DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (2)

Három határon keresztül

A zarándokút és társasutazás szerény krónikásának nem lehet feladata, hogy Itália szépségét, Róma és más történelmi patinájú olasz városok jelentőségét méltassa. Ezt megtették már számtalanszor a hivatottabbak és Olaszország elbűvölő rejtelmeiben jártasabbak. Inkább futó képét szeretném megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke. Nem utolsó sorban pedig azokat a jellemző és mulatságos kis epizódokat szeretném megörökíteni, amelyek olyannyira bájosakká, szórakoztatókká és feledhetetlenül kedveseikké varázsolták az utazás perceit. Ha néha mégis elkalandoznék kitűzött célomtól és elragadtatással kiáltanék fel az emberi lélek valamely nagy munkája, vagy a természet művészetének valamely csodálatos játéka előtt, ne vegye tőlem rossz néven a nálam bizonyára sokkalta jártasabb olvasó: olyasvalaki írja e sorokat, aki először találta magát szemtől-szembe a csodával, a kapuzattal, tulajdon forró álmainak tündéri megvalósulásával.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam ... – kattognak, muzsikálnak a kerekek. Darab Erdélyországot visznek – világot látni. A zarándokok öt vagonja lassanként összemelegszik, egységet alkot,  valóságos kis köztársaságot. Minden vagonnak megvan a maga főnöke, az egyes számú vagon egyik fülkéjében utazik a „vezérkar”. Itt egész nap folyik a munka, számolás, beosztás. Nagy a gond. Ebből a fülkéből futnak szét a csoportvezetőkön keresztül az összes utasítások, tanácsok és útbaigazítások.
Biharpüspökiben vámvizsgálat. Rövid és udvarias: néhány perc múlva már ki is szállhatnak az utasok. A jókedv általános. Hangos tréfák röpködnek ide-oda: olyan az egész társaság, mintha csupa aranyos kamaszokból, labdázó, gondtalan iskolás gyerekekből állana.
Indulás tovább.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam ... megyünk Budapest felé. Előkerülnek a kártyák, sakktáblák, kezdődik a játék.
– Abszolút, család, összes adu...
– Kontra abszolút...
A kofferekből asztal tevődik össze, kényelmes, akárcsak valami kaszinói zöldasztal.
Délben kapják meg az utasok az első kis ételcsomagot a vezetőségtől. Szalámi, hideg felvágott, zsemlye, sajt és narancs van benne bőségesen. Este meleg vacsora lesz Budapesten. A kaszinóból hamarosan étterem alakul.
Budapest. Nyugati pályaudvar. Csomagok a vonatban maradnak. A fülkéket lezárja a vasút. Este hat óráig mindenki szabad; tehet ami jólesik Magyarország fővárosában. A pályaudvaron az ismerősök, rokonok egész tömege várakozik a háromszáz erdélyi zarándokra.
A találkozás örömkiáltásai, boldog, hangos beszéd.
Mintha csupa erdélyiből állna Budapest: a Gellérthegyen, a Duna parton csupa útitársra bukkannak az erdélyi utasok. Este hatkor vacsora Budapest két legkitűnőbb vendéglőjében: a Mátyás-pincében és Erzsébet-szálló éttermében. Minden utas mellett rokonok, ismerősök ülnek. A „létszám” kétszeresre emelkedik.
Nyolckor indulás a Déli Vasútról. Búcsúzás, zsebkendőlobogtatás. A kedves pestiektől nyüzsög  a pályaudvar. – Éljen! Éljen! –hangzik az üdvrivalgás.
Tram-tam-tam , tram-tam-tam, – megy tovább a vonat. Budapest százezer és százezer lámpától csillogó képe mindinkább elmarad és eltűnik az éjszakában.

*

A vadregényes Karszt-vidéken való átutazásról, a különböző határok átlépéséről csak éppen megemlékezem. Az éjszaka a lehetőségeihez képest nyugodalmas volt.
Hajnalban a vezetőség újra összeszámolta a még szendergő utasokat. Rémülten hangzott szájról-szájra:
– Tizenkét utas hiányzik.
– Vajon mi lett velük?
– Biztosan lekéstek Budapesten...
Dehogy késtek le. Később sült ki közderültség mellett, hogy az élelmes tizenkettő egy oldalra rakta át a csomagokat és belefeküdt az üresen maradt csomagtartóikba. Kényelmesen utaztak egész éjszaka. A rendezőség persze elfelejtette a csomagtartókat is megnézni és innen származott az ijesztő létszámapadás...
Triesztben két órát állt a vonat. Az utasok leszálltak és kimentek a kikötőbe, ahol számtalan kisebb hajó mellett néhány hatalmas
óceánjáró kéménye is ontotta a sűrű, bodrozó, fekete füstöt...
Ó, Miramare, ó, szépséges, sima, végtelen Tenger!...
Az utasok nagy részének arra is volt ideje, hogy autótaxikon beszáguldja Trieszt gyönyörű, modern utcáit.
Itt máris baj volt a taliánnal. Kiütközött a jó olasz szokás:
— Nem tudok visszaadni... – mondták a taxisofőrök, kézzel-lábbal magyarázva. Sietni kellett, az üzleten jócskán nyertek a ravasz talián sofőrök. Az út későbbi folyamán kiderült, hogy az olasz árus, sofőr ritkán tud „visszaadni", ha véletlenül mégis „visszaad”, akkor sem jól: mindig „tévedés" van a számolásban. Mindenki tanult, de – sajnos – a maga kárán.
Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorúkkal, csokrokkal... Az ablakok nyitva.
– Ez az!
És zuhognak a vízbe a csokrok...
A szemek könnyesek.
...Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel...

