JACK OLSEN: A szörny (2)

A von Almen-féle alpesi hotel egykori képe

A Berni-felföld lakói személy szerint bármilyen mély tisztelettel is adóztak Toni Kurz bátorságának, nem akarták, hogy az ilyen virtuskodás megismétlődjék. Ezt részben egyszerű önvédelemnek lehetett tekinteni a részükről: aki az Eigert meg akarta mászni, az nemcsak saját életét kockáztatta, hanem a svájci vezetőkét is, akiknek esetleg utánuk kellett menniök. Ebből a szempontból a Felföld lakóinak álláspontja teljesen logikus. De volt itt egy másik szempont is, amit már kevésbé lehetett ésszerűnek nevezni. A helybeliek elit hegymászókkal szembeni haragja ugyanis nem kis részben a külföldiekkel szembeni idegenkedésből eredt. Még olyan „külföldiektől" is idegenkedtek, akik csak néhány mérfölddel laknak arrébb.


A gleccserek és hegyek elszigetelt világának lakói évszázadokon át parányi parcellákból csikarták ki a legszükségesebbet a puszta megélhetéshez; fent az alig megművelhető hegyoldalakon legeltették teheneiket, a legkezdetlegesebb eszközökkel védekeztek a lavinák és viharok ellen.


Svájcot a hegyek különben is elszigetelik Európától, de a Berni-felföld még Svájc többi részétől is elszigetelődik. Schweizerdeutsch, a német nyelvnek az a változata, amit Svájc legnagyobb részén ma is beszélnek, az elszigeteltség terméke. A felföldiek azonban még csak nem is az általában használt schweizerdeutschot beszélik. A kicsiny falvakban leélt hosszú évek, amelyek során legfeljebb a szomszédos faluval érintkeznek, és azon túl megszűnik minden kapcsolat, egyfajta lecsökkent tempójú beszédet alakított ki, egy lelassult nyelvet, amely az emberek lassú,  gyötrelmes  életmódjához  igazodott.


A Berni-felföld lakóit saját hegyeik tartották fogságban. A környező természet szörnyű erőivel nem lehetett tréfálni: nem engedhettek meg maguknak semmi könnyelműséget.


Amit a Felföld lakói felfogtak és magukévá tettek, az az egész helvét állam létének alapja, a függetlenség volt, ami különösen a Berni-felföldön érvényesült. „Nekünk jutott a világon a legtöbb szabadság" — mondogatják büszkén a Felföld lakói. A katonai és szövetségi hatóságoknak nagy erőfeszítésükbe és idejükbe került, amíg bármilyen törvényt be tudtak vezetni  a Felföldön. Nem mintha az emberek nem lennének nagyon is törvénytisztelők, hanem egyszerűen azért, mert minden törvényt, minden rendeletet, minden előírást függetlenségük megcsorbításának tekintettek.

Grindelwaldi látkép

Például valaha nem volt sebességkorlátozás a Felföldön. Ezért az Európa más részeiből összesereglő nyaralók a helybeliek  életét veszélyeztették, amikor nagy sebességgel behajtottak valamelyik faluba. Ennek ellenére évek teltek el, amíg a hatóságoknak sikerült a helyi sebességkorlátozó rendeletet bevezetni a lakosság védelmére. Alig akadt a falvakban olyan, akinek volt  autója,  vagy valaha  is  szándékában  lett volna vásárolni, de a lakók azt akarták, hogy semmi se korlátozza szabadságukat, hogy olyan gyorsan hajtsanak, ahogyan csak tudnak, ha valaha  mégis lesz autójuk. A svájci törvény értelmében a lassú járműveket - a kecskekordélyokat, bicikliket — vörös macskaszemmel kellett felszerelni, hogy azok is védjék a lakosokat a kanyarokban és a meredek dombokon az éjszaka száguldozó vezetőktől. A Berni-felföldön ezeket az igazán nem drága biztonsági rendszabályokat is csak   nehezen tudták bevezetni. A Felföld minden lakója ragaszkodott a függetlenségéhez, akár gyalogolt, akár sétált, akár kordélyon  utazott.  A gépkocsivezetőnek az a dolga, hogy vigyázzon. A helybeliek úgy gondolkodtak, hogy a svájci törvény már elég védelmet nyújt azzal, hogy a járművezetőket teszi felelőssé a gyalogost ért minden balesetért, attól függetlenül, hogy ki annak az oka. Ez a felföldiek függetlensége: arrogáns, makacs, erőszakos  függetlenség, amellyel mintha csak azt akarnák kifejezni a látogatóknak: „Ez az én völgyem, az én utam, az én vidékem, ezek az én hegyeim. Alaposan meg kellett küzdeni érte, még az őseimnek is. Te nem tartozol ide."


Ilyen fogadtatással találták magukat szemben a Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Franciaországból és Angliából érkező hegymászók, akik azért jöttek a Felföldre, hogy megvívják hősi küzdelmüket a magas hegyekkel és a természet erőivel. De a külföldiek iránt egyébként érzett általános idegenkedést is felülmúlta az Eiger megmászóival szemben táplált neheztelés. A hoteltulajdonos von Almen dinasztia egyik tagja, Kaspar von Almen ezt így magyarázta:

JACK OLSEN: A szörny (1)

A "Svájc tetejének" is nevezett Jungfrau közelében meredezik az ég felé az Eiger, amelynek északi falánál ádázabb ellensége hegymászónak nincs. A ködbe, sötét felhőkbe burkolózó, málladozó sziklákon kőomlások, lavinák zúdulnak a mélybe, miközben viharos szél kutatja át üvöltve a szakadékokat. Évszázadokon át nem is merészkedett a szörny közelébe senki. Az 1930-as évektől kezdve azonban számtalan vakmerő alpinista próbálta meghódítani, ám a kísérletek többsége tragédiával végződött. Aztán egy nyáron négy bátor férfi elhatározza, hogy legyőzi a szörnyet. Hihetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül. Végül a segítségükre siet egy mentőcsapat, tagjai azonban kevés sikerrel kockáztatják életüket. Miféle dráma játszódott le azon a szörnyű falon? Mikor és miként derül fény a számtalan rejtélyre? 

Az Eiger északi fala

"Az Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és titokzatossággal." 

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben szerzője

Első fejezet

2016 méter magasságban, a Svájci-Alpokban Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű, konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt: tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot, ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken, kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke, mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették immár 117 év óta.


Gyakori véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le. Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány, hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül, vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a hegy belsejében, majd  jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik, hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.


Itt Berni-felföldön, a Svájci-Alpok szívében nem feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett, és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó, képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.


Ha felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé. Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk. Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő, ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők csoportját láthatjuk. Alig néhány hüvelyknyiek,  de tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök hó öve következik.


A tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves, játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve, pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (4)

(A székelyföldi utazás folytatása)

Sepsiszentgyörgy

Sepsiszentgyörgyre érve mindjárt láttuk, ezúttal nem a megszokott, kezdetleges falvak valamelyikében vagyunk, hanem csinos városkában: a szép kis házak közt itt-ott terjedelmes középületek emelkedtek, alighanem igencsak furcsán érezhették magukat ebben a környezetben. Sepsiszentgyörgyön van a székely határőr huszárok legnagyobb laktanyája, s így a tisztikar főhadiszállása is. Az egyik nagy középületben pedig a huszárok gyermekei számára rendeztek be iskolát, azt mondják, ez az ország egyik legvirágzóbb tanintézete.


Mielőtt beesteledett, továbbmentünk Kézdivásárhelyre, s bár kiderült, hogy a helységben nincs fogadó, igen jó szállást találtunk egy francia serfőző házában, aki magyar asszonyt vett feleségül, s véglegesen itt telepedett le. Jóindulatú emberke volt, látszott, nagy örömmel fogad be a házába, ígérve, olyan vacsorát kapunk, amely kárpótol majd az utóbbi napok böjtöléséért. Természetesen a ház minden helyiségén végigvezetett, igen büszke volt rá, és joggal, mert serfőzdéje és a hozzá tartozó felszerelés kis méretű volt ugyan, de minden ragyogó rendben. Szomorúan panaszolta, szomszédai mindent elkövetnek, hogy ártsanak neki, mert idegen származása miatt féltékenyek rá: ezt könnyen el is hiszem, mert minden magyar úgy érzi, ha egy idegen az ő országában csak egy krajcárt is keres, azt az ő gyermekeitől rabolja el. Szegény francia másik nagy bánata, hogy drága a komló, Csehországból kell hozatnia, s még az se valami jó. Bármennyit morgolódott is azonban, gyanítom, hogy a mi kis barátunk egészen jól elboldogul.


Még maradt annyi időnk, hogy ellátogassunk abba a katonaiskolába, ahol a székely gyalogosok [huszárok] gyermekeit nevelik. Ezt az intézményt az elhunyt császár [I. Ferenc] alapította, s királyi segélyből, részben a székelyek adakozásából tartják fenn. Irányítása teljesen a kormányzat kezében van. Az alapítvány száz fiú kitaníttatását teszi lehetővé, koruk hat és tizennyolc év között váltakozik, kosztjuk, ruházkodásuk és az oktatás teljesen ingyenes. Mivel nincsenek annyian, hogy az összes rendelkezésre álló helyet elfoglalják, az iskolába felvehető még néhány más diák is, kik havi tizenhat shilling tandíjat fizetnek, s mindabban részesülnek, amiben a többiek. Amikor a gyermekek befejezik az iskolát, besorozzák őket a gyalogsághoz [lovassághoz], sokan emelkednek közülük tiszti rangra. A tantárgyak közt szerepel az írás, olvasás, aritmetika, földrajz, matematika, műszaki rajz és a német nyelv, valamint a katonai kiképzéshez tartozó mindenféle gyakorlat. írásaikból és rajzaikból megtekinthettünk néhányat, s mondhatom, dicséretre méltóak. Van egy kis könyvtáruk is, főként szórakoztató gyermekkönyvekből, ezeket a diákok kikölcsönözhetik: úgy láttam, jól válogatták őket össze, hiszen az a céljuk, hogy a fiatalokat rákapassák az olvasásra.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (3)

A SZÉKELYEK ÉS A SZÉKELYFÖLD

A székely - Ősi jogaik és mai helyzetük - Marosvásárhely - Teleki kancellár és könyvtára - Egy székely fogadó - A székelyjellem - Szovátai sósziklák - A kolera és az üres ágy - Miseria cum aceto - A grock gyönyörei - Parajdi sóbányák - Udvarhely - Szentpál - Kirándulás az Almáshoz - Babona - A barlang - Sepsiszentgyörgy - Kézdivásárhely - A francia serfőző - Székely iskolák - Székely vendégszeretet - A Büdös - Háromszék

A marosvásárhelyi Teleki Téka

Ismét útnak indultunk Kolozsvárról, hogy bejárjuk Erdély keleti és déli részét: e két vidék lakói egészen más nemzetiségekhez tartoznak, mint azok, kik között idáig időztünk, s más törvények is igazgatják őket.


Amikor a magyarok meghódították ezt a területet, a székelyeket már itt találták, ugyanott éltek, ahol ma, s mivel nyelvük és eredetük hasonló a magyarokéhoz, bizonyos kedvezményekben részesültek, melyeket az ország őslakóitól megtagadtak.Teljes szabadságot élveztek, azzal a feltétellel, hogy ellátják a keleti határvidék védelmét.


A székelyek azt állítják, hogy ők valamennyien egyenlőek, szabadok és nemesek voltak már ebben a régi időben is, s azok is maradtak: sem a kiváltságos osztály, sem a szolgaság fogalmát nem ismerték, a gazdagok között egyedül az volt a vagyon fokmérője, ki hány katonát tudott állítani, a szegények közt csak annyi a különbség, hogy egyesek gyalogosan, mások lóháton szolgáltak. Ahogy múltak az évszázadok, köztük is sok minden megváltozott. A vagyonosabbak és hatalmasabbak saját birtokukon fokról fokra bevezették az Erdély többi részén uralkodó rendszert, s manapság a Székelyföldön éppúgy földesurat és parasztot találunk, mint bárhol egyebütt. Címeket, rangokat és nemesleveleket is bőségesen osztogattak ezen a vidéken, mígnem mindazok, akik ilyesmivel nem rendelkeztek, lassanként megbélyegzettekké váltak. Az adózás is nagy változásokat hozott a székelység helyzetében, nemkülönben az, hogy a határőrszolgálatot kötelezővé tették, szemben a korábbi, önkéntességen alapuló rendszerrel. Mivel e változásoknak szinte mindegyikét a nép jóváhagyása nélkül vezették be, s gyakran még erőszakot is alkalmazva, a székelyek mindmáig törvénytelennek tekintik: nincs is náluk elégedetlenebb népcsoport egész Erdélyben. Törvényeiket és intézményeiket hiába is próbálnám részletesebben taglalni, e téren akkora az összevisszaság, hogy közülük még a legtanultabbak se igen ismerik ki magukat, s ezt nem is tagadják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy minden székely született nemesnek tekinti magát, s nyíltan vallja, hogy ha jogainak birtokában lenne, sem adót nem fizetne, sem katonai szolgálatot nem teljesítene, csak olyankor, amikor a nemesi fölkelés az ország egész nemességét fegyverbe szólítja. Azt is tudom, hogy vannak köztük grófok és bárók, kik magukat mágnásoknak nevezik, pátenssel rendelkező nemesek és nemesi levél nélküli, szabad székelyek, emellett pedig határőrök és parasztok, s hogy a szabad székelyek és azok a nemesek, akik két parasztnál több fölött nem rendelkeznek, éppúgy adót fizetnek, mint a parasztok, bár más tekintetben ugyanolyan jogokat élveznek, mint a nemesek.


