PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (1)

John Paget (a magyaroknak immár örökké: Paget János) a magyar szellemi életben fontos szerepet játszó angliai orvos, aki máig igen komoly teljesítménynek és mértékadónak számító útirajzot adott ki 1839-ben angol nyelven a korabeli Magyarországról és Erdélyről, a térség gazdasági-politikai-társadalmi-művelődési viszonyairól. Munkája számos kiadást ért meg, magyar nyelven azonban csak részletek jelentek meg - mindenek előtt azok, melyek a magyarok által lakott területekre vonatkoznak. Legteljesebb magyar kiadása először a Helikon kiadónál jelent meg, 1987-ben, Rakovszky Zsuzsa fordításában, az eredeti illusztrációkkal. Angol nyelvű változata elérhető a MEK-en, ahonnan ingyenesen letölthető.

FÜRED ÉS A BALATON

Kirándulás Füredre - A martonvásári kocsma - Kunyhók a fold alatt - Utazási mód - Székesfehérvár - Veszprém - Minaret - A püspök - Gabona-nyomtatás - Füred - Fogadtatásunk - A színház - A Balaton - Vacsora -Estély - Egy magyar szépség - Bál - Keringőzés - H[ering] tihanyi kalandjai - Vacsora a fogadóban, következményekkel - Szerenád - Cigány banda - Négyesfogat - Tihany - Az apátság - Kecskekörmök - Népmondák - Egy másik bál - Polonéz -  A magyar tánc - Vissza Pestre


Vagy nyolcvan mérföldre Pesttől délre, a Balaton partján van egy Füred nevezetű kellemes kis fürdőhely, hová érdemes ellátogatni: a környező táj gyönyörű, a társaság, mely rendszeresen fölkeresi, barátságos és kellemes.


Az idő szép volt, Pesten éppen semmi különösebben érdekes nem történt, úgy határoztunk hát, itt az alkalom, s megtettük a szükséges előkészületeket néhány napos kirándulásunkhoz, aztán elindultunk Füredre.


Az út Székesfehérvárig, első napi utazásunk végpontjáig, nem sok érdekességet kínál, kivéve Brunswick gróf  jól megépített házát és csinos parkját Martonvásáron, ahol megálltunk ebédelni. Martonvásár a jobb módú magyar falvak közé tartozik, s mint azt a vendégfogadóban megfigyelhettük, élénk kereskedelem folyik itt: a fogadó meg fajtájának jellegzetes példánya, így akár be is mutathatom ehelyütt. A hosszú, földszintes ház az udvart két részre osztja, a konyhán és a fogadó szobáján kívül van az épületben még egy jókora ivó a helybelieknek, s két vendégszoba. Utóbbiak deszkapadlósak, vastagon fölhintve homokkal, bútorzatuk két-két ágy, egy asztal s két-három faszék. Fél órán belül az asztalon volt a levesből, buillonból, zsírban párolt zöldségből, fogolypecsenyéből és palacsintából álló ebéd: többnyire ehhez hasonló ételeket és szállást kínálnak Magyarországon a vidéki fogadók.


Voltaképpen nem egészen igaz, hogy semmi érdekesség nem adódott az úton Brunswick gróf házán kívül. Láttunk Martonvásártól nem messze néhány föld alá épült falut is, a házakból semmi nem látszott, csak a tetejük. Szemügyre vettünk néhányat e szó szoros értelmében vett gödrök közül, s úgy találtuk, valójában földbe vájt üregek ezek, melyeket szalmával fednek le, a házakba meredek lejtőn lehet lejutni, s más nyílás aztán nincs is rajtuk, csak a bejárat meg a kémény, s olyan mocskosak és nyomorúságosak, hogy rosszabbat képzelni se lehetne. És ami még furcsábbá teszi a helyzetet, hallottuk, hogy az egyik faluban kizárólag nemesemberek laknak, azaz olyan emberek, akiknek van egy kis földjük, adót nem fizetnek a kormányzatnak, és semmiféle hűbérúr nem basáskodhat felettük. Kérem az olvasót, vésse jól eszébe ezt a tényt, mivel azt bizonyítja, hogy nem is a  magas adók teszik az embereket szegénnyé és szerencsétlenné, hanem az, ha tudásban szűkölködnek, s  még az igény is hiányzik belőlük valami jobbra, csakúgy, mint az az iparkodás és ezerféle erény, ami a tudásból ered. A méltányosság kedvéért hozzá kell tennem, sehol másutt Magyarországon nem láttam efféle házakat, bár úgy hiszem, a török háborúk alatt az ország legnagyobb része hasonló nyomorúságos állapotban élt.

Székesfehérvár helyén már a rómaiak idejében is város állt, s a helység neve gyakran szerepel a magyar történelemben, ennek ellenére semmi érdekeset nem lehet itt látni. A püspöki palota s még néhány épület a közvetlen környékén szép, de az utcák kövezete igen rossz, s a város fekvése nagyon szerencsétlen, mert egy jókora mocsár legközepén terül el.


Másnap reggel áthaladtunk Palotán, s míg a forspontra vártunk, körüljártuk a régi kastély romjait, melyet hála az egyik Zichy gróf, az ötvenkét magyar Zichy gróf egyike jó ízlésének, helyreállítottak és lakhatóvá tettek.


Veszprém szintén püspöki székhely, s volt annyi időnk, hogy ellátogassunk a szép püspöki palotába, amely egy meredek domb tetején épült: itt állt valaha Magyarország egyik legfontosabb vára. Hosszú ideig török kézen lévén, ennek egyik emléke még ma is látható, s már csak ritkasága miatt is igen érdekes. Egy karcsú minaret ez, amit a törökök egy régi gótikus torony fölé emeltek, melynek elegáns arányait ez az építmény is megőrizte. Ma tűztoronynak használják, s ahonnét hajdan a müezzin intette napjában a hithű muzulmánokat vallási kötelességeikre, ma egy toronyőr figyelmezteti keresztény testvéreit, ha világi javaik veszélyben forognak.

