JACK OLSEN: A szörny (19)

Meleg takaró a Svájci Alpin Club logójával diszitve

Volt egy lehetőség, amely nagyon nyugtalanította az 1957-es dráma részeseit - a főszereplőket és mellékalakokat egyaránt -: az, hogy Corti, a halál balkeze, megjelenik Grindelwaldban és maga akarja felkutatni a három áldozat testét. A mentők élgárdáját ez a gondolat nyugtalanította legjobban, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy Corti képes lesz elkerülni a veszélyt az északi falon, és nem éreztek kedvet arra, hogy újabb gyötrelmes mentésre vállalkozzanak az Eigeren. A Felföld hegyivezetőit azért izgatta ez a lehetőség, mert döntő bizonyítéka lett volna saját tudatlanságuknak és tehetetlenségüknek, ugyanis a hagyományoknak megfelelően a Svájci Alpokban a hegymászók holttestét a svájci vezetők szokták lehozni a hegyről, és nem más országokból behozott csoportok.


Ebben a kérdésben az európai hegymászók között az alaphangot az a gondolat adta meg, hogy Cortit - igazságosan vagy igazságtalanul - a vád árnyéka fedi, és most az a kötelessége, hogy félrevonuljon, mint a rab a vádlottak padján, amíg a többiek átkutatják a hegyoldalt, és kiderül, hogy a halottak el tudják-e mondani a történteket. Még a Club Alpino Italiano is ezt a nézetet képviselte. Hiszen Corti maga volt az, aki azt mondta:


- Találjuk meg a holttesteket, azok majd bebizonyítják ártatlanságomat.


De ki találja meg őket? Csak Longhit lehetett látni és őt sem sokáig. A katasztrófa után két héttel szakadatlan havazás kezdődött a magashegyen, elborította a holttestet és a sziklához fagyasztotta. A hegyivezetők kétségbeesett igyekezetükben, hogy tekintélyük maradványait megmentsék, vagy legalábbis, hogy eltávolítsák a bámészkodó turisták szeme elől ezt a gyötrő figyelmeztetőt, azon tanakodtak, hogy lehozzák a testet. De itt a hagyományos módszerekkel semmire sem mentek volna. Stefano Longhi teste 1600 méter magasságban függött a jégpáncéllal borított hegyoldalon. Ahhoz, hogy onnan lehozzák, sikeresen meg kellett volna mászniok szinte az egész északi falat, méghozzá télre forduló viszonyok között. Felmehettek volna a csúcsra és leereszthettek volna valakit kábelen, de ez épp az a technika lett volna, amit nyilvánosan elítéltek.  Ha most ilyesmihez folyamodnának, ezzel nyíltan beismernék, hogy tévedtek. Így aztán a grindelwaldi és a lauterbrunneni vezetők testületei – miközben készülődtek arra, hogy hegymászó bakancsaikat félretegyék és a tél beálltával felcsapjanak síoktatónak – érezték, hogy kudarcot vallottak. Aggódva figyelték a Baden-Württenbergi Hegyi Mentőknek azt a tucatnyi tagját, akik azzal a feltett szándékkal érkeztek ide, hogy levágják a kötélről Longhit és megkeresik a halott németeket. A rossz idő megakadályozta őket bármilyen kísérlet végrehajtásában. Be kellett érniök a fal alján található omladék és hó, valamint a peremhasadékok átkutatásával. Holttesteket, hátizsákokat, valamilyen jelet kerestek, amiből kiderülhet, hogy mi történt honfitársaikkal, de semmi olyat nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket.


A vezetők arra is gondoltak, hogy helikoptert használnak, de a katonaság rövidesen elvetette ezt az ötletet. Ilyen magasságban a helikopterek nem használhatók hatásosan. Az alpin mentéseknél már korábban is kísérleteztek helikopterek bevetésével, azonban ezzel rendszerint csak a szerencsétlenségek számát szaporították. Az Eiger körül tomboló viharos erejű légáramlatok következtében bizonytalanná vált a helikopterek működése. Minek vállaljanak újabb kockázatot az északi falon!? A katonaság megvétózta a vezetők másik javaslatát is: hogy lent a völgyben állítsanak fel ágyúkat és lőjék le a köteleket. Sehol sem lett volna alkalmas hely lőtávolságon belül egy ágyú elhelyezésére, aztán - bármenynyire terhelte a völgyek lakóinak lelkiismeretét a halott – furcsa megoldás lett volna a tüzérséget hívni egy halott hegymászó testének lehozására.