Amikor felfedező utunkra elindultunk, mindezzel még nem voltunk tisztában. Bármelyik magyart kérdezze is meg az ember a székelyek felől, mindegyik úgy tudja, hogy azok valamennyien nemesek, így az ember azt várná, olyan nemzet él a Székelyföldön, melynek minden tagja egyenlő jogokkal és kiváltságokkal rendelkezik, s ahol nem ismerik sem a földesúri elnyomást, sem a kormányzatnak fizetett adót. Előzetesen mi is így hittük, s természetesen kíváncsiak voltunk, hogyan hat mindez a nép állapotára. Csak amikor láttuk, hogy a dolgokat szemlátomást itt is ugyanúgy intézik, mint az ország többi részén, akkor ébredtünk rá, mi a helyzet valójában: valaha, meglehet, a székelyek mindnyájan egyenlőek és nemesek voltak, s még ma is igényt tartanak minden régi jogukra és kiváltságukra, valójában azonban nem is tudom, hány évszázada semmit sem élvezhetnek megkülönböztetett helyzetükből. [...]


Utazásunk második napján, dél körül érkeztünk meg Marosvásárhelyre, a Székelyföld fővárosába. Azonnal elindultunk, hogy felkeressük Dósa professzort, W[esselényi] bárónak, útikalauzunknak egyik barátját, ki kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja a várost. Bár a széles utcák és apró házacskák, melyek Marosvásárhely nagyobb részét alkotják, nem különösebben tetszetősek, a város meglehetősen fontos helynek számít, s a környékbeli dzsentri nagy része itt szokta tölteni a telet. Mi több, a protestánsoknak s a katolikusoknak is van kollégiumuk, az előbbinek nyolcszáz, az utóbbinak háromszáz hallgatója, s ezek az intézmények a marosvásárhelyi társadalomba is egyfajta irodalmi pezsgést visznek. Itt székel a legmagasabb erdélyi bíróság, a Királyi Tábla, ezért ez egyben az ország legnagyobb jogi főiskolája is. Azok a fiatal nemesek, akik közéleti szerepre áhítoznak, csakúgy, mint a jogászok rendes tanulmányaik befejeztével, többnyire jónak látják, hogy jurátusként eltöltsenek itt egy-két évet, jogot tanuljanak, s részt vegyenek a bíróság ülésein.


A város legnagyobb büszkesége a Telekiek nagyszerű könyvtára, melyet Teleki kancellár alapított, s csak azzal a feltétellel hagyta örökül a családjára, hogy mindig nyitva tartják majd a nagyközönség előtt. Körülbelül nyolcvanezer kötetből áll, a könyveket egy igen csinos épületben, nagyszerűen rendben tartják. Olvasóterme is van, mely állandóan nyitva tart, ahol bárki bármelyik könyvet megkaphatja. Alapítványokat is hoztak létre a könyvtár támogatására, s a Teleki család, amennyire tőle telik, adományaival tovább gazdagítja. Különösen gazdag a latin és görög klasszikusok legjobb kiadásainak gyűjteménye. Maga a kancellár is, ki igen tanult ember volt, nagy kedvvel forgatta ezeket, s ami még ennél is figyelemre méltóbb, hatalmas műveltségét húszéves kora után szerezte meg, méghozzá abban a kevés szabad időben, amit közéleti kötelezettségei hagytak meg számára.
A könyvritkaságok közül különösen egy iniciálés latin Bibliára hívták föl a figyelmünket, melyet állítólag valamiféle növényi levélrostra írtak. Annyi bizonyos, hogy a könyv lapjai nem papiruszból készültek, inkább igen finom pergamennek néztem volna. Láttuk Szervét Mihály egyik munkájának kéziratos példányát, amelyről azt mondják, hogy még nem jelent meg nyomtatásban, jóllehet az előzéklap hátoldalán egy idézetre bukkantunk, ugyané műnek egy Londonban nyomtatott kiadásából. Mutattak azután egy szép Tacitus-kéziratot is, Corvin Mátyás könyvtárából: ez is, akárcsak a könyvtárban található többi könyv, gyönyörűen volt bekötve.


Ezután a kaszinót mutatták meg, virágzó és hozzáértéssel irányított intézménynek tűnt. Kétszáz tagot számlál. A diákság többsége túlságosan szegény, semhogy feliratkozhatna a tagok sorába, a professzorok azonban minden lehetőséget meg akarnak adni hallgatóiknak, hogy hasznosságával s az ott kívánatos viselkedéssel megismerkedhessenek, ezért minden hónapban hat diák ingyen látogathatja, s akik e lehetőséggel élni kívánnak, havonta váltják egymást.


Dósa professzor megmutatta az egykori erődítmény középpontjában álló régi gótikus templomot is, megjegyezve, hogy Mária Terézia uralkodása alatt kis híján romba dőlt, mert a protestánsoknak az idő tájt nem engedték meg, hogy templomaikat megjavíttassák. Csak amikor ii. József összezúzta a vakbuzgóság hatalmát, akkor kaptak rá engedélyt a vásárhelyi protestánsok, hogy új tetőt húzzanak a templomukra.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (2)

Határőrség a Dunánál

A DUNA PESTTŐL MOLDOVÁIG

A Zrínyi-A vidék Pesttől délre-Pusztaságok-Baleset-Mohács-Pétervárad - Karlóca - A Dráva - Zimony - A dunai hajózás - A határőrség


Néhány napos pesti pihenő után ismét készen álltunk, hogy útra keljünk. A nemrégiben vízre bocsátott, meglepően szép formájú gőzhajó, a Zrínyi, most készült első tengeri útjára, s mi kapva kaptunk az alkalmon, hogy Moldovába jussunk. Néhány nappal korábban a hajó tett már egy próbautat a folyón, fel egészen Vácig, fedélzetén kereken ötszáz személlyel. Széchenyi gróf ötlete volt, hogy e kis kéjutazáson bárki részt vehessen egy húszas (tíz penny) ellenében, sikerült is felkeltenie sokak érdeklődését az új hajó iránt; a gőzhajózás itt még mindig újdonságszámba megy, s csak mostanában kezd oszladozni a rengeteg előítélet, mellyel meg kellett küzdenie. Azt hiszem, a hajózási társaságok igazgatói közül jó néhányan inkább személyre szóló jegyeket osztogattak volna szűk baráti körükben egy ilyen útra, ezzel persze vérig sértve mindazokat, akik kimaradtak. Hogy melyik a bölcsebb eljárás, eldöntését olvasóimra bízom. Mi Vácnál csatlakoztunk a társasághoz, s így szemtanúi lehettünk, hogy találkozik először, mióta világ a világ, két gőzhajó a Dunán. A Pannónia éppen visszatérőben volt Pozsonyból, s mi utunk végpontjánál találkoztunk vele. Széchenyi grófot, aki szintén a Zrínyi fedélzetén tartózkodott, mindkét hajó legénysége harsányan megéljenezte, annak örömére, hogy ismét új lépést tett előre kedves tervének megvalósításában. Úgy vettem észre, a grófnak megremeg a hangja s könnybe lábad a szeme, amikor felkiáltott: „Most már biztos vagyok benne, hogy sikerül, Magyarország mégsem marad mindörökre idegen Európában."