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (3)

(Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből - befejező rész) 

XI. Az olteniczai mósián.


A logofet hamar elintézte az ügyet. A bojár 3 évre szerződtette Andrist, három ezer frank évi fizetéssel, szabad lakással, fűtéssel s bizonyos számú marhatartással. Kötelessége volt mind a hat olteniczai uradalmon vezetni a gazdálkodást s róla Szent-György és Szent-Demeter napján elszámolni a gazdának, Bukarestben. Szolgálatba lépéskor 5 ezer frank kaucziót kellett letenni egy fővárosi bankba.


Azonban a dolog elintézése nem ment olyan simán az asszonnyal! Andrisnak nagy kedve volt a szép jövedelmű hivatalra, s kapaczitálta is eleget a feleségét, de az asszony konok volt. Utoljára a férfi azzal édesgette, hogy uri asszony lesz belőle, csak parancsolnia kell s mindenki vak engedelmességgel tartozik neki. Ez hatott. Régi dolog, hogy az asszony önérzetét leginkább az emeli, ha magasabb társadalmi polczczal kecsegtetik.


Andrisék mindenüket pénzzé tették, a házi portékákon kívül, s a bojár kívánságára letették az 5 ezer frank kaucziót. Még maradt néhány száz frank feleslegük is, a mit új helyzetükben gazdasági| befektetésre szántak. Felpakkoltak s Szent Demeterkor az olteniczai mósiára mentek. Az Andris keze mindjárt az első hetekben meglátszott az életen. Oly ügyesen rendezte és vezette a birtokot, hogy a három év leteltével az addig elhanyagolt uradalom minta gazdasággá emelkedett.


A bojár, — ki különben hol Parisban, hol Bukarestben lakott — ha pár hétre a birtokaira látogatott, legszívesebben az olteniczain időzött, hol nem győzött eléggé gyönyörködni az Andris talpraesett ügyességében.


A jó mód s a gondnélküli élet meg is látszott mindkettőjükön. Az egykori falu rózsájából terjedelmes asszonyság fejlődött s «madam logofet» volt a titulusa.


Természetesen arra is éber gondjuk volt, hogy gazdájuk vagyona mellett az övék is gyarapodjék. Az első három évi szerződés után még kétszer kötöttek 6—6 évre szólót a bojárral.


Amig a második hat évnek utolsó hónapjai is betelnének: nézzük mi van a kis lelencczel?


Andris maga is úgy gondolkozott, mint a dobrudsai logofet, t. i. hogy nem hal meg Romániában. Fogadott fiát, az ifj. Barcsak Andrást, kezdettől fogva e gondolattal iskoláztatta a hazai földön. A fiú eleven eszü, ügyes gyermek volt s szép reményekkel kecsegtette nevelő szüleit, ámbár a tanárai nem egyszer mondták a szülőknek, hogy a fiu a rosszra hajlandósággal viseltetik s nem egyszer hazugságon fogták. Ezt annak tulajdonították a szülők, hogy a nagy vakációban gyermekük midőn hazajött hozzájuk, rossz társaságba került. Sokszor is szidták ezért a fiút, a ki már korhelykedni kezdett. De azért szerették. És ők semmi költséget sem kíméltek nevelése érdekében. Az ifjú Barcsak, mint tanuló, mindig az elsők között volt, s később a katonai pálya iránt vonzódott. A szülők évente többször is felkeresték tanuló fiokat s valahányszor egy-egy ilyen kirándulás után visszakerültek a mósiára, mindkettőjük szivét valami megmagyarázhatatlan fájó érzés fogta el. Bántotta a honvágy.


XII. A logofet lemond.


Egy vizkereszti ünnep alkalmával Andriséknak vendégük volt. A hajdani dobrudsai logofet kereste fel Erdélyből őket, ki már évek óta a székelyföldre költözött. S ilyenkor úgy elbeszéltek a múlt időkről, a marosmenti kis faluról, a rég porladozó jó ismerősökről, hogy szemük könnybe lábadt.


A «madam logofet» szive elszorult ha az otthagyott Bánik-birtokra gondolt. Nem a károsodás bántotta, mert az Isten bőségesen kárpótolta azt más oldalról, ha nem ;iz emlékén kesergett.


— De nem is lehet sehol boldog az ember, — mondogatta sóhajtozva.


És a vendég csendes nyugalommal vallotta be, hogy amig «haza» nem költözött, ő is azt mondta, de most Isten is megverné, ha panaszra nyilnának ajkai.


Andrisék egy este a szokottnál több ideig maradtak fenn. Össze-vissza hányták-vetették eddigi életsorsukat, a multat s jövendőt. A férfi érezte s beismerte, hogy mint hevesvérü legény ember, nagy bűnt követett el, csakhogy megmentse annak becsületét, kit minden legény irigyelt tőle. De vétkéért megbünhödött. Hányódott, vetődött; ő maga is tisztességes szülők gyermeke, idegen országban szolgakenyérre jutott azzal, kit egykor hét falu legénye kerülgetett.


Lelkiismerete mégis azt súgta neki, hogy ő azért mégsem gonosztevő, mert a becstelenség ellen emelt tiltó kezet.


És szemük újra könnybe borult.


