2011. május 20., péntek

JACK OLSEN: A szörny (19)

Meleg takaró a Svájci Alpin Club logójával diszitve

Volt egy lehetőség, amely nagyon nyugtalanította az 1957-es dráma részeseit - a főszereplőket és mellékalakokat egyaránt -: az, hogy Corti, a halál balkeze, megjelenik Grindelwaldban és maga akarja felkutatni a három áldozat testét. A mentők élgárdáját ez a gondolat nyugtalanította legjobban, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy Corti képes lesz elkerülni a veszélyt az északi falon, és nem éreztek kedvet arra, hogy újabb gyötrelmes mentésre vállalkozzanak az Eigeren. A Felföld hegyivezetőit azért izgatta ez a lehetőség, mert döntő bizonyítéka lett volna saját tudatlanságuknak és tehetetlenségüknek, ugyanis a hagyományoknak megfelelően a Svájci Alpokban a hegymászók holttestét a svájci vezetők szokták lehozni a hegyről, és nem más országokból behozott csoportok.


Ebben a kérdésben az európai hegymászók között az alaphangot az a gondolat adta meg, hogy Cortit - igazságosan vagy igazságtalanul - a vád árnyéka fedi, és most az a kötelessége, hogy félrevonuljon, mint a rab a vádlottak padján, amíg a többiek átkutatják a hegyoldalt, és kiderül, hogy a halottak el tudják-e mondani a történteket. Még a Club Alpino Italiano is ezt a nézetet képviselte. Hiszen Corti maga volt az, aki azt mondta:


- Találjuk meg a holttesteket, azok majd bebizonyítják ártatlanságomat.


De ki találja meg őket? Csak Longhit lehetett látni és őt sem sokáig. A katasztrófa után két héttel szakadatlan havazás kezdődött a magashegyen, elborította a holttestet és a sziklához fagyasztotta. A hegyivezetők kétségbeesett igyekezetükben, hogy tekintélyük maradványait megmentsék, vagy legalábbis, hogy eltávolítsák a bámészkodó turisták szeme elől ezt a gyötrő figyelmeztetőt, azon tanakodtak, hogy lehozzák a testet. De itt a hagyományos módszerekkel semmire sem mentek volna. Stefano Longhi teste 1600 méter magasságban függött a jégpáncéllal borított hegyoldalon. Ahhoz, hogy onnan lehozzák, sikeresen meg kellett volna mászniok szinte az egész északi falat, méghozzá télre forduló viszonyok között. Felmehettek volna a csúcsra és leereszthettek volna valakit kábelen, de ez épp az a technika lett volna, amit nyilvánosan elítéltek.  Ha most ilyesmihez folyamodnának, ezzel nyíltan beismernék, hogy tévedtek. Így aztán a grindelwaldi és a lauterbrunneni vezetők testületei – miközben készülődtek arra, hogy hegymászó bakancsaikat félretegyék és a tél beálltával felcsapjanak síoktatónak – érezték, hogy kudarcot vallottak. Aggódva figyelték a Baden-Württenbergi Hegyi Mentőknek azt a tucatnyi tagját, akik azzal a feltett szándékkal érkeztek ide, hogy levágják a kötélről Longhit és megkeresik a halott németeket. A rossz idő megakadályozta őket bármilyen kísérlet végrehajtásában. Be kellett érniök a fal alján található omladék és hó, valamint a peremhasadékok átkutatásával. Holttesteket, hátizsákokat, valamilyen jelet kerestek, amiből kiderülhet, hogy mi történt honfitársaikkal, de semmi olyat nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket.


A vezetők arra is gondoltak, hogy helikoptert használnak, de a katonaság rövidesen elvetette ezt az ötletet. Ilyen magasságban a helikopterek nem használhatók hatásosan. Az alpin mentéseknél már korábban is kísérleteztek helikopterek bevetésével, azonban ezzel rendszerint csak a szerencsétlenségek számát szaporították. Az Eiger körül tomboló viharos erejű légáramlatok következtében bizonytalanná vált a helikopterek működése. Minek vállaljanak újabb kockázatot az északi falon!? A katonaság megvétózta a vezetők másik javaslatát is: hogy lent a völgyben állítsanak fel ágyúkat és lőjék le a köteleket. Sehol sem lett volna alkalmas hely lőtávolságon belül egy ágyú elhelyezésére, aztán - bármenynyire terhelte a völgyek lakóinak lelkiismeretét a halott – furcsa megoldás lett volna a tüzérséget hívni egy halott hegymászó testének lehozására.