A hajónak másnap reggel ötkor kellett elindulnia Moldova felé, s a kitűzött időpontot pontosan be is tartották: a pesti és budai toronyórák éppen akkor ütötték el az ötöt, amikor kifutottunk a vízre. Még az is meglehet, hogy a gőzhajózás a Duna menti lakosság egész jellemét átalakítja majd, legalábbis ami a pontosságot illeti. Beszélik, hogy még akkoriban, amikor épp csak hogy megindult Zimony és Pest között, szerb és török kereskedők egy nagyobb csoportja, vásárról jövet, jegyet váltott a hajóra, hogy visszatérjen Belgrádba: annak rendje és módja szerint közölték velük, hogy a jármű ötkor indul. Mivel ez a korai időpont történetesen nem felelt meg e derék embereknek, s eszükbe se jutott, hogy a hajó netán nélkülük is útnak indul, nyolc óra is volt már, mire mindnyájan ünnepélyesen levonultak a kikötőbe, s ott fel-alá járkálva keresték a hajót, míg végül valaki közölte velük, hogy az bizony már három órája elment. Azt mondják, nem lehetett nevetés nélkül megállni, mekkora hitetlenkedéssel és szörnyülködéssel fogadták a hírt, de meg is volt a hatása, mert attól kezdve soha senki nem késte le közülük a gőzhajót.


Társaságunk a Zrínyin kicsiny, de annál kellemesebb volt: W[enck-heim] bárónő, csinos és kedves leányával, Széchenyi gróf, útban Orsovába, a munkálatokat ellenőrzendő, két Konstantinápolyba tartó honfitársunk és mi magunk, más nem is igen utazott a hajón. A reggel hideg és ködös volt, de az idő hamarosan kitisztult, s szép őszi nap köszöntött ránk. A pesti oldalon a vidék egyetlen összefüggő lapály, de a másik parton is rövidesen véget ért az alacsony dombsor, amely a Gellérthegytől nem messze kezdődik, s ettől kezdve egyik parton se lehet semmit sem látni egyenletes síkságon kívül. Nincs értelme, hogy utunk minden részletéről beszámoljak. A látkép alig változott. Itt-ott ugyan alacsony, szőlővel borított homokdombok emelkedtek ki az alföldből, a sűrű erdőségeket egy-egy falu vagy kisváros környékén kisebb legelők vagy gabonaföldek szakították meg: a folyó errefelé széles és mély, sodrása nem olyan sebes, mint följebb, egyszóval minden tekintetben alkalmasabb a hajózásra. Ami a nap hátralevő részét illeti, utunk mindvégig meglehetősen érdektelen és egyhangú volt.


A Dunának ezen a részén igen sok a sziget, némelyik elég nagy, másokat mintha csak dísznek hullajtottak volna a folyóra. Többségük alacsonyan fekszik, s így nem sok hasznukat venni: a kisebbeket erdő borítja, a nagyobbakat tőzegláp vagy legelő. Valahányszor egy-egy faluhoz közeledtünk, először csaknem mindig a vízimalmokat pillantottuk meg. Hajóval nem találkoztunk, csak a parasztok apró csónakjaival, s azokkal a lapos fenekű ladikokkal, melyek a jelzőlövésre odaeveztek hozzánk az utasokért, meg néhány ormótlan, bárkaszerű jószággal, melyek Szegedről érkeztek. Jól épített dereglyék ezek, valamiféle fedélzetet is eszkábáltak föléjük, többnyire a Tisza és a Temes vidékén termett gabonát szállítják rajtuk Pestre és Bécsbe. Ár ellen emberi erővel vagy lovakkal vontatják őket. Emberből negyvenhat, lóból húsz volt a legtöbb, amit egyetlen bárka mellé fogva láttam. A vontatókat igen gyakran éri baleset; nem ritkán látni, amint egy emberi testet vagy döglött lovat sodor lefele a víz. A test alighanem leúszik egész a Fekete-tengerig, senkinek eszébe se jut, hogy megszakítsa útját, vagy firtassa a halál okát.


A városok és a falvak, melyek mellett első nap elhajóztunk, nem voltak különösebben érdekesek: fehérre meszelt házaikkal és tornyaikkal igen tisztának tűntek, de attól tartok, az épület belseje már nem állta volna ki a próbát. A legnagyobb helységek ezen az útszakaszon Földvár, Paks, Tolna, Baja és Báta.


Időről időre nagy csapat vadmadarat láttunk: temérdek vadkacsát, héját, főleg a fehér fajtából, pelikánt viszont egyet sem, pedig az délebbre igen gyakori, kócsagot sem, ennek a tollából készítik azokat a gyönyörű kalpagforgókat, pedig azt mondják, sok van belőlük errefelé. A hód Bécstől északra sűrűn előfordul, Magyarországon azonban igen ritka, egyet se látni.


Amint mondták, az egész keleti part, ameddig a szem ellát, egyetlen nagy mocsár, s ezért csaknem teljesen megműveletlen. Úgy számítják, ha csatornáznák és védőgátakkal látnák el, az egész területet vissza lehetne nyerni a víztől, s mindez nem is kerülne többe négy shillingnél angol holdanként, ráadásul a befektetés már egyévi bérleti díjból visszatérülne, még a legborúlátóbb számítások szerint is. Mégis parlagon hever. Összesen hat személy birtokában van csaknem az egész terület. Az egyiknek pénze nincs, a másiknak máris több gabonája van raktáron, mint amennyit el tud adni, a harmadik minden újítást ellenez, így aztán ez a föld, amely vagy egymillió embernek nyújthatna táplálékot, nem terem mást, csak piócát, s nem szolgál mással, csak mocsárlázzal. Ha nem lenne az a néhány szerencsétlen törvény, amely a vásárolt birtokhoz való jogot olyan bizonytalanná teszi, s az a másik néhány, amely sok esetben meggátolja a gabona eladását, a külföldi tőke természetesen sietne felszámolni az efféle vétkes mulasztásokat.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (1)

John Paget (a magyaroknak immár örökké: Paget János) a magyar szellemi életben fontos szerepet játszó angliai orvos, aki máig igen komoly teljesítménynek és mértékadónak számító útirajzot adott ki 1839-ben angol nyelven a korabeli Magyarországról és Erdélyről, a térség gazdasági-politikai-társadalmi-művelődési viszonyairól. Munkája számos kiadást ért meg, magyar nyelven azonban csak részletek jelentek meg - mindenek előtt azok, melyek a magyarok által lakott területekre vonatkoznak. Legteljesebb magyar kiadása először a Helikon kiadónál jelent meg, 1987-ben, Rakovszky Zsuzsa fordításában, az eredeti illusztrációkkal. Angol nyelvű változata elérhető a MEK-en, ahonnan ingyenesen letölthető.