Január végén, Bukarestben, egy jóképű vidéki ember jelent meg a bojár palotájában s névjegyet adott át az inasnak. A névjegyen ez volt:


„Andrei Barciac, logofet. Oltenita."


A teremajtó kinyilt s a logofet belépett.


A bojár nyájasan fogadta logofetjét s gazdasági ügyekről kérdezősködött. De a látogató ez alkalommal nem ilyen ügyben járt benn.


Előadta, hogy neki, az ő hazájában nagy legény fia van s ő is hasa vágyik, honnan már 25 hosszú éve, hogy elszakadt. Kéri hát a «domnu bojárt», hogy Szent-György napon túl gondoskodjék más logofetről az olteniczai uradalom részére, mert feleségével együtt költözik Erdélybe.

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (2)

 (Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből, 1906) 

VII. A szobaleány meg a boltiszolga.

A megpróbáltatás keserű napjai még csak ezután köszöntöttek rájuk igazán. Az első napon gazdátlanul hányódtak a város utczáin. Az eleségük is elfogyott, pénzük se volt.
A vásárban elvegyültek a nagy emberáradatban.
Kétségbeesésükben öngyilkosságra gondoltak.


A mint egy vásári bódé körül ólálkodtak, magyar szó ütötte meg fülüket. Székely leányok vásároltak keszkenőt, mellettük egy jó képű magyar ember. Beszédbe elegyedtek egymással. Andrisék szomorú sorsukról panaszkodtak, azok meg jólétükről dicsekedtek. Katicza sirt, mint a gyermek. A leányok megsajnálták s magukhoz hivták. Andrist a férfi vitte magával. Vigasztalták váltig, hogy ne csüggedjenek, jóra fordul sorsuk.


Öt napig dédelgették így őket étellel és jó szóval. A legény egy istállóban húzódott meg, a leány a konyhacselédek mellett. Szolgálatot kerestek, de cselédkönyvük nem volt s románul sem igen tudtak — Katicza egyáltalán semmit se — így hát bajosan ment a dolog.


Végre az isten megelégelte nyomoruságukat. A leányt egy brassói származású, gazdag szász kereskedő fogadta be szobalánynak 20 frank havi fizetéssel. Andrisból ugyanott boltiszolga lett s hónapjára a teljes ellátáson kivül 25 frankja járt.


A kereskedő jó ember volt. Mindkettőjük részére szerzett «kondikuczát» a román hatóságnál. S hogy az idegen földön nyoma se legyen a hazai életnek, a nevüket is megváltoztatták. A férfi Kapitány István, a leány Csűrös Ráki néven kapott cselédkönyvet egy kis baksis árán.


Telt-múlt az idő. A fiatalok teljesen meg voltak elégedve helyzetükkel. Úgy megszokták, mintha Romániában születtek volna. Katicza már az első héten levetette magáról az egyszerű, falusi rokoját s selymes, czifra köntössel cserélte fel. Oly szép volt, úgy nézett ki benne, mint reggel a harmatos rózsa. Andrisnak se kellett többé a csizma, meg a feszes nadrág. Topánka, meg pantalló került reá.
Becsületes, szorgalmas cselédek voltak s   igen   szerette  őket  a  kereskedő. Két esztendeig szolgáltak nála egyhuzamban. A második év végén felmondtak. Különösen a leány békételenkedett. Andris nem tudta az okát, de azért hallgatott a leány unszolására. A két esztendő alatt 1000 frankot takarítottak meg a kereskedőnél, mely a buzói takarékba volt betéve. Ez idő alatt románul is meglehetősen megtanultak. Andris németül is vartyogott valamit.


Ujév napján vonatra ültek s Bukarestbe mentek.


VIII. Isten keze.


A román fővárosba este értek. Káprázatos fénye elszédítette őket. Akkora várost még álmukban sem láttak eddig. A bukaresti állomásnál sok magyar utasra akadtak.


Katicza egész utón szomorú volt. Panaszkodott, hogy fáj a feje, szédül, szóval beteg. Látszott, hogy valami nehéz bánat nyomja a lelkét, de Andrisnak nem merte megmondani. Ha erről kérdezősködött mindig másfelé fordította a beszédet.

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (1)

(Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből. 1906) 


Egy nyúlánk termetű vak koldust ismertem. Reszkető kezei esdőleg nyúltak "Isten szent nevében" az alamizsna után s ha kapott valamit: áldólag integetett száraz kezeivel, a kegyes szivüek felé.
Nagyon szomorú, de tanulságos az élete. Elbeszélem; olvassa el mindenki figyelemmel.


I. Szekér a csárda előtt.


Barcsak Andrásnak hivták s egyik marosmenti faluból való volt, onnan a hegyes-völgyes, tündérszép Erdélyből. Legény korában nem igen ijedt meg nemcsak a maga, de a mások árnyékától sem. S éppen e miatt jutott szomorú sorsra.


Egyszer, huszonöt ünneprontó taliánt vert ki a tánczból, egy szál karóval a kezében, egyedül. De kettő ott maradt örökre, nem tudott elfutni. Barcsakot éjfélkor négy zsandár vitte el Bánik Katicza mellől.
A falu rózsája ott hervadozott egymagában, sokáig. Se éjjele, se nappala nem volt, a mióta Andrist elvitték. Lelkében sötét bánat vert tanyát és senki sem tudta megvigasztalni.


Egy hideg őszi éjjel a Katicza ablakát kopogtatja valaki:
—  Bánik Katicza, alszol-e? Ereszd be a te rabodat.
Katicza azt gondolta, hogy álmodik. Nem szólt. Újra kopognak:
—  Én   vagyok Barcsak Andris, érted jöttem.
A leány felül s kérdi :
—  Te vagy Andris?
—  Én vagyok.