JACK OLSEN: A szörny (18)

Az Északi Fal c. filmben Christian Rubi is
szerepel - színész jeleníti meg

Persze, tény, hogy von Almenéknek hasznot hoztak az északi falon lejátszódó tragédiák. Valahányszor megakadt egy kötéltársaság, az újságírók megjelentek a völgyben, és fogaskerekűn megtették az utat a Kleine Scheidegg hotelekig. Végeredményben ez volt a legjobb megfigyelőpont. Innen küldték aztán helyszíni tudósításaikat Európa minden részébe, és valamennyi jelentés keltezése után ez állt: Kleine Scheidegg. És Kleine Scheidegg csak egyet jelenthetett: von Almenék szálloda-komplexumát. Azok az európaiak, akik nem tudták Párizs vagy Róma legelőkelőbb szállodáinak nevét, jól ismerték a Kleine Scheidegg szállodákét, hiszen eleget olvashatták az északi falról szóló beszámolókban.


De az már nem igaz, hogy a von Almen család örült az ilyen helyzetnek, vagy hogy újságreklámként hasznosította a hegymászók halálát. A hegymászóknak senki sem állhatta útját; legtöbbjük - akárcsak Cortiék - teljesen titokban készülődött, amikor a látcsöveken át feltűntek odafent, kísérletüket már nem lehetett megakadályozni. Az adott körülmények között von Almenék nem tehettek sokat. Nyilvános szállodát tartottak fenn, és aligha alkalmazhattak volna olyan szűrőrendszert, ami távol tartja a halálos veszéllyel dacolókat vagy a szenzációhajhászókat, és csak egyszerű kirándulókat és sízőket enged be. Szállást adtak a riportereknek és nem utasíthatták el azokat sem, akik információt kértek a sajtó számára. Történjen, aminek történnie kell, nem tehettek úgy, mintha azt hinnék, hogy a falon csak zerge és kőszáli kecske jár. Tény, hogy hasznot hozott nekik a nyilvánosság, de nem kívánták azt. Valójában bizonyos mértékig maguk is nehezteltek azokra, akik kellő tapasztalatok nélkül elindulva, halálos veszélyt hívták ki maguk ellen. Von Almenék azonban csak szállodatulajdonosok voltak és nem bírák.


Rubi érzelmei a von Almen családdal és az északi fallal szemben hamarosan éreztették hatásukat a hegyivezetők egyesületében, és a kialakult rossz légkör az egész környékre kiterjedt. Ez az érzés döntő tényezővé vált az 1957-es mentésben és abban, hogy a vezetők nem voltak hajlandók részt venni abban. - Ez a maga hegye - szinte ezt jelezte a vezetők magatartása von Almennel szemben, amikor a Corti-féle csoport bajba került -, most aztán csináljon velük valamit.


Az ellentétek azonban még ennél is mélyebbre hatoltak. Rubi és a hegyivezetők egyesülete nemcsak von Almenékkel került szembe, hanem az élvonalbeli amatőr alpinistákkal is. Becsületes vezetők - jóakaratúan, de a fejlődést és változást fel nem ismerve - idősebb korukban gyakran válnak védelmezőivé olyan idejét múlt helyzetnek, ami majdnem olyan káros, mint az, amelynek megjavításáért eredetileg harcoltak. Így volt ez Rubi egyesületének tagjaival is. Orvosolták a korai hibákat, megfelelő bért és öregkori biztosítást vívtak ki maguknak, de azután minden erejükkel ragaszkodtak az új alaphelyzethez. Elvetették és kigúnyolták az alpinizmusban és a mentésben tért hódító új technikát. A vaskorszak hegymászása a meredek falak meghódításában és a különleges felszerelések szakszerű használatában beérte és gyors ütemben elhagyta őket. A hegyivezetők - ahelyett, hogy tanultak volna - bezárkóztak a hagyományok kagylóhéjába, és úgy tettek, mintha semmit sem fejlődne a hegymászás. Csak kevés kivétel akadt. Hermann Steuri, egy középkorú, grindelwaldi vezető, megtanulta a mentést kábellel, és tanfolyamot indított a saját hegymászó iskolájában. Az ingyenes tanfolyam első estéjén a környék 140 vezetője közül öt jelent meg, másnap azonban csak ketten maradtak, harmadik este pedig senki sem jött el. A vezetők nem akartak változást. Hősi teljesítmények és bátor mentések régi tradícióinak örököseiként turistáikat most inkább a könnyebb falak jól ismert mászóútjain vezették. Télen felcsatolták a sítalpakat és síoktatóknak csaptak fel. Ha a Felföld függőleges, sziklás, jeges hegyein és falain veszélyes mentési kísérletről volt szó: menjenek csak mások!


