VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (7)

Az Adigené megmászásáig még meg kell szokni a tábori életet a hegyen. Szolouhin fanyar humorral ecseteli a témát s írja le felkészülésük körülményeit. A táborélet fő momentumai természetesen a pihenés és az étkezés köré csoportosultak. A szerző külön faházban lakott, de étkezni a közös étterembe sietett, ahol nem mondhatni, hogy túl változatos volt a menü, viszont a hegyi levegő csodákat művelt: mindenki farkasétvággyal evett, s talán még a bakancsszeget se hagyták volna az asztalon.

Néha hiába szólalt meg a gong, az étterem üres maradt, ha nem számítjuk a tábor személyzetét, akik ugyanitt étkeztek. A csapatok a hegyekbe mentek: a gleccserhez, a Korona alá, hogy ismerkedjenek a jeges és havas tereppel, vagy hegymászásra. A jelvényszerzők csapata a jelvényviselés jogának eléréséért. A minősített versenyzők csapata azért, hogy a megfelelő osztályba sorolják őket. Néhány nap múlva feketére égett arccal, megnyúlt vonásokkal, fáradtan tértek vissza. Ott jártak, ahová minket csak álmaink és ábrándjaink ragadnak.

A táborból, de a mi bivakunkról is a Teke-Tor csúcsa látszott a legjobban. Csillogó sipkája hol napsugaraktól lángolt, hol pedig a hold fényében ragyogott. De még sötétben is, amikor már a hold sem világított, ez a csúcs valamilyen égi fényt lelt és ivott magába, kiemelkedett, és ott tündökölt a csillagos égbolt közepén. Időnként felhők, fellegek és esőfüggönyök takarták el. De általában világosan kirajzolódtak legapróbb körvonalai is. Ilyenkor úgy tűnt, ha ember vetődne a Teke-Tor hófehér palástjára, azonnal észrevennénk. De csupán csak úgy tetszett. A valóságban azonban olyan magasan és messze volt a csúcs, hogy néha embernek néztük azokat a fekete foltocskákat, amelyek közelebbről megvizsgálva hatalmas sziklakiszögelléseknek és köveknek bizonyultak. Aljgert Mihajlovics távcsövével tudtuk jobban szemügyre venni a csúcsot. Még Alekszandr Alekszandrovics is csatlakozott hozzánk. Egyszer sokáig találgattuk vele a fekete pontocskákat figyelve, kövek-e azok vagy élőlények, és úgy döntöttünk, hogy az utóbbiak. De a távcső, amelyet Aljgert Mihajlovics sátrából hoztam magammal, egy pillanat alatt megcáfolt minket. Kiderült, hogy sziklák vannak előttünk, méghozzá hatalmasak.

Megtudtuk, hogy holnap pontosan tíz és tizenegy óra között alpinisták ereszkednek le a Teke-Torról. Egy másik, számunkra láthatatlan úton másznak fel, de leereszkedniük a mi irányunkban kell a hófehér hegyoldalon. Sziklamászóedzést tartottunk, de folyton a naptól gyönyörűen megvilágított távoli csúcsra tekingettünk. A távcsövet is magunkkal vittük. Végre valaki elkiáltotta magát:
- Ott vannak! Ott vannak! Látom őket!
Szabad szemmel azonban most sem láttunk semmit. A távcső mindent megmutatott. Egyik végét egy mozdulatlan kővállra kellett fektetnünk, másképp kezünk remegésétől és a hosszú cső elkerülhetetlen ingásától, rezgésétől a kép minduntalan kisíklott a kerek látómezőből. A kő mellett sereglettünk össze valamennyien sorban állva.
- Ereszkednek! - kiáltott fel a megfigyelő. - Ketten biztosítanak, egyikük pedig ereszkedik.
- Tehát vagy nagyon meredek a lejtő, vagy istentelenül mély a hó - kommentálta Alekszandr Alekszandrovics a felkiáltásokat.

Rám került a sor. Ahogy közelítettem, a havas csúcs megingott a szemem előtt. Éreztem a hó porhanyósságát, nyirkosságát és napsütötte hűvösségét. A hegyoldal, ha elölről, közvetlen közelről nézzük, mindig meredekebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, sőt majdhogynem függőlegesnek képzelnénk.

A Teke-Tor szűz meredélyén (megszoktam, hogy teljesen szeplőtelennek tekintsem) most egészen a csúcsnál kezdődő, a havas lejtőkön végigfutó függőleges barázdát láttam. Ebben a barázdában a csúcstól távolabb két alpinista állt, nyilván jégcsákányukat a hóba vágva biztosították társukat, aki jóval lejjebb állt náluk. A megfigyelés tárgyának távolsága és mérete akkora volt, hogy az alpinisták lefelé mozgását csak feltételeztük, de nem láttuk, ahogy a percmutató haladását sem lehet észrevenni a számlapon. De mégis, mialatt mindegyikünk belenézett a távcsőbe, és én újra sorra kerültem, és odatapasztottam a szemem, még egy alpinistának sikerült leereszkednie. Aztán mind a négyen egy helyen gyűltek össze, és egyikük még lejjebb kezdett ereszkedni. Ugyanilyen tehetetlenül és az áthidalhatatlan távolság tudatával meredtünk volna a Holdon járó kozmonautákra is: nem kiálthatunk, sem a kezünkkel nem inthetünk feléjük, jelt sem adhatunk magunkról. Az alpinisták más, távoli világban jártak, jóllehet nem egyszerűen légi kilométerekkel vagy kétnapi  hegymászással,  hanem másféle minőséggel, majdnem másfajta dimenzióval eltávolított világban...

Az edzések közti szünetben Szolouhin alpinista kézikönyvet böngész. Különösen a Veszélyek a hegyekben c. fejezet kelti föl az érdeklődését. Ebből sokmindent tud meg... Az olvasottak mélyebb értelmét pedig a tankönyv tulajdonosa magyarázza meg neki.

- A szerencsétlenségek zöme leereszkedéskor történik. Az ember elgyöngül, és ellazítja magát. Megmászta a hegyet, elérte a célját. De amíg nem ereszkedett le a fűre, a hegymászást sem tekinthetjük befejezettnek. A figyelem ernyedése a visszaúton, a hatalmas erőfeszítések után, teljesen természetes dolog, de éppen ez okozza a szerencsétlenségeket. Igor Roscsin és Jura Vetrov „hatos" falat másztak meg. A kaukázusi Csatin hegyen. De ereszkedéskor elröpültek.
Sehogy sem tudtam megszokni ezt az alpinista kifejezést, hogy „elröpültek".
- Hová röpültek?
- Elröpültek. A mentési munkálatokat nem koronázta siker. Nagyon nehéz arrafelé a mentés az aktív kőlavinák miatt. Mint tudjuk, a kőgörgetegek mozgása nappal felerősödik, amikor is az eltűntek után kutatnak.
- Miért nappal fokozódik a kőlavinák működése?
- Napsütésben a hegy olvadni kezd. Vízszivárgás indul meg. Hát így. Léna Muhamedova és Szaharov a Datih-Kaj-ról való leereszkedés közben repültek el. A Dombajról. Egy kötélen haladtak. Azt mondják, Szaharov egyfolytában tréfálkozott: „Ugyan miféle hegy ez, nincs vele semmi dolgom." Elröpültek. Pavel Menyajlov két lánnyal a kötélen röpült le a havas lejtőn. A hegyoldal tágas és kezdetben még tiszta is volt. Egy kötélen sodródtak el, és mindig elrántódtak, amikor valamelyikük megpróbált megállni. Szerencsétlenségükre útközben a havas lejtőn keresztben sziklakiszögellések vicsorítottak. Alacsony fogak meredtek ki a hóból. Mint fekete fésűk. Pavel arcát összezúzták, és kiverték a fogait, Ija átvetődött a sziklákon, de sértetlen maradt. Sőt később kiváló sportoló lett. Katya Benyuta pedig a tarkóját verte be...

Mindenki azt mondogatta, hogy „az Akszáj a hegymászás főpróbája". Körülbelül így is volt. Ha megjártad az Akszájt, az még nem jelenti azt, hogy feljutsz az Adigenére is. De ha nem tudtad megmászni az Akszájt, akkor már le is mondhatsz a hegycsúcs meghódításáról.

Érdeklődtem a mentőszolgálat parancsnokánál és a hegymászóoktatóknál, mi nehezebb, felmenni az Akszáj gleccserre vagy a csúcsot, az Elektro állomást megközelíteni, ahonnan általában az Adigené megmászására indulnak.
- Az Akszáj fizikailag nehezebb, de érdekesebb is. Gyorsabban emelkedik. (Azaz egyszerűen nagyon meredek - V. Sz.) Amolyan derűt sugárzó moréna. Az Adigenéhez vezető úton viszont unalmas, füves dombok hullámzanak előttünk. Csak mész, mész és sehol semmi... De magának a csúcsnak a megmászása természetesen nehezebb a  gleccsernél.  A hegymászás az hegymászás.