Szavát, hangját megismeri s az ablakhoz támolyog, hogy lássa, igazán az ő Andrisa? Egy durva öltözetű rabot lát maga előtt, de az arcz, az a Barcsaké. A leány hirtelen felöltözik, kimegy és bevezeti rab kedvesét, ki az ő becsületét mentette meg két talián halálán és az ő szabadságán, de a kinek látásán most mégis inkább remegett, mint örvendezett. Barcsak bement, gyorsan lehányta magáról a rabruhát s Katicza elérakta megholt apjának  gúnyáit,  melyekből Andris   egykettőre kiválogatta magának a legalkalmasabbakat s pár pillanat alatt egészen más kinézésű ember lett belőle.


A szürke őszi hajnal egy gyorsan haladó szekeret talál a távoli poros országúton; két izmos pej röpíti. A szekérben két emberalak látszik: az egyik Barcsak Andris, a másik Bánik Katicza. Mire megcsillant az ősziharmat ezüstje az első napsugárban: egy küküllőmenti faluvégen messziről érkezett lószekér állt meg a csárda előtt. Gazdái benn reggeliznek.


II. Keresnek egy rabot.


Az öreg Bánik Samu mikor örökre lehunyta szemeit, az egész falu megsiratta.
—  Becsületes,  jó ember volt — mondogatták — Isten nyugasztalja.
Szép külsője s még szebb belsője maradt, ezenkívül a lábas jószágának se szeri se száma. De férfi ember — az öreg Palkón kivül — nem maradt az életen s a gazdaság napról-napra emésztődött. Hiába! a leány-gyermek nem ért a gazdaság vezetéséhez ; kivált ha még nagy bánata is van.


Bánik Katiczának pedig nagy bánata volt. Hét falu legénye vetélkedett azon, ki lebbenti le a szomorú epedés fátyolát a «falu rózsájáról», de ő fittyet hányt mindeniknek.


Egy napon a Bánik-ház körül nagy lótás-futás támadt. Ott volt a fél falu. Mindenki szeretett volna tudni valamit, legkivált az asszonynépség. A kíváncsiak tömegéből kitűnik néhány szomszédvárosi hajdú és zsandár meg egy pár uri ember. És az emberek összesúgtak:


—  Mégis igaz hát, a mit az öreg Palkó bá' mondott.


Az öreg Palkó ugyanis egy reggel rabruhát talált a Bánik Katicza házában s azonkívül senkit. Attól kezdve Katiczának nyoma veszett, senki se tudja, hol van. Palkó — az öreg Bánik hű bérese — még az nap jelentést tett a különös leletről a birónál. Ezzel a biró előtt minden meg volt világosan   magyarázva. Csak most kapta a köröztetést, hogy Barcsak Andris, e falu szülötte, két rendbeli szándékos emberölésért 10 esztendei rabságra itélt, huszonhárom éves legény a múlt éjjel 11 és 12 óra között csodás módon megszökött börtönéből. A biró a rabruháról tett jelentést s most a hatóság emberei helyszíni szemlére szálltak ki. A rabruha belsejében csakugyan meg is találták a Barcsak Andris nevét s most kétségtelenül megállapíthatták, hogy Bánik Katiczát, a falu rózsáját, a rab szöktette meg.


Az öreg Palkó nem lett volna hűséges cseléd, ha az igazságból valamit kihagyott volna. A rendetlenül talált szobát azon módon hagyta, középen a nagy ládával, melyben a megboldogult Bánik Samu ruhái voltak nagy összevisszaságban. A «féderes» s a két pej is hiányzik, csak friss nyoma  látszott  még a reggeli harmaton.

Albisi BARABÁS BÉLA: Kossuth Lajosnál

(Egy csoportos utazás története a XIX. századból)

Aradi lakásomban a falon egy nagy csoportkép függ, a közepén ott ül Kossuth Lajos apánk és körülötte, hátamegett nagy tömegben, több mint 800 magyar. A képen ott vagyok én is, a feleségem is és ennek fivére, Vidakovich János, Karcag város főmérnöke. A felvétel Turinban készült, maholnap ennek is 40 esztendeje lesz. Nem is kell nagyon megerőltetnem a memóriámat, mert az emlékeztető adatok itt fekszenek előttem s igy megírom e nagy kirándulást.

Kossuth fennmaradt hangfelvétele 1890-ből  (e sorra kattintva indul a lejátszás a jútubon)

1889. évben rendezték a párisi világkiállítást, ahol a franciák az Eiffel-toronnyal lepték meg a világot. Ugy ezen nagyszabású kiállításnak megtekintésére, valamint Kossuth Lajosnak turini meglátogatása céljából egy nagy társas körutazást rendezett Dolinay Gyula hirlapiró, akinek vállalkozását igen sok magyar politikus és közéleti férfiú támogatta. A két vonzerő, Kossuth s a világkiállítás s a társas kirándulás programja annyira hatott, hogy az egész országból 800 utason felül jelentkeztek. Csak magából Budapestről több mint 250, ezek között 15 országgyűlési képviselő, 30 nagynevű színművész és színművésznő és sok hirlapiró. Az utazás 14 napra volt beosztva, július 2—16-ig. Nem csoda, hogy ily sokan jelentkeztek, hisz az utazásért személyenkint csak 160 forintot kellett befizetni s ezenkívül 5—6 forint zsebpénz kellett, úgyhogy 250 forintból minden kitelt, vasút, élelmezés, szálloda, beléptidijak s minden más egyéb. Akinek volt, az költhetett többet is és vásárolhatott kedvére vámkötelezettség nélkül. Útlevélre nem volt szükség. Milyen olcsó és boldog világban éltünk mi akkor!


