(Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből - befejező rész)
A logofet hamar elintézte az ügyet. A bojár 3 évre szerződtette Andrist, három ezer frank évi fizetéssel, szabad lakással, fűtéssel s bizonyos számú marhatartással. Kötelessége volt mind a hat olteniczai uradalmon vezetni a gazdálkodást s róla Szent-György és Szent-Demeter napján elszámolni a gazdának, Bukarestben. Szolgálatba lépéskor 5 ezer frank kaucziót kellett letenni egy fővárosi bankba.
Azonban a dolog elintézése nem ment olyan simán az asszonnyal! Andrisnak nagy kedve volt a szép jövedelmű hivatalra, s kapaczitálta is eleget a feleségét, de az asszony konok volt. Utoljára a férfi azzal édesgette, hogy uri asszony lesz belőle, csak parancsolnia kell s mindenki vak engedelmességgel tartozik neki. Ez hatott. Régi dolog, hogy az asszony önérzetét leginkább az emeli, ha magasabb társadalmi polczczal kecsegtetik.
Andrisék mindenüket pénzzé tették, a házi portékákon kívül, s a bojár kívánságára letették az 5 ezer frank kaucziót. Még maradt néhány száz frank feleslegük is, a mit új helyzetükben gazdasági| befektetésre szántak. Felpakkoltak s Szent Demeterkor az olteniczai mósiára mentek. Az Andris keze mindjárt az első hetekben meglátszott az életen. Oly ügyesen rendezte és vezette a birtokot, hogy a három év leteltével az addig elhanyagolt uradalom minta gazdasággá emelkedett.
A bojár, — ki különben hol Parisban, hol Bukarestben lakott — ha pár hétre a birtokaira látogatott, legszívesebben az olteniczain időzött, hol nem győzött eléggé gyönyörködni az Andris talpraesett ügyességében.
A jó mód s a gondnélküli élet meg is látszott mindkettőjükön. Az egykori falu rózsájából terjedelmes asszonyság fejlődött s «madam logofet» volt a titulusa.
Természetesen arra is éber gondjuk volt, hogy gazdájuk vagyona mellett az övék is gyarapodjék. Az első három évi szerződés után még kétszer kötöttek 6—6 évre szólót a bojárral.
Amig a második hat évnek utolsó hónapjai is betelnének: nézzük mi van a kis lelencczel?
Andris maga is úgy gondolkozott, mint a dobrudsai logofet, t. i. hogy nem hal meg Romániában. Fogadott fiát, az ifj. Barcsak Andrást, kezdettől fogva e gondolattal iskoláztatta a hazai földön. A fiú eleven eszü, ügyes gyermek volt s szép reményekkel kecsegtette nevelő szüleit, ámbár a tanárai nem egyszer mondták a szülőknek, hogy a fiu a rosszra hajlandósággal viseltetik s nem egyszer hazugságon fogták. Ezt annak tulajdonították a szülők, hogy a nagy vakációban gyermekük midőn hazajött hozzájuk, rossz társaságba került. Sokszor is szidták ezért a fiút, a ki már korhelykedni kezdett. De azért szerették. És ők semmi költséget sem kíméltek nevelése érdekében. Az ifjú Barcsak, mint tanuló, mindig az elsők között volt, s később a katonai pálya iránt vonzódott. A szülők évente többször is felkeresték tanuló fiokat s valahányszor egy-egy ilyen kirándulás után visszakerültek a mósiára, mindkettőjük szivét valami megmagyarázhatatlan fájó érzés fogta el. Bántotta a honvágy.
XII. A logofet lemond.
Egy vizkereszti ünnep alkalmával Andriséknak vendégük volt. A hajdani dobrudsai logofet kereste fel Erdélyből őket, ki már évek óta a székelyföldre költözött. S ilyenkor úgy elbeszéltek a múlt időkről, a marosmenti kis faluról, a rég porladozó jó ismerősökről, hogy szemük könnybe lábadt.
A «madam logofet» szive elszorult ha az otthagyott Bánik-birtokra gondolt. Nem a károsodás bántotta, mert az Isten bőségesen kárpótolta azt más oldalról, ha nem ;iz emlékén kesergett.
— De nem is lehet sehol boldog az ember, — mondogatta sóhajtozva.
És a vendég csendes nyugalommal vallotta be, hogy amig «haza» nem költözött, ő is azt mondta, de most Isten is megverné, ha panaszra nyilnának ajkai.
Andrisék egy este a szokottnál több ideig maradtak fenn. Össze-vissza hányták-vetették eddigi életsorsukat, a multat s jövendőt. A férfi érezte s beismerte, hogy mint hevesvérü legény ember, nagy bűnt követett el, csakhogy megmentse annak becsületét, kit minden legény irigyelt tőle. De vétkéért megbünhödött. Hányódott, vetődött; ő maga is tisztességes szülők gyermeke, idegen országban szolgakenyérre jutott azzal, kit egykor hét falu legénye kerülgetett.
Lelkiismerete mégis azt súgta neki, hogy ő azért mégsem gonosztevő, mert a becstelenség ellen emelt tiltó kezet.
És szemük újra könnybe borult.
Január végén, Bukarestben, egy jóképű vidéki ember jelent meg a bojár palotájában s névjegyet adott át az inasnak. A névjegyen ez volt:
„Andrei Barciac, logofet. Oltenita."
A teremajtó kinyilt s a logofet belépett.
A bojár nyájasan fogadta logofetjét s gazdasági ügyekről kérdezősködött. De a látogató ez alkalommal nem ilyen ügyben járt benn.
Előadta, hogy neki, az ő hazájában nagy legény fia van s ő is hasa vágyik, honnan már 25 hosszú éve, hogy elszakadt. Kéri hát a «domnu bojárt», hogy Szent-György napon túl gondoskodjék más logofetről az olteniczai uradalom részére, mert feleségével együtt költözik Erdélybe.