Senki sem tudta pontosan, hány órát kell menetelni a gleccseren az úgynevezett Raceka állomásig. Volt, aki szerint tízet, mások szerint pedig hatot. Alekszandr Alekszandrovics nyugtatott meg:
- Este ott leszünk. Igaz, két emelkedő vár ránk.
- Miféle emelkedő?
- A gyors magasságnövekedést nevezzük emelkedőnek.
- Azt, amikor nagyon meredeken visz az út?
- Igen, egy undorító morénán kell túljutnunk. Önmagában még nem is lenne olyan borzasztó, de hátizsákokkal...

Egyesek „derűt sugárzónak", mások pedig „undorítónak" nevezik ezt a morénát. Vajon én milyennek fogom találni? És valóban, itt vannak a hátizsákjaink is. Úgy tekinthetem, mintha a lábaimat ellenőriztem volna. Kiosztották a bakancsokat. A lábaimban bízom, elvisznek odáig. De hogy érzem majd magam a hátizsák alatt? Nem is emlékszem rá, mikor cipeltem utoljára ilyen súlyos terhet a hátamon. A hadseregben előfordult, hogy hátitáskát, köpenykoszorút és fegyvert kellett a vállunkra vennünk. Az sem volt éppen könnyű. De mikor is volt ez? És hány éves is voltam akkor? Mi lesz, ha fulladozni fogok a súlyos teher alatt az emelkedőkön ? És ha egyszerűen nem tudok hátizsákkal menetelni a hegyekben egész napon át? És hogy bírja ki ezt Olja, akinek egyáltalán nem szabad semmiféle súlyt emelnie?

Az indulás előtt két nappal óvatosan és mintegy mellékesen megemlítettem Olja előtt a túra nehézségeit, hogy közben sem lemaradni, sem megállással időt vesztegetni nem lehet, hogy hasogat az ember válla, hogy mennyire meg lesz terhelve a szív, és milyen megerőltető a lábmunka. De Olja egy gyakorlati kérdéssel félbeszakította fecsegésemet:
- Nem tudtad meg, mennyit kell odáig menetelnünk?
- Azt mondják, tíz órát. Felfogod? Tíz órát kell gyalogolnunk hátizsákkal a vállunkon, mindig csak hegynek felfelé. Nem pedig az ötödik emeletre.
- Na és, valamikor csak ki kell próbálnunk a tízórás hegymenetet is.

Amint ez lenni szokott, kifogytam az érveimből. Közben elérkezett az izgalmas óra - a tábori orvosi vizsgálat. Lev Nyikolajevics, leningrádi, szakállas tábori orvosunk öt perc alatt megoldja minden bizonytalanságunkat, kételyünket és problémánkat: „Tilos az Akszájra mennie, hegyet másznia úgyszintén." Az is elegendő, ha annyit mond: „nem javasolt". És mindjárt meg is indokolja a saját nyelvén: „Szívzörejek, egyenetlen érverés, általános fizikai készületlenség. . ." Tudja, mit kell írnia.

De addig nem utazhatunk el a hegyekből, amíg nem láttunk igazi havat és jeget, amíg nem káprázott a szemünk (még napszemüvegen keresztül is) az oly magasra és az égbolthoz oly közel emelkedő havasok ragyogásától, amíg nem szívtuk magunkba a hóból a tűző napsütés ellenére is áramló hűvösséget, amíg nem éreztük széles talpú, súlyos bakancsaink alatt a nagy kristályú, puha, felülről kissé felengedő, de soha el nem olvadó havat.

Olja eltűnt az orvosi szoba ajtajában, én pedig ott maradtam, hogy „drukkoljak neki", a rendelő előtti kövön üldögélve. Most Lev Nyikolajevics hússzor gyors egymásutánban leülteti, mire Olja szívecskéje rúgkapálni kezd, a lélegzete elakad, és akkor nem fogja megpillantani a havasokat. De ha most nem, akkor soha többé nem lesz rá lehetősége. Mikor adódna még egyszer ilyen alkalom?

Nekem úgy tűnt, hogy Alekszandr Alekszandrovics a fűlejtők és törmeléklejtők begyakorlása után határozottan eldöntötte, hogy nem viszi magával Olját a magaslatra. Igaz viszont, hogy a sziklamászó edzések során melegebben tekintett rá. Ezt a melegséget Olja állhatatos erőfeszítései csalták a szemébe. De bizonyos mértékig ő is kockázatot vállal. Ha bármi történik is valamelyikünkkel, neki lesz kellemetlensége. Mi azonban felnőttek vagyunk. Bármelyikünket érhet baleset. A bizottság tisztázza az ügyet, és megállapítja, hogy Alekszandr Alekszandrovics nem hibáztatható a történtekért. De ha Olját éri szerencsétlenség, akkor kiskorúsága miatt a felelősség elsősorban őt, másodsorban pedig ezt a szakállas tábori orvost fogja terhelni. Miért is kockáztatnának mindketten? Olja azonban vidáman, boldogan libbent ki a tornácra. Alsó ajkát beharapta, és lefelé nézett, így mutatta ki örömét, önmagával és az élettel való  megelégedettségét.

Tehát az utolsó akadály is elhárult előlünk.


(Folytatjuk)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (3)

Beindult az alpinista iskola. Az író azt reméli, hogy reggelenként csak átmegy a táborba, megreggelizik, aztán végzi a maga irodalmi feladatait. Csakhogy az élet közbeszól: a hegymászást tanuló fiatalok hamarabb kelnek, hamarabb reggeliznek, mint a házirend, s mire Szolouhin beállít a reggelit jelző kongatásra, a tábornak már hűlt helyét találja. Ezért, hogy Olját felügyelhesse, kénytelen korábban kelni s akarva-akaratlanul részt venni a reggeli tornában, a hegyipatakban való mosakodásban és mindennel, ami ezzel jár. A "szárazedzés" mellett megtörténik az első kiruccanás is...

Kilenc órakor felsorakoztunk, a lehető legkönnyebb szerelésben: rövidnadrágban, tornacipőben, hátizsák nélkül. Általában ki kockás ingben jött, ki blúzban, ki pulóverben. Szása, mint mindig, sajátos öltözékben: acélszürke, laza kötésű, páncélingszerű pulóverben, szürke szván filcsapkában. Bizonyára a rusztikus, durván kötött pulóver is szván munka, talán Mihail Hergiani, a nagy alpinista, Szása barátja viselte korábban. Hergiani az Alpokban lezuhant egy sziklafalról, és halálra zúzta magát.

Azok az emberek (népek), akik a hegyekben élnek, ritkán kapcsolódnak be a sportszerű hegymászásba. Talán ebben is ugyanaz a törvényszerűség érvényesül, mint abban, hogy a tengerparton élő emberek nagyon ritkán fürdenek a tengerben. De az is lehetséges, hogy a hegyek az ott élők számára a megélhetést, magát a létet jelentik. A vadászterületet, a legelőket, a szükséges növényzetet. Az évszázadok során kitaposott ösvényeket, a meghódított hágókat. A hegyi közlekedés céljaira ott vannak az öszvérek, a lovak, a szamarak. Semmi értelme sincs hegyet mászni ott, ahol nincs ösvény, ahol nincs semmi, amire a gyakorlati életben az embernek szüksége van. Hiszen az orosz paraszt sem mászik föl a háza tetejére csupán azért, hogy a magasból gyönyörködjön a kilátásban. Legfeljebb azért, hogy megjavítsa a kéményt. Ez az oka annak, hogy a hegyekben élő emberek általában egyszerűen hegyilakók és nem alpinisták. A kirgiz, aki szembejön velünk kis lovacskáján, értetlenül nézi a hatalmas hátizsákokat cipelő, hosszú sorban vonuló embereket, akik nem másért indultak a hegyekbe, mint hogy fölmásszanak egy csúcsra. Az alpinisták viszont a maguk részéről rosszallóan nézik a helybéli kamaszokat, akik a tábor közelében, belemelegedve a játékba, bátran, de szakszerűtlenül, a szükséges felszerelés nélkül másznak föl a sziklákra, pedig nekik nem kell ebből gyakorlati jegyet szerezniük, nem is sziklamászó versenyen vesznek részt, hanem egyszerűen csak rosszalkodnak.