*

Amit eddig feljegyeztem , szinte hivatalos beszámoló volt. Legalábbis ahhoz képest, amit most kell feljegyeznem.
– Mit tetszik csinálni? – kérdi egy ötven-hatvan éves, jóságos arcú néni. Ő is útitárs.
– Írok.
– Mit?
– Úti beszámolót az Erdélyi Lapoknak.
– Jaj, szerkesztő úr lelkem, akkor okvetlenül írja bele, hogy nekem nincs semmi bajom. Hogy olvassa otthon az Ilonka leányom. Hogy ne aggódjék miattam.
– Okvetlenül beleírom.
Íme, tehát üzenem a kedves néni Ilonka leányának: ne aggódjék! A kedves mama egészséges és vidám. Izeg-mozog, jön-megy, saját bevallása szerint hat év óta nem volt ilyen boldog és izgatott.
A másik anya sokáig nem szólott hozzám. Szótlanul állott mellettem , amikor a Piave hídján robogott át a vonat, kezében csokor.
Kidobta az ablakon.
– Édes, édes kis fiam!...
Aztán hozzám fordult:
– Itt halt meg. Ezért jöttem el erre az útra. Tizennyolc éves volt...
Megölelem, ő sír...
(Szalad, szalad tovább a vonat Velence felé. A kirándulók énekelnek.

*
Délultáni fél háromkor futottunk be a velencei pályaudvarra.
– Egy utas csakugyan lemaradt Triesztben – jelentették a rendezők a vezetőségnek.
– Ki?
– Egy kolozsvári hölgy.
Sürgöny, telefon. Az olasz vasút udvariasan ígérte meg, hogy az eltévedt utast díjmentesen szállítja utánunk Firenzébe. Megnyugodva mentünk ebédelni az állomás melletti hatalmas étterembe.
Utána ki a Canal Grandera!
Ó gyönyörű Velence! Milyen nehéz volt néhány óra múlva megválni tőled. Csak az vigasztalt, hogy pár nap múlva viszontlátunk, hosszabb időre.
Dohogott a csinos kis vaporetto, szelte a csatorna szennyeszöld és mégis patinásán csillámló hullámait. Az orrokat csiklandozta a zöld víz jellegzetes szaga.
– Hát ez Velence!
– Nézd csak! A Ga d‘oro!
– Lám, a Ponte di Rialto! Gyönyörű!
Előkerültek a Baedeckerek.
– Ez a Vendramin-palota, itt halt meg Wagner!...
Felharsant a vezetők hangja:
– Visszafordulni, elkéssük a vonatot!
Így hát a Szent Márk-tér egyelőre rejtelem és titok maradt. Nem jutott rá idő. Hajrá, ki az állomásra!
Tram-tam-tam, tram-tam-tam, – Isten veled Velence, a mihamarabbi viszontlátásra!

Folytatjuk

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (1)

Nem gondoltam volna, hogy egy vatikáni csoportos látogatás, valamikor a huszadik század derekán, ennyi figyelemre méltó élményt nyújthat – amint az Dsida Jenő Magyar karaván Itálián keresztül című könyvéből kiderül. A kritikákban kevéssé emlegetett munka a(z erdélyi) nagy magyar költő riporteri tevékenységének terméke; a riportban tulajdonképpen egy zarándoklatnak szánt társasutazást ír meg, amit lapja, az Erdélyi Lapok szervezett 1933 májusában Olaszországban. Miután az írás folytatásokban megjelent a lapban, a szerző jónak látta könyvbe is összegyűjteni s ekként megismertetni a nagyközönséggel. A könyv előszavában Dsida igy magyarázza a bizonyitványát:
"…Szükségesnek látom előre figyelmeztetni az olvasót, hogy mit ne keressen ebben a könyvben. Elsősorban ne keressen irodalmat, mert pillanatig sem volt szándékomban azt nyújtani: útközben írott tudósításokból, ujságom számára itthon papirravetett visszaemlékezésekből, színes riportokból és útinoteszem lemásolt lapjaiból verődtek össze a következő oldalak. Művészettörténetet, történelmet se keressen az olvasó soraim között. Itália szépségeit, művészi gazdagságát számtalan vaskos könyv tárja fel és magyarázza s ezek megállapításait ismételgetni céltalan, ostoba dolog lett volna tőlem. Avval pedig, hogy tíznapos társasutazás után eredeti művészi megállapításaim és fölfedezéseim lettek volna, nem akarok hazugul dicsekedni. Végül pedig ne várja senki, hogy holmi Baedecker-pótlóval, útikalauzzal, vagy más effélével szolgálok. Ebben a nemben is vannak igen kiváló magyar könyvek, de különben sem akarhattam ilyent alkotni: hiszen magam is vadidegen voltam Olaszország városaiban.
Hát akkor mi ez a könyv?
Útinapló, lehetőleg hű beszámoló az “Erdélyi Lapok” társasutazásáról, amelyen kétszázhetvenkét erdélyi magyar vett részt…” 
A mű most felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcára, s mindenképpen tanulságos olvasmányként ajánljuk olvasóinknak. Kedvcsinálóul ízelítő következik a könyv indító fejezetéből – arról, hogyan szerveződött annak idején egy társas kirándulás. (Cs. G.)