Amikor a vezetők teljesen e példátlan elvek alapján kezdtek viselkedni és élni, nagy ellenszenv alakult ki velük szemben. Az élvonalbeli amatőr alpinisták lenézték a hegyivezetőket, megvetették őket elmaradottságukért. Kérdéses, hogy azok az amatőrök, akik részt vettek az 1957-es mentésben, elfogadták volna-e a svájci vezetők segítségét, ha azok azt egyáltalán felajánlják. Rubi később évekig azt állította, hogy néhány vezető önkéntes segítőként jelentkezett Friedlinél, ő azonban tudomást sem vett róluk. Seiler nyíltan beszélt erről a kellemetlen ügyről.


- Túl sokat ellenségeskedtek - mondta. - Ismerem a berni vezetőket, magatartásuk nem volt méltó az ötven évvel ezelőtti idők vezetőihez, akik a falvak legderekabb emberei voltak. Amikor megkezdtük a mentési műveletet, gondoltam arra, hogy igénybe vesszük őket, de azután szándékosan kerültük velük a találkozást. Egy sem jött segíteni, de azt nem is bántam. Tudtam, hogy nem értenek a korszerű mentőfelszerelésekhez és a kábelekhez. Nekem családom van, inkább olyan társakra bíztam az életemet, akiket ismertem és nem oryanokra, akik nem voltak hajlandók megtanulni a mentés mesterségét.


Christian Rubi, a vezetők képviselője, nem hallgatott ilyen nyilatkozatok után. Ha nem válaszolnak, az beismerést jelent. Az pedig nemcsak nagy erkölcsi, hanem hatalmas anyagi kárt is okoz.

JACK OLSEN: A szörny (15)

Corti mentése

Kezdetben szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt, mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki szemöldöke, és összetapadt a szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.


Terray és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit szíjazták, előre mentek Grammingerhez.


-  Mit gondol? - kérdezte de Booy.


-  Aggódom a csapat néhány tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt, hogy elkerültük a balesetet.


-  De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk éjszakára.


-  Itt nincs alkalmas hely éjszakázásra.


-  Akkor csinálnunk kell.


A nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől. Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek, legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad. A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.

JACK OLSEN: A szörny (10)

Walter Seeger mászás közben

Pénteken, amikor a svájci csapat vonattal igyekezett a Jungfraujochra, és amikor a négy emberből álló olasz-német kötéltársaság az északi hegyoldalon viaskodott, egy kis Fiat 1100-as zümmögő motorral járta Észak-Olaszország völgyeit. Keresztülment az Olasz-Alpokon, és a hágókon át Svájcba érkezett. A kocsiban a nemzetközi hegymászóélet két neves képviselője ült: Riccardo Cassin, aki több igen nehéz dolomitfalat mászott meg elsőnek, és Carlo Mauri, a világ minden részében járó olasz expedíciók későbbi veteránja. Elindultak, hogy megmásszák az északi falat. Az idősebbet, Cassint akkor, negyvennyolc éves korában megválasztották a Ragni elnökének, imponáló teljesítményei elismeréseként, amelyek közt olyan első mászások szerepekek, mint a Nyugati-Zinne északi, a Piz Badile északkeleti fala és a Francia-Alpokhoz tartozó Grandes-Jorasses északi oldalának Walker-Pillére. Zömök, erős alkatú férfi volt, gyérülő őszesbarna hajjal, világosbarna szemmel és kicsit benyomódott orral, ami könnyűsúlyú boxolóra emlékeztette. Társa, Mauri nehezebb testű, majdnem 180 cm magas, szürkéskék szemű volt, fején bozontos barna hajtömeggel. Mindenkihez volt barátságos mosolya. Az akkor huszonhét éves ifjú hegymászó pályafutásának delén tartott. Olyan expedíciókban vett már részt, ami Grönlandba, Patagóniába, Chilébe és az Alpok sok magas csúcsára vitte el.


De volt egy hegy, amire még egyikük sem merészkedett. 1957-ben, kora tavasszal Cassin és Mauri felderítő mászást végzett a Jungfraun, előtanulmányként ahhoz a hegyhez, amit kiszemeltek: az Eigerhez. Az egész vonulatot jég és hó borította, és túl veszélyesnek találták. Még egy kicsit várniok kellett. Néhány héttel később hallották Leccóban, hogy a hegyen jók a viszonyok. A több napja tartó meleg, tiszta idő után sok jég leolvadt, és már meg is kezdődött az alpinizmus. Ha ilyen marad az időjárás, van esély arra, hogy kötélegyüttesük feljusson. Visszamentek hát, hogy körülnézzenek.