Kivételt, mint mondják, csak a szvánok képeznek, akik nagyon szívesen bekapcsolódnak a hegymászó sportba. És Mihail Hergiani kiváló, sőt mi több, nagy alpinista volt. Nemrégiben a Győzelem-csúcs megmászóinak egy csoportja Szása Kuznyecov Alattunk Szvanétia című könyvének celofánba kötött példányára bukkant. A borító belső oldalán a hegymászók a következőket olvasták: „A Győzelem-csúcs megmászását apám, Szvitov Mihail Ivanovics emlékének ajánlom, és Mihail Hergiani emlékének, aki egész életét az alpinizmusnak szentelte. A csúcsot a Gyikij gleccser felől közelítettük meg a Vazsa Psavela-csúcson keresztül, azon az útvonalon, amelyen 1961-ben M. Hergiani vezette a leningrádi Lokomotív expedícióját. Üdvözlet a Győzelemcsúcs utánunk következő meghódítóinak. Kérem, adják át ezt a könyvet a szerzőnek, Alekszandr Kuznyecovnak, akit az alpinizmus legjobb szakírójának tartok.
1971. augusztus 16. V. Szvitov"

Emlékfilm Mihail Hergianiról a jútubról. Megmutatkozik rajta a szépséges alpin táj

A könyvet a szerző szintén Hergiani emlékének szentelte. Kuznyecov így ír az előszóban: „Ez a könyv nem születhetett volna meg Mihail Hergiani, a nagyszerű ember és a világhírű sportoló közreműködése nélkül. Tragikus halála után már nem változtattam a szövegen: hadd maradjon meg az olvasóknak ugyanúgy az élő Misa, mint nekünk, barátainak."
Hát ezért visel Szása szván sapkát. Ezért hordja a durva páncéling-pulóvert, amit mintha vasból kötöttek volna. Vöröses szakállával Szása maga is szvánnak látszik.

A sorakozó vonalát Szása még tegnap kövekkel jelöltette meg. A gyerekek az alacsony fűben egyenes vonalat húztak tyúktojás nagyságú, itt-ott öklömnyi kövekből. Most itt sorakoztunk fel, cipőnk orrával ezt a kőláncot érintve.
Egyre inkább nehezemre esik, hogy Szását Szásának szólítsam. A diákok szemében ő tanár, docens, csoportunk vezetője. Tehát számukra csakis Alekszandr Alekszandrovics...

Alekszandr Alekszandrovics lassan végigment egyenes sorunk előtt, és halkan beszélni kezdett:
- Ma nem tartunk edzést. Egy kis sétát teszünk, fölmegyünk az alpinisták temetőjéhez. Ott az erdőben szedünk majd fát, és lehozzuk a táborba. Az alpinisták a hegyekben mindig zárt sorban haladnak. Én megyek majd az élen. Mögöttem Vlagyimir Alekszejevics, utána a lányok, aztán a többiek. A sereghajtó Valerij Georgijevics lesz. Fokozatosan ismerkedünk majd meg a fűlejtőkkel és a törmeléklejtőkkel, a sziklákkal, a hóval és a jéggel. Ma csak általánosságban mondok néhány szót a fölfelé haladásról. A hegymászók fölfelé menet nem beszélnek. Ez talán szokatlan lesz. Mi az, ami a fölfelé haladás során a legfontosabb? Takarékoskodnunk kell az erővel. Amíg az egyik lábunkat használjuk, a másikat a lehető legjobban el kell lazítani. Az izmok pihennek, ha csak a másodperc egy töredékéig is. De ha a tíz- meg tízezer ilyen töredék másodpercet összeadjuk, órákat kapunk. Ha egy kő akár csak tíz centivel kiáll a többi közül, nem szabad rálépni, inkább tovább kell vinni a lábat: óvakodjunk a fölösleges függőleges irányú erőfeszítésektől. Ahhoz, hogy önmagunkat tíz centiméterre fölemeljük (a hátizsákkal együtt a súlyunk teljes száz kiló), egy méterkilogramm munkát kell végeznünk. Az egész út során ez több tonnát is kitesz. Különösen fontos figyelembe venni ezt akkor, amikor morénákon, vagyis igen nagy köveken haladunk. Az egyik kő magasabb, a másik laposabb. A lábmozgás ilyenkor lehet viszonylag sima, de lehet viszonylag egyenetlen is. Arra törekedjünk, hogy viszonylag sima legyen. Ha az emelkedőn kisebb kő kerül utunkba, ügyeljünk, hogy a cipőnk sarkával, ne pedig az orrával lépjünk rá. Így a talp laposabban áll, és a lábizmok kevésbé vannak megterhelve. A csapat nem „harmonikázhat". Ez azt jelenti, hogy nem szabad a sornak részekre szakadnia, nem szabad lemaradozni, aztán meg gyorsítva utolérni a többieket. Szorosan egymás nyomában kell haladnunk. Ötven perc menetidő, tíz perc pihenés. Ez a szabály, amelytől kis mértékben szabad csak eltérni. Mondjuk, az ötven perc eltelt, de tíz perc alatt egy vízeséshez érünk. A vízesés mellett kellemesebb pihenni. Ebben az esetben a menetidőt meghosszabbíthatom. A nagyon nehéz szakaszokra viszont negyvenöt-tizenöt percre változhat az arány. És végül: a hegyek nem tűrnek semmiféle egyéni akciót. Ha valakinek feltétlenül vissza kell mennie a táborba, azt egy másiknak el kell kísérnie. Mert ha eltöri a lábát, vagy eltalálja egy kő, akkor egyedül... kellemetlen lenne neki.

Alekszandr Alekszandrovics egy pillanatra elhallgatott, azután még halkabban, mint ahogy eddig beszélt, cseppet sem  parancsoló,   inkább   szándékosan   köznapi   hangon, amelybe talán egy kis sajnálkozás vegyült, így szólt: - Indulás.

Első lépéseim a hegymászó menetben. Előttem Alekszandr Alekszandrovics, mögöttem az egész sor. Most már történjék bármi, várjanak ránk az úton bármilyen meredek lejtők, sziklák, szakadékok, gleccserek, havasok, folyók - meg van szabva a helyem. Szó sem lehet róla, hogy a sor végére kerüljek, még kevésbé, hogy lemaradjak. Bármi is történjék, a sort a sereghajtó, Valerij Georgijevics fogja zárni. Nem kerülhet mögé csapatunk egyetlen tagja sem. Hogy kiállják a sorból és föladjam, azt nem engedem meg magamnak. Nem engedhetem meg. Ez a legfőbb feladatom az elkövetkező napokra. Jut majd a nehézségekből a lábamnak és a vállamnak is (a hátizsák alatt). Súlyos teher nehezedik majd a szívre. De a legnagyobb megterhelés a tudatnak arra a részére, arra a szférájára esik. amelyen a „nem engedhetem meg magamnak" valóra váltása múlik. Vagyis a „kell" valóra váltása, ha másképpen fogalmazunk. Szása és a többiek között kell mennem a sorban. A helyemen maradni mindenáron - ez az életcélom a következő húsz napra. (...)

Azt hittem, hogy most, legalábbis addig, amíg a sík terepen vagyunk, gyorsan nekiiramodunk, és féltem, hogy már az első percekben kifulladok. De Alekszandr Alekszandrovics cipője lustán, kelletlenül emelkedett fel és ereszkedett vissza a földre. Ugyanígy tett az én cipőm is. Sokáig fogom még premier plánban nézni Alekszandr Alekszandrovics cipőjét. A föld és a földön lépdelő cipő, a föld és a földön lépdelő cipő. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem pillantottam föl, vagy hogy nem néztem hátra - mi van Oljával ? -, de az út legnagyobb részében mégiscsak a lábam elé néztem. A hegyekben nem is tehet másként az ember. De ha a lába elé néz, óhatatlanul az előtte haladó hegymászó lábát látja. Aztán majd álmomban is ezt fogom látni, még jobban kinagyítva: kő és cipő, kő és cipő, kő és cipő. Alekszandr Alekszandrovics vékony lába (rövidnadrág van rajta) inkább egy gimnazista lábára emlékeztet, mint egy alpinistáéra (az ember a szőrös bőr alól előtűnő izomkötegeket várna), de látszik, mennyire kívánja a gyaloglást ezen az első bemelegítő hegymászó utunkon. Az ő járása szinte játék. Neki nem kell latolgatnia, meg tudja-e tenni a kitűzött célig az utat, avagy nem tudja, bírja-e majd szusszal, vagy nem bírja. Nem is megy, hanem táncol. Olyan ez, mint egy lassított filmfelvétel. 
Lustán, kelletlenül, szinte fáradtan lépdelnek a cipők kőről kőre, de ugyanakkor játékosan, éreztetve, hogy szó sincs semmiféle fáradtságról, és ezek a cipők ilyen ütemes lépésekkel bármeddig el tudnának menni. A tempó, amelyet Alek-szandr Alekszandrovics megadott, az első pillanattól kezdve bizonyossá tette számomra, hogy el tudok menni a temetőig. Kő - cipő, kő - cipő, fű - cipő, száraz talaj - cipő, a cipő határozott lendülete egy fürge hegyipatak fölött. A cipők kopogása egy magas korlátok közé szorított keskeny híd burkolatán (a mélyben vízesés zuhog le a köveken), kő - cipő, száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő. Arcsabozót között vezető ösvényen folytattuk utunkat - erről nevezték el a táborunkat is. Alaarcsa - annyit jelent, tarka arcsa. Hogy miért látta tarkának az a kirgiz, aki valaha elkeresztelte ezt a vidéket, nem tudom. De arról, hogy a hasadékban mindenfelé arcsa nő, már itt-tartózkodásunk első perceiben meggyőződhettünk. Hisz még a sátrak alá is arcsagallyakat terítettek a gyerekek.
A nap most már annak rendje és módja szerint sütött. Az arcsabokrok erős, bódító illatot árasztottak. Előbb a halántékomat, aztán a homlokomat verte ki a veríték, az izzadságcseppek kiültek az ajkamra, végül már patakokban folyt rólam a víz.

