 3 óra, a hajó lassan, óvatosan s folyton búgva haladt előre, amikor egy közeli másik hajó különböző szinü jeleket ad, de a mi hajónk csak megy tovább. Egyszer csak egész közel előbukkan egy francia hajó, valami szines jelt ismételget, de mert a mi hajónk erre sem reagál, egy hatalmas lövést ad le, mire megállunk. Alig tiz perc után néhány francia tiszt hágcsón felkuszik a mi hajónkra s csakhamar eltűnnek a parancsnoki irodában. Tehát, ime, fel vagyunk tartóztatva. Déli 12 óráig 20—30 fegyveres francia katona vonult fel a hajóra, akiknek töltényeket osztanak ki és szétvezényelik őket őrködésre. A francia tisztek csakhamar átveszik a hajó feletti rendelkezést olyképen, hogy minden hivatalos iratot lefoglaltak, a podgyász helyiséget lezárták s a kormányzó-hidon ők intézkednek. Már délután egy óra van, a mi hajónk napfényes, szép időben szépen megindul francia vezetés alatt. Előttünk megy egy-két mértföldnyire a francia csatahajó amely elfogta a mi „New-Amsterdam" hajónkat s utána kocogunk mi. Azért is elől megy a francia hajó, mert útközben a tenger alatt robbanó aknák vannak lerakva, azokat ki kell kerülni. Még meg is kell köszönni a franciáknak, hogy elfogták hajónkat, mert különben neki szaladt volna valami bolond aknának, ami ha fel robban, én bizonnyára most nem irnám le ezeket a „kedves" emlékeket. A hajóélet csakhamar visszanyeri rendes képét, azzal a külömbséggel, hogy az étkezéseknél bort és sört nem szolgálnak fel, sem a többi helyiségekben. A hajónk lassan halad, s mi is egykedvüen megyünk neki a bizonytalanságnak, fatálisan belenyugszunk sorsunkba, mert hiszen egyebet úgysem tehetünk.
Pont három óra van délután, hajónk ismét megáll és közelünkbe érkezik ugyanaz a francia hajó, a „La Savoy", amely gróf Károlyi Mihályt és társait elvitte La Havre-ba s amely rövid idő alatt hadihajóvá lett átalakítva. Egy csónakon két magasabbrendü tiszt átjön a mi hajónkra, akik átveszik a Marconi-drótnélküli távirószobát s a készülékeket s egy jó félóra múlva ismét megyünk tovább, most már a „La Savoy" hadihajó vezetésével. Nem is vesszük észre, hogy visszafelé megyünk. A hajón levő francia katonák igen csendesek, csak járnak fel s alá, figyelik az utasokat, de nem szólnak senkihez s nem mutatnak kárörvendő arcokat. A tisztek igen udvariasak, egyikbe már bele is kötött a mi magyar leány útitársunk, mert szeretett volna egyet-mást kitudni, de nem sikerült. Megyünk, megyünk. Az esti szürkületben már látszik a Bretagne-part egyik világító tornya, amelynek fénye percenkint felvillan. Esti 7 óra van, megyünk estebédre, de már senkisem öltözik frakkba. Az ebéd alatt hangos beszélgetés, mindenki sokat tud, de senki semmit. Étkezés után séta a fedélzeten, a tiszta égről tele hold mosolyog le, csillogó széles ezüst sávval hinti tele a viz felszínét. Egy kisebb hajó szalad el mellettünk s fényszóróval világit rá hajónkra, egy-két francia vezényszó, aztán eltűnik a sötétségben. A hajó ismét megáll. Már észrevehető sötétben is a partok árnya, ahonnan fényszemek világítanak. Már elmúlt 9 óra, ismét megindulunk, kisérve három torpedó-hajó által. A hajó gyakran megáll, mintha nem tudná mi a célja, hová kell mennie. Meguntam a sok ácsorgást, elvonultam, lefeküdtem. Éjfél után Brest kikötője elé érkeztünk, ahol újból pihenés. Csakhamar előkerül három kis vontatógőzös, amiket drótkötelekkel hozzáerősitenek a mi lomha nagy hajónkhoz s lassan bevontatják a francia kikötő belsejébe, ami eltart reggelig.
