 |
| Bányapataki táj a Büdösben |
A Büdösnek nevezett kis települést, amely a fenyőerdő mélyében, a Kakukk-csúcs alatt rejtőzik, már említettem a cickánynak a kígyóval, az anyamedvével és más állatokkal esett kalandjai kapcsán. Ebben a fakunyhókból és rögtönzött mofettából álló kis falusi üdülőben keresett menedéket a mindennapi stressz és hajsza elől egy már idősebb, Erdély egyik nagyvárosában dolgozó mérnök. A szabadságát minden évben nyáron vagy koraősszel egy félreeső és szerényen berendezett kunyhóban töltötte el; erről székely barátja, Vilmos gondoskodott.
A szerény lakás- és életkörülmények ellenére jól érezte itt magát, és minden alkalommal elbűvölte őt a környék vadregényes szépsége. Nem rendelkezett villanyárammal, de volt egy petróleumlámpája. Folyóvízzel sem rendelkezett, ellenben volt a közelben egy bővizű forrás.
A civilizációtól messze sikerült megfeledkeznie gondjairól és munkahelyi bosszúságairól - még ha csak rövid időre is. Valami mindig visszavonzotta a szegényes kunyhóhoz, amelyet a pusztán, az erdőszél mellett bérelt, nem messze egy kis csobogó hegyi pataktól. Hetente kétszer, a kaolinbányászok kantinján bevásárolt alapélelmiszerekből: kenyeret, zsírt, lisztet és cukrot vásárolt. Tejet és sajtot a körülbelül öt kilométerre található esztenán vett a juhászoktól. Gyakran felkerekedett az esztena irányába, ami egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, mivel a havasi vadonban szolgáló juhászkutyák nemigen voltak hozzászokva a városi emberhez. Bőven talált erdei gyümölcsöket is, málnát, fekete- és vörös áfonyát, illetve ehető gombákat: őzlábgombát és ízletes vargányát, de galambgomba és rókagomba is bőven akadt az erdőben.
A mérnöknek különösen az erdő állatainak megfigyelésében, illetve az erdei gyümölcs- és gombaszedésben telt kedve. Mindeközben óvatosnak kellett lennie, mivel a bokrok tövében vagy a kövek alatt gyakran lapult keresztes vipera. Szerencsére ezek a mérges kígyók csak akkor veszélyesek, hogyha megtámadják őket, legtöbb esetben lassan hátrébb siklanak, mielőtt teljesen eltűnnének. A mérnök gumicsizmával és egy hosszú bottal felszerelkezve járta a végtelen erdőt, és gyakran órákig időzött a csodaszép havasi réteken.
Esténként gondolataiba merülve üldögélt.a kunyhója előtt rakott tűz mellett, ilyenkor gyakran leült mellé a barátja, Vilmos is más székely ismerőseivel együtt. Énekeltek, beszélgettek és meséltek. A székelyek szorgalmas és büszke nép, akik Székelyföldet mindennél jobban szeretik. Vilmos tipikus székely atyafi volt, akitől a mérnök minden kérdésére választ nyert, hiszen rendkívül foglalkoztatta őt a helybeliek életvitele és a környék állatai.
— A mi szent székely hazánk, ahol már több mint kilencszáz éve élünk, olyan föld, ahol a fenyvesek és a kövek is beszélni tudnak. A források itt fakadnak a legbővebben, itt a legszebbek az erdők. A nap is melegebben süt itt, korábban is kel fel, a végtelen erdő pedig mesél. Mindez bennünk él, és a szegény székely nép szemében semmi sem szebb vagy drágább, mint a székely haza Erdélyországban — szokta volt ünnepélyesen mondogatni Vilmos. Ilyenkor felhajtottak egy-egy kupica erős szilva- vagy körtepálinkát, és mellé finom fonott kalácsot ettek.
Vilmos mellett, akit Vili bácsinak is neveztek, leggyakrabban Jóska bácsi üldögélt a mérnökkel a tűz mellett. Az öreg gazda szűrt viselt, ami az időjárás szeszélyei ellen védte, és sem szél, sem hideg, sem hó, sem eső át nem hatolt rajta. Jóska bácsi, aki mellékesen fafaragással is foglalkozott, ilyenkor még azt tette hozzá:
— Igen, mi székelyek művészek is vagyunk! Az erdő fái a mi testvéreink. Mi formáljuk meg, mi díszítjük őket, és mi lehelünk beléjük életet.
Sokat beszéltek és meséltek még vadászatokról és vadászokról, medvékről és farkasokról. Néhány részletet jócskán kiszíneztek, nem hiányoztak a mesés vadászkalandok sem, amelyekben egy szem igazság azért még akadt. így hallott a csodálkozó városi olyan vadászról, aki csupasz vassal támadt a medvére, életét pedig csak nagy küzdelem árán mentette meg. Mások medve- és farkaslesről meséltek, legtöbbször barlangokról, ahova a medve bebújt, majd arról, hogy hogyan sikerült kicsalogatni és lebírni a vadállatot.