Zsebkendők lobognak, elindul a karaván

Ismét kopogtattak.
— Szabad!
— Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.
— Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?
— Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten, idegesen várta a választ.
— Semmi változás.
— Nem marad el a kirándulás?
— Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:
— Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
— Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazó jelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magáival, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a inegyedik, hogy ő nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit az
utazásra készülődök össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldogált a szerkesztőségi szobáiban. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségéiben történt a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatal asszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, minthogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.
— Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi magunk is együtt utazunk a társasággal, — hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint (később) megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség, látás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
*
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéből gyűltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikén reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályu várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával még elsején megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikén reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István szatmár—nagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
— Kivánom , hogy minden baj nélkül tegyék m eg a nagy utat és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, — fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, mig a vonat elindult. Az állomás feketéllett az embertömegtől.
Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A külön vonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ülők névsora, lassanként megteltek emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra.
Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása. Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője, Budapestem csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
— Tessék beszállni.
A vonat lassan mozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.

(Folytatjuk)

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (2)

Látogatás Rómeó és Júlia városában

Júlia erkélye Veronában

Az éjfélkor elköltött vacsora után rövid, ám pihentető alvás. Korán reggel ébredek, amint szoktam; gyors készülődés és már indulok felfedezni a környezetet. A gyönyörű napsütésben az ébredő üdülővárosban reggel hétkor már fényképezem az Eden szálló mutatós sétálóutcáját, közben megállapítom, számomra vadigennek tűnik Jesolo. Elgondolkodom, ennyit változott volna kilenc év alatt? 1990 őszén két éjszakát is töltött csoportunk a városkában, de akkor sokkal kisebb volt, mint ahogy éjszakai szállodakereső kóborlásaink idején felmértem. Néhány fiatal már korán reggel is görkorcsolyázik,éjszaka úgy tűnt, mindenkinek a lábára nőtt ez a sporteszköz. 


Megnézek néhány kirakatot, aztán mintha mágnes húzna, elindulok az ellenkező irányba. Jó a szimaton, mert rövid séta után kitárul a homokos tengerpart és az Adria. A nem túl széles parti sávon behúzott napernyők, mint leveleiktől megfosztott nyárfák állnak, ameddig a szem ellát, valamint kényelmes nyugágyak és frissen gereblyézett homok. A korai órában csak néhány hozzám hasonló bámuló figyeli a könnyű párát a víz felett s a napfény járékát a halkan csobbanó hullámokon. Kocogók végzik napi testmozgásukat, mások kutyákkal szaladnak a keskeny kövezett úton, végig a parton. Szinte elfeledkezem az időről, olyan kellemes a tiszta levegő.


Éppen nyolc órára már visszaérkezem a szállóba, s egyenesen az étterembe indulok. Nagyon jólesik a mandarinlé, a vaj, sajt és sonka a friss, ropogós kiflivel és teával. A már becsomagolt hátizsákot aztán lehozom a szobából, és kilenc előtt húsz perccel már úton vagyunk, megcsodálva milyen kiterjedt és mutatós lett Jesolo. 


Unaloműzőként Elena Olaszországról mesél, előbb általánosan, majd különösen a ma meglátogatandó Veronáról szól. Induláskor követjük a Velence felé vivő utat, végig a lagúnák mellett haladunk. Sással benőtt csatorna szomszédságában visz sokáig az út, még hattyút és kócsagot is megpillantok a vízen, néhány helyen pedig horgászok figyelik feszülten a kapást. Van, aki csónakból, míg legtöbben a partról próbálják ki a szerencsét. A távolban felcsillan az Adria s a néhány Velence környéki sziget, a dallamos nevű Burano, Torcello és Murano. Velencének a parti részen épült iker városa, Mestre mellett rátérünk a milánói irányra, miközben pillantást vetünk a velencei Marco Polo repülőtér modern épületére, a nagyméretű vörös- fehér csíkos légikikötőre. A táj szépen művelt mezőgazdasági terület, kukoricatáblák, zöldségesek, gyümölcsfák, kisebb települések, jellegzetes – templomoktól különálló – harangtornyokkal, campanilékkel. 