Ekkor olyan hírek jutottak el a hegyivezetőkhöz, hogy Cortinak határozott szándéka visszajönni az Eigerre, le akarja hozni barátja holttestét. Kezükbe került az olasz Il Tempó folyóirat, amelyben hosszú, zavaros történet jelent meg Cortiról és az Eigeren lejátszódott tragédiáról. A vezetők riadtan adták kézről kézre a lapot és vészjóslóan mutogatták egymásnak Corti nyilatkozatának utolsó részét:


– Az alpinistákat csak kevesen tudják megérteni. Mi, hegymászók, félelemmel teli órák áldozatai vagyunk. Szembenézünk a halállal és talán a mi hibánk, ha rákényszerítünk másokat is, akik mentésünkre sietnek, hogy szintén szembenézzenek vele. Mégis újra és újra visszakívánkozunk a hegyekbe. Valami olyan erő hajt bennünket, ami hatalmasabb, mint mi. Amikor valaki az életét kockáztatja, nem jut eszébe, hogy mások életét is veszélynek teszi ki. Ez a hegymászóknak nem jut eszébe, mert egyik sem akarja bevallani, hogy egy mászás tragikusan is végződhet. Ha ez nem így lenne, egy ember sem vágyódna a hegyek közé. Én ezért ismét visszatérek az Eigerre. Visszamegyek és lehozom a barátomat, Stefanót.


Ebből mindenki megállapíthatta, hogy azok az indítékok, amelyek Cortit a hegyek közé vitték, beteges elmeállapotot jeleznek, és egy újabb katasztrófa árnyékát vetik előre.


Corti terve sok németet is nyugtalanított. Nem tágítottak attól a gondolattól, hogy a hegy bizonyítékokat rejteget, csak meg kell azokat találni. Majd kiderül, hogy a német kötélpáros nagyszerűen haladt, az olaszok akadályozták őket, sőt  talán  szándékosan  ártottak is  nekik.  Meg akarták akadályozni, hogy Claudio Corti, a vádlott jusson fel elsőnek a hegyre, hogy megsemmisíthesse Nothdurft naplóját, vagy eltüntethessen esetleg olyan feljegyzéseket, amit Longhi a hátizsákjában hagyhatott. Egész hosszú télen csak figyeltek és reménykedtek, hogy Corti nem mozdul el Olginatéből. Emiatt azonban nyugodtak lehettek volna. Még Corti sem mert volna vállalkozni arra, hogy télen mássza meg az Eigert. Úgy tervezte, hogy 1958 nyarán indul, amikor a viszonyok már kedvezőbbek.


Egy osztrák-német kötélcsapat azonban megelőzte. 1958 júliusának utolsó hetében, csaknem egy évvel a katasztrófa után szokatlanul meleg volt a völgyekben. Longhi testét ismét meg-meg-engette a szél. A külföldi kötélegyüttes tagjai azzal a hármas célkitűzéssel vágtak neki az északi hegyoldalnak, hogy megmásszák az Eigert, levágják Longhi holttestét és megkeresik halott társaikat. A csapat három tagból állt: az egyik a huszonnégy éves Herbert Raditschnig osztrák hegyivadász, aki hegyivezetőként szolgált a hadseregben, és részt vett az 1957-es osztrák expedícióban a perui Cordillerákban. A másik harminchat éves osztrák hegyivezető, egykori olimpiai versenyző, Hias Noichl; a harmadik pedig a huszonkét éves müncheni elektromechanikus: Lother Brandler volt, aki akkor kísérletezett harmadszor az északi falon. Legutóbbi kísérlete idején, 1956-ban egy másik kötélpáros - szintén két német - haladt előtte, azok azonban leestek, szörnyethaltak és majdnem magukkal rántották Brandlert és kötéltársát is.