Pénteken késő este érkeztek Grindelwaldba. Mivel ők sem találtak üres szállodai szobát, Fiatjukkal a vasútállomáson parkoltak, hogy megvárják az első reggeli vonatot. Nem sokat aludtak a várkozás izgalmai miatt, meg azért sem, mert kényelmetlenül, összepréselődve feküdtek. Amikor a nap a szélvédőn besütött, felébredtek. A kocsiból kibújva egy Volkswagen kombit láttak a közelben parkolni, oldalán a vöröskereszttel, rendszámtáblája mellett a Németországot jelentő D betűvel. Rögtön tudták, hogy valami baj van a hegyen: a híres müncheni Hegyi Mentőszolgálat nem kéjutazásra jött Grindelwaldba. Bár eredetileg az volt a szándékuk, amíg felderítést folytatnak a hegyen, nem fedik fel kilétüket, de most gondolkodás nélkül odamentek és bemutatkoztak. Max Eiselintől és Ludwig Grammingertől megtudták, hogy egy négytagú kötélcsoport bajba került a hegyen.


-  És nem tudják, hogy kik azok? - kérdezte Cassin.


-  Azt biztosan tudjuk,  hogy közülük kettő német - válaszolt Eiselin -, Günther Nothdurft és Franz Mayer, de senki sem tudja, ki a másik kettő. Egyesek azt mondják, hogy osztrákok. Más hírek szerint olaszok.


Cassin és Mauri engedélyt kért, hogy csatlakozhassanak a mentőexpedícióhoz. Gramminger azt mondta nekik, hogy örömmel veszik segítségüket, ami különösen jól jön akkor, ha kiderül, hogy a két másik mászó olasz. Ekkor hozzájuk lépett egy jóvágású férfi, és közölte velük, hogy ő a vezetője egy nyolctagú lengyel alpinista csoportnak, amely a környéken tart edzést a Himalájába tervezett útja előtt.


-  Dr. Jerzi Hajdukiewicz vagyok - mutatkozott be.


Gramminger szintén bemutatkozott, majd Hajdukiewicz így szólt:


-  Ismerem önt, híre eljutott hozzánk is. Csoportomat teljes mértékben az ön rendelkezésérc bocsájtom. Megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók vagyunk.


-  Nagyszerű! -  válaszolta Gramminger.   —  Minden segítség jól jön.


A müncheniek, a két olasz és Eiselin beszálltak a 6.30-as reggeli vonatba Eigergletscher felé. Abban maradtak, hogy a lengyelek a következő vonattal mennek utánuk és ott csatlakoznak hozzájuk, mielőtt megindulnak a nyugati hegyoldalon. Kleine Scheideggen kellett átszállniok, ki- és újból berakodniok, és itt tudták meg, hogy Friedli és Seiler mintegy harminc főnyi csapattal már úton van a hegyvonulat tetején. Két másik mászót — Terrayt és de Booyt — is láthatták a nyugati falon, csaknem a hegytetőn. A Kleine Scheidegg szállóban találkoztak von Almennel, aki rövidhullámú adón éppen Friedlivel beszélt. Azt a bizonytalan jelentést közölte, hogy két embert láttak a tetőn éjfél után. Gramminger is bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy megtudakolja Friedlitől, mi történik.


-  Az eredeti csapatból csak nyolcan tudnak felmenni az Eiger tetejére azon a magasan fekvő útvonalon, amelyen megindultak — magyarázta Friedli. - A többi kénytelen volt visszafordulni,   lemenni   a  Jungfraujochhoz,   vonatra ülni  Eigergletscher felé,  hogy onnan  közelítse meg ismét a tetőt a nyugati oldal felől.


-  Van Friedlinek mentőfelszerelése? - kérdezte Gramminger.


-  Nem sok - válaszolta Friedli. - Egy fék, a hozzávaló rögzítőhorgok, egy pár kötél és valamennyi sodrony. Sajnos, a kábelek meghoszszabbításához annyira fontos csatlakozók azoknál maradtak, akik visszafordultak.


—  Majd mi hozunk mindent, amire szükségetek van — mondta Gramminger.