Fél tízre jár az idő, mikor jelzik a padovai kitérőt, egész közel látszik az országunkban is talán legnépszerűbb szent, páduvai Szent Antal városa. Tíz órakor Vicenza mellett haladunk el gyönyörű vidéken, kisebb hegyek, ciprusok, píneák, lépcsőzetesen kialakított szőlőskertek között. 


Fél tizenegykor parkolunk le az Adige két partján épült 270 000 lakosú Veronában. Itt megérint az örökkévalóság szele, mert örömmel figyelem meg, szinte minden olyan az óvárosban, mint kilenc évvel ezelőtt. A gyönyörű nyári napon a világ minden tájáról érkezett turisták csoportosan és egyénileg, útikönyvvel a kézben igyekszenek beleélni magukat a Capuletek és a Montaguék világába. Rengeteg a látnivaló a városban, ám szinte mindneki először a halhatatlan szerelmesek múltban tűnő nyomait keresi, ott a legnagyobb a tömeg mindig, ahol reájuk emlékezhetnek. Mindössze másfél óra nézelődésre van időnk, még szerencse, hogy az óváros nem túl nagy területű. Az Arenát csak körbeszaladjuk, bemenni nincs idő, ám éppen készülődnek a szabadtéri operaévadra, így futó pillantást vetünk az Aida és a Carmen díszleteire, melyeket munkások és gépek éppen igyekeznek bejuttatni az első században épült római amfiteátrumba amelynek méreteit rohanás közben is érzékeljük. Az ellipszis alakú, huszonkétezer nézőt befogadó építmény 152 méter hosszú és 128 méter széles! A város szívében, a piazza Branon van az arena, túloldalon a vározháza. 


Továbbhaladunk a Via Mazzinin Júlia háza felé igyekezve, mikor rádöbbenünk, a csoport java részének nincs olasz pénze. Így én is berohannék egy útba eső bankba, ám a ravasz dupla ajtó csak egyenként engedi be és majd kifelé is a társaságot. Bevallom, ilyen alkalmatossággal először találkozom (úgy tűnt, más is). Bemégy egy elegáns üvegajtón, s az előtted levő második csak akkor tárul, ha az első becsukodik. Amennyiben véletlenül még egy személy bejön melléd, kettőtöknek már nem nyílik a következő ajtó, bát hely bőven lenne akár három-négy személynek is! Szerencsére elég hamar rájön Elena a titokra, így libasorban a csoport java része besorjázik a fotócellákkal, kamerákkal felülvigyázott intézménybe. Jómagam húsz márkát váltok, és kapok érte 18 100 lírát. 

Júlia bronzszobra

Gyors ügyintézés után pár perc múlva már Júlia házánál állok, s úgy tűnik, a bolondok házába értem. Óriási tömeg, kiabálás, máskor halkabb zsongás. A XIII. század gótikus palota erkélye az udvari szárnyon van. Csobogó kút, zöld növényzet és mellette modern bronzszobor, karcsú Júlia. Jó néhány percet figyelve szinte nevetőgörcsöt kapok, mert sörpocakos németek, kecses japán lányok, agg és hangos amerikai nagyapák és szőkített hajú lármás nagymamák tülekednek a szobor körül, hogy az időtlen szépségű, nyúlánk lányalakot átölelve megörökítsék magukat, kipipálva egy látnivalót az útikönyvben! 


A palotában levő múzeumba betérni nincs idő, így továbbindulok régi emlékeim nyomán a Piazza delle Erbére. A gyümölcs- és zöldségpiac kínálata most is olyan gazdag, mint emlékezetemben él, a XIV. századi kúttal Madonna Verona szobrával és a velencei uralomra emlékeztető XVI, századi oszloppal. Most is megtalálom a sárga virággal díszített apró cukkinit – gondosan helyezik el kosarakban, ládákban, nehogy letörjenek a virágok –, apró padlizsánok, körte alakú paradicsomok és más csodás zöldségek, gyümölcsök mellett. Azután egy íves átjárón a Piazza dei Signorira érkezem, ahol Dante szobra elgondolkozva figyeli a színes turistaáradatot és a röpködő galambokat, melyek majdnem olyan szemtelenek, mint velencei társaik. Szinte letaglózva figyelem a teret szegélyező palotákat, valamennyi a régi idők emlékeit idézi, mivel XII-XV. században épültek és ma is állnak! 