A háromtagú együttes minden részletre kiterjedő, aprólékos gonddal szervezkedett és edzett. Ebben az esetben sokkal többről volt szó, mint csupán az északi fal tizenharmadik sikeres meghódításáról. A legnagyobb gonddal választották ki felszerelésüket. Még egy kis rádióvevőt is vittek magukkal, hogy állandóan vegyék az időjárásjelentéseket. Tanácsadójuk az osztrák Heinrich Harrer volt, annak a kötéltársaságnak a tagja, amely elsőnek mászta meg az Eiger északi falát 1938-ban. Ő is gyanakodott Cortira. Gyanakvását saját szakértői véleményére, az olasz elbeszélésének ellentmondásaira és a mentés utáni téves kijelentéseire alapozta. Harrer elfoglalta helyét Fritz von Almen teleszkópja mellett, a három kiváló mászó meg elkezdte a rohamot a hegyen azzal a céllal, hogy fényt derítsen a megoldatlan kérdésekre, és így vagy úgy, de eldöntse a vitát. Harrer nagy gyújtótávolságú teleoptikás filmfelvevővel készített felvételeket az előrehaladásról, mert ha bármilyen szenzációs fordulat adódna, nagy hasznát veszik majd a filmnek.
A kötéltársaság bámulatos gyorsasággal haladt. Az első reggel nyolc órakor a három férfi megtette a hegyoldal egyharmadát, és olyan könnyedséggel jutottak át a most jégmentes Hinterstoisser-traverzen, mintha balett-táncosok lettek volna. Egy felhő sem volt az égen, és a völgyben majdnem harminc fok meleget mértek. A hegymászóviszonyok - az Eiger kivételével - tökéletesek lettek volna bármilyen hegyoldalon. A meleg idő kedvezett a hegymászóknak, de ugyanakkor erősen növelte a lavina- és sziklaomlás objektív veszélyét.


Délelőtt fél tizenkettőkor a három mászó már a második jégmezőn járt. Ekkor Raditschnig vette át a vezetést Brandiertől. A kötéltársaság simán haladt tovább felfelé. Lent a völgyben Fritz von Almen Harrerrel együtt csodálattal figyelte előrehaladásukat és azt mondta:


– Elképesztő tempóban mennek: óránként majdnem száz métert tesznek meg. Holnap reggelre feljutnak a csúcsra.


Négy órakor Brandler megcsúszott és vagy húsz métert zuhant lefelé, de társai, akik szegen keresztül biztosították, megtartották. Jégcsákányának segítségével visszamászott a többiekhez. Öt órakor a mászókat már csak háromszáz méter választotta el Longhi testétől. Hirtelen tompa robajt hallottak fentről, a Fehér-pók felől. Noichl felnézett és elkiáltotta magát:


- Vigyázzatok! Kőlavina!


A mászók a sziklához lapultak. Noichl villámgyorsan leszúrta jégcsákányát a hóba s mindkét kezével görcsösen belekapaszkodott, mert pontosan a lezúduló kövek útvonalában volt. Egy súlyos kő csapódott bukósisakjának, és amíg az ütéstől kábultan függő helyzetében tartotta magát, újabb mészkődarab esett védtelen kezére és néhány ujját véres csonkká zúzta. Amikor a lavina elvonult, Brandler és Raditschnig sietve Noichlhoz másztak, látták, hogy sok vért veszített. Egy védelmet nyújtó áthajtás alá segítették, ahol kezét bekötözték és karját hozzákötötték a melléhez. Ezután letelepedtek Sedlmayer és Mehringer Halál-bivakjának helyén éjszakára, mintegy háromszáz méterrel a sziklapárkány alatt, ahol a szerencsétlenül járt Longhi teste lógott.


Másnap reggel öt órakor megkezdték a rendkívül nehéz utat visszafele: sérült társukat kötelekhez kötötték, és kettős kötéllel engedték lefelé a sziklákon. Ehhez a művelethez nagy ügyesség és jártasság kellett a kötélkezelésben és a mentésben. Nem sokkal múlt el dél, amikor szerencsésen megérkeztek a Nehéz-Repedéshez, és már csak a Stollenlochhoz kellett leereszkedniük, a vasúti alagútba vezető bejárathoz. Itt találkoztak Harrerral és egy svájci vezetőkből álló kis csoporttal, akik mentés céljából jöttek. A három mászót átsegítették a lejtős aknán, aztán vonatra szálltak a völgy felé. Noichl befeküdt az interlakeni kórházba, ahol két ujját leamputálták.