A rendező-bizottság elnöke Helffy Ignác országgyűlési képviselő volt, akit „Kossuth palatínusa" néven is tiszteltek s ő volt a rendezője a turini ünnepélyességeknek.


Az utazás két egymásután menő   különvonaton   történt   elég kényelmesen, felső  Olaszországon keresztül   s  csak   négy  helyen szállottunk ki széjjelnézni, Cormonso, Velence, Verona és Milanóban s volt elég időnk a nevezetességek megszemlélésére. Turinba július 4-én este 9 órakor érkeztünk meg, azonnal el lettünk szállásolva, én és feleségem az Európa-szálloda egyik utcai szobáját kaptuk. Alig vártuk a reggelt, mert a másnapnak nevezetes és szép programja volt: Kossuth Lajost látni, vele beszélni és őtet hallani.


Július 5-ike szép nyári meleg nap s délelőtt 10 óráig volt időnk Turinba szétnézni, beültünk egy kocsiba, a kocsis nagy igyekezettel magyarázott, amiből nem értettünk egy szót sem, de azt megértette, amikor mondtuk, hogy most hajtson a Via dei Mille 22. számú házhoz. Reánk mosolygott, hogy ő tudja, ott lakik Generale Kossuth.


Itt megállok egy pillanatra, mert megmagyarázom, hogy miért mondta az a kocsis Generale Kossuth. Az olasz köznép csak annyit tudott Kossuthról, hogy ő valami nagyon nagy és hires magyar ember, de azt már nem tudták, hogy kormányzó, miniszter, köztársasági elnök vagy mi más volt. Azt is tudták, hogy Kossuth valami nagy háborúból menekült az osztrákok elől, tehát ráfogták, hogy tábornok volt s igy lett Generale Kossuth. De még kedvesebb volt, hogy zavarban voltak, amikor a köznép számára elkészítették eladásra Kossuth Lajos arcképét. Nem tudták, hogy milyen ruhába öltöztessék, nem tudták milyen volt a generálisi díszruhája. Kapták magukat s az ő legnagyobb hősüknek, Garibaldinak diszöltözetébe festették le Kossuth Lajost. Az aranyozott zöld katonai kabátra ráborították a pirosgalléru fehér köppenyt, ugy, hogy a kép nemzetiszinü, akár olasz, akár magyar, ahogy vesszük. A kézben papirtekercs. A szép öreg fejhez igen jól áll a katonai egyenruha, — aláírva Luigi Kossuth. Ez a ritka arckép nálam is megvan.


Megérkezünk Kossuth lakása elé, amely egy sötétre festett kétemeletes ház első emeletén van. A ház előtt, a kapu alatt, a lépcsőházban sürgés-forgás, várakozó magyarok sokasága, akik szeretnének bejutni, de nem lehet ám, mert most vannak bent Kossuth dolgozó szobájában a társaság előkelőségei, a képviselők, hirlapirók, színművészek, s majd csak azután jön a többi. Akkor még nem voltam képviselő s én is a néphez tartoztam. A folyosóra kihallatszott Ábrányi Emilnek hangja, aki egy saját költeményét olvasta fel Kossuth Lajos előtt. Egy kis ládikót nyitottak fel, amelyben föld volt, a zempléni Monok község egyik házának kertjéből, amelyben Kossuth Lajos született. Erre a ládikára mutatott rá Ábrányi Emil, amikor a többek között igy szavalt: 


„Nézd ezt a hazai földet, ha Te nem jöhetsz el hozzája, eljött a föld Hozzád, hogy fejedet hajtsd rája." 


Amig ezek az üdvözlők bent időztek Kossuthnál, a lakásból kinézett özv. Ruttkayné, Kossuth Lujza, Kossuth Lajos nővére s mert én és feleségem közel voltunk az ajtóhoz, jóságos arcmosolyával behívott minket az ő szobájába, mert látta is, hogy egy nagyobb üveget tartok a kezembe. Ebben az üvegben 1822. évi termésű kitűnő bor volt, amelyet Novotny Lajos, az aradi „Jó pásztor" népszerű vendéglőse küldött általam. Szivesen cipeltem az üveget idáig s Ruttkayné derült arccal fogadta, meg is köszönte azzal, hogy a bátyja csak egy-egy pálinkás pohárral fog inni belőle.


Ezalatt a képviselők elvégezték az üdvözlést s a látogatást Kossuth szobájában s talán azért, hogy kissé pihenjen, be akart jönni nővére szobájába. Be is nyitott, de azonnal vissza kellett húzódnia, mert a szobája megtelt várakozó vendégekkel. Ebben a pillanatban láttam Kossuthot először. Egy heves érzület szaladt rajtam végig, nagyon meg voltam akkor illetődve, — ha akkor szólni kellett volna, az a szó a torkomon akad. Elbúcsúztunk özv. Ruttkaynétól, aki beirányitott a folyosóról Kossuth szobájába, ahol már folyt az egyénenkénti üdvözlés. Ez abból állott, hogy egy kör alakult s mindenki elébe jutott az ősz kormányzónak, bemutatta magát, meghajolt, kezet fogott s tovább ment. Lassan, de a sor rám is került, a feleségem mellettem. Érthető izgatottságban, kipirult arccal, ragyogó szemmel hallgatta, hogy az ő ura most Kossuth Lajossal beszél. Hangos, érthető kiejtéssel megmondom a nevemet s azt, hogy Aradról jöttem. Az öreg felfigyel, rám néz, s gyenge hangon mondja: „Ugye, fia annak a Barabás Péternek, akire emlékezem, hiszen olykor-olykor levelezünk is."