Egy újabb íves átjárón keresztül már a XII. században román stílusban épült Santa Maria Antica templomhoz érek, amely valamikor a Scaliger-palota kápolnája volt. Ezután a kovácsoltvas ráccsal körülvett kis térségen a XIII. század végi, XIV. század eleji Scaliger-síremlékeket csodálom meg. Ennek a fejedelmi háznak közel másfél száz esztendős uralma alatt virágzott fel a város. Fénykorát Cangrande idejében, 1308-1329 között élte Verona. Síremlékén levő lovasszobrán mosolygós, pocakos embernek ábrázolta a művész, olyan barátságosnak, hogy ma is szívesen hallanánk tőle egy jóízű kacagást! Bár a kor olyan véres volt, mint ahogy az itt menedéket talált Dante az Isteni színjátékban leírja, hasonlatosan Shakespeare-hez, most Scaligeri fejedelmi ház rég holt tagjai békésen alusszák örök álmukat a gótikus tornyocskákkal díszített síremlékek alatt. Mivel az idő vészesen múlik, az autóbusz felé indulunk Icával. Igaz, előbb az ultramodern technikával felszerelt illemhelyet keressük fel 500 líráért. Lábpedállal működik a kézmosó csap, minden csillog-villog, legyen az csempe vagy fém. Itt láttam életemben a legnemtörődömebb középkorú asszonyt, aki legalább három percig festette az ajkát elmerülte, a külvilágról látszólag nem tudva, az egyik tükör előtt, a nagy forgalomban nem is hederítve arra, hogy sor alakult ki nyomában a csap körül!

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (1)

Elindulunk a 8500 km-es útra

Lido di Jesolo - első komolyabb állomásunk

Világjáráshoz nem elég a pénz és az egészség, legalábbis, ha Romániában él az utazni vágyó 
Földünk megismerése a huszadik század végére már nem elérhetetlen álom a jóléti társadalomban. Repülőgéppel jó egy nap után a déli féltekére érhet az ember, míg a szomszédos kontinensekre 10-12 óra az út. A világ bármely tájára vetődsz, biztosan találkozol japánokkal és amerikaiakkal, ők a leglelkesebb globetrotterek, de a nagy múzeumokban, az ókori kultúra emlékei körül valóban jelen vannak szinte az egész emberiség képviselői. Találkoztam húsvéti vakáció idején francia kisdiákokkal osztálykiránduláson a görögországi Pireusz kikőtöjében; Augsburgban beszélgettem japán középiskolás leánnyal, aki hátizsákkal és fényképezőgéppel az európai országokkal ismerkedett; Toledóban idegenvezetőnőnk spanyol barátnője, fiatal ügyvéd, besegített szeretett és valóban csodás szülővárosa megismertetésébe, miközben annak örvendett, hogy sikerült találkozniuk, hiszen éppen előző nap érkezett haza egy hónapos indiai körútjáról. 


Az egyesült Európában vízum nincs, a határok jelképesek, sehol nem állítják meg a forgalmat, nem kutakodnak a csomagokban. Csak tábla és zászló jelzi, mint nálunk a megyehatárt, hogy az unió más államában jársz… Gyakran megesik, hogy hét végére vagy éppen csak egy vacsora kedvéért átmennek az emberek egyik országból a másikba. Vásárlásnál a számlán mindenütt szerepel az érték az illető ország pénznemében és euróban is, hiszen így készülnek a közös fizetőeszköz bevezetésére. Nyugat-Európa utazási ügynökségei valóban egzotikus kirándulásokat hirdetnek a már megszokottnak számítóak mellett, így eljuthat az utazó Izlandra északi fényt csodálni, bejárhatja az indián kultúra emlékhelyeit, kagylót gyűjthet a Marquesas-szigeteken, vagy ismerkedhet a tengerfenék élővilágával a Vörös-tenger-parti üdülőhelyeken. 


A hazai mániákus világjáró boldog, ha régi ismerőse, rokona, iskolatársa meghívja látogatóba, és amennyiben szerencséje van, kap vízumot. Ha nem, hát Istenem, majd próbálkozik máskor… Aztán lehet élére rakni a pénzt, apránként valutát szerezni, mert a külföldi utak ellenértékét csak keményvalutában lehet kifizetni, aztán figyelni az utazási irodák ajánlatát. Így esett velem is, mikor még tavasszal (1999-ben) telefonált régi turistatársam, a friss nyugdíjas Ilona, hogy remek spanyolországi útra bukkant a Hema Com Tournál, ha érdekel, nézzek be a Sas-palotába. 
Másnap már fel is iratkoztam az eredetileg július első napjaira tervezett kirándulásra. Kapok egy útitervet a kéthetes kiruccanásra, így hazatérve először térképen tanulmányozom az útvonalat, majd előkeresem az útikönyveket, a régibb-újabb, Ausztriáról, Olasz- és Spanyolországról szóló köteteket, jó néhány művészettörténeti és történelmi munkát is leszedek a polcokról, s módszeres rendszerességgel hozzákezdek naponta néhány órát ezekkel foglalkozni. Van időm bőséggel, mert indulás előtt egy héttel kiderül, az egész autóbusznyi társaság nem kapta meg a schengeni vízumot a spanyol konzulátustól. Szinte már meg is feledkeztem arról, hogy jó iratkötegnyi fénymásolt aktát adtam le a vízum megszerzése érdekében. Bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy rendelkezem saját tulajdonú háromszobás lakással, több mint hét hektár szántóföldem is van, és valamennyi pénz is található a bankszámlámon. A turistairoda vezetője, aki a vízumokért jóval előbb letette az iratcsomót, majd jó tíz nap múlva kénytelen volt az egészet visszahozni, elmesélni, hogy a magyarázat szerint túl sok vízumot adtak ki június folyamán, és nem léphetik át a keretet, amit Isten tudja, ki állapított meg! 


