DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (5)

A Szentatya színe előtt

XI. Piusz pápa

Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtómállók, akiknek festői, érdekes, sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruháiban, a nőkön hosszuujjú, zárt ruha és fekete fátyol.
Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bibortrónusú „Sala ducale“-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyiltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyiló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.
Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy biborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez – mondották – nagy kitüntetés és igen ritka dolog.
Izgatott várakozás közben telik el a félóra.
Megjelenik Juga dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenkettőn megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és éljenzés.
Hirtelen félrehuzódik az egyik oldalajtó biborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.
Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant' Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kiséretében.
Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.
Letérdelünk.
A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat, A Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.
– Bene, bene... – mondja a Szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.
Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíbor függönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte önfeledt üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező, szűnni nem akaró „éljen!” A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.
A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:
– Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó? Meddig maradnak?
Később megkérdezi:
– Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?
Dr. Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.
A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.
A pápa csakugyan felmegy a bibortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állanak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél három.
Halkan, alig  hallhatóan  kezdi  beszédét.
Elmondja, hogy milyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az ő hivó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.
Hangja mindinkább megerősödik.
– Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem.
Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszittessem és életet adjak nektek”. Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus – kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni őbenne.
Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szivünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szivemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.
A Szentatya szájáról folyamatosan, göm bölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak.
Fölemelt, most már erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:
– Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.
A szokatlanul bosszú huszperces beszéd véget ér.
– Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! – így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr. Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.
Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az ő áldásában.
A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.
A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.
– Éljen! Éljen! – kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (4)

Bolyongás a Vatikánban

Erdélyi zarándokok a Szt. Péter téren

Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerint vett „zarándoklat” lényegéhez tartoznak, hogy – úgy érzem – megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem hallgatom el, mert – úgy vettem észre, – utitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessék a Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kiváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok,aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár“, de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyekbe száguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdithatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falaik árnyait szemléltem,  – hosszú idő óta először – végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

*
Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba és képtárba.
Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépségét, gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.
Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba esett.
Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V. Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkü festő, a Quattrocento illatos virágú, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek !... Reprodukciók után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.
Hát még a Cappella Sistinu, IV. Sixtus pápa híres kápolnája. Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit, Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan mertem felnézni Michelangelo „Utolsó  ítélet”-ére. Hét esztendeig festette  a művész ezt a képet, de azt hiszem, ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom nélkül... A mennyezet festések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még egyszer életemben a Cappella Sistinába.
Tovább.
Raffael stanzái: Az athéni iskola, A Disputa, Heliodorus, A bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabaditja,  Borgó égése, A milviusi csata. Mennyi tudás, mennyi  művészet, mennyi pazar pompa, mennyi örök kincs !...
Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Riga termébe: lenyűgözve állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó,  ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet...
A görög kereszt terme, a sala rotonda, a sala delle muse, galleria  delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Ghiaramonti: itt van a csodálatos Nilus-szobor.
A Belvedere gömbölyű udvara.
Higyje el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a Laokoon-csoporttal...  Ó, szépséges belvederei Appoló.
Tovább.
Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt... Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, muzeo dei candelabri, a térképek galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség és gyönyörűség a másik után.
Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók.
Még így is megrendítsen szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a londoni South Kentington-múzeumban vannak.
Tovább! Az új vatikáni képtár.
Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Poligno, Urunk színeváltozása.
... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkozunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt, hogy a Szentatya elé járuljunk.