JACK OLSEN: A szörny (9)

A kőszáli kecske - amiről a svájci hegyimentők
elnevezték magukat

Pénteken kora reggel a Fehér-Pókhoz vezető keskeny, jéggel borított szegélyen egyensúlyozva, Corti kampósort vert be a sziklába, bár nem nagyon bízott sem a málladozó kövek szilárdságában, sem abban, hogy a beteg Nothdurft és a fagyott kezű Longhi sokáig tudja még tartani magát. Már majdnem a Pók szélénél beverte az utolsó szöget, karabinert csattantott rá, betette a kötelet a karabinerbe, átvetette bal vállán, hogy biztosítani tudja a feléje közelgő németet. A mászók a következő sorrendben haladtak: Longhi, Nothdurft, Mayer, Corti.


A németek mintegy öt méternyire közelítették meg Cortit, aki ekkor odakiáltott Longhinak, hogy verje ki a falból az utolsó kampót, és másszon előre a következőig. Idősebb társát nem láthatta, mert egy kisebb kiugró eltakarta, de Longhi betartotta az utasítást. Corti a kötél lazulásán lemérhette Stefano előrehaladását. Centiméterről centiméterre vonta be a kötelet, s már vagy három méternyit húzott fel a melle köré csavarva. Ekkor - szinte ugyanabban a percben, amikor Ludwig Gramminger bekapcsolta a hétórás híreket Münchenben - Corti sikoltást hallott.


-  Volo! Repülök! - Majd: Tieni mi! Tartsál!


Corti ösztönösen nekifeszült a kötélnek. Az belemart bal vállába, és olyan erővel hasította végig a kezét, hogy még a vastag kesztyűn keresztül is mély horzsolásokat égetett a tenyerén. A csúszó kötelet teljes erejével és súlyával szorította sérült kezében, amíg a csúszás lelassult és végül megszűnt. Óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkül hátrafordította a fejét és lenézett a mélységbe. A második falszög alatt vagy harminc méterre tehetetlenül, nagy ívben himbálózva látta Longhi testét. Corti erősen tartotta a kötelet, majd amikor az ingázás véget ért, megerősítette. Ezután odaszólt a németnek, hogy biztosítsák a kötéllel, amíg visszakúszik a traverzen a tehetetlen Longhi fölé. Amikor látótávolságba ért, megkönnyebbült, mert hallotta társa kiáltását:


-  Claudio! Eresszél le! Itt van egy párkány alattam. Eresszél le a párkányra!


Corti égő kezével lassan lefelé engedte a kötelet, amíg az lazává vált.


-  A párkányon vagyok! - kiáltotta Longhi. Most az volt a probléma, hogyan hozzák fel.


-  Mi történt Stefano? - szólt le Corti a magasból.


-  Megfagytak a kezeim. Nem tudtam velük markolni.


-   És most hogy vagy?


-  A   kezeim   dermedtek,   nem   érzem   őket. Megfagytak. Még a kötelet sem tudom a sziklához erősíteni.

JACK OLSEN: A szörny (1)

A "Svájc tetejének" is nevezett Jungfrau közelében meredezik az ég felé az Eiger, amelynek északi falánál ádázabb ellensége hegymászónak nincs. A ködbe, sötét felhőkbe burkolózó, málladozó sziklákon kőomlások, lavinák zúdulnak a mélybe, miközben viharos szél kutatja át üvöltve a szakadékokat. Évszázadokon át nem is merészkedett a szörny közelébe senki. Az 1930-as évektől kezdve azonban számtalan vakmerő alpinista próbálta meghódítani, ám a kísérletek többsége tragédiával végződött. Aztán egy nyáron négy bátor férfi elhatározza, hogy legyőzi a szörnyet. Hihetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül. Végül a segítségükre siet egy mentőcsapat, tagjai azonban kevés sikerrel kockáztatják életüket. Miféle dráma játszódott le azon a szörnyű falon? Mikor és miként derül fény a számtalan rejtélyre? 

Az Eiger északi fala

"Az Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és titokzatossággal." 

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben szerzője

Első fejezet

2016 méter magasságban, a Svájci-Alpokban Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű, konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt: tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot, ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken, kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke, mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették immár 117 év óta.


Gyakori véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le. Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány, hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül, vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a hegy belsejében, majd  jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik, hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.


Itt Berni-felföldön, a Svájci-Alpok szívében nem feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett, és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó, képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.


Ha felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé. Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk. Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő, ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők csoportját láthatjuk. Alig néhány hüvelyknyiek,  de tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök hó öve következik.


A tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves, játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve, pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.