Szerencsére augusztus első felére várják a csoport iratait, így az indulást augusztus 18-ra napolják el. Nem túl vidám a helyzet, hiszen három országban a szállás-étkezés már biztosítva, s mindezt most új időpontokra kell lekötni. Néhány turista kénytelen visszavonni az iratait, de a többség kitart. Közben más turistaügynökségeken járva megtudom, az ilyesmi mindennapos, csak azok az utak biztosak, ahol nem szükséges vízum a román polgároknak, sajnos, ilyen ország nincs túl sok. 


Szóval van idő még egyszer átforgatni az útikönyveket, majd meglátogatni a székelyföldi rokonságot. Végül elérkeznek az utolsó napok. Három nappal indulás előtt közlik, hogy augusztus17- ről 18-ra forduló éjfélkor lesz az indulás a Szent László téri parkolóból, igaz, vízum még nincs, de van rá ígéret. Hátizsák becsomagolva, jegyzetfüzet, iratok, pénz a kézitáskában és a nyakban lógó famerzacskóban, szóval minden készen, mikor este hat óra tájban telefonértesítés: nincs éjféli indulás, mert Tomescu úrnak csak az utolsó pillanatban sikerült kiimádkoznia a vízumot, lekéste a repülőgépet, és csak a reggeli gyorssal érkezik, így találkozás másnap nyolckor a megbeszélt helyen. 


Szép nyári időben örvendezünk a találkozásnak, s foglaljuk el előre megbeszélt ülőhelyeinket. A több mint ötven turistára méretezett légkondicionált Mercedes buszban bőven van hely a 41 turistának, s a csomagok mellett kerül hely néhány találékony turistatársunk ásványvizes pillepalackjainak is. A bukaresti, Spanyolországra szakosodott idegenvezető, Elena ügyködik, szóval tartja a társaságot, a buszvezetők – ketten vannak – buzgón törülgetik az ablakokat. 


Végül láthatóan fáradtan, kimerülten, kis kézitáskával és bőrönddel taxival érkezik Tomescu is. Gyorsan buszba parancsolják a Körös-parton ácsorgó, népséget, és fél kilenckor már a borsi határátkelőnél sorolunk be a társasgépkocsiknak fenntartott sávban. Megtudjuk, nem sok hiányzott, hogy ezúttal is elutasítsák a vízumkérelmünket, de végül nagy nehezen sikerült, csak négy fiatalnak nem adták meg, annak ellenére, hogy a megelőző években már voltak az ominózus pecsét birtokosai hasonló turistaúton, s haza is tértek tisztességgel. A buszban vannak gyermekek – szám szerint hárman –, de ők a szüleikkel együtt más országba szóló kiránduláson voltak, és a két hónapos időtartamba belefér ez a spanyol út is. Szerencsénkre csak két autóbusz van előttünk, s mikor sorra kerülünk, gyorsan átesünk a román határon a formaságokon. Annál hosszabb a várakozás a magyar határőrbódé előtt, ahol útleveleink adatainak számítógépbe való pötyögtetése úgy látszik, még időigényes dolog. Már tízre jár az idő magyar idő szerint – hazai 11 –, mire a magyarországi utakon gurulunk, szépen megművelt kukoricaföldek mellett, melyek virágzó napraforgótáblákkal és felugarolt földdarabokkal váltakoznak. 


A busz fürgén nyeli a kilométereket, Budapestet kikerüljük, s Bicske mellett, Tatabánya közelében tartunk rövid pihenőt. Van, aki babgulyást fogyaszt, én megelégszem egy 120 forintos tölcséres fagylalttal, mások kávéznak, cigarettáznak. Délután három után érünk Hegyeshalom–Nickelsdorf határállomáshoz, és jó negyedóra alatt már át is esünk a közös magyar–osztrák útlevél- és vámvizsgálaton. 