„Igen, kormányzó ur, — feleltem — most is hoztam tőle egy levelet, amelyben egy kevés porhanyó föld van az aradi vértanuk kivégzési helyéről" — s átadtam neki a levelet. Kezébe vette, ránézett s letette az asztalra.


„Köszönöm a levelet is, a földporokat is, drága hazai ereklye, megőrzöm. Üdvözlöm az édes atyját."

Kezet ad, mélyen meghajtom magamat s nyomomban a feleségem lehajol, meg akarja csókolni Kossuth Lajos kezét, — de ő visszahúzta: „Nem, ezt nem engedem meg, de ha nem restell,- csókolja meg az arcomat" — s odanyujtá arcát, feleségem áhítattal érintette ajkával Kossuth Lajos bal arcát. Az öreg mosolygott s a feleségem könnyezve s tulboldogan köszönte meg a  kitüntetést, — aztán eljöttünk. Az öreg ur több mint egy óra hosszat állva fogadta az üdvözléseket s kezet fogott mindenkivel, néhánnyal egy-két szót váltott is. Jó egy év múlva, amikor Aradon a vértanuk szobrát leleplezték, azt irta Kossuth Lajos Aradváros tanácsának: „Azzal a maroknyi szent földdel kezemben, amit Barabás Péter küldött nekem, kihajlok ablakomból Arad felé s megcsókolva a drága porokat, áldásért könyörgöm a magyar hazára." Vajjon meg van-e és hol ez a levél?

XANTUS JÁNOS: Hobók

Az Új Világ hatalmas országútain, amelyek összekötik a Nyugatot a Kelettel, Kalifornia narancsligeteit az Atlanti óceán ködös partjaival, egy egészen különös élet alakult ki az idők folyamán. A közlekedő eszközök tökéletesedése vándorlásra, utazásra csábította az amerikai kispolgárok ezreit, akik autójukra rakva sátraikat, horgászbotjukat, bekalandozzák a 48 állam minden zegét-zúgát.


Az országutak lovagjai 

Havasi hobó-lak

Az Egyesült Államok népességének egy tekintélyes hányada bolyong így az országutakon, gyalog, autón vagy kerékpáron, kikapcsolódva a helyhezkötöttség ezernyi kellemetlenségéből.


Ennek a vidám népségnek különös válfaja a „hobó". A szó tulajdonképpen csavargót jelent, de a kifejezés minden bántó éle nélkül csavargót, aki önmagáért az utazásért utazik, néz, tapasztal, mosolyogva, jókedvűen veszi az életet s a végletekig derűlátó. Agyonfoltozott hátizsákjában soha sincs több egy napi élelemnél, hiszen jó az Isten jót ád, s aki a „praerik" liliomát felruházza, annak gondja van az országutak vándorára, a hobóra is.


A gabonával megrakott végtelen teher vonatok tele vannak ilyen utazó „hájkoló" hobókkal, akiket a fékezők embersége tűr meg az ütközők kemény ülésein. Alkalmi munka pedig akad mindenütt, különösen egy hobónak, aki az ég világán mindenhez ért: ha kell farmer, ha kell, autószerelő, sőt alkalmilag rig-must is farag, ha valamelyik ranchon úgy ki-vánják. „Ma itt, holnap ott" ez a hobó jelszava.


Férfiak és nők, öregek és fiatalok egyaránt vannak köztük. Sokakat közülük a mimkanélkülisélg tett hobóvá. Sokan vannak azonban közöttük, akik az emberi gonoszság és kicsinyesség ezernyi változatától megundo-rodva, „kikapcsolódtak" eddigi életükből s most az Isten szabad ege alatt követik az ősi vándorösztön szavát.


Puffy és a hobó.. 


A mozivászon egyik világhírű magyar komikusa, a kövér Huszár Károly, azaz Puffy írja le érdekesen találkozását egy hobóval.


Egyik autó kirándulása alkalmával kocsija elakadt a nyílt úton. Amint a hiba után kutat, hirtelen különös figura termett mellette. Minden kérés nélkül hozzáfogott a dologhoz, s pár perc múlva vidáman fölbúgott a motor.


Egy hobó volt a titokzatos ismeretlen. Arra a kérdésre, hogy miért űzi e céltalan mesterséget és mit akar elérni vele, így felelt:

BACZONI GÉZA: Kirándulási emlékek

Baczoni Géza túrán

1941. április hó 1-én elhunyt szeretett turista társunknak a „Brassói Turista" irodalmi pályázatán I.  díjat nyert leírása.


*


Kirándulásainkról nemcsak a táj szépségei nyújtotta gyönyörűséggel megrakodva térünk meg, hanem szívünkbe, lelkünkbe sok-sok felejthetetlen emlék, kedves, apró élmény is belevésődik. Évek múlva pedig, ha hazamegyünk a rideg, hideg legénylakásba — természetesen ez csak az ilyen magamfajta öreg fiukra vonatkozik, mert többségben vannak, akiknél meleg otthon s még melegebb ölelő karok várnak — szóval, amikor a körülmények távoltartanak nagyon szeretett hegyeinktől, az unalmas, hosszú téli estéken előkerül íróasztalunkból a bőrkötésű kis napló, meg a fényképalbum. Rövid feljegyzések, ismerős vidéket mutató felvételek láttán aztán szárnyatbont  az  emlékezés és

„Mint nyugtalan madár az ágakon, 

helyről-helyre röpköd gondolatom. 

Szedegeti a sok szép  emléket, 

mint a méh  a virágról a mézet. 

Minden régi, kedves helyet bejár,

"Cserebogár,  sárga  cserebogár."