— De hát ez így nem becsületes vadászat — mondta a mérnök.
— De nekünk sem marad gyakran más választásunk, hogyha meggondoljuk, hogy mennyi kárt okoz nekünk a medve - szólt a jelenlevők teljesen egybehangzó véleménye. Még az erdész is helyeslően bólintott, flintáját térde között tartva.
A Hargita vadromantikus vidékeit járva a mérnök a legkülönfélébb állatokkal találkozott, és ha csöndben maradt, még tanulmányoznia is sikerült őket. így látott szarvast, rókát, vaddisznót és különféle ragadozó madarakat; azonban még nem látott medvét vagy farkast. Ezért is táplált kétségeket az elmesélt vadászkalandok, illetve az állítólagos nagyvaddal való találkozások hitelessége felől. Véleményét azonban kénytelen volt megváltoztatni a Mackó Komával történt nem is teljesen veszélytelen találkozás után...
Szinte naponta elsétált a régi, 17. századi ezüstbányáig, amelyet most már elöntött a talajvíz. A bánya az oldal egy rejtett kis völgyében feküdt, a völgyben pedig egy kis patak kanyargott, amelyet a helybeliek Bányapataknak neveztek. A patak mellett több ásványvízforrás is volt, ahonnan a mérnök megtölthette termoszát a finom és frissítő itallal.
A hazafele vezető úton egyszer eltévedt, elment a Büdös felé vezető kis ösvény mellett. A hosszas kapaszkodó miatt alaposan kifáradt, nem is ismerte még kellőképpen a vidéket, így aztán csak bolyongott a sűrű fenyőerdőben. Lassan beesteledett, a távolban már vihar is támadt. Végül teljesen besötétedett, neki pedig nem volt zseblámpája, még egy szál gyufája sem. Nem tudta, hogy csak a füle cseng-e, vagy tényleg farkasüvöltést hall, és a kétségbeesés erejével rákényszerítette magát, hogy felmásszék egy még épp kivehető dombra, hátha fényt látna valamerre. Szerencséje volt, mert a távolban egy helység fényeit pillantotta meg. Azonnal el is indult a fény irányába, de éjfél is elmúlt, amikor kimerültén és bőrig ázva megérkezett Csíkszentkirályra.
Másnap reggel, immár a büdösbeli kis kunyhójában, volt ideje elgondolkodni kalandján, amely szerencsére jól végződött. Szabadsága alatt egy-kétnapos túrákat is tett, amelyek szintén nagyon érdekesek és tanulságosak voltak. Egy ilyen túra alkalmával kereste fel a Mohost is a Hargitai-hegység Lucs-kráterében.
A vidék sajátos arculata onnan ered, hogy nyolc vulkanikus kúp képez egy láncolatot, a kürtők pedig eltérő nagyságúak. Az idők során ezekben a kráterekben sajátos növény- és állatvilággal rendelkező mocsarak alakultak ki, ezért a teljes körzetet természetvédelmi területté nyilvánították. Ennek a masszívumnak az egyik délnyugati csücskében fekvő kráterben alakult ki a Kárpátok romániai hegyláncolatának egyetlen vulkanikus tava, a Szent Anna-tó (950 méter magasan). A tó három kilométer kerületű, mélysége eléri a nyolc métert is. A mérnök különösen a szívébe zárta ezt a tavat, amelynek tükörsima felszínét a visszatükröződő, erdővel borított csúcsok haragoszölddé színezik. A legerősebb vihar sem bírja a tó hullámait felkorbácsolni, még csak habot sem vet. A magasztos, néha szinte félelmetes csend szívbemarkoló volt, és a mérnök minden egyes alkalommal békét és gondtalan könnyűséget érzett.
A tó legendáját Orbán bácsi, egy idősebb székelyudvarhelyi férfi mesélte el, aki szintén a Hargita elkötelezett és lelkes vándora volt, és akit a vidék filozófusának tartottak. A legenda két testvérről szólt, akik folyamatos vetélkedésben álltak egymással. Egyik napon Bálványos ura felkereste bátyját pompás, színaranyból készült tizenkétlovas fogaton. Válaszképpen a féltékenységtől szenvedő testvér másnap olyan fogattal érkezett látogatóba, amelyet tizenkét csodaszép, meztelen lány húzott. Mivel a lányok alig bírták megmozdítani a nehéz aranyból készült fogatot, korbácsával ráhúzott a legszebbre közülük. A lányt Annának hívták, és a kegyetlen tettre megátkozta a gonosz várurat.