Szembetűnő a rend mindenben, az autóút melletti településeken és a mezőgazdaságban. Nem látni egy szál gazt, katonás erdősávok váltakoznak a szántófölddel. Itt is sok a napraforgó, a guggolós, egyvirágú, alacsony szárú fajtából, amelyet bizonyára géppel gyűjtenek be, mint magyarországi rokonait. Fél ötkör már a Bécs körüli körgyűrűn haladunk, majd át a Dunán s mellette tovább. Itt még elég kicsi a híres folyó, parjtán fűzfák, nyárfák. Az autóút és a Duna közötti kerékpáros sávon nagy a forgalom ebben az órában. Mi elég lassan haladunk a nagy forgalom miatt, így van mód, hogy megfigyeljem, a víz tiszta, ha nem is kék. közben módunk van Bécs ipari negyedeit, tévétornyát megfigyelni, főleg mikor a Graz felé vezető négysávos útra térünk. Az út elején magasan haladunk kétoldalt hatalmas épületek, amelyek feltűnően élénk színben pompáznak. Egyszer csak közel kerülünk a tévétoronyhoz is, amely olyan, mint ha egy repülő csészalj lenne a derekán. Közben dugóba is keveredünk, s csak öt óra után lódulunk neki nagyobb sebességgel. Előttünk gyönyörű hegyek, s a hatsávos út két oldalán számos szélerőmű: jó magas oszlopon három viszintes óriáslapát. 

Albisi BARABÁS BÉLA: Kossuth Lajosnál

(Egy csoportos utazás története a XIX. századból)

Aradi lakásomban a falon egy nagy csoportkép függ, a közepén ott ül Kossuth Lajos apánk és körülötte, hátamegett nagy tömegben, több mint 800 magyar. A képen ott vagyok én is, a feleségem is és ennek fivére, Vidakovich János, Karcag város főmérnöke. A felvétel Turinban készült, maholnap ennek is 40 esztendeje lesz. Nem is kell nagyon megerőltetnem a memóriámat, mert az emlékeztető adatok itt fekszenek előttem s igy megírom e nagy kirándulást.

Kossuth fennmaradt hangfelvétele 1890-ből  (e sorra kattintva indul a lejátszás a jútubon)

1889. évben rendezték a párisi világkiállítást, ahol a franciák az Eiffel-toronnyal lepték meg a világot. Ugy ezen nagyszabású kiállításnak megtekintésére, valamint Kossuth Lajosnak turini meglátogatása céljából egy nagy társas körutazást rendezett Dolinay Gyula hirlapiró, akinek vállalkozását igen sok magyar politikus és közéleti férfiú támogatta. A két vonzerő, Kossuth s a világkiállítás s a társas kirándulás programja annyira hatott, hogy az egész országból 800 utason felül jelentkeztek. Csak magából Budapestről több mint 250, ezek között 15 országgyűlési képviselő, 30 nagynevű színművész és színművésznő és sok hirlapiró. Az utazás 14 napra volt beosztva, július 2—16-ig. Nem csoda, hogy ily sokan jelentkeztek, hisz az utazásért személyenkint csak 160 forintot kellett befizetni s ezenkívül 5—6 forint zsebpénz kellett, úgyhogy 250 forintból minden kitelt, vasút, élelmezés, szálloda, beléptidijak s minden más egyéb. Akinek volt, az költhetett többet is és vásárolhatott kedvére vámkötelezettség nélkül. Útlevélre nem volt szükség. Milyen olcsó és boldog világban éltünk mi akkor!


A rendező-bizottság elnöke Helffy Ignác országgyűlési képviselő volt, akit „Kossuth palatínusa" néven is tiszteltek s ő volt a rendezője a turini ünnepélyességeknek.


Az utazás két egymásután menő   különvonaton   történt   elég kényelmesen, felső  Olaszországon keresztül   s  csak   négy  helyen szállottunk ki széjjelnézni, Cormonso, Velence, Verona és Milanóban s volt elég időnk a nevezetességek megszemlélésére. Turinba július 4-én este 9 órakor érkeztünk meg, azonnal el lettünk szállásolva, én és feleségem az Európa-szálloda egyik utcai szobáját kaptuk. Alig vártuk a reggelt, mert a másnapnak nevezetes és szép programja volt: Kossuth Lajost látni, vele beszélni és őtet hallani.


Július 5-ike szép nyári meleg nap s délelőtt 10 óráig volt időnk Turinba szétnézni, beültünk egy kocsiba, a kocsis nagy igyekezettel magyarázott, amiből nem értettünk egy szót sem, de azt megértette, amikor mondtuk, hogy most hajtson a Via dei Mille 22. számú házhoz. Reánk mosolygott, hogy ő tudja, ott lakik Generale Kossuth.


Itt megállok egy pillanatra, mert megmagyarázom, hogy miért mondta az a kocsis Generale Kossuth. Az olasz köznép csak annyit tudott Kossuthról, hogy ő valami nagyon nagy és hires magyar ember, de azt már nem tudták, hogy kormányzó, miniszter, köztársasági elnök vagy mi más volt. Azt is tudták, hogy Kossuth valami nagy háborúból menekült az osztrákok elől, tehát ráfogták, hogy tábornok volt s igy lett Generale Kossuth. De még kedvesebb volt, hogy zavarban voltak, amikor a köznép számára elkészítették eladásra Kossuth Lajos arcképét. Nem tudták, hogy milyen ruhába öltöztessék, nem tudták milyen volt a generálisi díszruhája. Kapták magukat s az ő legnagyobb hősüknek, Garibaldinak diszöltözetébe festették le Kossuth Lajost. Az aranyozott zöld katonai kabátra ráborították a pirosgalléru fehér köppenyt, ugy, hogy a kép nemzetiszinü, akár olasz, akár magyar, ahogy vesszük. A kézben papirtekercs. A szép öreg fejhez igen jól áll a katonai egyenruha, — aláírva Luigi Kossuth. Ez a ritka arckép nálam is megvan.