Alekszandr Alekszandrovics cipője most is játszi könnyedséggel haladt előttem. És nem volt szabad lemaradnom. A szintkülönbség itt nem lehetett nagy. A szakadatlan, helyenként igen meredek emelkedőt is elsősorban a lábamon éreztem, de azért a szívem is azonnal jelezte, hogy nincs minden rendjén. Arcom vérbe borult, mintha nyakam köré zsinórt tekertek volna. A mellem hangosan zihált. Halántékom dobolt. Egész vértől megduzzadt fejem lüktetett, tarkóm bal oldalán pedig fájdalmasan rángott egy erecske. Erről a gyenge pontomról régóta tudok. Ha nagyon kimerülök, megesik, hogy erős nyilallással rándul egyet-kettőt, aztán abbahagyja. Nem fordult ez elő sokszor, de azért tudtam, hogy tarkóm bal oldalán létezik egy beteg idegszál vagy hajszálér, vagy tudom is én, mi, ami időnként.fáj és rángatózik. Ez a gyenge pontom most is rögtön jelentkezett.

Megtörténhetett volna, hogy rászánom magam, és egyedül indulok el ezen az ösvényen, az alpinisták temetője felé. De útközben minden bizonnyal leültem volna, hogy megpihenjek, kifújjam magam, a magaslatokon megálltam volna, hogy gyönyörködjem a tájban. Pontosan az volt a legfőbb tanulsága ezeknek a napoknak, hogy megértettem: magamtól soha nem lennék képes ilyen adagokban növelni a terhelést. Talán még öt százalékkal sem sikerül, mert hát ki kényszeríti arra önmagát, hogy órák hosszat gyalogoljon egy huszonöt kilós zsákkal a hátán, ráadásul állandóan meredeken fölfelé? Mentél már egy-két órácskát, hát ülj le szépen a kövekre, pihenj egyet. Izzadni kezd a homlokod vagy a lapockád, hát feküdj le a fűbe, fújd ki magad. És persze mindenképpen állj meg, ha rángást érzel a tarkód táján, a halántékodat mintha kalapáccsal vernék, és alig győzöd ajkadról lefújni a forró izzadságcseppeket, amelyek ettől szanaszét szóródnak, mint a permet.

Alekszandr Alekszandrovics úgy megy, mintha felhúzták volna a lábát, de szerencsére egyenletes ütemben. Ha most hirtelen nekiiramodna, és ezzel arra kényszerítene bennünket, hogy akár csak száz lépést is fussunk fölfelé, nem tudom, a többiek hogy lennének vele, de én nem bírnám ki, biztos belepusztulnék. így azonban még élsz és lélegzel. Csak ne kapkodj az arcsa ágai után. Csak nehogy kézzel segíts magadon a nagyon meredek szakaszokon, nehogy négykézlábra állj. Csak menj tovább úgy, mint a vezető, és ne gondolj arra, hogy a cél még bizonyára messze van. Fájjon csak a lábad magának, ez az ő dolga. Végül is csak nem fog leszakadni, te menj szépen, és ne gondolj a lábadra. Egyelőre még nem zsibbadt el, nem bénult meg, nagyszerűen halad lépésről lépésre, csak így tovább, hiszen az a dolga, hogy haladjon.
Hirtelen szúrni kezdett a bal oldalam. így van ez. Minden gyengeségem napvilágra kerül, minden gyenge láncszem jelt ad magáról. Mi nyilallhat itt a bal oldalon? A lép? A hasnyálmirigy? A rekeszizom? Szúr egy kicsit, aztán elmúlik. Ha most egyedül lennék, biztosan igyekeznék megkímélni a lépemet és a rekeszizmomat. De nem szabad kímélni. Szúr egy kicsit, aztán elmúlik.

Az ösvény egyre meredekebb lesz. Száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő. Áldom ezeket a cipőket azért, hogy ilyen lustán, kelletlenül mozognak, mintha a végső kimerültség állapotában lennének. Miért baj az, hogy lassan haladunk fölfelé? így legalább nyugodt lehetek, és bizonyos abban, hogy bárhová eljutok, ahová ezek a cipők vezetnek. Mit számít, hogy fáj a lábam, hogy már a hasizmom is hasogat, mit számít, hogy a fejemet mintha autópumpával pumpálnák belülről, mit számít, hogy a szemem már úszik a verítékben? Hisz még nem roskadtam össze. Még tudok menni. Akkor hát miért ne mennék?

Mikor Alekszandr Alekszandrovics megállt, és a csoport tagjai egymás után értek föl a pihenőhelyre, Olja, alighogy meglátott engem, fölkiáltott:
- Papa, te csuromvíz vagy!
-  Hát persze! Ha egy vizes rongyot kicsavarnak, abból okvetlenül folynia kell a víznek.

Subin emléktáblája

Hirtelen fenyőfák tűntek fel az arcsabozót közepette. A fenyő errefelé nem nő vadon, nyilvánvaló, hogy telepítették. Még kevésbé teremhetett itt magától egy kerítés, amelynek ajtaját úgy csukták be, hogy a lakatpánton keresztülhúzott zsineget összekötözték.
Alekszandr Alekszandrovics kibogozta ezt a zsineget, és mi sorban, egyesével léptünk be az elkerített területre, az alpinisták  sírjaihoz.  Alekszandr  Alekszandrovics  -  talán, hogy ezzel is érzékeltesse, milyen fontos ez a rövid múltra visszatekintő temető - mindjárt elmondta, hogy sokkal több hegymászó veszíti életét a hegyekben,  mint ahányan itt nyugszanak. Hiszen legtöbbször eljönnek a halottakért családtagjaik, és hazaviszik őket szülőföldjükre. Vannak, akiket a szerencsétlenség színhelyén temetnek el. Így például egy Hudozsin nevű alpinista a Győzelem-csúcs alatt fekszik egy bevágásban, sátorlapba csavarva, hegymászózsinórral összekötözve.
- Mi történt Hudozsinnal? Leröpült? - kérdeztem, alpinista szókincsemet fitogtatva.
-  Nem. Szívelégtelenség.

Megálltunk a síroknál. A legszélsőre nemrég állíthatott valaki saját készítésű síremléket. Van úgy néha az életben, hogy a véletlenszerű megfigyelések egyszer csak logikus sorba rendeződnek, magyarázatot kapnak. Amikor előző nap Oljával végigjártuk a tábort, felfigyeltünk egy fiatal, szőke, fekete poncsót viselő nőre. Egész megjelenése valahogy más volt, mint a táborlakóké, nem látszott alpinistának. És még valami: egészen biztosra lehetett venni, hogy a Baltikumból való. Az erről a vidékről származóknak van valami közös vonásuk, amelyről szinte csalhatatlanul fel lehet ismerni a letteket, litvánokat, észteket.

Subin portréja

Most megtudtuk, hogy ez a fiatalasszony, aki valóban észt, egy itt elhunyt alpinista özvegye. Azért jött ide, hogy maga készítse el férje síremlékét. Terméskőből megépítette egy harangláb kicsinyített mását, tetejére vasból keresztet állított, nyílásába pedig egy kis harangocskát függesztett. Erős szélben a harang megmozdul és szól.