FÜRED ÉS A BALATON

Kirándulás Füredre - A martonvásári kocsma - Kunyhók a fold alatt - Utazási mód - Székesfehérvár - Veszprém - Minaret - A püspök - Gabona-nyomtatás - Füred - Fogadtatásunk - A színház - A Balaton - Vacsora -Estély - Egy magyar szépség - Bál - Keringőzés - H[ering] tihanyi kalandjai - Vacsora a fogadóban, következményekkel - Szerenád - Cigány banda - Négyesfogat - Tihany - Az apátság - Kecskekörmök - Népmondák - Egy másik bál - Polonéz -  A magyar tánc - Vissza Pestre


Vagy nyolcvan mérföldre Pesttől délre, a Balaton partján van egy Füred nevezetű kellemes kis fürdőhely, hová érdemes ellátogatni: a környező táj gyönyörű, a társaság, mely rendszeresen fölkeresi, barátságos és kellemes.


Az idő szép volt, Pesten éppen semmi különösebben érdekes nem történt, úgy határoztunk hát, itt az alkalom, s megtettük a szükséges előkészületeket néhány napos kirándulásunkhoz, aztán elindultunk Füredre.


Az út Székesfehérvárig, első napi utazásunk végpontjáig, nem sok érdekességet kínál, kivéve Brunswick gróf  jól megépített házát és csinos parkját Martonvásáron, ahol megálltunk ebédelni. Martonvásár a jobb módú magyar falvak közé tartozik, s mint azt a vendégfogadóban megfigyelhettük, élénk kereskedelem folyik itt: a fogadó meg fajtájának jellegzetes példánya, így akár be is mutathatom ehelyütt. A hosszú, földszintes ház az udvart két részre osztja, a konyhán és a fogadó szobáján kívül van az épületben még egy jókora ivó a helybelieknek, s két vendégszoba. Utóbbiak deszkapadlósak, vastagon fölhintve homokkal, bútorzatuk két-két ágy, egy asztal s két-három faszék. Fél órán belül az asztalon volt a levesből, buillonból, zsírban párolt zöldségből, fogolypecsenyéből és palacsintából álló ebéd: többnyire ehhez hasonló ételeket és szállást kínálnak Magyarországon a vidéki fogadók.


Voltaképpen nem egészen igaz, hogy semmi érdekesség nem adódott az úton Brunswick gróf házán kívül. Láttunk Martonvásártól nem messze néhány föld alá épült falut is, a házakból semmi nem látszott, csak a tetejük. Szemügyre vettünk néhányat e szó szoros értelmében vett gödrök közül, s úgy találtuk, valójában földbe vájt üregek ezek, melyeket szalmával fednek le, a házakba meredek lejtőn lehet lejutni, s más nyílás aztán nincs is rajtuk, csak a bejárat meg a kémény, s olyan mocskosak és nyomorúságosak, hogy rosszabbat képzelni se lehetne. És ami még furcsábbá teszi a helyzetet, hallottuk, hogy az egyik faluban kizárólag nemesemberek laknak, azaz olyan emberek, akiknek van egy kis földjük, adót nem fizetnek a kormányzatnak, és semmiféle hűbérúr nem basáskodhat felettük. Kérem az olvasót, vésse jól eszébe ezt a tényt, mivel azt bizonyítja, hogy nem is a  magas adók teszik az embereket szegénnyé és szerencsétlenné, hanem az, ha tudásban szűkölködnek, s  még az igény is hiányzik belőlük valami jobbra, csakúgy, mint az az iparkodás és ezerféle erény, ami a tudásból ered. A méltányosság kedvéért hozzá kell tennem, sehol másutt Magyarországon nem láttam efféle házakat, bár úgy hiszem, a török háborúk alatt az ország legnagyobb része hasonló nyomorúságos állapotban élt.

Székesfehérvár helyén már a rómaiak idejében is város állt, s a helység neve gyakran szerepel a magyar történelemben, ennek ellenére semmi érdekeset nem lehet itt látni. A püspöki palota s még néhány épület a közvetlen környékén szép, de az utcák kövezete igen rossz, s a város fekvése nagyon szerencsétlen, mert egy jókora mocsár legközepén terül el.


Másnap reggel áthaladtunk Palotán, s míg a forspontra vártunk, körüljártuk a régi kastély romjait, melyet hála az egyik Zichy gróf, az ötvenkét magyar Zichy gróf egyike jó ízlésének, helyreállítottak és lakhatóvá tettek.


Veszprém szintén püspöki székhely, s volt annyi időnk, hogy ellátogassunk a szép püspöki palotába, amely egy meredek domb tetején épült: itt állt valaha Magyarország egyik legfontosabb vára. Hosszú ideig török kézen lévén, ennek egyik emléke még ma is látható, s már csak ritkasága miatt is igen érdekes. Egy karcsú minaret ez, amit a törökök egy régi gótikus torony fölé emeltek, melynek elegáns arányait ez az építmény is megőrizte. Ma tűztoronynak használják, s ahonnét hajdan a müezzin intette napjában a hithű muzulmánokat vallási kötelességeikre, ma egy toronyőr figyelmezteti keresztény testvéreit, ha világi javaik veszélyben forognak.

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (3)

(Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből - befejező rész) 

XI. Az olteniczai mósián.


A logofet hamar elintézte az ügyet. A bojár 3 évre szerződtette Andrist, három ezer frank évi fizetéssel, szabad lakással, fűtéssel s bizonyos számú marhatartással. Kötelessége volt mind a hat olteniczai uradalmon vezetni a gazdálkodást s róla Szent-György és Szent-Demeter napján elszámolni a gazdának, Bukarestben. Szolgálatba lépéskor 5 ezer frank kaucziót kellett letenni egy fővárosi bankba.


Azonban a dolog elintézése nem ment olyan simán az asszonnyal! Andrisnak nagy kedve volt a szép jövedelmű hivatalra, s kapaczitálta is eleget a feleségét, de az asszony konok volt. Utoljára a férfi azzal édesgette, hogy uri asszony lesz belőle, csak parancsolnia kell s mindenki vak engedelmességgel tartozik neki. Ez hatott. Régi dolog, hogy az asszony önérzetét leginkább az emeli, ha magasabb társadalmi polczczal kecsegtetik.


Andrisék mindenüket pénzzé tették, a házi portékákon kívül, s a bojár kívánságára letették az 5 ezer frank kaucziót. Még maradt néhány száz frank feleslegük is, a mit új helyzetükben gazdasági| befektetésre szántak. Felpakkoltak s Szent Demeterkor az olteniczai mósiára mentek. Az Andris keze mindjárt az első hetekben meglátszott az életen. Oly ügyesen rendezte és vezette a birtokot, hogy a három év leteltével az addig elhanyagolt uradalom minta gazdasággá emelkedett.


A bojár, — ki különben hol Parisban, hol Bukarestben lakott — ha pár hétre a birtokaira látogatott, legszívesebben az olteniczain időzött, hol nem győzött eléggé gyönyörködni az Andris talpraesett ügyességében.


A jó mód s a gondnélküli élet meg is látszott mindkettőjükön. Az egykori falu rózsájából terjedelmes asszonyság fejlődött s «madam logofet» volt a titulusa.


Természetesen arra is éber gondjuk volt, hogy gazdájuk vagyona mellett az övék is gyarapodjék. Az első három évi szerződés után még kétszer kötöttek 6—6 évre szólót a bojárral.


Amig a második hat évnek utolsó hónapjai is betelnének: nézzük mi van a kis lelencczel?


