Egy nyúlánk termetű vak koldust ismertem. Reszkető kezei esdőleg nyúltak "Isten szent nevében" az alamizsna után s ha kapott valamit: áldólag integetett száraz kezeivel, a kegyes szivüek felé.
Nagyon szomorú, de tanulságos az élete. Elbeszélem; olvassa el mindenki figyelemmel.
I. Szekér a csárda előtt.
Barcsak Andrásnak hivták s egyik marosmenti faluból való volt, onnan a hegyes-völgyes, tündérszép Erdélyből. Legény korában nem igen ijedt meg nemcsak a maga, de a mások árnyékától sem. S éppen e miatt jutott szomorú sorsra.
Egyszer, huszonöt ünneprontó taliánt vert ki a tánczból, egy szál karóval a kezében, egyedül. De kettő ott maradt örökre, nem tudott elfutni. Barcsakot éjfélkor négy zsandár vitte el Bánik Katicza mellől.
A falu rózsája ott hervadozott egymagában, sokáig. Se éjjele, se nappala nem volt, a mióta Andrist elvitték. Lelkében sötét bánat vert tanyát és senki sem tudta megvigasztalni.
Egy hideg őszi éjjel a Katicza ablakát kopogtatja valaki:
— Bánik Katicza, alszol-e? Ereszd be a te rabodat.
Katicza azt gondolta, hogy álmodik. Nem szólt. Újra kopognak:
— Én vagyok Barcsak Andris, érted jöttem.
A leány felül s kérdi :
— Te vagy Andris?
— Én vagyok.
Szavát, hangját megismeri s az ablakhoz támolyog, hogy lássa, igazán az ő Andrisa? Egy durva öltözetű rabot lát maga előtt, de az arcz, az a Barcsaké. A leány hirtelen felöltözik, kimegy és bevezeti rab kedvesét, ki az ő becsületét mentette meg két talián halálán és az ő szabadságán, de a kinek látásán most mégis inkább remegett, mint örvendezett. Barcsak bement, gyorsan lehányta magáról a rabruhát s Katicza elérakta megholt apjának gúnyáit, melyekből Andris egykettőre kiválogatta magának a legalkalmasabbakat s pár pillanat alatt egészen más kinézésű ember lett belőle.
A szürke őszi hajnal egy gyorsan haladó szekeret talál a távoli poros országúton; két izmos pej röpíti. A szekérben két emberalak látszik: az egyik Barcsak Andris, a másik Bánik Katicza. Mire megcsillant az ősziharmat ezüstje az első napsugárban: egy küküllőmenti faluvégen messziről érkezett lószekér állt meg a csárda előtt. Gazdái benn reggeliznek.
II. Keresnek egy rabot.
Az öreg Bánik Samu mikor örökre lehunyta szemeit, az egész falu megsiratta.
— Becsületes, jó ember volt — mondogatták — Isten nyugasztalja.
Szép külsője s még szebb belsője maradt, ezenkívül a lábas jószágának se szeri se száma. De férfi ember — az öreg Palkón kivül — nem maradt az életen s a gazdaság napról-napra emésztődött. Hiába! a leány-gyermek nem ért a gazdaság vezetéséhez ; kivált ha még nagy bánata is van.
Bánik Katiczának pedig nagy bánata volt. Hét falu legénye vetélkedett azon, ki lebbenti le a szomorú epedés fátyolát a «falu rózsájáról», de ő fittyet hányt mindeniknek.
Egy napon a Bánik-ház körül nagy lótás-futás támadt. Ott volt a fél falu. Mindenki szeretett volna tudni valamit, legkivált az asszonynépség. A kíváncsiak tömegéből kitűnik néhány szomszédvárosi hajdú és zsandár meg egy pár uri ember. És az emberek összesúgtak:
— Mégis igaz hát, a mit az öreg Palkó bá' mondott.
Az öreg Palkó ugyanis egy reggel rabruhát talált a Bánik Katicza házában s azonkívül senkit. Attól kezdve Katiczának nyoma veszett, senki se tudja, hol van. Palkó — az öreg Bánik hű bérese — még az nap jelentést tett a különös leletről a birónál. Ezzel a biró előtt minden meg volt világosan magyarázva. Csak most kapta a köröztetést, hogy Barcsak Andris, e falu szülötte, két rendbeli szándékos emberölésért 10 esztendei rabságra itélt, huszonhárom éves legény a múlt éjjel 11 és 12 óra között csodás módon megszökött börtönéből. A biró a rabruháról tett jelentést s most a hatóság emberei helyszíni szemlére szálltak ki. A rabruha belsejében csakugyan meg is találták a Barcsak Andris nevét s most kétségtelenül megállapíthatták, hogy Bánik Katiczát, a falu rózsáját, a rab szöktette meg.
Az öreg Palkó nem lett volna hűséges cseléd, ha az igazságból valamit kihagyott volna. A rendetlenül talált szobát azon módon hagyta, középen a nagy ládával, melyben a megboldogult Bánik Samu ruhái voltak nagy összevisszaságban. A «féderes» s a két pej is hiányzik, csak friss nyoma látszott még a reggeli harmaton.