Az észt hegymászó mellett nyugszik Afanaszij Subin, az alpinista festőművész. A hegymászók maguk között most is csak Áfonyának becézik. Subin metszetei igen népszerűek a sportolók körében. A táborban is láthatók a klubban, a könyvelésben, a tanulmányi osztály vezetőjének szobájában. Húsz nap múlva, amikor hazaindulunk, mi is veszünk majd néhányat Afanaszij Subin metszeteiből.
- Alacsony volt a plafonja - mondja magyarázatként Alekszandr Alekszandrovics.
-  Hogyhogy?
- Mindenkinek megvan a plafonja, amelynél magasabbra nem mehet a hegyekben. Afanaszij jó hegymászó volt, de 4200 méteres plafonnal 4600 méterre ment föl. Rosszul lett. Visszaküldték, de nem akarta otthagyni a csoportot. Végül bekövetkezett a szívelégtelenség.

Subin grafikája

(Folytatjuk)

CHARLES C. TURNER: Válságos pillanatok a levegőben

1913-ban jelent meg Budapesten a londoni Royal Aeroclub igazolványos pilótájának tollából, Frőlich Károly főreáliskolai tanár fordításában megjelent Küzdelem a levegő meghódításáért c., ma már ritkaságnak számító könyve (Franklin Társulat), amelyben a szerző áttekinti az emberi repülés történetének kulcsfejezeteit. Kalandos szemmel különösen érdekesnek találtuk a X. fejezetet, amelyet alább mi is átveszünk. (A könyv amúgy letölthető az internetről )

*

Korabeli pilótaigazolvány

Mindenki, aki akár léghajón, akár esőernyőn, vagy aeroplánon, először bízza életét a levegő fenntartó erejére, érzi, hogy megkapóan regényes kalandja megbizseregteti a vérét. Különösen érezték ezt a régebbi kor kísérletezői s azok a majdnem minden nemzedék közt található lelkesedők, a kik mesterséges szárnyakkal kísérleteztek. Valamennyi ilyenfajta próbálkozás válságos és koczkáztatással jár, s mindegyik nagyon érdekes a maga nemében. A különböző módon való sikeres léghajózás története telve van érdekes és megkapó eseményekkel, ezek közül akarok most néhányat elbeszélni, a melyeket csak úgy találomra válogattam ki. Minden esetben, ha meg tudtam szerezni a szükséges anyagot, magát az illető aeronautát szólaltatom meg.

Nehéz elképzelni, hogy mit érezhetett az első aeronauta, a kinek léggömbje fent a levegőben pattant el. Talán legérdekesebb ebben a tekintetben az, a mit John Wise, a híres amerikai léghajós élt át, mikor 1836-ban Philadelphiában szállt fel. Állatokat engedett le két esőernyőben, a mikor hirtelen kitört a vihar. A viharról így ír: «Olyan volt, mintha égi tüzérség ünnepelné az újszülött tudomány haladásának ezen eseményét; elhatároztam, hogy új kísérletet teszek. Felhasználom a levegő ellenállását arra, hogy biztosan ereszkedjem alá abban az esetben, ha a léggömb nagy magasságban szétrobban».

Az esőernyőt összeesett léggömbje helyettesítette, így próbálkozott meg avval, hogy egy megpattant léggömb le tud-e lassan ereszkedni a földre. Wise azt hitte, hogy a petyhüdt léggömb alsó oldalán homorú lesz, s mint egy nyitott esőernyő fog majd leereszkedni. A léggömb, miután már a két tehertől megszabadult, 13,000 láb magasságnyira szállt fel. Ezen magasságban lévő levegő csekély nyomása következtében annyira megduzzadt a léggömb, hogy Wise minden pillanatban azt várta, hogy szétpukkan, így mondja el:

« . . Kissé izgatott lettem és a mint a kosár oldala felett kitekintettem, láttam magam alatt egy mértföldnyire a szikrázó villámot felhőről-felhőre átugrani .... Elővettem az órámat és feljegyeztem a időt hajózási jegyzőkönyvembe — két óra múlt húsz percczel. Épen vissza akartam tenni zsebembe, akkor azt gondoltam, vajjon nem lenne-e a leghelyesebb megereszteni a robbantó kötelet (azaz kinyitni a szelepet), kidobni a ballasztot és lemondani egyelőre ezen kísérletről. Abban a pillanatban, a mint ezt így elgondoltam a léggömb szétrobbant. Léggömbömbe vetett bizalmam még sohasem hagyott el, de most meg kell vallanom mégis megszűnt ebben a pillanatban. A gáz, mint a szélvész, úgy süvített ki a léggömb tetején levő nyilásból és nem telt bele tíz másodpercz, az összes hydrogen elszállt belőle. Eleinte hirtelen ereszkedett lefelé és félelmesen süvített a kötélzeten keresztül tóduló levegő és a tetején kiáramló gáz. A következő pillanatban gyönge rázkódást éreztem. Kerestem, hogy mi okozhatja ezt, s azt vettem észre, hogy a léggömb oldalra dűl, kétrét hajlik az alsó rész, bele a felsőbe. Azonban a kosár súlya igyekezett ellensúlyozni ezt a kilengést, miáltal maga is lengő mozgásba jutott, a mit meg is tartott mindaddig, a míg csak a földre nem ért. Az ide-oda való mozgás sebességét a léggömb kötélzetén keresztül sivító szél megfelelő ütemben és hangon jelezte. A lengés mindinkább nagyobb lett, olyan érzést keltett bennem, mint mikor azt álmodja az ember, hogy esik lefelé. A délkeleti szél elvitte a léggömböt jó néhány mértföldnyire, mielőtt földet ért volna. Mikor a talajhoz közel jutottam, minden ballasztott kidobtam; de mégis úgy nekiütődtem a földnek, hogy a kosár rettenetes erővel megrázkódott; ferdén ütődött neki, engem pedig vagy tíz lábnyira kidobott».

Azóta már igen sok léggömb pattant el a levegőben, de egy aeronauta sem halt meg az esés miatt, mégis az ilyen eseményeket úgy írják le, mint valami csodálatos módon való megmenekülést. Hogy a léggömb az esőernyőhöz hasonló módon ereszkedik le, az mathematikailag szinte bizonyos. A léggömböt leszállás közben akkor fenyegeti a legnagyobb veszély, ha erős szél van, a mely a kosarat nagy erővel csapja a földhöz vagy hegyoldalhoz.

Több ilyen szerencsétlenség történt. A legtöbb léghajós tapasztalta, hogy leszállás közben a léggömb ide-oda vetődik és valamennyien többé-kevésbé izgalmas eseményeket éltek át légi utazásuk közben, de minthogy aránylag komolyabb szerencsétlenség ritkán történik, azért a léghajózás nem nagyon veszedelmes foglalkozás, ha gonddal űzik.

Talán a legcsodálatosabban menekült meg a halálos veszedelemből A. E. Gaudron. Ő vezette azt a léggömböt is, a melynek a könyv szerzője is utasa volt, s a mely 1907 októberében Londonból a Svédországban lévő Brackanba ment; ezen utazás tengerfeletti része, 360 mértföld, világrekord. Gaudron kapitánya volt egyszersmind azon expeditiónak, amely 1908 novemberében Londonból léggömbbel szállt az Oroszországban, Dvinsk közelében fekvő Mateki Derevnibe. 1117 mértföldnyi utat tettek meg légvonalban. Elmondva ezt a történetet, jobbnak látom Gaudron saját szavait idézni, a ki volt olyan szíves, hogy elmondta az olvasó számára ezt a történetet. Gaudron akkor Ausztriában, Triesztben akart esőernyővel leszállni. Mert nem beszélt olaszul, azért némi nehézségei voltak, ott pedig általában olaszul beszélnek, s noha volt tolmácsa, mégis olyan hiba történt, a mi majdnem az életébe került. Így mondja ezt el:

«A tengerpart közelében elkerített helyen kellett megállapodás szerint a mutatványnak megtörténni. A léggömböt kellő idő alatt megtöltötték és az esőernyőt odaerősítették a léggömb kötélzetéhez. A kötél, a mellyel az esőernyőt odakötötték, épen csak az esőernyőt tudta megtartani, de el kellett volna szakadnia, a mint elhagyom a hurkot, a melyben a felszállásra várakozva ültem. Egy ember távol tartotta az esőernyőn levő nyujtórudat, hogy majd az utolsó pillanatban kezembe adja. Így akartam elérni azt, hogy az esőernyő kötelei össze ne kuszálódjanak és hogy ne akadjanak bele azok az emberek, a kik a léggömböt fogva tartották.