Másnap délelőtt volt a hajón levő utasok egyenkénti átvizsgálása. Iratainkat átnézték, személyi adatainkat kikérdezték, jegyzékbe foglalták s számokkal láttak el. Egy-egy cédulát kaptunk, rányomva: „General de la Marini Balst" azután a név és a szám 116. Semmi hatását nem éreztük annak, hogy parlamenti férfiak vagyunk. Egyforma bánásmód, de müvelt, franciás. Délután megkezdődött az összes férfiutasok leszállítása a hajóról, kivéve az angol, francia, hollandi s az amerikai polgárokat. Sietve kellett összepakolni, a nőket beterelték az ebédlőbe, még csak elbúcsúzni sem engedték azokat sem, akik családjaikkal együtt utaztak. Mintegy ezer férfit szállítottak le, előbb a II., III. osztály és fedélközi utasokat.
Fogságba kerültünk.
Reánk, az I. osztályú utasokra csak esti 6 órakor került a sor. A német katonákat egy külön vasdereglyére helyezték, hogy hová s merre vitték, nem tudom. Minket egy propellerre zsúfoltak össze kézipodgyászainkkal együtt. Az ebédlőbe zárt hölgyek a kis kerek ablakokból integettek zsebkendőikkel s elindultunk. Fegyveres katonák közömbös arccal néznek reánk, a hadifoglyokra, de ők sem tudják hová visznek. Egy fél óra telik s megérkezünk egy kis parti városkába, a neve : Le Fret.
A parton a már előbb érkezettek és nagy néptömeg várja a különös szállítmányt. Kiszállunk, magunkkal cipelve utipodgyászunkat. Fegyveres katonák kisebb csoportonkint fognak körül s egy altiszt szigorúan követeli a négyes sorrendet. Az összegyűlt tömeg gúnyolódása, röheje és fenyegetődzésének sorfala között vonulunk be a kis városka piacára, oda vezetnek egy nagy, sötét üres raktárhoz, ahová mindenki köteles volt kézi podgyászát letenni. Itt már nagy tömege volt a rendetlenül felhalmozott bőröndök, ládák, összekötött csomagoknak. Ezután sorba állítottak a kőparton. Eddig ment a dolog rendesen s kedélyesen tűrtük a szinte komikusnak látszó hadi elbánást. De csakhamar elborult a hangulatunk, mert az utolsó csoportban lévő egyik fiatalember nem akarta beadni a raktárba a kis kézitáskáját, amelyben pénze volt. A fegyveres katona ki akarta ragadni a kezéből, de a szegény polyák nem engedte. Láttuk a civódást s szinte elhült bennünk a vér, amikor a katona előveszi revolverét s minden teketória nélkül ott, előttünk belelő négyszer egymásután a fiatalemberbe, aki kezében a táskával, halva rogyott össze. A lövések nemcsak minket riasztottak meg, de a bámészkodó tömeg futva menekült a térségről, szörnyülködve a kegyetlenségen. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt reánk ez a durva cselekmény s minő gondolatokat s érzéseket támasztott bennünk. A halottat csakhamar elhurcolták s aztán mintha mi sem történt volna, folyt tovább „a hadifoglyok szabályszerű kezelése."
Sorba állítottak ismét, négyesével, mert fegyveres katonák között tovább kellett gyalogolni. Hogy hová, senki nem tudta. Egy francia kapitány elég udvarias volt hozzánk s Héderváry Lehel barátom terjesztette elő azon kérelmet, hogy én, mint öreg ember, nem birom ki a gyalogolást, de fájt is a lábam, gondoskodjék valami járműről az én számomra. Meg is lett az eredmény, mert kiléptettek a sorból s külön állítottak, de két szuronyos katona örizete alatt. Fáradt voltam, a közelben ott volt egy hajókötél erő-sitő alacsony kőoszlop s kegyes engedelemmel szabad volt arra ráülnöm. Már este 8 óra volt, amikor a menet megindul s én ott maradok egyedül azon a tengerparti kövön, apatikusan várva, mi fog velem történni? Mellettem a két zord katona, fegyveresen, de némán, buta pofájuk most is előttem van. Lassankint egy kis em-bergyürü keletkezik körülöttem, részben sajnálnak, többen kárörvendenek, gúnyolnak, de a két katona leintésére abbahagyják csufolódásaikat. Meg is szólítanak, de nem tudok a nyelvükön, annyit azonban igyekeztem megértetni, hogy én nem vagyok német, hanem magyar. Egy fiatal hölgy férkőzik hozzám, aki beszél németül s kérdésemre közli, hogy a gyalogment csoport egy öt kilóméterre lévő várerőditménybe kisértetett.