(Befejezése következik)

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (3)

Magyar ének zsong Szent Péter sírja mellett

Szt. Péter sírja a Vatikánban

Mi tagadás, kilenc óra után  már magam is feltornásztam magamat a csomagtartóba és megpróbáltam aludni. Nem tudom, meddig alhattam, mikor arra ébredtem, hogy megáll a  vonat.
— Milyen állomáson vagyunk? — fordultam utitársaimhoz a magasból.
Kinéztek az ablakon és szaporán adták a választ:
— Olio Sasso.
— Furcsa! — morogtam álmosan és másik oldalam ra feküdtem. Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk.
Mivel zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett  messze, ismét megkérdeztem:
— Hol vagyunk?
Fülketársaim, három úr és négy hölgy készségesen dörzsölték az ablakot és néztek ki a megvilágított állomásra:
— Olio Sasso, — hangzott ismét a válasz.
Ez már gyanús volt.  Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso, amelynek eddig nevét sem hallottam s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalmas olajreklámot néztek utitársaiim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakúgyanott díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki, hogy a többi vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomás névnek az Olio Sasso-t.
Ettől kezdve szállóigévé,  a „jólértesültség" és „tájékozottság" szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.
Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a római Termini-i állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek meg. Az utasok tizenkét kitünő, előkelő római hotelben és pensióban nyertek elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító szekerekkel már várakoztak a beérkező m agyar „karavánra”.  Alig telt bele húsz perc s már ment is mindenki az elől haladó táblák után nyugodt éjszakai szállására, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.
Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A villamosok,  autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebeséggel. Az olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával  integet a tülkölő, cikázó, surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagy forgalmú várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás. amelyekre az ájtatos és kíváncsi lelkek egész tömege zúdul Rómába. Így az aránylag nem túl nagy város forgalma — szavahihető tanuk szerint — jelenleg ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.
Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságban, a Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először utitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek  körül.
Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított, vakítóan tükröző, fehér csempéikkel kirakott alagút bejáratára nyílott.
Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta, csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája. Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell. Becsuktam az ablakot.
Tú-tú! Csin-csin! — hatolt fel az autók, villamosok lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó morajlása.
Eloltottam a lámpát.
Az ágyammal szemközti falom, mint állandó tűzijáték, villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be az ablakon és ű nyalogatták végig a fehér falat...
— Most Rómában vagyok... — próbáltam felfogni a körülöttem levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.
Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz és mi mégis siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most, mingyárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörüb és legnagyobb templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora
gyerekkorunktól fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.
Hát megláttuk ...
Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad még, elégedjél meg ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy milyen csodálatosan, megkönnyeztetően szép a Michelangelo Pietája? Azt, hogy a gigászi templom hossza az előcsarnokkal együtt 211 méter, magassága a Michelangelo kupolájával együtt 123 és fél méter? Azt, hogy felmentem a kupolába és elszédültem, amikor lenéztem a templomba és láttam lent a hangyáknál is kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg. Mikor megálltam Szent Péter sírja mellett és bepillan tottam a kétezeréves keresztény történelem kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák márványemlékeit? írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? írjam le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal: a reneszánsz remekeivel? Próbáljam lefesteni: mit láttam a kupola tetejéről? — a csodaszép örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen mennyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő alakjára?...
Ha mindezt csak röviden érinteni akarnám, nem rövid utikrónikát, nem szűkszavú kis utinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írnom.
A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak, Szt. Péter templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.
Megható jelenet volt, amikor Scheffler János teológiai tanár vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent Péter templom óriási hajóján és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt és töltötték meg egymásután a kápolnákat. Az imádságok elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.
Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S. Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló éppen elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S. Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kivüli“ Szent Pál bazilikát látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni.
Hát még, amikor belépünk és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröző nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő kolostorban is. Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.
Porfelhőt vágott mögöttünk az ősi, római karakterében teljesen megmaradt út. A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok integettek.
Megdöbbentőn, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.