Andris maga is úgy gondolkozott, mint a dobrudsai logofet, t. i. hogy nem hal meg Romániában. Fogadott fiát, az ifj. Barcsak Andrást, kezdettől fogva e gondolattal iskoláztatta a hazai földön. A fiú eleven eszü, ügyes gyermek volt s szép reményekkel kecsegtette nevelő szüleit, ámbár a tanárai nem egyszer mondták a szülőknek, hogy a fiu a rosszra hajlandósággal viseltetik s nem egyszer hazugságon fogták. Ezt annak tulajdonították a szülők, hogy a nagy vakációban gyermekük midőn hazajött hozzájuk, rossz társaságba került. Sokszor is szidták ezért a fiút, a ki már korhelykedni kezdett. De azért szerették. És ők semmi költséget sem kíméltek nevelése érdekében. Az ifjú Barcsak, mint tanuló, mindig az elsők között volt, s később a katonai pálya iránt vonzódott. A szülők évente többször is felkeresték tanuló fiokat s valahányszor egy-egy ilyen kirándulás után visszakerültek a mósiára, mindkettőjük szivét valami megmagyarázhatatlan fájó érzés fogta el. Bántotta a honvágy.


XII. A logofet lemond.


Egy vizkereszti ünnep alkalmával Andriséknak vendégük volt. A hajdani dobrudsai logofet kereste fel Erdélyből őket, ki már évek óta a székelyföldre költözött. S ilyenkor úgy elbeszéltek a múlt időkről, a marosmenti kis faluról, a rég porladozó jó ismerősökről, hogy szemük könnybe lábadt.


A «madam logofet» szive elszorult ha az otthagyott Bánik-birtokra gondolt. Nem a károsodás bántotta, mert az Isten bőségesen kárpótolta azt más oldalról, ha nem ;iz emlékén kesergett.


— De nem is lehet sehol boldog az ember, — mondogatta sóhajtozva.


És a vendég csendes nyugalommal vallotta be, hogy amig «haza» nem költözött, ő is azt mondta, de most Isten is megverné, ha panaszra nyilnának ajkai.


Andrisék egy este a szokottnál több ideig maradtak fenn. Össze-vissza hányták-vetették eddigi életsorsukat, a multat s jövendőt. A férfi érezte s beismerte, hogy mint hevesvérü legény ember, nagy bűnt követett el, csakhogy megmentse annak becsületét, kit minden legény irigyelt tőle. De vétkéért megbünhödött. Hányódott, vetődött; ő maga is tisztességes szülők gyermeke, idegen országban szolgakenyérre jutott azzal, kit egykor hét falu legénye kerülgetett.


Lelkiismerete mégis azt súgta neki, hogy ő azért mégsem gonosztevő, mert a becstelenség ellen emelt tiltó kezet.


És szemük újra könnybe borult.


Január végén, Bukarestben, egy jóképű vidéki ember jelent meg a bojár palotájában s névjegyet adott át az inasnak. A névjegyen ez volt:


„Andrei Barciac, logofet. Oltenita."


A teremajtó kinyilt s a logofet belépett.


A bojár nyájasan fogadta logofetjét s gazdasági ügyekről kérdezősködött. De a látogató ez alkalommal nem ilyen ügyben járt benn.


Előadta, hogy neki, az ő hazájában nagy legény fia van s ő is hasa vágyik, honnan már 25 hosszú éve, hogy elszakadt. Kéri hát a «domnu bojárt», hogy Szent-György napon túl gondoskodjék más logofetről az olteniczai uradalom részére, mert feleségével együtt költözik Erdélybe.

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (2)

 (Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből, 1906) 

VII. A szobaleány meg a boltiszolga.

A megpróbáltatás keserű napjai még csak ezután köszöntöttek rájuk igazán. Az első napon gazdátlanul hányódtak a város utczáin. Az eleségük is elfogyott, pénzük se volt.
A vásárban elvegyültek a nagy emberáradatban.
Kétségbeesésükben öngyilkosságra gondoltak.


A mint egy vásári bódé körül ólálkodtak, magyar szó ütötte meg fülüket. Székely leányok vásároltak keszkenőt, mellettük egy jó képű magyar ember. Beszédbe elegyedtek egymással. Andrisék szomorú sorsukról panaszkodtak, azok meg jólétükről dicsekedtek. Katicza sirt, mint a gyermek. A leányok megsajnálták s magukhoz hivták. Andrist a férfi vitte magával. Vigasztalták váltig, hogy ne csüggedjenek, jóra fordul sorsuk.


Öt napig dédelgették így őket étellel és jó szóval. A legény egy istállóban húzódott meg, a leány a konyhacselédek mellett. Szolgálatot kerestek, de cselédkönyvük nem volt s románul sem igen tudtak — Katicza egyáltalán semmit se — így hát bajosan ment a dolog.


Végre az isten megelégelte nyomoruságukat. A leányt egy brassói származású, gazdag szász kereskedő fogadta be szobalánynak 20 frank havi fizetéssel. Andrisból ugyanott boltiszolga lett s hónapjára a teljes ellátáson kivül 25 frankja járt.


A kereskedő jó ember volt. Mindkettőjük részére szerzett «kondikuczát» a román hatóságnál. S hogy az idegen földön nyoma se legyen a hazai életnek, a nevüket is megváltoztatták. A férfi Kapitány István, a leány Csűrös Ráki néven kapott cselédkönyvet egy kis baksis árán.


Telt-múlt az idő. A fiatalok teljesen meg voltak elégedve helyzetükkel. Úgy megszokták, mintha Romániában születtek volna. Katicza már az első héten levetette magáról az egyszerű, falusi rokoját s selymes, czifra köntössel cserélte fel. Oly szép volt, úgy nézett ki benne, mint reggel a harmatos rózsa. Andrisnak se kellett többé a csizma, meg a feszes nadrág. Topánka, meg pantalló került reá.
Becsületes, szorgalmas cselédek voltak s   igen   szerette  őket  a  kereskedő. Két esztendeig szolgáltak nála egyhuzamban. A második év végén felmondtak. Különösen a leány békételenkedett. Andris nem tudta az okát, de azért hallgatott a leány unszolására. A két esztendő alatt 1000 frankot takarítottak meg a kereskedőnél, mely a buzói takarékba volt betéve. Ez idő alatt románul is meglehetősen megtanultak. Andris németül is vartyogott valamit.


Ujév napján vonatra ültek s Bukarestbe mentek.


VIII. Isten keze.


A román fővárosba este értek. Káprázatos fénye elszédítette őket. Akkora várost még álmukban sem láttak eddig. A bukaresti állomásnál sok magyar utasra akadtak.


Katicza egész utón szomorú volt. Panaszkodott, hogy fáj a feje, szédül, szóval beteg. Látszott, hogy valami nehéz bánat nyomja a lelkét, de Andrisnak nem merte megmondani. Ha erről kérdezősködött mindig másfelé fordította a beszédet.