«Tolmácsomnak azt a parancsot adtam, hogy «engedjék egy kissé fel», de ő ezt úgy tolmácsolta, hogy «engedjék el». Ennek az volt a következménye, hogy az esőernyő leszakadt a kötelekről, a földre esett és így reám nézve teljesen el volt veszve. Engem vitt a léggömb felfelé, nem volt nálam semmi, a mivel hamarosan leereszkedhettem volna, bent ültem a hurokban, a léggömböt pedig nem lévén rajta szelep egyáltalán nem lehetett igazgatni. Mindig magasabbra és magasabbra emelkedtem, nem sokára a tenger fölé, messze el a parttól vitt a szél. Először azt gondoltam, hogy el vagyok veszve, de mégis hamar összeszedtem magamat, hogy azon gondolkodjak, mit kellene tennem, hogy megmeneküljek. Szelep nem volt, hogy kiereszthessem a gázt, és ha a léggömbön maradok, két óráig is eltart, meg sötét is lesz, mire saját magától elszáll a gáz és a gömb önként leereszkedik, annyi idő múlva pedig már hetven mértföldnyire leszek a parttól, bent az Adriai tengerben.

«Micsoda utat fedezzek fel ebben a rettenetes helvzetben? Csak egyet tehetek meg, az pedig rendkívül veszedelmes. Mégis mivel semmi sem lehetett rosszabb annál, hogy ott maradjak, a hol vagyok, elhatároztam, hogy megpróbálom azt az egy módot. Azt gondoltam, ha fel tudok mászni a kötélzeten, súlyommal le tudom húzni a léggömböt, úgy hogy az egy kissé elforduljon. Akkor a gáz el tud szállni a léggömb nyitott száján keresztül és a léggömb le fog ereszkedni. Tudtam, hogy rendkívül óvatosan kell a dologhoz fognom, mert különben baj is történhetik velem, véletlenül túlságos sok gázt engedek ki, úgy hogy a léggömb nagyon sebesen ereszkedik alá és komoly bajom történik, mikor elérem a vizet, vagy pedig a léggömb elszabadul a hálójából, én pedig esem hirtelen lefelé és nagy erővel csapódom az alattam levő víznek.

«Az induláskor körülbelül 224 font volt a léggömb emelőképessége, én pedig már másfél mértföldnyire voltam a parttól, mintegy 1300 méter magasságban ültem egy félhüvelyknyi vastag kötélből kötött hurokban. Ha maradok továbbra, az biztos halált jelent, azért elhatároztam, hogy megkoczkáztatom azt, a mit az előbb említettem, elhagytam a hurkot és kezdtem a háló vastagabb kötelei között felfelé mászni. Természetes, hogy azért súlyomnál fogva, mindig alul maradtam, csak a léggömb helyzete változott meg mászás közben. A gömb szája, mikor a léggömb a rendes helyzetben van, rendesen az egyenlítője alatt van. Nemsokára meg tudtam fogni a gömb száját, de evvel még nem változtattam semmit. Most érkezett el az ideje annak, hogy nagyon óvatos legyek; lassan elforgattam a léggömböt mindaddig, a míg a szája a léggömb felső részének, körülbelül kétharmadjánál állott, akkor kezdett hirtelen kiömleni a gáz. Megint forgattam a léggömböt most egy kissé lefelé, hogy a megmaradt gáz bent maradjon. Ekkor a már félig üres léggömb kezdett hirtelen leereszkedni; esés közben a levegő nyomása valóságosan esőeruyővé formálta a léggömböt. Folyton gyorsabban estem lefelé és vagy négy percz múlva rettenetes csattanással, hanyatt beleestem a vízbe. Körülbelül három és fél mértföldnyire voltam a parttól. Elengedtem a léggömböt és körülnéztem, jön-e valami segítség. Láttam, hogy egy kis gőzös jön segítségemre és tudtam, hogy most már meg vagyok mentve. Vagy tíz percz múlva felszedtek a vontató gőzös fedélzetére, a gőzös kivitt a partra, a hol nagy sokaság aggódva várt reám.»

... A «Printanier» megkötött léggömbbel Parisban a Bois de Boulogne-nál levő Porte Maillot-nál igen sokszor szállt fel a közönség. Egy délután, mikor a léggömb leszállófélben volt, vagy 100 lábnyira a talajtól, egy szélroham megrántotta a léggömböt. Kilencz utas volt rajta, közöttük két hölgy. A kötél elszakadt, a léggömb pedig nyílsebesen szállt felfelé 3000 méternél is magasabbra, azután eltűnt a felhőkben. Egy ember kiugrott a kosárból, épen mielőtt a kötél elszakadt volna, abban a pillanatban, a mikor a szél a kosarat kissé lenyomta, a többi kilencz utas rajt maradt a megszabadított aerostaton. A léggömb nemsokára kezdett lefelé ereszkedni, a gáz hirtelen áramlott kifelé, a burok behorpadt esőernyőt képezve. A szemlélők rémületére azonban a burok rongyokká szakadt, mivel túlságos erősen nyomta a levegő ellenállása. Majd óriási gyorsasággal szállt a léggömb lefelé, a kosárban ülők elhagyták helyüket és a kötélzeten másztak felfelé. Szerencsére elég szabad helyen értek földet, a kosár először visszacsapódott ugyan, de legalább épületek nem okozhattak veszedelmet. Ez a rettenetes élmény nagyon megviselte a kosárban levők idegeit, de csodálatos, hogy közülök egyik sem sérült meg.

Van azonban egy nagy veszedelem, a melyből nem menekülhet meg a léghajós, ez a tűz. Veszedelmes gyufát gyújtani a léggömbben, de azért ha meg is gyullad a gáz, abból nem következik az, hogy a léggömb nem érhet nyugodtan földet. A gáz gyorsan ég, de azért idő kell az égéshez. Hogy mennyi ideig tart az égés, az attól függ, hogy mekkora a nyilás, a melyen keresztül áramlik a gáz. Veszedelem akkor van, a mikor a gáz felrobban. Levegőnek és gáznak bizonyos arányú keveréke rendkívül robbanékony, ilyen keverék van a léggömb nyakánál, a hol a kiáramló gáz keveredik a levegővel. Ilyen helyen veszedelmes a nyitott láng. A léghajósok ezt a veszedelmet ismerik, védekezhetnek is ellene. Egy időben szokásban volt, hogy a léghajósok tűzijátékot vittek fel magukkal s a gázburok alatt kellő távolságban villamos szikra segítségével meggyújtották. A könyv szerzője volt már többször léggömbön, melyen azalatt tűzijátékot rendeztek; de egy amerikai léghajós rettenetes dolgokat élt át, mikor egyszer tűzijátékot akart rendezni. Valakinek a gondatlansága miatt néhány rakéta tüzet fogott s a gáz közel a léggömb nyakához meggyuladt. Látták a nézők, hogy hogyan nyaldossák a lángok a léggömb oldalát, és hogy a nyilás minden pillanatban nagyobbodik. Croslynak az volt a szerencséje, hogy a mikor helyzete kezdett már tűrhetetlenné válni, víz fölött volt a léggömbje. Szerencsésen leugrott és csónakon kimentették.

Ha az aeroplánnal valami baj történik az aeronata rendesen megsérül. Az eszköznek ilyenkor nincsen semmi maradék fentartó ereje, a mi az esést megakadályozná. Ha a motor megáll, az még nem von okvetlenül komolyabb következményeket maga után, mert ennek még nincsen semmi befolyása a gép dynamikai egyensúlyára. Csak azt jelenti, hogy a leereszkedést rögtön meg kell kezdeni akkora lejtési szög alatt, a milyenre a gép épen képes. A motor megállásának akkor lehetnek komolyabb következményei, ha az aeronata nincsen elegendő magasságban és rövid a siklási pálya. Más szóval: mondjuk, hogy 100 láb magasságban van és a gép leereszkedésének lejtési viszonya egy a tízhez. Ebben az esetben 1000 lábnyira mehet egyenesen előre, a míg földet ér. Ha 1000 láb távolságban nincsen alkalmas hely a leszállásra, akkor már rosszul járhat. Ha leereszkedés közben kanyarodni akar, feláldozza a siklási pályának részét, mert a repülőgép kanyarodás közben, akkor a mikor fordul, veszít fenntartó képességéből. Azonban ez még nem elegendő ok arra, hogy az aeronuta, ha gépe hirtelen megáll, ne szálljon csigavonal mentén le, hogy valamely leszállásra alkalmasnak látszó helyen érjen földet. De ha a fenntartó vagy a kormány romlik el repülés közben, akkor, akármilyen jól működik is különben a motorja, csodának kell történni, hogy megmeneküljön. Tudva ezt, mit érezhettek azok az úttörők, a kik tökéletlen gépeken repülve észrevették, hogy a gépük nem akar engedelmeskedni, vagy mikor hallották, hogy hasad a fa, vagy reped a vászon, a mi mindenkor annyit jelentett, hogy tönkrement a fenntartó sík vagy a kormány.