(Folytatjuk)

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (2)

Három határon keresztül

A zarándokút és társasutazás szerény krónikásának nem lehet feladata, hogy Itália szépségét, Róma és más történelmi patinájú olasz városok jelentőségét méltassa. Ezt megtették már számtalanszor a hivatottabbak és Olaszország elbűvölő rejtelmeiben jártasabbak. Inkább futó képét szeretném megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke. Nem utolsó sorban pedig azokat a jellemző és mulatságos kis epizódokat szeretném megörökíteni, amelyek olyannyira bájosakká, szórakoztatókká és feledhetetlenül kedveseikké varázsolták az utazás perceit. Ha néha mégis elkalandoznék kitűzött célomtól és elragadtatással kiáltanék fel az emberi lélek valamely nagy munkája, vagy a természet művészetének valamely csodálatos játéka előtt, ne vegye tőlem rossz néven a nálam bizonyára sokkalta jártasabb olvasó: olyasvalaki írja e sorokat, aki először találta magát szemtől-szembe a csodával, a kapuzattal, tulajdon forró álmainak tündéri megvalósulásával.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam ... – kattognak, muzsikálnak a kerekek. Darab Erdélyországot visznek – világot látni. A zarándokok öt vagonja lassanként összemelegszik, egységet alkot,  valóságos kis köztársaságot. Minden vagonnak megvan a maga főnöke, az egyes számú vagon egyik fülkéjében utazik a „vezérkar”. Itt egész nap folyik a munka, számolás, beosztás. Nagy a gond. Ebből a fülkéből futnak szét a csoportvezetőkön keresztül az összes utasítások, tanácsok és útbaigazítások.
Biharpüspökiben vámvizsgálat. Rövid és udvarias: néhány perc múlva már ki is szállhatnak az utasok. A jókedv általános. Hangos tréfák röpködnek ide-oda: olyan az egész társaság, mintha csupa aranyos kamaszokból, labdázó, gondtalan iskolás gyerekekből állana.
Indulás tovább.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam ... megyünk Budapest felé. Előkerülnek a kártyák, sakktáblák, kezdődik a játék.
– Abszolút, család, összes adu...
– Kontra abszolút...
A kofferekből asztal tevődik össze, kényelmes, akárcsak valami kaszinói zöldasztal.
Délben kapják meg az utasok az első kis ételcsomagot a vezetőségtől. Szalámi, hideg felvágott, zsemlye, sajt és narancs van benne bőségesen. Este meleg vacsora lesz Budapesten. A kaszinóból hamarosan étterem alakul.
Budapest. Nyugati pályaudvar. Csomagok a vonatban maradnak. A fülkéket lezárja a vasút. Este hat óráig mindenki szabad; tehet ami jólesik Magyarország fővárosában. A pályaudvaron az ismerősök, rokonok egész tömege várakozik a háromszáz erdélyi zarándokra.
A találkozás örömkiáltásai, boldog, hangos beszéd.
Mintha csupa erdélyiből állna Budapest: a Gellérthegyen, a Duna parton csupa útitársra bukkannak az erdélyi utasok. Este hatkor vacsora Budapest két legkitűnőbb vendéglőjében: a Mátyás-pincében és Erzsébet-szálló éttermében. Minden utas mellett rokonok, ismerősök ülnek. A „létszám” kétszeresre emelkedik.
Nyolckor indulás a Déli Vasútról. Búcsúzás, zsebkendőlobogtatás. A kedves pestiektől nyüzsög  a pályaudvar. – Éljen! Éljen! –hangzik az üdvrivalgás.
Tram-tam-tam , tram-tam-tam, – megy tovább a vonat. Budapest százezer és százezer lámpától csillogó képe mindinkább elmarad és eltűnik az éjszakában.

*

A vadregényes Karszt-vidéken való átutazásról, a különböző határok átlépéséről csak éppen megemlékezem. Az éjszaka a lehetőségeihez képest nyugodalmas volt.
Hajnalban a vezetőség újra összeszámolta a még szendergő utasokat. Rémülten hangzott szájról-szájra:
– Tizenkét utas hiányzik.
– Vajon mi lett velük?
– Biztosan lekéstek Budapesten...
Dehogy késtek le. Később sült ki közderültség mellett, hogy az élelmes tizenkettő egy oldalra rakta át a csomagokat és belefeküdt az üresen maradt csomagtartóikba. Kényelmesen utaztak egész éjszaka. A rendezőség persze elfelejtette a csomagtartókat is megnézni és innen származott az ijesztő létszámapadás...
Triesztben két órát állt a vonat. Az utasok leszálltak és kimentek a kikötőbe, ahol számtalan kisebb hajó mellett néhány hatalmas
óceánjáró kéménye is ontotta a sűrű, bodrozó, fekete füstöt...
Ó, Miramare, ó, szépséges, sima, végtelen Tenger!...
Az utasok nagy részének arra is volt ideje, hogy autótaxikon beszáguldja Trieszt gyönyörű, modern utcáit.
Itt máris baj volt a taliánnal. Kiütközött a jó olasz szokás:
— Nem tudok visszaadni... – mondták a taxisofőrök, kézzel-lábbal magyarázva. Sietni kellett, az üzleten jócskán nyertek a ravasz talián sofőrök. Az út későbbi folyamán kiderült, hogy az olasz árus, sofőr ritkán tud „visszaadni", ha véletlenül mégis „visszaad”, akkor sem jól: mindig „tévedés" van a számolásban. Mindenki tanult, de – sajnos – a maga kárán.
Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorúkkal, csokrokkal... Az ablakok nyitva.
– Ez az!
És zuhognak a vízbe a csokrok...
A szemek könnyesek.
...Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel...

*

Amit eddig feljegyeztem , szinte hivatalos beszámoló volt. Legalábbis ahhoz képest, amit most kell feljegyeznem.
– Mit tetszik csinálni? – kérdi egy ötven-hatvan éves, jóságos arcú néni. Ő is útitárs.
– Írok.
– Mit?
– Úti beszámolót az Erdélyi Lapoknak.
– Jaj, szerkesztő úr lelkem, akkor okvetlenül írja bele, hogy nekem nincs semmi bajom. Hogy olvassa otthon az Ilonka leányom. Hogy ne aggódjék miattam.
– Okvetlenül beleírom.
Íme, tehát üzenem a kedves néni Ilonka leányának: ne aggódjék! A kedves mama egészséges és vidám. Izeg-mozog, jön-megy, saját bevallása szerint hat év óta nem volt ilyen boldog és izgatott.
A másik anya sokáig nem szólott hozzám. Szótlanul állott mellettem , amikor a Piave hídján robogott át a vonat, kezében csokor.
Kidobta az ablakon.
– Édes, édes kis fiam!...
Aztán hozzám fordult:
– Itt halt meg. Ezért jöttem el erre az útra. Tizennyolc éves volt...
Megölelem, ő sír...
(Szalad, szalad tovább a vonat Velence felé. A kirándulók énekelnek.

*
Délultáni fél háromkor futottunk be a velencei pályaudvarra.
– Egy utas csakugyan lemaradt Triesztben – jelentették a rendezők a vezetőségnek.
– Ki?
– Egy kolozsvári hölgy.
Sürgöny, telefon. Az olasz vasút udvariasan ígérte meg, hogy az eltévedt utast díjmentesen szállítja utánunk Firenzébe. Megnyugodva mentünk ebédelni az állomás melletti hatalmas étterembe.
Utána ki a Canal Grandera!
Ó gyönyörű Velence! Milyen nehéz volt néhány óra múlva megválni tőled. Csak az vigasztalt, hogy pár nap múlva viszontlátunk, hosszabb időre.
Dohogott a csinos kis vaporetto, szelte a csatorna szennyeszöld és mégis patinásán csillámló hullámait. Az orrokat csiklandozta a zöld víz jellegzetes szaga.
– Hát ez Velence!
– Nézd csak! A Ga d‘oro!
– Lám, a Ponte di Rialto! Gyönyörű!
Előkerültek a Baedeckerek.
– Ez a Vendramin-palota, itt halt meg Wagner!...
Felharsant a vezetők hangja:
– Visszafordulni, elkéssük a vonatot!
Így hát a Szent Márk-tér egyelőre rejtelem és titok maradt. Nem jutott rá idő. Hajrá, ki az állomásra!
Tram-tam-tam, tram-tam-tam, – Isten veled Velence, a mihamarabbi viszontlátásra!