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (1)

(Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből. 1906) 


Egy nyúlánk termetű vak koldust ismertem. Reszkető kezei esdőleg nyúltak "Isten szent nevében" az alamizsna után s ha kapott valamit: áldólag integetett száraz kezeivel, a kegyes szivüek felé.
Nagyon szomorú, de tanulságos az élete. Elbeszélem; olvassa el mindenki figyelemmel.


I. Szekér a csárda előtt.


Barcsak Andrásnak hivták s egyik marosmenti faluból való volt, onnan a hegyes-völgyes, tündérszép Erdélyből. Legény korában nem igen ijedt meg nemcsak a maga, de a mások árnyékától sem. S éppen e miatt jutott szomorú sorsra.


Egyszer, huszonöt ünneprontó taliánt vert ki a tánczból, egy szál karóval a kezében, egyedül. De kettő ott maradt örökre, nem tudott elfutni. Barcsakot éjfélkor négy zsandár vitte el Bánik Katicza mellől.
A falu rózsája ott hervadozott egymagában, sokáig. Se éjjele, se nappala nem volt, a mióta Andrist elvitték. Lelkében sötét bánat vert tanyát és senki sem tudta megvigasztalni.


Egy hideg őszi éjjel a Katicza ablakát kopogtatja valaki:
—  Bánik Katicza, alszol-e? Ereszd be a te rabodat.
Katicza azt gondolta, hogy álmodik. Nem szólt. Újra kopognak:
—  Én   vagyok Barcsak Andris, érted jöttem.
A leány felül s kérdi :
—  Te vagy Andris?
—  Én vagyok.


Szavát, hangját megismeri s az ablakhoz támolyog, hogy lássa, igazán az ő Andrisa? Egy durva öltözetű rabot lát maga előtt, de az arcz, az a Barcsaké. A leány hirtelen felöltözik, kimegy és bevezeti rab kedvesét, ki az ő becsületét mentette meg két talián halálán és az ő szabadságán, de a kinek látásán most mégis inkább remegett, mint örvendezett. Barcsak bement, gyorsan lehányta magáról a rabruhát s Katicza elérakta megholt apjának  gúnyáit,  melyekből Andris   egykettőre kiválogatta magának a legalkalmasabbakat s pár pillanat alatt egészen más kinézésű ember lett belőle.


A szürke őszi hajnal egy gyorsan haladó szekeret talál a távoli poros országúton; két izmos pej röpíti. A szekérben két emberalak látszik: az egyik Barcsak Andris, a másik Bánik Katicza. Mire megcsillant az ősziharmat ezüstje az első napsugárban: egy küküllőmenti faluvégen messziről érkezett lószekér állt meg a csárda előtt. Gazdái benn reggeliznek.


II. Keresnek egy rabot.


Az öreg Bánik Samu mikor örökre lehunyta szemeit, az egész falu megsiratta.
—  Becsületes,  jó ember volt — mondogatták — Isten nyugasztalja.
Szép külsője s még szebb belsője maradt, ezenkívül a lábas jószágának se szeri se száma. De férfi ember — az öreg Palkón kivül — nem maradt az életen s a gazdaság napról-napra emésztődött. Hiába! a leány-gyermek nem ért a gazdaság vezetéséhez ; kivált ha még nagy bánata is van.


Bánik Katiczának pedig nagy bánata volt. Hét falu legénye vetélkedett azon, ki lebbenti le a szomorú epedés fátyolát a «falu rózsájáról», de ő fittyet hányt mindeniknek.


Egy napon a Bánik-ház körül nagy lótás-futás támadt. Ott volt a fél falu. Mindenki szeretett volna tudni valamit, legkivált az asszonynépség. A kíváncsiak tömegéből kitűnik néhány szomszédvárosi hajdú és zsandár meg egy pár uri ember. És az emberek összesúgtak:


—  Mégis igaz hát, a mit az öreg Palkó bá' mondott.


Az öreg Palkó ugyanis egy reggel rabruhát talált a Bánik Katicza házában s azonkívül senkit. Attól kezdve Katiczának nyoma veszett, senki se tudja, hol van. Palkó — az öreg Bánik hű bérese — még az nap jelentést tett a különös leletről a birónál. Ezzel a biró előtt minden meg volt világosan   magyarázva. Csak most kapta a köröztetést, hogy Barcsak Andris, e falu szülötte, két rendbeli szándékos emberölésért 10 esztendei rabságra itélt, huszonhárom éves legény a múlt éjjel 11 és 12 óra között csodás módon megszökött börtönéből. A biró a rabruháról tett jelentést s most a hatóság emberei helyszíni szemlére szálltak ki. A rabruha belsejében csakugyan meg is találták a Barcsak Andris nevét s most kétségtelenül megállapíthatták, hogy Bánik Katiczát, a falu rózsáját, a rab szöktette meg.


Az öreg Palkó nem lett volna hűséges cseléd, ha az igazságból valamit kihagyott volna. A rendetlenül talált szobát azon módon hagyta, középen a nagy ládával, melyben a megboldogult Bánik Samu ruhái voltak nagy összevisszaságban. A «féderes» s a két pej is hiányzik, csak friss nyoma  látszott  még a reggeli harmaton.

Albisi BARABÁS BÉLA: Kossuth Lajosnál

(Egy csoportos utazás története a XIX. századból)

Aradi lakásomban a falon egy nagy csoportkép függ, a közepén ott ül Kossuth Lajos apánk és körülötte, hátamegett nagy tömegben, több mint 800 magyar. A képen ott vagyok én is, a feleségem is és ennek fivére, Vidakovich János, Karcag város főmérnöke. A felvétel Turinban készült, maholnap ennek is 40 esztendeje lesz. Nem is kell nagyon megerőltetnem a memóriámat, mert az emlékeztető adatok itt fekszenek előttem s igy megírom e nagy kirándulást.

Kossuth fennmaradt hangfelvétele 1890-ből  (e sorra kattintva indul a lejátszás a jútubon)

1889. évben rendezték a párisi világkiállítást, ahol a franciák az Eiffel-toronnyal lepték meg a világot. Ugy ezen nagyszabású kiállításnak megtekintésére, valamint Kossuth Lajosnak turini meglátogatása céljából egy nagy társas körutazást rendezett Dolinay Gyula hirlapiró, akinek vállalkozását igen sok magyar politikus és közéleti férfiú támogatta. A két vonzerő, Kossuth s a világkiállítás s a társas kirándulás programja annyira hatott, hogy az egész országból 800 utason felül jelentkeztek. Csak magából Budapestről több mint 250, ezek között 15 országgyűlési képviselő, 30 nagynevű színművész és színművésznő és sok hirlapiró. Az utazás 14 napra volt beosztva, július 2—16-ig. Nem csoda, hogy ily sokan jelentkeztek, hisz az utazásért személyenkint csak 160 forintot kellett befizetni s ezenkívül 5—6 forint zsebpénz kellett, úgyhogy 250 forintból minden kitelt, vasút, élelmezés, szálloda, beléptidijak s minden más egyéb. Akinek volt, az költhetett többet is és vásárolhatott kedvére vámkötelezettség nélkül. Útlevélre nem volt szükség. Milyen olcsó és boldog világban éltünk mi akkor!