Megérkezünk Kossuth lakása elé, amely egy sötétre festett kétemeletes ház első emeletén van. A ház előtt, a kapu alatt, a lépcsőházban sürgés-forgás, várakozó magyarok sokasága, akik szeretnének bejutni, de nem lehet ám, mert most vannak bent Kossuth dolgozó szobájában a társaság előkelőségei, a képviselők, hirlapirók, színművészek, s majd csak azután jön a többi. Akkor még nem voltam képviselő s én is a néphez tartoztam. A folyosóra kihallatszott Ábrányi Emilnek hangja, aki egy saját költeményét olvasta fel Kossuth Lajos előtt. Egy kis ládikót nyitottak fel, amelyben föld volt, a zempléni Monok község egyik házának kertjéből, amelyben Kossuth Lajos született. Erre a ládikára mutatott rá Ábrányi Emil, amikor a többek között igy szavalt: 


„Nézd ezt a hazai földet, ha Te nem jöhetsz el hozzája, eljött a föld Hozzád, hogy fejedet hajtsd rája." 


Amig ezek az üdvözlők bent időztek Kossuthnál, a lakásból kinézett özv. Ruttkayné, Kossuth Lujza, Kossuth Lajos nővére s mert én és feleségem közel voltunk az ajtóhoz, jóságos arcmosolyával behívott minket az ő szobájába, mert látta is, hogy egy nagyobb üveget tartok a kezembe. Ebben az üvegben 1822. évi termésű kitűnő bor volt, amelyet Novotny Lajos, az aradi „Jó pásztor" népszerű vendéglőse küldött általam. Szivesen cipeltem az üveget idáig s Ruttkayné derült arccal fogadta, meg is köszönte azzal, hogy a bátyja csak egy-egy pálinkás pohárral fog inni belőle.


Ezalatt a képviselők elvégezték az üdvözlést s a látogatást Kossuth szobájában s talán azért, hogy kissé pihenjen, be akart jönni nővére szobájába. Be is nyitott, de azonnal vissza kellett húzódnia, mert a szobája megtelt várakozó vendégekkel. Ebben a pillanatban láttam Kossuthot először. Egy heves érzület szaladt rajtam végig, nagyon meg voltam akkor illetődve, — ha akkor szólni kellett volna, az a szó a torkomon akad. Elbúcsúztunk özv. Ruttkaynétól, aki beirányitott a folyosóról Kossuth szobájába, ahol már folyt az egyénenkénti üdvözlés. Ez abból állott, hogy egy kör alakult s mindenki elébe jutott az ősz kormányzónak, bemutatta magát, meghajolt, kezet fogott s tovább ment. Lassan, de a sor rám is került, a feleségem mellettem. Érthető izgatottságban, kipirult arccal, ragyogó szemmel hallgatta, hogy az ő ura most Kossuth Lajossal beszél. Hangos, érthető kiejtéssel megmondom a nevemet s azt, hogy Aradról jöttem. Az öreg felfigyel, rám néz, s gyenge hangon mondja: „Ugye, fia annak a Barabás Péternek, akire emlékezem, hiszen olykor-olykor levelezünk is."


„Igen, kormányzó ur, — feleltem — most is hoztam tőle egy levelet, amelyben egy kevés porhanyó föld van az aradi vértanuk kivégzési helyéről" — s átadtam neki a levelet. Kezébe vette, ránézett s letette az asztalra.


„Köszönöm a levelet is, a földporokat is, drága hazai ereklye, megőrzöm. Üdvözlöm az édes atyját."

Kezet ad, mélyen meghajtom magamat s nyomomban a feleségem lehajol, meg akarja csókolni Kossuth Lajos kezét, — de ő visszahúzta: „Nem, ezt nem engedem meg, de ha nem restell,- csókolja meg az arcomat" — s odanyujtá arcát, feleségem áhítattal érintette ajkával Kossuth Lajos bal arcát. Az öreg mosolygott s a feleségem könnyezve s tulboldogan köszönte meg a  kitüntetést, — aztán eljöttünk. Az öreg ur több mint egy óra hosszat állva fogadta az üdvözléseket s kezet fogott mindenkivel, néhánnyal egy-két szót váltott is. Jó egy év múlva, amikor Aradon a vértanuk szobrát leleplezték, azt irta Kossuth Lajos Aradváros tanácsának: „Azzal a maroknyi szent földdel kezemben, amit Barabás Péter küldött nekem, kihajlok ablakomból Arad felé s megcsókolva a drága porokat, áldásért könyörgöm a magyar hazára." Vajjon meg van-e és hol ez a levél?