Volt két vagy három olyan eset is, amelynél az aeroplán a levegőben meggyulladt. 1910 tavaszán egy algériai aviatikus, Olieslagers, Oranban repülési mutatványokat tartott. Közben valami módon motorjának benzinje meggyulladt és a gépet elborította a láng. Noha nagyon fenyegette az a veszély, hogy maga is elég és a lángok már arczát és kezét érték az aviatikus mégsem vesztette el lélekjelenlétét és gépét szerencsésen levezette a földre, mielőtt a szárnyak hasznavehetetlenekké váltak volna.

Santos-Dumont, a kinél igen gyakran csak hajszálon múlt, hogy megmenekült, a legérdekesebb események egyikét élte át. 1910. január havában St. Cyrban szállott fel és repülés közben monoplánjának egyik szárnya eltörött, mert megpattant az egyik feszíték, úgy hogy a gép azonnal zuhant lefelé. Az aviatikus nem hagyta el helyét, hanem esés közben is próbálta gépét vezetni. Akármit is tett, nem volt eredménye. A gép három bukfencet is vetett a levegőben, a míg földet ért.

Ezek az események azonban mind el halványódnak azzal a kalanddal szemben, a mi egy fiatal amerikai mechanikussal esett meg, ki 1909-ben egy igazán esetlen repülő alkotmánnyal kísérletezett. Ulysses Sorensen skandináv származású volt, utánozni akarta a nagy Montgomery kisérleteit, sikló gépet készített s ezzel akart nagy magasságból egy léggömbről leereszkedni. A léggömb 1200 méter magasra vitte, innét szállt le Sorensen gépével. Rögtön észrevette, hogy aeroplánjának kormánylapátja nincs rendben s tudta, hogy számára most nincs menekvés. A gép hirtelen esett lefelé, többször át is fordult. Mikor már csak néhány száz lábnyira volt a földtől, esését némileg meglassította az a körülmény, hogy a síkok kellő helyzetbe kerültek, de a gép azért gyorsan ereszkedett oldalvást lefelé. Mielőtt a síkok éle ismét lefelé fordulhatott volna, a gép földet ért és darabokra törött. Az aviatikusnak, bár eszméletlen állapotban ért a földre, komolyabb baja nem történt. Félórával később magához tért és így adott számot arról, hogy mit érzett esése közben: «A kormánylapát valahogy megakadt és így nem tarthatta vízszintes helyzetben az aeroplánt. Először előre, azután átfordultunk, utóbb még többször átfordultunk s azt gondoltam, hogy úgy forgunk, mint valami oldalvást haladó pörgettyű. Szerencsére nem is volt időm kiesni, mert egészen beleakadtam a gépbe. Úgy tűnt fel, mintha már legalább egy hónapja repülnék, de azért sohasem gondoltam arra, hogy el fogok pusztulni, sem pedig arra, hogy mi történik velem, ha majd nekiütődöm a földnek. Mindig csak azon járt az eszem, hogy rendbe hozzam a kormánylapátot, s az egész idő alatt az emelőjét rángattam.»

A léghajózás története tud már példát mutatni önfeláldozásra és hősiességre is. Ilyen példának állíthatjuk ide Hubeit Le Blon esetét, a ki mechanikus és automobil chauffeur volt, mielőtt aviatikus lett. Le Blon 1910 elején pusztult el... Az eset, amelyről most szó lesz 1909. október havában Doucasterban az aviatikus meetingen történt, ez volt az első aviatikai meeting Angliában. Október 25-én a szél mindenféle repülési mutatványt lehetetlenné tett. A tömeg türelmetlenkedni kezdett és Le Blon, hogy hosszas várakozásukat nemikép megjutalmazza, megkoczkáztatta a felszállást, a mely majdnem végzetes kimenetelű volt úgy Le Blonra, mint a tömeg egy részére nézve. Blériot-féle monoplanjával szállt fel és néhány másodpercig minden rendben ment, mert a sok aeroplan-hangár és egy facsoport a talaj közelében feltartották a szelet, de a mikor a nyugodt levegőből kikerült a gép, a szél megfogta. Látták a szemlélők, hogy Le Blont ide-oda himbálja, azután pedig egyenest a korlátoknak viszi a szél. A korlátok közt álló sűrű néptömeg legnagyobb rémületére egy pillanatig a tömeg feje felett lebegett és azután vagy 7 méter magasságból egyenest esett lefelé közibük. Senki sem kételkedett abban, hogy sokan fognak elpusztulni és megsebesülni. Azt hitték, hogy a légcsavar keresztül fog vágódni az embertömegen a benzin kiömlik és meggyullad. Ilyen gondolatok jártak a nézők fejében és teljesen hihetetlennek tartották mikor meghallották, hogy az aviatikus nem sérült meg, a tömegben sem történt senkinek semmi baja, csak az aeroplán törött darabokra. Annyira meg voltak győződve, hogy komoly szerencsétlenség fog történni, hogy Delagrange, a ki Le Blon mestere és gazdája volt, örömkönnyeket ontott, midőn a helyszínre ért és összezúzott gépének maradványai között nyugodtan és megindultság nélkül látta állaní a fiatal aviatikust. Igazán csoda történt. «Egyenest nekünk jött», mondták azok, a kik látták, «felemelkedett, elkerülte az első korlátot, azután leereszkedett, azután újra felszállt fejünk felett, azt hittük neki fog repülni a fáknak. Látszott rajta, hogy teljesen nyugodt, intett nekünk, hogy csináljunk helyet, s azután, mint egy kő, lezuhant». Le Blon maga így mondja el az esetet : «A szél jobb oldalon kapott meg, s elforgatta a gépet, csak úgy menekülhettem meg, ha szembe fordulok a széllel, de így nem volt időm arra, hogy még a két korlát előtt érjek földet. A tömeg mögött volt egy kis hely, feltéve, hogy az emberek elmennek onnan. E mögött épület állványok, s magas fák voltak. Megállítottam a motort és a tehetetlenség következtében elhaladtam a tömeg felett, integettem a kezemmel, s azután majdnem függőlegesen lezuhantam». 

De sem az emberek beszédje, sem pedig az aviatikus elbeszélése nem magyarázza meg teljesen az esetet. A következő dolog történt: Le Blon észrevette, hogy a szél a tömeg felé hajtja. Az első veszedelem az volt, hogy a mikor a főldre ér, közibök furódik, ebben az esetben ő nem sérült volna meg. Épen azért ahelyett, hogy leereszkedett volna, hirtelen gyorsasággal elhatározta, hogy mit tegyen. Szempillantás alatt áttekintette a helyszint. A fekete tömeg mögött a korlátoknál volt körülbelül húszlábnyi hely, a mely egészen a fákig és az épületállványokig terjedt, csak néhány ember volt itt látható. Egyenest szél ellen repült úgy, hogy nem volt nagyon nagy sebessége: az egész nem tartott két-három másodpercznél tovább. Elhatározta, hogy megkoczkáztatja azt, hogy elrepül az emberek feje felett, akármi is történjék vele a mögöttük levő szűk helyen. Tudta, hogy még a legjobb esetben is nagyot fog zuhanni, mégis jobbnak tartotta ezt, minthogy belefúródjon óránkinti 30 mértföld sebességgel a tömegbe. Mikor már a fejük fölé ért és körülbelül 25 láb magasságból lenézett akkor látta, hogy vagy tovább repül és nekicsapódik az állványoknak, vagy pedig egyenest a földre zuhan. Ez utóbbit választotta, felemelte a magassági kormányt, a minek meg is volt rögtön a teljes hatása. A gép elejével lefelé fordult, lezuhant és izzé-porrá törött. De a nép meg volt mentve és az aviatikus is szerencsére sértetlen maradt.

Azok, a kik még sohasem hajóztak a levegőben, azt gondolhatják, hogy az aviatikus munkája nem áll másból, mint izgató és válságos pillanatok végtelen sorozatából. Ez teljesen helytelen felfogás. Természetes, hogy a pilóta idővel ügyességre tesz szert, melynek segítségével könnyen tud segíteni magán olyan esetekben is, amelyekben a repülésben nem jártas ember fejét vesztené, de ugyanez áll az automobilra és a hajóra nézve is. Vegyünk például repülésnél csak egy esetet, a mit úgy neveznek, hogy «oldalt csúszás». Ez velem is megtörtént egy esetben, a mikor erős szélben kanyarodtam és a szél a kanyarulat külső oldaláról fújt, azaz a szél balról fújt, midőn jobbra kanyarodtam. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy szélroham az aeroplán bal végét fel akarja emelni, még pedig igen kedvezőtlen szög alatt. Nagyon kellett vigyáznom, nehogy a gépet magam is oldalt döntsem a kanyarodáshoz, mert ez mindig veszedelmes, ha a szél a kanyarodás külső oldaláról fúj. Egy szélroham mégis megkapta a gépet és a gép jobboldalt kezdett lecsúszni a föld felé. Az ilyen helyzet mindig válságosnak látszik és az is, ha az ember nem tud segíteni magán. Egyenesen neki fordítottam a gépet a szélnek és a jobb felén felemeltem, miáltal mégis egész könnyen visszaállítottam 50 lábnyi út után, az egyensúlyt...