– Csak ez a kellemetlen baleset akadályozott meg bennünket abban, hogy elérjük célunkat - mondta -, de azért remélem, hogy még folytathatom a hegymászást.


Csak Brandler, akit már harmadszor kényszerített visszavonulásra az Eiger, dühöngött.


– Gyűlölöm ezt a hegyet – hangoztatta.


Ez a kísérlet, amely arra lett volna hivatva, hogy megoldja a rejtélyt, most maga is nevezetes esetté vált. Korholták a három mászót, mert életüket kockáztatták egy olyan hegyoldal megmászásáért, amelyet már tizenkétszer legyőztek, és három ember felleléséért, akik már egy éve halottak. De támadták a svájci vezetőket is, következetesen különös viselkedésükért. Kasper von Almen így nyilatkozott:


– Mindenki tudta, hogy ez a három gyakorlott hegymászó segítség nélkül is lejut, de azért a vezetők odamentek, hogy „megmentsék" őket. Mire a vezetők kimásztak a biztonságos akna folyosójának ajtaján, már csak Raditschnignak kellett néhány métert lebocsátkoznia. Senkinek sem volt szükséges semmiféle „mentésre". A vezetők nem azért mentek fel, hogy mentést hajtsanak végre, hanem, hogy kifejezzék ellenszenvüket a külföldiekkel szemben. Később tekintélyes számlát nyújtottak be a három mászónak. Még azt a pólyát is felszámították, amit elfelejtettek magukkal hozni. És ezt nem azért tették, mert pénzt akartak. A számlával csak azt dokumentálták, amit a szívük mélyén éreztek. Ezt a számlát az ellenséges érzés, nem a kapzsiság hozta létre!


A müncheni alpin folyóirat, a Bergkamerad szintén bírálta a vezetők magatartását, és utalt arra, hogy célzatos számlát küldtek Noichl, Brandler és Raditschnig megmentéséért. A lap így írta:


- Noichl kifizette a tizenegy hegyivezetőért járó költségeket, bár csak hat volt ott. Ők is a Jungfraujoch vasút biztonságos nyílásából nézték a lefelé ereszkedő kötélcsapatot. A számlán szerepelt a teljes vonatköltség Grindelwaldtól Eigergletscherig, bár a hegyivezetőknek szabadjegyük van. Feltüntették annak a kötszernek a költségeit is, amit otthon hagytak.


Még a hivatása magaslatán és köztiszteletben álló Svájci Alpin Klubot is érte bírálat más országokból. Corti megmentése után a klub 1600 dollárról szóló számlát küldött mentési költségek címén. Ennek az összegnek jelentős részét képezte az emberek és a felszerelés felszállítása a hegyre a Jungfraujoch vasúton, a világ egyik legdrágább vasútvonalán. Azzal nem kísérleteztek, hogy kárpótolják az önkéntes vezetőket, de a Svájci Alpin Klub úgy érezte, a készpénzkiadásokat meg kell fizettetni. Ebben semmi bosszú sem nyilvánult meg. Ez semmi egyéb nem volt, csak a svájciak hűek maradtak önmagukhoz, igazolták azt, amiről világszerte híressé váltak: pontosan vezették számlájukat. Svájcot „szálloda-tulajdonosok nemzetének" is nevezhetnénk. Ha egy vendég egy centimmel kevesebbet fizet, megkapja róla a számlát. Ha egy centimmel többet fizet, azt azonnal visszatérítik. Ez a szokás.


A svájciak szívesen mesélgetik ezt az anekdotát sajátmagukról:


Egy svájci odakerült az Isten elé.
– Mi a kívánságod? – kérdezte az Isten.
– Szeretnék szép fehér hegyeket, tavakat és sok havat – mondta a svájci.
Az Isten egyetlen kézmozdulatával megteremtette a hegyeket, a tavakat és a havat, majd így szólt:
– De hiszen ebből nem tudsz megélni. Kívánj még valamit, de most már valami hasznosabbat.
– Jó. Akkor kérek egy tehenet.
A tehén abban a pillanatban ott termett. A svájci megfejte és megkínálta az Istent egy pohár tejjel.
– Rendes ember vagy te, svájci fiam – szólt az Isten. – A többiek mind elfogadták, amit adtam nekik, aztán köszönet nélkül elmentek. Te voltál az egyetlen, aki gondoltál rám. Kívánhatsz még valamit. Mit kérsz?
– Egy frank húsz centime-ot a tejért.