*

Előttem is fekszik egy fényképalbum. Táblájára ez van írva: Fogarasi havasok. Már neve láttán akkorát dobban a szívem, mint hajdani gimnazista koromban, ha akácos utcánk túlsó felén a kicsi szőke marianumista jött felém.


Nehéz volna megmondani, miért rajongok különös szeretettel a Kárpátok hatalmas láncának legnagyobb láncszeméért. Miért érzem magam oly nagyon jól békességnyujtó menedékházaiban, ha olykor-olykor sikerül megszökni városunk zsongó-bongó életéből. Mit szeretek bennük? Rohanó, tajtékotverő, pisztrángos patakjait, fenyvesek közé ékelődő völgyeit, harsogó vízeséseit, mosolygó tengerszemeit, égbenyúló csúcsait, meredek éleit. . . Nem tudom . . . nem tudom.... csak azt érzem, hogy úgy szívemhez nőttek, annyi széppel ajándékoztak meg, hogy hálás, rajongó szeretettel kell ezt a szót kiejtenem:  Fogarasi havasok.


Többször jártam keletről nyugatra húzódó főgerincén, gyakran másztam fel és ereszkedtem alá az Olt síkjára tartó völgyein. Esőben, hóban, viharban, ködben, ragyogó napsütésében álltam legmagasabb csúcsán s valahányszor ott voltam, mindig mást, mindig szépet és mindig szebbet láttam.

HORVÁTH KÁLMÁN: A magyar légióban (2)

A katonai élet.

(Március 26-tól július 7-ig.)

Türr István olaszországi mellszobra

29-ikén beosztottak mindnyájunkat azon testületbe, melyhez kívánkoztunk. Ekkor a légió állott: egy honvéd- és egy vadászzászlóaljból, két század huszárságból és két üteg tüzérségből. Hanem megjegyzendő, hogy egyik sem volt teljesen kiegészítve. Én a gyalogsághoz kéredzettem és néhány jó barátommal a 2-ik századhoz osztattam be magamat. Századosa volt Keller Lőrinc, főhadnagya Krisztiáni, hadnagyai pedig Hubner és Serbán Dani voltak.


Április 8-án kaptunk fegyvert, azután már rendesen mentünk mindennap gyakorlatra, noha fegyverünkön kivül semminemű felszerelésünk nem volt.


5-én voltam legelőször őrségen, még pedig a laktanyában. Este 7 órakor, midőn éppen a második kétórát sétáltam az őrhelyen, fenn a harmadik emeleten, a magazin előtt, hirtelen lármadobot verettek és az egész  kis sereget kirukkoltatták  a  laktanya előtti térre. Én ugyan egészen 8 óráig semmit sem tudtam a nagy mozgás okáról, mert egy lélek sem járt arra, hogy megkérdezhettem volna. Midőn felváltottak, egyik barátom a kezembe nyomott egy üres kenyértarisznyát és egy töltést, mondván: „Nesze, akaszd a nyakadba és töltsd meg a puskádat, mert jönnek a brigántik." Nyakamba akasztottam az üres tarisznyát, belé tettem az említett egyetlen töltést a puskámba és egész reggelfeléig vártam talpon, mint mindenki — a brigántikat. Nem jöttek el. Nem volt szükség az egy töltésre sem.


9-én megérkezett a másik emigráns transzport is, mely a telet Bakauban töltötte volt. Ezek 125-en voltak.


11-én felszereltek egészen bennünket, azonban csak olyan ruhát kaptunk, amelyet a rendes olasz gyalogság szokott hordani, mivel a légió számára még csak most kezdettek hozzá a magyar egyenruha készítéséhez Nápolyban...


Május 10-én megérkezett Türr altábornagy, kit a minisztérium küldött az iszonyú rendetlenség elenyésztetése végett.


12-én este rendeztünk fáklyászenét az altábornagy lakása előtt.


13-án Türr altábornagy szemlét tartott felettünk a laktanyában. A Türr investigatiójának eredménye az lett, hogy a Vetter Antal altábornagy elleni komplot fejei (Vettert Nolában elmenetelünk előtt pár nappal erővel kényszerítették lemondani a parancsnokságról) Sréter ezredes, Figyelmesi alezredes stb. a légiótól eltétettek és várfogsággal bűnhődtek. Dandárparancsnokul hagyta a magával hozott Ihász Dani ezredest; az agregált tiszteket pedig, kik semmi szolgálatot nem akartak tenni, elküldötte Aquiba, hol egy tiszti depót alapított számukra. Halász Konrád, Donát és Gyulai (szintén agregáltak) — mint a Gál Sándor féle forradalmi tervnek részesei, 3 havi várfogságra ítéltettek és a testülettől végkép elszakíttattak.


22-én tartottuk a Teleki László requiemét. A ravatalnál én is állottam őrt.


Június. Ezt a hónapot egészen katonai gyakorlatokkal foglalkozva töltöttük el ...

HORVÁTH KÁLMÁN: A magyar légióban (1)

Egykorú följegyzések

E könyvben valószínűleg a szerzőről is
több információ található

(Az alábbi visszaemlékezések szerzőjéről annyit tudunk, amennyit magáról elárul: kolozsvári származású, szegény család leszármazottja, fiatalon emigrál Olaszországban s lesz a légió tagja, majd családi okok miatt engedélyezik hazatértét Erdélybe. Dokumentumértékű írásában szemléletes képét adja a 48-as szabadságharc külföldre szökött emigránsainak kalandozásairól. * Kalandozó )


Forrás: Garibaldi. Különlenyomat az Erdélyi Lapok 1910. május 1-i (kilencedik) számából. A felsősófalvi tűzkárosultak javára kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság.  Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából.