Folytatjuk

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (1)

Nem gondoltam volna, hogy egy vatikáni csoportos látogatás, valamikor a huszadik század derekán, ennyi figyelemre méltó élményt nyújthat – amint az Dsida Jenő Magyar karaván Itálián keresztül című könyvéből kiderül. A kritikákban kevéssé emlegetett munka a(z erdélyi) nagy magyar költő riporteri tevékenységének terméke; a riportban tulajdonképpen egy zarándoklatnak szánt társasutazást ír meg, amit lapja, az Erdélyi Lapok szervezett 1933 májusában Olaszországban. Miután az írás folytatásokban megjelent a lapban, a szerző jónak látta könyvbe is összegyűjteni s ekként megismertetni a nagyközönséggel. A könyv előszavában Dsida igy magyarázza a bizonyitványát:
"…Szükségesnek látom előre figyelmeztetni az olvasót, hogy mit ne keressen ebben a könyvben. Elsősorban ne keressen irodalmat, mert pillanatig sem volt szándékomban azt nyújtani: útközben írott tudósításokból, ujságom számára itthon papirravetett visszaemlékezésekből, színes riportokból és útinoteszem lemásolt lapjaiból verődtek össze a következő oldalak. Művészettörténetet, történelmet se keressen az olvasó soraim között. Itália szépségeit, művészi gazdagságát számtalan vaskos könyv tárja fel és magyarázza s ezek megállapításait ismételgetni céltalan, ostoba dolog lett volna tőlem. Avval pedig, hogy tíznapos társasutazás után eredeti művészi megállapításaim és fölfedezéseim lettek volna, nem akarok hazugul dicsekedni. Végül pedig ne várja senki, hogy holmi Baedecker-pótlóval, útikalauzzal, vagy más effélével szolgálok. Ebben a nemben is vannak igen kiváló magyar könyvek, de különben sem akarhattam ilyent alkotni: hiszen magam is vadidegen voltam Olaszország városaiban.
Hát akkor mi ez a könyv?
Útinapló, lehetőleg hű beszámoló az “Erdélyi Lapok” társasutazásáról, amelyen kétszázhetvenkét erdélyi magyar vett részt…” 
A mű most felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcára, s mindenképpen tanulságos olvasmányként ajánljuk olvasóinknak. Kedvcsinálóul ízelítő következik a könyv indító fejezetéből – arról, hogyan szerveződött annak idején egy társas kirándulás. (Cs. G.)

Zsebkendők lobognak, elindul a karaván

Ismét kopogtattak.
— Szabad!
— Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.
— Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?
— Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten, idegesen várta a választ.
— Semmi változás.
— Nem marad el a kirándulás?
— Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:
— Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
— Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazó jelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magáival, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a inegyedik, hogy ő nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit az
utazásra készülődök össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldogált a szerkesztőségi szobáiban. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségéiben történt a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatal asszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, minthogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.
— Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi magunk is együtt utazunk a társasággal, — hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint (később) megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség, látás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
*
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéből gyűltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikén reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályu várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával még elsején megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikén reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István szatmár—nagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
— Kivánom , hogy minden baj nélkül tegyék m eg a nagy utat és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, — fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, mig a vonat elindult. Az állomás feketéllett az embertömegtől.
Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A külön vonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ülők névsora, lassanként megteltek emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra.
Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása. Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője, Budapestem csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
— Tessék beszállni.
A vonat lassan mozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.

(Folytatjuk)