Az olaszok és a németek azonban nem így látták a svájciakat. Levelek és lapok özöne érkezett Grindelwaldba és Lauterbrunnenbe. Bírálták a svájciakat, hogy pénzt követeltek Corti megmentéséért és a Raditschnig-Brandler-Noichl kötéltársaság „mentéséért". Az olasz Il Giorno 1958. augusztus 14.-én így írt:


– Sem Európában, sem máshol a világon nem pénzért végzik a mentést, kivéve, ha a megmentettnek módjában és szándékában van mentőit megjutalmazni. Az Eigeren egyszerre ötven hegymászó volt: németek, osztrákok, franciák, bajorok, hollandok, lengyelek, olaszok és svájciak. Csak a svájciak küldtek számlát, méghozzá 1 500 000 líráról. A leccói Ragni club tagjai 300 000 lírát adtak össze és fizettek ki barátjuk helyett, aki három év alatt keres ennyit.
Így aztán valamennyi svájci egy kalap alá került a bírálatok kereszttüzében; a hegyivezetők azért, mert nem vettek részt Corti megmentésében, és mert pénzért segítettek később az osztrák-német kötéltársaságnak, a Svájci Alpin Klub meg azért, mert benyújtotta a számlát. Az ügy már-már nemzeti botránnyá vált, aláásta Svájc hírnevét külföldön, sőt fenyegette a turistaforgalmat is, amelytől ez a kicsi ország annyira függött. Közben Longhi és a két német teste változatlanul ott volt valahol a hegyoldalon, és továbbra is kirohanások és támadások okát képezte. A hullák lehozatalát órákon át vitatták a legkülönbözőbb szinteken. Azonban minden megoldásnak volt egy súlyos bökkenője! Akármilyen határozatot hoznak, akármilyen ésszerű következtetésre jutnak, akármennyi segítséget ajánlanak fel, néhány embernek elkerülhetetlenül fel kell mennie, vagy le kell jutnia az északi falra és saját életét is kockáztatni kell. És erre úgy látszott - legalábbis Svájcban - senki nem volt hajlandó. Aztán olyan hírek keletkeztek, hogy más országokban felderítőcsoportok készülődnek. A lengyelországi Zakopanéban megrendezett nemzetközi síoktató konferenciáról hazatérő svájci küldöttek azt a hírt hozták, hogy egy lengyel csapat komoly edzést kezdett meg, és a tervek szerint 1959 nyarán eljön az Eigerre, lehozza Longhit és megkeresi a németeket. Hasonló előkészületeket végzett egy 38 főnyi olasz csapat is. A Német Hegyi Mentőszolgálat hivatalos formában kért engedélyt a Svájci Alpin Klubtól, hogy megpróbálkozhassanak a holttestek lehozatalával. De Claudio Corti ugyancsak készülődött, hogy teljesítse fogadalmát, lehozza barátja testét és tisztázza saját magát. 1959 tavaszán motorbiciklijén megjelent Grindelwald-ban, hogy meggyőződjék arról: Stefano teste még mindig a hegyen van-e. Aztán visszafordult, elment Rómáig, ott felkeresett egy amerikai légitámaszpontot és megtudakolta: nem kaphatna-e tőlük egy helikoptert és egy pilótát, aki segítene a test lehozatalában. Amikor az amerikaiaktól elutasító választ kapott, bejárta egy sor olasz képes újság és napilap szerkesztőségét, és kérte, fedezzék egy nyári expedíció költségeit.


A gyanakvás és idegenkedés azonban még mindig nem oszlott el Corti tragédiában játszott szerepével kapcsolatban. Így a szerkesztőségek közölték Cortival, hogy a szükséges pénzt szerezze meg máshol. 1959 májusának utolsó vasárnapján Corti több leccói társával együtt visszament az Eigerre, megmászta a nyugati hegyoldalt, hogy felderítést végezzen egy későbbi expedíció céljaiból, és kijelentette, hogy augusztusra tervezi az expedíciót. Ekkor a svájci hegyivezetők elhatározták, hogy megelőzik őt.


(Folztatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése