PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (3)

A SZÉKELYEK ÉS A SZÉKELYFÖLD

A székely - Ősi jogaik és mai helyzetük - Marosvásárhely - Teleki kancellár és könyvtára - Egy székely fogadó - A székelyjellem - Szovátai sósziklák - A kolera és az üres ágy - Miseria cum aceto - A grock gyönyörei - Parajdi sóbányák - Udvarhely - Szentpál - Kirándulás az Almáshoz - Babona - A barlang - Sepsiszentgyörgy - Kézdivásárhely - A francia serfőző - Székely iskolák - Székely vendégszeretet - A Büdös - Háromszék

A marosvásárhelyi Teleki Téka

Ismét útnak indultunk Kolozsvárról, hogy bejárjuk Erdély keleti és déli részét: e két vidék lakói egészen más nemzetiségekhez tartoznak, mint azok, kik között idáig időztünk, s más törvények is igazgatják őket.


Amikor a magyarok meghódították ezt a területet, a székelyeket már itt találták, ugyanott éltek, ahol ma, s mivel nyelvük és eredetük hasonló a magyarokéhoz, bizonyos kedvezményekben részesültek, melyeket az ország őslakóitól megtagadtak.Teljes szabadságot élveztek, azzal a feltétellel, hogy ellátják a keleti határvidék védelmét.


A székelyek azt állítják, hogy ők valamennyien egyenlőek, szabadok és nemesek voltak már ebben a régi időben is, s azok is maradtak: sem a kiváltságos osztály, sem a szolgaság fogalmát nem ismerték, a gazdagok között egyedül az volt a vagyon fokmérője, ki hány katonát tudott állítani, a szegények közt csak annyi a különbség, hogy egyesek gyalogosan, mások lóháton szolgáltak. Ahogy múltak az évszázadok, köztük is sok minden megváltozott. A vagyonosabbak és hatalmasabbak saját birtokukon fokról fokra bevezették az Erdély többi részén uralkodó rendszert, s manapság a Székelyföldön éppúgy földesurat és parasztot találunk, mint bárhol egyebütt. Címeket, rangokat és nemesleveleket is bőségesen osztogattak ezen a vidéken, mígnem mindazok, akik ilyesmivel nem rendelkeztek, lassanként megbélyegzettekké váltak. Az adózás is nagy változásokat hozott a székelység helyzetében, nemkülönben az, hogy a határőrszolgálatot kötelezővé tették, szemben a korábbi, önkéntességen alapuló rendszerrel. Mivel e változásoknak szinte mindegyikét a nép jóváhagyása nélkül vezették be, s gyakran még erőszakot is alkalmazva, a székelyek mindmáig törvénytelennek tekintik: nincs is náluk elégedetlenebb népcsoport egész Erdélyben. Törvényeiket és intézményeiket hiába is próbálnám részletesebben taglalni, e téren akkora az összevisszaság, hogy közülük még a legtanultabbak se igen ismerik ki magukat, s ezt nem is tagadják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy minden székely született nemesnek tekinti magát, s nyíltan vallja, hogy ha jogainak birtokában lenne, sem adót nem fizetne, sem katonai szolgálatot nem teljesítene, csak olyankor, amikor a nemesi fölkelés az ország egész nemességét fegyverbe szólítja. Azt is tudom, hogy vannak köztük grófok és bárók, kik magukat mágnásoknak nevezik, pátenssel rendelkező nemesek és nemesi levél nélküli, szabad székelyek, emellett pedig határőrök és parasztok, s hogy a szabad székelyek és azok a nemesek, akik két parasztnál több fölött nem rendelkeznek, éppúgy adót fizetnek, mint a parasztok, bár más tekintetben ugyanolyan jogokat élveznek, mint a nemesek.


Amikor felfedező utunkra elindultunk, mindezzel még nem voltunk tisztában. Bármelyik magyart kérdezze is meg az ember a székelyek felől, mindegyik úgy tudja, hogy azok valamennyien nemesek, így az ember azt várná, olyan nemzet él a Székelyföldön, melynek minden tagja egyenlő jogokkal és kiváltságokkal rendelkezik, s ahol nem ismerik sem a földesúri elnyomást, sem a kormányzatnak fizetett adót. Előzetesen mi is így hittük, s természetesen kíváncsiak voltunk, hogyan hat mindez a nép állapotára. Csak amikor láttuk, hogy a dolgokat szemlátomást itt is ugyanúgy intézik, mint az ország többi részén, akkor ébredtünk rá, mi a helyzet valójában: valaha, meglehet, a székelyek mindnyájan egyenlőek és nemesek voltak, s még ma is igényt tartanak minden régi jogukra és kiváltságukra, valójában azonban nem is tudom, hány évszázada semmit sem élvezhetnek megkülönböztetett helyzetükből. [...]


Utazásunk második napján, dél körül érkeztünk meg Marosvásárhelyre, a Székelyföld fővárosába. Azonnal elindultunk, hogy felkeressük Dósa professzort, W[esselényi] bárónak, útikalauzunknak egyik barátját, ki kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja a várost. Bár a széles utcák és apró házacskák, melyek Marosvásárhely nagyobb részét alkotják, nem különösebben tetszetősek, a város meglehetősen fontos helynek számít, s a környékbeli dzsentri nagy része itt szokta tölteni a telet. Mi több, a protestánsoknak s a katolikusoknak is van kollégiumuk, az előbbinek nyolcszáz, az utóbbinak háromszáz hallgatója, s ezek az intézmények a marosvásárhelyi társadalomba is egyfajta irodalmi pezsgést visznek. Itt székel a legmagasabb erdélyi bíróság, a Királyi Tábla, ezért ez egyben az ország legnagyobb jogi főiskolája is. Azok a fiatal nemesek, akik közéleti szerepre áhítoznak, csakúgy, mint a jogászok rendes tanulmányaik befejeztével, többnyire jónak látják, hogy jurátusként eltöltsenek itt egy-két évet, jogot tanuljanak, s részt vegyenek a bíróság ülésein.


A város legnagyobb büszkesége a Telekiek nagyszerű könyvtára, melyet Teleki kancellár alapított, s csak azzal a feltétellel hagyta örökül a családjára, hogy mindig nyitva tartják majd a nagyközönség előtt. Körülbelül nyolcvanezer kötetből áll, a könyveket egy igen csinos épületben, nagyszerűen rendben tartják. Olvasóterme is van, mely állandóan nyitva tart, ahol bárki bármelyik könyvet megkaphatja. Alapítványokat is hoztak létre a könyvtár támogatására, s a Teleki család, amennyire tőle telik, adományaival tovább gazdagítja. Különösen gazdag a latin és görög klasszikusok legjobb kiadásainak gyűjteménye. Maga a kancellár is, ki igen tanult ember volt, nagy kedvvel forgatta ezeket, s ami még ennél is figyelemre méltóbb, hatalmas műveltségét húszéves kora után szerezte meg, méghozzá abban a kevés szabad időben, amit közéleti kötelezettségei hagytak meg számára.
A könyvritkaságok közül különösen egy iniciálés latin Bibliára hívták föl a figyelmünket, melyet állítólag valamiféle növényi levélrostra írtak. Annyi bizonyos, hogy a könyv lapjai nem papiruszból készültek, inkább igen finom pergamennek néztem volna. Láttuk Szervét Mihály egyik munkájának kéziratos példányát, amelyről azt mondják, hogy még nem jelent meg nyomtatásban, jóllehet az előzéklap hátoldalán egy idézetre bukkantunk, ugyané műnek egy Londonban nyomtatott kiadásából. Mutattak azután egy szép Tacitus-kéziratot is, Corvin Mátyás könyvtárából: ez is, akárcsak a könyvtárban található többi könyv, gyönyörűen volt bekötve.


Ezután a kaszinót mutatták meg, virágzó és hozzáértéssel irányított intézménynek tűnt. Kétszáz tagot számlál. A diákság többsége túlságosan szegény, semhogy feliratkozhatna a tagok sorába, a professzorok azonban minden lehetőséget meg akarnak adni hallgatóiknak, hogy hasznosságával s az ott kívánatos viselkedéssel megismerkedhessenek, ezért minden hónapban hat diák ingyen látogathatja, s akik e lehetőséggel élni kívánnak, havonta váltják egymást.


Dósa professzor megmutatta az egykori erődítmény középpontjában álló régi gótikus templomot is, megjegyezve, hogy Mária Terézia uralkodása alatt kis híján romba dőlt, mert a protestánsoknak az idő tájt nem engedték meg, hogy templomaikat megjavíttassák. Csak amikor ii. József összezúzta a vakbuzgóság hatalmát, akkor kaptak rá engedélyt a vásárhelyi protestánsok, hogy új tetőt húzzanak a templomukra.