DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (5)

A Szentatya színe előtt

XI. Piusz pápa

Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtómállók, akiknek festői, érdekes, sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruháiban, a nőkön hosszuujjú, zárt ruha és fekete fátyol.
Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bibortrónusú „Sala ducale“-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyiltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyiló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.
Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy biborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez – mondották – nagy kitüntetés és igen ritka dolog.
Izgatott várakozás közben telik el a félóra.
Megjelenik Juga dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenkettőn megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és éljenzés.
Hirtelen félrehuzódik az egyik oldalajtó biborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.
Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant' Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kiséretében.
Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.
Letérdelünk.
A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat, A Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.
– Bene, bene... – mondja a Szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.
Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíbor függönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte önfeledt üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező, szűnni nem akaró „éljen!” A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.
A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:
– Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó? Meddig maradnak?
Később megkérdezi:
– Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?
Dr. Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.
A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.
A pápa csakugyan felmegy a bibortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állanak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél három.
Halkan, alig  hallhatóan  kezdi  beszédét.
Elmondja, hogy milyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az ő hivó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.
Hangja mindinkább megerősödik.
– Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem.
Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszittessem és életet adjak nektek”. Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus – kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni őbenne.
Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szivünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szivemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.
A Szentatya szájáról folyamatosan, göm bölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak.
Fölemelt, most már erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:
– Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.
A szokatlanul bosszú huszperces beszéd véget ér.
– Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! – így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr. Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.
Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az ő áldásában.
A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.
A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.
– Éljen! Éljen! – kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (4)

Bolyongás a Vatikánban

Erdélyi zarándokok a Szt. Péter téren

Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerint vett „zarándoklat” lényegéhez tartoznak, hogy – úgy érzem – megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem hallgatom el, mert – úgy vettem észre, – utitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessék a Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kiváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok,aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár“, de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyekbe száguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdithatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falaik árnyait szemléltem,  – hosszú idő óta először – végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

*
Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba és képtárba.
Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépségét, gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.
Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba esett.
Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V. Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkü festő, a Quattrocento illatos virágú, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek !... Reprodukciók után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.
Hát még a Cappella Sistinu, IV. Sixtus pápa híres kápolnája. Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit, Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan mertem felnézni Michelangelo „Utolsó  ítélet”-ére. Hét esztendeig festette  a művész ezt a képet, de azt hiszem, ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom nélkül... A mennyezet festések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még egyszer életemben a Cappella Sistinába.
Tovább.
Raffael stanzái: Az athéni iskola, A Disputa, Heliodorus, A bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabaditja,  Borgó égése, A milviusi csata. Mennyi tudás, mennyi  művészet, mennyi pazar pompa, mennyi örök kincs !...
Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Riga termébe: lenyűgözve állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó,  ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet...
A görög kereszt terme, a sala rotonda, a sala delle muse, galleria  delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Ghiaramonti: itt van a csodálatos Nilus-szobor.
A Belvedere gömbölyű udvara.
Higyje el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a Laokoon-csoporttal...  Ó, szépséges belvederei Appoló.
Tovább.
Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt... Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, muzeo dei candelabri, a térképek galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség és gyönyörűség a másik után.
Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók.
Még így is megrendítsen szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a londoni South Kentington-múzeumban vannak.
Tovább! Az új vatikáni képtár.
Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Poligno, Urunk színeváltozása.
... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkozunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt, hogy a Szentatya elé járuljunk.

(Befejezése következik)

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (1)

Nem gondoltam volna, hogy egy vatikáni csoportos látogatás, valamikor a huszadik század derekán, ennyi figyelemre méltó élményt nyújthat – amint az Dsida Jenő Magyar karaván Itálián keresztül című könyvéből kiderül. A kritikákban kevéssé emlegetett munka a(z erdélyi) nagy magyar költő riporteri tevékenységének terméke; a riportban tulajdonképpen egy zarándoklatnak szánt társasutazást ír meg, amit lapja, az Erdélyi Lapok szervezett 1933 májusában Olaszországban. Miután az írás folytatásokban megjelent a lapban, a szerző jónak látta könyvbe is összegyűjteni s ekként megismertetni a nagyközönséggel. A könyv előszavában Dsida igy magyarázza a bizonyitványát:
"…Szükségesnek látom előre figyelmeztetni az olvasót, hogy mit ne keressen ebben a könyvben. Elsősorban ne keressen irodalmat, mert pillanatig sem volt szándékomban azt nyújtani: útközben írott tudósításokból, ujságom számára itthon papirravetett visszaemlékezésekből, színes riportokból és útinoteszem lemásolt lapjaiból verődtek össze a következő oldalak. Művészettörténetet, történelmet se keressen az olvasó soraim között. Itália szépségeit, művészi gazdagságát számtalan vaskos könyv tárja fel és magyarázza s ezek megállapításait ismételgetni céltalan, ostoba dolog lett volna tőlem. Avval pedig, hogy tíznapos társasutazás után eredeti művészi megállapításaim és fölfedezéseim lettek volna, nem akarok hazugul dicsekedni. Végül pedig ne várja senki, hogy holmi Baedecker-pótlóval, útikalauzzal, vagy más effélével szolgálok. Ebben a nemben is vannak igen kiváló magyar könyvek, de különben sem akarhattam ilyent alkotni: hiszen magam is vadidegen voltam Olaszország városaiban.
Hát akkor mi ez a könyv?
Útinapló, lehetőleg hű beszámoló az “Erdélyi Lapok” társasutazásáról, amelyen kétszázhetvenkét erdélyi magyar vett részt…” 
A mű most felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcára, s mindenképpen tanulságos olvasmányként ajánljuk olvasóinknak. Kedvcsinálóul ízelítő következik a könyv indító fejezetéből – arról, hogyan szerveződött annak idején egy társas kirándulás. (Cs. G.)

Zsebkendők lobognak, elindul a karaván

Ismét kopogtattak.
— Szabad!
— Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.
— Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?
— Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten, idegesen várta a választ.
— Semmi változás.
— Nem marad el a kirándulás?
— Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:
— Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
— Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazó jelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magáival, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a inegyedik, hogy ő nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit az
utazásra készülődök össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldogált a szerkesztőségi szobáiban. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségéiben történt a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatal asszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, minthogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.
— Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi magunk is együtt utazunk a társasággal, — hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint (később) megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség, látás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
*
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéből gyűltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikén reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályu várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával még elsején megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikén reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István szatmár—nagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
— Kivánom , hogy minden baj nélkül tegyék m eg a nagy utat és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, — fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, mig a vonat elindult. Az állomás feketéllett az embertömegtől.
Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A külön vonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ülők névsora, lassanként megteltek emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra.
Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása. Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője, Budapestem csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
— Tessék beszállni.
A vonat lassan mozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.

(Folytatjuk)