A rendező-bizottság elnöke Helffy Ignác országgyűlési képviselő volt, akit „Kossuth palatínusa" néven is tiszteltek s ő volt a rendezője a turini ünnepélyességeknek.


Az utazás két egymásután menő   különvonaton   történt   elég kényelmesen, felső  Olaszországon keresztül   s  csak   négy  helyen szállottunk ki széjjelnézni, Cormonso, Velence, Verona és Milanóban s volt elég időnk a nevezetességek megszemlélésére. Turinba július 4-én este 9 órakor érkeztünk meg, azonnal el lettünk szállásolva, én és feleségem az Európa-szálloda egyik utcai szobáját kaptuk. Alig vártuk a reggelt, mert a másnapnak nevezetes és szép programja volt: Kossuth Lajost látni, vele beszélni és őtet hallani.


Július 5-ike szép nyári meleg nap s délelőtt 10 óráig volt időnk Turinba szétnézni, beültünk egy kocsiba, a kocsis nagy igyekezettel magyarázott, amiből nem értettünk egy szót sem, de azt megértette, amikor mondtuk, hogy most hajtson a Via dei Mille 22. számú házhoz. Reánk mosolygott, hogy ő tudja, ott lakik Generale Kossuth.


Itt megállok egy pillanatra, mert megmagyarázom, hogy miért mondta az a kocsis Generale Kossuth. Az olasz köznép csak annyit tudott Kossuthról, hogy ő valami nagyon nagy és hires magyar ember, de azt már nem tudták, hogy kormányzó, miniszter, köztársasági elnök vagy mi más volt. Azt is tudták, hogy Kossuth valami nagy háborúból menekült az osztrákok elől, tehát ráfogták, hogy tábornok volt s igy lett Generale Kossuth. De még kedvesebb volt, hogy zavarban voltak, amikor a köznép számára elkészítették eladásra Kossuth Lajos arcképét. Nem tudták, hogy milyen ruhába öltöztessék, nem tudták milyen volt a generálisi díszruhája. Kapták magukat s az ő legnagyobb hősüknek, Garibaldinak diszöltözetébe festették le Kossuth Lajost. Az aranyozott zöld katonai kabátra ráborították a pirosgalléru fehér köppenyt, ugy, hogy a kép nemzetiszinü, akár olasz, akár magyar, ahogy vesszük. A kézben papirtekercs. A szép öreg fejhez igen jól áll a katonai egyenruha, — aláírva Luigi Kossuth. Ez a ritka arckép nálam is megvan.


Megérkezünk Kossuth lakása elé, amely egy sötétre festett kétemeletes ház első emeletén van. A ház előtt, a kapu alatt, a lépcsőházban sürgés-forgás, várakozó magyarok sokasága, akik szeretnének bejutni, de nem lehet ám, mert most vannak bent Kossuth dolgozó szobájában a társaság előkelőségei, a képviselők, hirlapirók, színművészek, s majd csak azután jön a többi. Akkor még nem voltam képviselő s én is a néphez tartoztam. A folyosóra kihallatszott Ábrányi Emilnek hangja, aki egy saját költeményét olvasta fel Kossuth Lajos előtt. Egy kis ládikót nyitottak fel, amelyben föld volt, a zempléni Monok község egyik házának kertjéből, amelyben Kossuth Lajos született. Erre a ládikára mutatott rá Ábrányi Emil, amikor a többek között igy szavalt: 


„Nézd ezt a hazai földet, ha Te nem jöhetsz el hozzája, eljött a föld Hozzád, hogy fejedet hajtsd rája." 


Amig ezek az üdvözlők bent időztek Kossuthnál, a lakásból kinézett özv. Ruttkayné, Kossuth Lujza, Kossuth Lajos nővére s mert én és feleségem közel voltunk az ajtóhoz, jóságos arcmosolyával behívott minket az ő szobájába, mert látta is, hogy egy nagyobb üveget tartok a kezembe. Ebben az üvegben 1822. évi termésű kitűnő bor volt, amelyet Novotny Lajos, az aradi „Jó pásztor" népszerű vendéglőse küldött általam. Szivesen cipeltem az üveget idáig s Ruttkayné derült arccal fogadta, meg is köszönte azzal, hogy a bátyja csak egy-egy pálinkás pohárral fog inni belőle.


Ezalatt a képviselők elvégezték az üdvözlést s a látogatást Kossuth szobájában s talán azért, hogy kissé pihenjen, be akart jönni nővére szobájába. Be is nyitott, de azonnal vissza kellett húzódnia, mert a szobája megtelt várakozó vendégekkel. Ebben a pillanatban láttam Kossuthot először. Egy heves érzület szaladt rajtam végig, nagyon meg voltam akkor illetődve, — ha akkor szólni kellett volna, az a szó a torkomon akad. Elbúcsúztunk özv. Ruttkaynétól, aki beirányitott a folyosóról Kossuth szobájába, ahol már folyt az egyénenkénti üdvözlés. Ez abból állott, hogy egy kör alakult s mindenki elébe jutott az ősz kormányzónak, bemutatta magát, meghajolt, kezet fogott s tovább ment. Lassan, de a sor rám is került, a feleségem mellettem. Érthető izgatottságban, kipirult arccal, ragyogó szemmel hallgatta, hogy az ő ura most Kossuth Lajossal beszél. Hangos, érthető kiejtéssel megmondom a nevemet s azt, hogy Aradról jöttem. Az öreg felfigyel, rám néz, s gyenge hangon mondja: „Ugye, fia annak a Barabás Péternek, akire emlékezem, hiszen olykor-olykor levelezünk is."


„Igen, kormányzó ur, — feleltem — most is hoztam tőle egy levelet, amelyben egy kevés porhanyó föld van az aradi vértanuk kivégzési helyéről" — s átadtam neki a levelet. Kezébe vette, ránézett s letette az asztalra.


„Köszönöm a levelet is, a földporokat is, drága hazai ereklye, megőrzöm. Üdvözlöm az édes atyját."

Kezet ad, mélyen meghajtom magamat s nyomomban a feleségem lehajol, meg akarja csókolni Kossuth Lajos kezét, — de ő visszahúzta: „Nem, ezt nem engedem meg, de ha nem restell,- csókolja meg az arcomat" — s odanyujtá arcát, feleségem áhítattal érintette ajkával Kossuth Lajos bal arcát. Az öreg mosolygott s a feleségem könnyezve s tulboldogan köszönte meg a  kitüntetést, — aztán eljöttünk. Az öreg ur több mint egy óra hosszat állva fogadta az üdvözléseket s kezet fogott mindenkivel, néhánnyal egy-két szót váltott is. Jó egy év múlva, amikor Aradon a vértanuk szobrát leleplezték, azt irta Kossuth Lajos Aradváros tanácsának: „Azzal a maroknyi szent földdel kezemben, amit Barabás Péter küldött nekem, kihajlok ablakomból Arad felé s megcsókolva a drága porokat, áldásért könyörgöm a magyar hazára." Vajjon meg van-e és hol ez a levél?