Kibujdosás Olaszországba

Az 1860. évben, tíz évi mély hallgatás után minden magyar hazafi szíve hangosabban kezdett dobogni a hazáért.


Ősz felé elérkezettnek hittük az időt, amelyben kinek-kinek a cselekvés mezejére kell lépni, hogy a haza iránti tartozását leróhassa. Ezen elvből indulva ki: a gazdag pénzével, a szegény vérével adózzon: én, az utóbbiakhoz számítván magamat, komolyan elhatároztam, hogy véremet áldozom fel a hazának. Általános volt a vélemény, hogy a mindenki által oly rég óhajtott szabadság csak úgy lesz kivívható, ha minél több fiatal szív és kar törekszik eljutni Olaszországba és ott csoportosulni a szent szabadság zászlója alá. Én is azon meggyőződésben voltam, tehát a kivándorlásra határoztam el magamat. Tervem előttem is kivihetetlennek látszott, jóllehet mint 20 éves, tapasztalatlan ifjú egészen rózsaszínben láttam a világot, s a menekülés nehézségeire nem is gondoltam. Hiányzott a legfőbb kellék: a pénz. Szegény szülőimtől, nyíltan e célra, segélyt nem kérhettem; tudva, hogy a szülői szeretet tiltakozni fog elhatározásom ellen; azon bűnt pedig nem tudtam elkövetni, hogy egyéb szín alatt csikarjak ki pénzt tőlük.


Ha társaim nincsenek: minden tervem meghiúsul, de „a komoly elhatározás minden akadályt legyőz". Mi is (Kelemen József, Almási Samu, Muntyán János és én) rövid tanácskozás után meghatároztuk a napot, melyen búcsút veendünk a szent falaktól, melyek között boldog gyermek- és felserdült éveinket töltöttük, t. i. a kolozsvári ref. kollégiumból.


Az elindulás napjául december 3-ikát tűztük ki.


December 2-án ünnepélyes esküt tettünk le egymásnak, hogy „mielőtt hazánkba visszatérnénk, egymást soha el nem hagyjuk; azon esetben pedig, ha elfognak, azokat, kik a kimenetelre segédkezet nyújtanak, el nem áruljuk."


3-ikán d. u. 3 órakor hagytuk el Kolozsvárt 40 osztrák értékű forinttal a zsebünkben. (Az egész társaság hat személyből állott, mivel Galló Guszti és Münszter Ede is hozzánk csatlakozott.)

Bakautól Galacig

29-ikén zsidó szekereseink, ünnepjök lévén, nem akartak tovább menni. Minden szónoki tehetségünket összeszedtük, csakhogy ott ne kelljen egy napot töltenünk abban az elhagyott ronda fészekben. Végre csakugyan meglágyították fenyegetéseink a jámbor izraeliták szívét és utaztunk tovább.


Bakautól a pléhes fogadóig a legjobb csinált úton utaztunk s meglehetős könnyen mozogtak a gebék, még az a fehér is, mely Ecsedi barátunkat cipelte. Hanem bezzeg bekövetkeztek ezután a „nem szeretem napok", midőn amellett hogy gyalogoltunk előbb az iszonyú sárban, majd az övig érő hóban, még a szekeret is tolnunk kellett.

Dr. BALOGH ERNŐ: A Rozsálynak egy ritka érdekessége

A rozsályi sziklaképződmény (Fotofilm)

Régen ismeretesek a Nagybánya melletti Rozsálynak különös andezit-sziklatornyai, melyek vagy egyenként meredeznek a magasba, vagy csoportosan egymáshoz támaszkodva, óriási várromszerü bizarr sziklaalakulatokat formálnak. Sőt: van ezek között olyan is, amelynél a szemlélő nem is nagy képzelettel a várfalon ott láthatja egy-egy védő vitéz hatalmas kőfiguráját is kucorogni. A Rozsálynak azonban nemcsak kőbőlvaló, hanem facsodája is van, sőt ez utóbbi még annál is különb, mert tudományos, növényteratológiai szempontból is ritkítja párját. (Teratológia a torz-növekedésekkel, torzképződményekkel foglalkozó tudomány.)


Nagy kiterjedésű erdőben, amilyen a rozsályi is, egy fát megtalálni bizony, nehéz lenne, erre azonban itt nagyon könnyű ráakadni, sőt egy kis figyelemmel szinte egyenesen belebotlik az ember. Ha a Rozsály északi lejtőjén levő EKE-menedékháztól a Rozsály tetejére, illetve az EKE-nek ott éppen most felavatott „Mátyás" menedékháza felé vezető ösvényen haladunk felfelé (az út régi kék turistajelzése jelenleg bizony felfrissítésre szoruló), úgy körülbelül egy óra múlva érkezünk ehhez a fához. Ott van ez alig pár lépésre az ösvény jobb oldalán a fiatal bükkszálerdőben. Tájékoztató, hogy közeledve hozzá az ösvényen, balra előre egy kis tisztás tűnik elő.

„Mátyáskapu" a Rozsályon (Dr. Balogh Ernő felvétele.)

Egy jókora combvastagságú bükkfa ez, melynek törzse magas ívalakban meghajolva, mindkét végével be van gyökerezve a földbe, s földbe gyökerező egyik végéből (képen baloldalon) egy sudár bükkszál emelkedik fel, a magasban a szálerdő többi fáihoz hasonló koronával. Az íves lörzs földhöz nőtt két vége 3.5 m-re van egymástól, s az ív legnagyobb magassága 2.3 m-nyi. Ág, levél a törzsön nincs, de élő fa, külső részén azonban korhadási csatorna húzódik rajta, mely mindkét végen majdnem a földig ér.