JACK OLSEN: A szörny (3)

Corti az ötvenes években

A halál hűséges kiskutya módjára járt Claudio Corti nyomában. A Comoi-tóhoz közeli Lecco szomszédságában fekvő, nyomasztóan szürke faluból, Olginateből származott. Olginate és Lecco vidéke az olasz alpinisták kitűnő gyakorló terepe: itt vonul el a Crigna hegylánca, meredező szirtjeivel, és itt terülnek el az Olasz-Alpok fűrészfog rajzolatú előhegységei. Akik ezeknek a hegyeknek az árnyékában élnek, hamarosan hozzáedződnek a hegyi szerencsétlenségekhez. Itt minden évben meghal egy-két olasz hegymászó, úgy, hogy leesik a Crigna szirtjeiről, sziklatűiről. De a próbálkozás csak folytatódik! Nem azért, mert az észak-itáliaiak szeretik a halált, vagy mert az élet nem drága nekik, hanem egyszerűen csak azért, mert a hegymászás az egyetlen helyi szórakozás, és azt mondogatják, az Isten már úgyis eldöntötte a sorsunkat, így aztán nem számít, hogy otthon fekszenek-e az ágyban, vagy fenn kúsznak a meredek falon, amikor eljön az órájuk. Hasonló meggondolásból úgy hajtanak, mint az őrültek, és a legforgalmasabb országutakon tologatják gyerekeiket a babakocsiban.


A német ifjakhoz hasonlóan, akik a Vaterland miatt zuhantak a mélybe, talán Észak-Olaszország egyszerű hegymászói is áldozatok voltak. Olginateben, Corti falujában, nyoma sem volt a csöpp bajor falvak vagy a svájci völgyek festőiségének, hangulatának. Piszkos volt és unalmas. A falu ötszáz lakója műhelyekben dolgozott, láncokat, lámpákat, szögeket, fonalat, drótot és kartont gyártott. A római katolikus egyház földjéből bérelt kis telkeken gazdálkodtak. A falu legmódosabb gazdájának egyetlen tehene volt. Hogy nagy nehezen fenntartsák magukat, a legtöbben kis földjüket művelték, néhány nyulat tartottak, és végezték a lélekölő robotot a gyárakban. A társadalmi élet abból állt, hogy elbeszélgettek a keskeny utcákon, megálltak a trattoria körül, sört vagy grappát iszogattak, és hallgatták a vakációzó külföldiek Lecco felé száguldozó luxus sportautóinak hangját. Olyan élet volt ez, ami sok embert késztetett arra, hogy a hegyekbe menjen, hogy legalább ott megszabaduljon az egyhangúságtól.
De Claudio Corti számára a hegymászás több volt, mint egyszerű menekülés. Rögeszme volt.


Gyerekkorának jelentős részében apja mint kőműves Svájcban dolgozott sok más északolasszal együtt, akiket olcsó munkaerőként küldtek oda. Ifjú korában Ciaudio azzal szórakozott, hogy halászott a Comoi-tó felé kanyargó folyóban. De ezt hamarosan megunta, többre vágyott. 168 centiméter magas, 70 kiló súlyú, erős, izmos fiú volt. Izomzata, túlméretezett ujjai és keze sokkal magasabb férfinak is becsületére vált volna. A hegymászás kezdettől könnyen ment neki. Nemegyszer roppant erejének köszönhette, hogy kivágta magát olyan helyzetekből, amelyek más hegymászónak a halált jelentették volna. Bár elsajátította a hegymászás fortélyait is, valójában mindig a nyers erejére támaszkodott. Tizenhét éves korára hatos nehézségű - az alpinisták osztályozása szerinti legnehezebb - feladatokat hajtott végre, sőt néhány új útvonalat is megmászott (egyesek „bolond variáns"-nak minősítettek volna azokat) a Lecco körüli alacsonyabb hegyekben. Egyik társa, a leccoi Carlo Mauri, számos nemzetközi expedíció tagja, aki gyakran mászott Cortival egy kötélen, régi barátjáról a következőket mondta: - Az alpinizmushoz, mint minden művészethez született tehetség is kell, és Claudióban az meg is van. Nem elég azonban csak tehetségesnek lenni. A tehetséget állandóan fejleszteni, edzeni és csiszolni kell, hogy még magasabb fokra fejlődjünk. És ezt Claudio nem tette. Ösztönös hegymászó maradt: úgy gondolta, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak mászni, és az erő minden. Fizikailag szinte minden feladatra képes volt, de elméletileg nem. Aztán nemcsak az alpinizmus iránti szeretet vezette. Nekem mindig úgy tűnt, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint egy gyerek, természetes adottsággal és félelmetes erővel megáldva, de mégis gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy nem fél. Corti gyakran társult Riccardo Cassinnal is, aki nem egy olasz hegyfalat mászott meg elsőnek. Az ő véleménye szerint Corti jó hegymászónak számított, de nem volt elég intelligens. Ereje volt, de nem tudta figyelembe vermi a hegyek adottságait. Esztelenségekre is vetemedett, például nem volt hajlandó szögeket használni olyan helyeken, ahol azok elengedhetetlenül szükségesek. Elképesztő erejével azonban így vagy úgy, de valahogy mindig kivágta magát. És szerencséje is volt. Annál szerencsétlenebbek voltak Corti hegymászó társai.


1952-ben Corti, aki akkor 27 éves volt, meg akarta mászni a Piz Badilet, egy 3308 méteres csúcs hatos nehézségű, nyolcszáz méter magas északkeleti falát. Mászótársával, Felice Battagliával zivatarba kerültek. Corti érezte, hogy a kettőjüket összekötő kötél hirtelen kissé meg-rándult, és ugyanakkor majdnem megvakította egy mellette lecsapódó villám fénye. A kötél meglazult; a villámcsapás Battagliát érte, a kötelet kettévágta, és a szerencsétlen eltűnt a mélységben. Corti egyedül tette meg a nehéz és veszélyes utat vissza, míg végül rátalált társa tetemére, akinek lába eltörött, mellkasa szétzúzódott.


Corti meggyászolta Battagliát, de a haláleset más hatással is volt rá. Eddig is az volt a meggyőződése, hogy le tudja győzni a hegyeket, de most a bajtársa halálát úgy fogta fel, hogy őrá a  gondviselés különösen vigyáz a csúcsokkal folytatott harcaiban. Barátainak ezt így magyarázta:


-  Amit érzek, az nem bűntudat. Bánatot érzek, de bűntudatot nem. Szerintem balszerencse okozta Felice vesztét, de ugyanakkor én magam kevésbé félek. Ez az eset inkább tovább ösztönöz.

JACK OLSEN: A szörny (1)

A "Svájc tetejének" is nevezett Jungfrau közelében meredezik az ég felé az Eiger, amelynek északi falánál ádázabb ellensége hegymászónak nincs. A ködbe, sötét felhőkbe burkolózó, málladozó sziklákon kőomlások, lavinák zúdulnak a mélybe, miközben viharos szél kutatja át üvöltve a szakadékokat. Évszázadokon át nem is merészkedett a szörny közelébe senki. Az 1930-as évektől kezdve azonban számtalan vakmerő alpinista próbálta meghódítani, ám a kísérletek többsége tragédiával végződött. Aztán egy nyáron négy bátor férfi elhatározza, hogy legyőzi a szörnyet. Hihetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül. Végül a segítségükre siet egy mentőcsapat, tagjai azonban kevés sikerrel kockáztatják életüket. Miféle dráma játszódott le azon a szörnyű falon? Mikor és miként derül fény a számtalan rejtélyre? 

Az Eiger északi fala

"Az Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és titokzatossággal." 

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben szerzője

Első fejezet

2016 méter magasságban, a Svájci-Alpokban Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű, konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt: tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot, ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken, kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke, mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették immár 117 év óta.


Gyakori véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le. Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány, hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül, vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a hegy belsejében, majd  jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik, hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.


Itt Berni-felföldön, a Svájci-Alpok szívében nem feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett, és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó, képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.


Ha felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé. Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk. Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő, ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők csoportját láthatjuk. Alig néhány hüvelyknyiek,  de tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök hó öve következik.


A tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves, játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve, pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.